Somogyi Néplap, 1959. április (16. évfolyam, 76-100. szám)
1959-04-04 / 79. szám
A SZABADSÁGOT HOZTAK... Tizennégy évvel ezelőtt... írta: DAKOV SZADOVSZKIJ, a Szovjet Hadsereg tartalékos kapitánya, a Magyarország felszabadításáért vívott harcok résztvevője. M agyarország felszabadulasának 14. évfordulója alkalmából szeretnék beszámolni az ország felszabadításával összefüggő emlékeimről, a Szovjet Hadsereg magyarországi harcairól. Ezekben a harcokban én is részt vettem. A Szovjet Hadsereg 1944 őszén diadalmas előretörést folytatva felszabádította Közép- és Déükelet-Európa népeit a hitlerista elnyomás alól. Csapatunk 1944 októberének végén elérte a magyar határt. v Tudtuk, hogy Hitler Szálasiék beleegyezésével Ausztria ést Dél-Németország védelme- zésének »előterévé« változtatta Magyarországot, és hogy az országban fasiszta terror dühöng. Ezért természetes volt az a hitünk, hogy a magyar nép barátian fogadja majc a felszabadító szovjet harcosokat. Nem is tévedtünk. Számos eset tanúskodik erről. Amint átléptünk a határon, sok nehéz menetet kellett megtennünk. Falvakon és kis lakótelepüléseken vonultunk keresztül. A lakosság mindenütt felszabadítóiként-fogadta a szovjet katonákat. Először Izsák mellett ütköztünk meg az ellenséggel. Ebben a harcban 30 magyar katona átállt a md oldalunkra. Természetesen beszélni akartunk velük, de nem értettük meg egymást. Szerencsére volt közöttünk egy szlovák katona is, aki az oroszhoz hasonló szlovák nyelven megjnagyarázta, hogy a magyarok neon akarnak idegen érdekekért harcolni. Ez új erőt öntött a szovjet katonákba. A harcok során nagy német egységek erős ellentámadást indították hadseregünk jobb- szárnya ellen. Ideiglenesen védekező állásiba kellett vonulnunk Dömsödnél, a Kis-Duna partján. A lakosság eleinte kicsit félt . a szovjet katonáktól. Amint kiderült, a németek különféle rémhíreket és rágalmakat terjesztettek a Szovjet Hadseregről. De a magyarok rövidesen meggyőződtek arról, hogy az orosz katonák mint felszabadítók jöttek Magyarországra, és ezután már szeretettel, gondoskodással vettek körül bennünket. z\ z egyik ütközetben több szovjet kato- ' ' na hősi halált halt. Másnap temettük őket. A heves lövöldözés ellenére sok helyi lakos eljött a temetésre, hogy megacja a végtisztességet az elesett szovjet harcosoknak. Csapataink 1944. november 21-én átkeltek a Kis-Dunán, és Csepel szigetén folytatták á harcot az ellenséggel. Heves harcok közepette nyomultunk előre. Elfoglaltuk a nagy repülő- ?épgyárat is. A lakosság 'mindenütt örömmel fogadta a szovjet katonákat. A repülőgépgyár óvóhelyén beszélgettem néhány munkással (akkor már volt tolmácsunk). Soha nem felejtem el egy idős munkás szívből jövő szavait, áki megszorította kezemet, és így szólt: — Mostantól fogva örökké barátok leszünk. Nekem, szovjet állampolgárnak, a Szovjet Hadsereg tisztjének nagyon jólestek ezek a szavak, és soha nem fogom azokat elfeledni... December végére körülzártuk Budapestet. A Szovjet Hadsereg el akarta kerülni a felesleges pusztítást és áldozatokat. A szovjet parancsnokság 1944. december 29-én ultimátumot küldött a német csapatok parancsnokának, amelyben javasolta, hogy hagyják abba az értelmetlen ellenállást, és tegyék le a fegyvert. A mirrt: ismeretes, Steinmetz kapitány és ' ' Osztapenko kapitány (a mi hadosztályunk tisztje), a két parlamenter ment ultimátummal a német csapatok főhadiszállására. A hitler-fasiszták nemeseik hogy elutasították az ultimátumot, hanem hitszegően meggyilkolták a szovjet parlamentereket. Megkezdődött a harc Budap>estért. Másfél hónapig tartott a kemény küzdelem. Soha nem felejtem el, milyen nehéz csatákat vívtunk a Duna-parti vegyészeti gyár környékén, a Vár sűrűn lakott negyedeiben. A pusztulásra ítélt ellenség makacsul ellenállt. A fasiszták ^egyetlenül bántak a békés lakossággal, elvették élelmiszereit. A városban éhínség uralkodott. Hogy a békés lakosság életét megkíméljük, nem vetettünk be tüzérséget a lakóházakért vívott harcban, hanem szuronyrohamot indítottunk. A felszabadított lakosoknak élelmiszersegélyt adtunk, a gyermekeket p>edig a katonakonyhákról tápláltuk. De Budapest lakói is segítettek katonáinknak. Számos budapesti nő vett részt a sebesültek ápolásában. A szorongatott fasiszták sok lakónegyedből magukkal hurcolták a férfiakat. Éjjel azonban a férfiak legnagyobb része visszaszökött. Egyszer egy fiatal magyar mérnök jelentkezett csapatunk parancsnokságán. Részletesen elmondta, hol tartózkodnak a német ütegek. Segítségével gyorsan megsemmisítettük az ellenfél tüzérütegeit. A Balaton környékén is segített bennünket a lakosság. Minőig hálával fogok emlékezni Aba lakosaira. A visszavonuló németek itt minden utcát aláaknáztak. A lakosság azonban az összes aknamezőket megmutatta nekünk, és igy elkerülhettük a veszélyt. I 945 április elején hagytuk el a magyar földet. A szovjet katonák magukkal vitték a kemény harcok tüzében megedződött barátság emlékét. Ma ez a barátság még erősebb, hiszen mi, szovjet emberek is és a magyar dolgozók együtt haladunk a közös nagy cél, a ragyogó jövő, a kommunizmus felé. 1 az kíElHogy a felszabadulás mit jelentett népünk számára, tizennégy , év távlatából történelmünk legdicsőbb szakasza tartja számon. De, hogy mit jelentett a felszabadulás — akkor, abban az órában, azokban a napokban, amikor bekövetkezett — az egres ember számára, igen nehéz elmondani. E fogalommá magasztosult szónak — felszabadulás — az egyes ember emlékezetében más és más a magyarázata. Andrásáé végignézett előttük és hátuk mögött győző hosszú kocsisoron, csigázott lovak vánszorgatták a menekültek karavánját. Hosszú, végtelennek tűnő céltalan futás után arra, oda, ahova a szivük annyiszor szólította őket vissza, amióta távol voltak otthonuktól. Az út baloldalán egymást érték a szovjet hadsereg utánpótló egységei. Torzonborz kozáklovacskákon vágtató futárok, páncélosok, megrakott autók, motorok, lánctalpas ágyúk, orgonasípokhoz hasonló katyu- sák. Motorzörgés, harmonika- és nótaszó csattogott, dübörgőit a hazafelé tartó karaván utasai mellett, akiket a háború hónapokra földönfutókká tett. András Bélát 1944 őszén vezényelték a Dunántúlra, s hogy együtt maradhasson a család, egy csatakos őszi reggelen felcserélték az otthont az! eszeveszett futással. Pedig az ember ennek előtte és ezután is azt hajtogatta az estéli beszélgetések alkalmával, hogy maradni kellene. Megbújni, míg átvonul a front, őrültség az öt gyerekkel csavarogni egyik faluból a másikba. Az asszony reszketve tiltakozott. Az ember egyre halgatagab- bc vált. Aztán, amikor a határmenti dunántúli falucskában egy áprilisi alkonyaikor váratlanul befutott négy teherautó egy tejfelhajú német tisztecske parancsnoksága alatt, aki sorakozót és indulást rendelt el a napok óta parancsnokság nélkül lézengő leventeszázadoknak, András Béla az asszony megkérdezése nélkül így adta tovább a parancsot: ■ — Fiúk, egy tapodtat sem i tovább, akinek kedves az élet. SmLíkezb igaz barátra O' A sors régen elszakított szülőfalumtól. A napokban levelet kaptam otthonról, édesanyámtól. Hűségesen beszámolt arról, hogyan folyik az élet, mi lett ismerőseimmel, barátaimmal. Megírta azt is, hogy a szomszédunkban lakó -Szilágyi Marika férjhez ment... Emlékeket kavart fel bennem ez a hír. Eszembe juttatta az első szovjet katonát, akit megismertem, s akinek fájdalmas elvesztése emlékét mr ’ szívemben őrzöm... } lyan volt ez a Pesthez közeli kis falucska., Fel- sőyód, mint a felbolygatott méhkas. Ijedtség, lárma, hangzavar, kétségbeesetten menekülő emberek. 1944 decemberének egyik hajnala. A sötét utcákon izgatott német katonák szaladgálnak. Menekülnek ... Sokan fegyverüket elhajítok rohannak a mozgásban lévő teherautók és más járművek felé. Szinte valamennyien jókora csomagot cipelnek magukkal. Egyikük megbotlik, s a nyomában zúgó, nehéz, megrakott teherautó keresztülgázol rajta. A kocsi megáll. néhányon leugranak. A mozdulatlan testet félrehúzzák, s elárvult csomagján osztozkodni kezdenek. Nehéz selymek, különböző szövetek találnak pillanatok alatt új gazdára. A maradék néhány holmit az árokba hajítják. Egy hatalmas ikon, hímzett ukrán kendő merül a sáros vízbe. Vajon hol siratják ... ? A front hát ideért. Már napok óta hallatszott az ágyúk és bombák óráról órára erősödő dübörgése, s most itt V/innak. A falu megszabadult súlyos terhétől. Nem kellett többet rettegni az SS-ektöl, okik szitkozódva hajtották az embereket tankcsapdát, lövészárkot ásni... Nem kellett rettegni, hogy a még itthon maradt fiatalokat is kihajtják a frontra', a vágóhídra. De ...! A kétség ott égett az emberek szivében. Milyenek lesznek azok, akik elűzték a németeket? Hiszen szinte naponta dobolták: meneküljön mindenki, mert az oroszok így meg úgy... És bizony sokan akadtak, akik otthagyták kis házukat, s apró csomaggal nekivágtak a nagyvilágnak. Ahogy a front közeledett, a falu végén lakó Horváthéknál gyűltek össze. Nyolc család s majd harminc gyerek, kiseb- bek-nagyobbak. Szalmazsákot raktunk a konyhában, szobában a földre, alig volt hely, hogy mozdulhassunk. A menekülő németek már messze jártak, amikor újra motorzúgás zaja töltötte meg a levegőt. Harckocsik dübörögtek a faluban, nyomukban sáros, fáradt katonák. Az ablakhoz fordultunk, onnan néztük a bevonulókat. Sötét estére járt az idő, pihenőre tértünk. A petróleum- lámpa fénye pislákolva világította meg az álmatlanul, nyugtalanul forgolódó embereket, amikor kopogtattak az ajtón. Fáradt arcú, magas, fekete szovjet katona lépett be. Kicsit ideges hangsúllyal, de érthető, választékos magyarsággal köszönt, és egy kis meleg vizet kért. Mosakodni akart. Köréje sereglettünk kicsik, nagyok, s úgy néztük csodálkozva, mint akik először láttak embert, katonát... Amikor végzett, leült velünk beszélgetni. Kérdezgette, kik vagyunk, s ő is beszélt magáról. Grúziáról, ahol született, árijáról, aki orvos, húgáról, s elmondta, hogy ő nyelvtanárnak készül. Beszélt arról, hogy már járt Budapesten két ízben is. Egyszer, amikor még nem volt háború, egyszer pedig néhány nappal ezelőtt. Éjfélre járt az idő, amikor elment. Először történt, amióta a front a falunkat felzavarta, hogy nyugodtan, félelem nélkül tértünk pihenőre ... Alig virradt, Sándor — mert így hívták öt — újra beállított. Hozta a legújabb híreket, s leült velünk egy kis kártyázásra is. A front akkor már a nyolc kilométerre levő Dunakeszi község térségében volt. A németek szerették volna megállítani az előre nyomuló szovjet csapatokat, veszett ágyúzásba kezdtek, nem nézve, hogy mif érnek a lövedékek, melyek a közeli llka- pusztára zúdultak. Az ottani kastély üres volt, csak a körülötte levő cselédházakban laktak. Az emberek kétségbeesetten ugráltak ki az égő összedűlő házakból, s fogták kocsiba az ijedt lovakat, a félelmükben bőgő marhákat, s igyekeztek menekülni a falu felé. Szilágyiék is itt cselédes- kedtek. Az ember katona volt, a fiatalasszony egyedül szorongott a házban négyéves kislányával, Marikával. Amikor látta a kigyulladó házakat, ő is sietve összecsomagolt, szaladt a többiek után. Neki már nem jutott szekér, ló. Egy elhagyott, bizonyára az uraság tulajdonát képező fehér gyerekkocsiba dobta bele kislányát, bátyúját, s ahogy erejétől telt, rohant a többiek nyomában. A menekülök már elérték a falu szélső házait, és Szilágyiné is a falu aljánál ' húzódó árok közelében járt, amikor a levegőben német repülőgépek jelentek meg. Géppuskalövedékek vágódtak a menekülök soraiba, s nyomukban fel ja jduló, vérző emberek, megvadult lovak, széttört szekerek maradtak. Sándorral az ablakból figyeltük az oktalan pusztítást... Szilágy iné közben a gyerekkocsival a patak faluba vivő átjárójához ért. Az átjárót napokig tartó eső járhatatlanná tette. Amikor a kocsit az átjáróra lökte, az tengelyig süllyedt a sárba, ő maga térdig merülve a híg latyakba, kezeit összekulcsolva kétségbeesetten sikoltozott segítségért. Alig két-háromszáz méterrel a szélső házaktól... Valósággal felszakította, úgy ugrott az ajtóhoz Sándor, s rohant a kocsival bajlódó asz- szonyhoz. Először őt húzta ki a sárból, segítette néhány lépést, majd mutatta, hogy szaladjon a házakhoz, s ment vissza a gyerekért. A köröző német gépek közül egy észrevette a pataknál bajlódó katonát. Alacsony repülésben géppuskasorozatot zúdított rá. Annyit láttunk, hogy Sándor védőén, testével takarja el a kocsiban levő gyereket, s hiába vártuk, nem emelkedett fel... Amikor a házba értünk vele, már halott volt. \4 kislánynak nem történt baja. * * * Qándort ott temették el a többi elesett szovjet kaonával szülőfalum temetőjében. Marika, csak amikor iskolába járt, tudta és értette meg, miért hord virágot édesanyja az ismeretlen feliratot viselő, egyszerű katonasírra... És Szilágyiék, mintha legkedvesebb hozzátartozójuk nyugodna abban, a sírt minden esztendőben virággal ültetik tele ... Szalai László Bújjon, ki merre lát, míg ezek el nem füstölnek innen! A pattogó hangú hadna- gyucska kereste az ősz hajú tiszthelyettest, összefogdosott vagy ötven fegyvertelen fiút, akik lceserűséges kínjukban hangos énekszóval gördültek ki a faluból az autókon. Nem jutottak messzire. A két' országút közé ékelt faluból alig értek ki, szembe találták magukat három szovjet páncélossal. A németek eszeveszett lövöldözésbe kezdtek — géppisztollyal nyitottak tüzet a tankokra —„ tűzre tüzelés volt a válasz. Bent a község szinte megdermedt a félelemtől. Mindenki tudta, hgoy nincsenek messze a szovjetek. Éjszakánként régóta meg-meg- jelentek olyanok, akikről azt suttogták, hogy bennszülöttek, hogy partizánok. Jól olvastak a jelekből, de azt nem gondolták, hogy ennek a napnak az alkonyán már a kertek alá ér a front. S rövid negyedóra leforgása alatt itt befejeződik a háború. Reggelre kelve a főtéren a szovjet katonák gyűjtögették össze és részesítették a tábori felcserek elsősegélyben az országúton szerencsétlenül járt fiatal fiúkat. Jó ideig a falubeliek csak a kerítések védősáncai mögül nézték a jövevényeket, s hamarosan bizonyosságot nyertek afelől, hogy emberek ők is. Lám, nem az a dolguk, a legelső teendőjük, hogy embereket egyenek meg elevenen, mint hírlett, gyerekeket öljenek halomra, mint Kocsisné hallotta volt és Andrásné is hitte. Aztán, amikor látták, hogy a leventék sorról sorra ölelgetőz- nek a poros, fáradt katonákkal, csak kimerészkedtek ók is az utcákra. — Haza, fiúk, hazamehetünk! — jött korát meghazudtoló fürgeséggel, majdnem futva András Béla a községházán beszállásolt parancsnokság udvaráról, kezében papírt lobogtatva. — Haza, haza! Az örömmámorban úszók boldogságából mindenkinek jutott. Ez a két szó visszhangzott. Andrásné félig öntudatlanul hagyta magát sodortatni a megbolydult tömeggel, s miután cuppanós csókot nyomott egy befáslizott homlokú, nyurga katona arcára, szégyenkezve oldalgott be a házba csomagolni. Harmadik napja voltak már úton. Valahányukat mintha kicserélték volna, mintha nemcsak haza vinnp az út — valami ilyesmit hordoztak szívükben, kimondhatatlanul jó érzéssel —, hanem más, újabb, jobb életbe is. Az ember egyenes derékkal ült a ládák tetején, gyeplőtartó keze időnként üdvözlésre emelkedett. Hátul pedig az öt gyerek azon civakodott, mint öt megvadult kisördög, hogy kinek dobta áz előbb az autóról a kenyeret az az Öreg orosz katona. — Lám, csak ... merengett maga elé félhangosan az asz- szony: — Kenyeret adnak. Kenyeret, ami nálunk az életet jelenti. László Ibolya IVAN E mlékszem, a pusztai cselédház végében bámultuk a fáradságtól elcsigázott német katonát. Nem kérdeztük tőle, mi a véleménye utóvédjeik futásáról, ki kergette őket a harci pokolba, hogy kénytelenek-e ezzel; de azt sem, honnan jött, hová tart. Maga se tudta volna tán megmonGani. Mi, gyerekek főként fekete színű géppisztolyát bámultuk, és megtudtuk, hogy már csak egyetlenegy golyó van hozzá. Amikor azt kérdeztük, mit csinál azzal az eggyel, ha szorult helyzetbe kerül, felmordult, aztán halkan csak any- nyit mondott, hogy önmagának tartogatja. Most tudom, hogy ez az őrült kalandból való kiábrándulás szomorú golyója volt. Aztán dörgött, előbb csak távolról, majd a kertek alatt szólt a gépfegyver. A galambok ijedten röppentek fel, keringtek a magasban. A puszta népe egy szálig az udvarom álldogált. Apám kíváncsian eltűnt a méhes tájékán, ahol hirtelen golyószóró tüze villant. Sikoltottunk volna, de ő előbukkant a bokrok mögül, oldalán fiatal szovjet katonával. Magasba tartottuk a kezünket. A gépfegyver csöve szembenézett .velünk. De ahogy a katona közelebb ért, levette sapkáját, meglobogtatta, és köszöntötte a bámész népiét. Felkapta Szunyogék szutykos kis Jóskáját, aki még mindig feltartott kezével feléje ballagott. A katona nagyot kacagott. Letette Szúnyog Jóskát, és kezet nyújtva azt mondta neki: Iván. Ekkor már sok Ivánhoz hasonló katona lepte el a majort. Körülálltuk őket. Tojást sütöttek az asszonyok sustorgó zsírban Ivánnak és bajtársainak. Már a paprikát szórták rá, amikor felettünk, magasan mérges dongással megjelent egy repülőgép. Éles puskalövés dördült az istálló tájékáról. Futó léptek; és fél perc sem telt bele, a major megint a régi üres volt. A sarki géppuska is eltűnt a diós széléről. — Iván... Iván. Iván! — kiabáltuk. A tojás finomra sült! Gyanús csend lapult a tájra, és Ivánnak meg a többinek nyoma veszett. Hírnök jött, és Iván után érdeklődtünk tőle. A nyárfasorral szemben levő hegyekre mutatott, amerre a németek .vonultak. Csend volt. Tavaszi este, húsvét hétfő. Hetek óta először ma nem mentünk le a bunkerba. Békésen tereferélgettümk a holnapról, amelyet ezen az estén nagyon szépnek láttunk. És sokszor emlegettük Ivánt, mert búcsú nélkül távozott. Aztán bementünk, hogy végigálmodjuk ezt a napot. Elnyúltunk a kihűlt ágyakon, és kopmtt szemünk leragadt, mintha beesirizezték volna. Reggel a szomszéd tanyáról érkezett valaki. Amikor megtudta, hogy átaludtuk az éjszakát, összecsapta kezét, és szerencsétlennek nevezett bennünket. — Egész éjjel tartott a harc a nyárfás és a hegy térségében — mondta. — és ti...! Mi meg csak mosolyogtunk rajt. Nem is értettük az egészet, ügy látszik, túl sokat hörpintettünk tegnap a szabadság borából. ‘ Elesett szovjet katonákat hoztak vissza pusztájukra — újságolta a jövevény. — Kiket? Annyit tudott az egyikről csupán, hogy valami Iván. Az asszonyok sírtak. Mi meg a pusztára futottunk. De nem ö volt. A mi Ivánunk nem halt meg. Míg a harcban aludtunk, ő a nyárfasoron álmunkra vigyázott,, reggel átvágott a hegyen, és rálépett a Berlinbe veze.ö útra. * * * A zóta tizennégyszer nyílott ki a virág a halott. Iván sírján. De hol lehet !ván, az életbenmaradott? Gyárban dolgozik, vagy katona? Most írnom kellene neki arról, hogy a pusztán villany ég, mozi van, meg hogy szép, piros tetejű házakat építettek az egykori cselédek. De hát hány ilyen puszta van ebben az országban most, amelyen ő akkor füstben és vérben keresztülvonult? Gépfegyverének tor- kolafctüze — amely megölte a_ horogkeresztes halált — fényt derített kormos, sápadt arcunkra. Hol van Iván, örömünk szerzője? — Mert a mosolyt, a mosolyt, Iván — amit arcunkon láttál —, akkor tanultuk. Szegedi Nándor
