Somogyi Néplap, 1959. március (16. évfolyam, 51-75. szám)

1959-03-01 / 51. szám

Vasárnap, 1959. március 1. 6 SOMOGYI NÉPLAP T t fi T H i-5 ' o virág Becsületbolt A MEGLEPETÉSSZE­RŰEN zordcmra fordult idő bontakozó szerelmüket fe­nyegette. Otthontalanná vál­tak. A fiú ugyan kész lett volna akár derékig érő hóban, ágakat hasogató fagyban is kószálni a lány oldalán, ■ de tartott tőle, hogy Éva nem szívesen rója majd vele az utcákat most, hogy a csalóka napsütéses napok után se esővel, se hóval nem tudja kékre sírni magát az ég. Nap­pal szürkén, kedvetlenitően gomolyog a téli borulat, este pedig még csak egyetlen csil­lag csücske sem képes rést ta­lálni a vastag felhőkön, szitáló ködön. Mindketten tanulók voltak, a lány szabás-varrást tanult, a fiú utolsó évét gyűrte, mint jövendőbeli vasesztergályos. A kevés szavú gyereket szi­gorúan tartották a szerény jö­vedelmű szülők. Megadtak ne­ki mindent, de zsebében csak szombat és vasárnap lapult zsebpénz. Nem lázadt ellene. Mióta Évát kísérgette és ész­revétlen egymáshoz kötődtek, mint tavaszi szántás után a friss rögök, csak azóta örült a zsebpénznek különösebben. Szombaton táncolni mehettek a közeli kultürházba, vasárnap moziba vihette a kislányt, aki valamikori játszópajtása volt, de az utóbbi években közé­jük nehezedett, hogy felnőttek. Pista örömmel hallgatta a lány szavakba öntött csapongó Almodásait, amikor arról ára­dozott: milyen ruhákat varr 6 magának, meg mindenkinek, ha már felszabadul. A fiúnál nehezebben ment a beszéd. Azt szerette, ha a másik ajkáról csobog a szó. Félszeg volt, szögletes mozgású, még félig- meddig kamasz. Olyan, aki a sötétben is elpirul, ha pél­dának okáért az összehangolt lépések ritmusa megbomlik es véletlenül egy szempillan­tásra is, de hozzáér a lány vállához a válla. Maga sem tudta, hogyan is fogjon hozzá, de napok óta már azt sze­rette volna elmondani Évá­nak, hogy feleségül veszi. Per­sze, amikor belenézett a lány nevetőkék szemébe, egy ér­telmes mondatért akár az éle­tét adta volna. Mindig valami egészen közömbös téma men­tette meg égető zavarától. Azzon az estén, amikor Évá­KÉK VÁSZON KÖTÉNYÉ­RŐL fonák tenyérrel levereget­te a kukoricacsutka hulladé­kait, és jobb sarkát nadrág- szíja alá gyűrte a baloldalán. Nanica már kiseperte a kony­hát és a Mária-kép üvegét tö- rölgette a nagymama ágya fe­lett. A rószafüzért is végigsi­mította és a szegre akasztotta. A tűzhelyet előző nap vas­porral kitisztította, fényesre kefélte, és úgy csillog, mint az ünneplő csizma a szekrény tetején. Kívülről a kisajtó kattanása hallatszott. Mindket­ten kitekintettek az ablakon. Ki lehet az? A férfi tovább mustrálgatta a korai jövevényt, az asszony pedig hirtelen az asztalhoz ugrott, és kötényé­vel gyorsan végigsimította a két hokedlit, aztán az első szobába rohant. Varga János az ajtóhoz lépett, de mintha áz orrára koppintottak volna, visszarántotta fejét, mert az ajtó egy koppanás után szé­lesre tárult. — Szervusz, Jancsi barátom — mondta az aktatáskás úr­féle jövevény és átölelte a házigazdát. — Megismersz-e még? Én vagyok a Kis Miska, nem emlékszel rám? Többször meglátogattam apámat, de ve­led talán két évtizede nem találkoztam. Megismersz-e, Jancsi? — Ha már a nevedet is megmondtad, akkor meg — mondta a házigazda és tetőtől talpig végigmérte a régi ját­szótársát, aki most iskolaigaz­gató az egyik faluban, a me­gye másik oldalán. — Szer­vusz. — Ne haragudj, hogy ilyen korán beugrottam hozzád, gondoltam, ha már itt járok, illik megLátogatni régi játszó­társaimat. Hogy vagytok? — Köszönöm, megvagyunk. Köszönöm, hogy bejöttél, iga­zán jólesik . manapság a ba­ráti beszélgetés, hiszen olyan sok a mondanivaló. No, ülj to­ra várt feltúrt kabátgallérrol, azon tűnődött, most mitévők lesznek. Az utcán, annyi em­ber között is meghitt együtt- létük otthonát elvette tőlük az időjárás. Amikor a szabóság szélesre tárt kapuján Éva kilépett és átvágott az úttes­ten, a túlsó oldalon, ahol a fiú szokás szerint várta, Pista megelőzendő minden sürgetést, hogy siessenek, ezzel az aján­lattal állt bátortalanul a lány elé a zsebében ápuló négy fo­rintot szorongatva: — Te Évi, bemehetnénk a cukiba, sétálni hideg van. Ha... nem kell sietned. Öt perc sem telt el, ott ül­tek a szűk kis cukrászda egyik asztalánál egymással szemben. Ilyen helyen mióta együtt jár­tak, még nem fordultak meg. — Parancsolnak? — sietett hozzájuk a kiszolgálónő. — 1... igen — nyögte a fiú. — Két kávét! — Duplát? Pistának már majd kibu­kott a száján a kérdés: — az mibe kerül? De aztán ösz­tönösen így rendelkezett: — Szimplát! S zótlanságuk csak akkor oldódott fel vala- mennyire, amikor előttük pá­rolgóit a kávé és Éva torkos kislány módjára rögtön bele is kóstolt. — De keserű! — súgta csi­bészes fintorgással. — Nem is jó! — Hát persze, hogy nem jó hiszen nem tetted bele a cuk-i rőt! Ezen csuda jóízűen ne- ; vetgéltek, még Pista is be-| szedesebbé vált. Jó félóráját élvezhették már a fura hely setet, hogy nem az utcákat i róják, hogy itt ülnek, beszél-% getnek, mint mindenki más, í amikor asztalukhoz lépett egy t szemtelen arcú kamaszf iúcska, j karján virágos kosárral, s at kezében lévő csokrok közül t egyet magabiztosan a lányi elé tett. ♦ — Hóvirágot tessék! — Köszönjük, nem kérünk! t — Csak két forint, tessék t már venni. A kisasszony biz- ♦ tos szereti a hóvirágot!? Pistát kétségbeesés fojto-! gáttá, szerette volna arcul ♦ csapni a tolakodó gyereket, | amikor oldalvást meglátta Éva igenlő bólogatását. — De... most... most nem kérünk hóvirágot! A kis csibész fölényes kö- { rülményességgel emelte el at lány orra előtt a nevetségesen t kicsiny csokrot. 1 — Ja, ha nincs pénze! j Mondhatom, jól bevásárolt ez-t zel a sóher palival — vetette j oda távozóban a lánynak a koraérettek pimaszságáiral. Éva rákvörösen, lehajtott fejjel meredt maga élé, a fiú pedig úgy érezte, hogy mind­járt elsírja magát, s akkor el kell süllyednie, meg kell, hogy semmisüljön, mert két szégyent nem bírhat el. Nem mert a lányra nézni. Éva fel­állt, haját igazgatta és észre­vétlenül egy kétforintost I csúsztatott a kezébe. — Menni kell. I Elrémülten bámult a lány \ arcába. ♦ — Na ne bolondozz... majd j ha sok pénzünk lesz, mindig ♦ csak te fizetsz és sok sok hó-J virágot veszel nekem — mond-} ta a lány es csendesítőn tette; a fiú karjára a kezét. I M eg sem vártak aí ktszolgálónőt, ott hagy-1 fák a pénzt az asztalon és • kiléptek a ködöt szitálgató es • tőbe. Szótlanul, de szívükben I annál beszédesebb derűvel, ♦ mint akik most tettek tanú-t bizonyságot arról, hogy egy-t máshoz tartoznak. László Ibolya; Az egész mindössze egy kis asztalkából áll. Rajta cukorka, csokoládé, különböző édessé­gek, levélpapír, bélyeg, levele­zőlap, csatt és egyéb apróságok. Az asztal mögött nem áll el­adó. Olyan önkiszolgáló bolt féle, de azért mégsem az. Itt nincs pénztárosnő, akinek fi­zetni kell. Az asztalon tányér, s a pénzt mindenki odateszi. Egy éve, hogy megnyitották a MÁV Nevelőintézetben ezt a becsületboltot, s nagyon büsz­kék rá nemcsak az úttörők, az iskola tanulói, hanem a taná­rok, a nevelők is. Az ötlet tu­lajdonképpen a nevelőktől származik, mert felismerték: nagyszerű lehetőség ez a gyere­kek becsiiie térzésének fejlesz­tésére. Örsi gyűlésen hangzott él a javaslat és helyesléssel fogad­ták a pajtások. Megindult a «részvényesek«- szervezése — a bolt megindulásához «alap­tőke« kellett. Ezért «részvénye­ket^ bocsátottak ki 2 forint névértékben azzal, hogy min­den részvénytulajdonos év vé­gén visszakapja pénzét.. A tőke egy-kettőre összegyűlt. Gazda­sági felelőst, pénztárost és he­lyetteseket választottak, s az­tán megnyílt a Becsületbolt. A megnyitás óta minden szü­netben olyan nagy a forgalom, a vásárlási lárma, hogy az ava­: I tatlan azt hihetné: vidám-vá­sárba tévedt. Az «alkalmazot­taknak» csak zárás után van dolga. Megszámolják a pénzt, összeállítják a szükségletet, ki­mennek a városba vásárolni, és előlkészülnek a másnapi üzlet­nyitáshoz. Egyik délután történt. A Be­csületbolt bezárt, elfogyott minden. Egyszer csak a pénztá­ros riadtan megszólal: — Négy forint hiányzik... ! Mindnyájan köréje sereglettek. Kétszer, háromszor is átszá­molták a pénzt, de a négy fo­rint nem került elő. Ki tehette, hogyan tűnhetett el a négy fo­rint? — ez járt mindegyikük fejében. Másnap hat forint tűnt el, nemsokára nyolc forint hiányzott, azután pedig egy kerek tizes ... Az egész iskola lázban égett. Az úttörők, de valamennyi tanuló felháboro­dottan tárgyalta a példátlan esetet, s a nevelők is arra az elhatározásra jutottak, hogy végére kell járni a dolognak... A bolt mögött a falban egy nyílás volt. Nyitás előtt beül­tettek oda egy apró termetű úttörőt és megbízták: figyel­jen és leplezze le a tolvajt, a Becsületbolt megkárosítóját. Már csak néhány csokoládé, levelezőlap hevert a kis asz­talon, amikor nyílott az ajtó... Az asztal mögött elbúvó jól Puskás Tibor: SIÓ­CSATORNA (olaj) látta a belépő kislányt, aki semmit sem sejtett. A kis tolvaj sietve körülné­zett, visszaszaladt az ajtóhoz, meggyőződött róla, hogy senki sincs a folyosón, az asztalhoz ugrott és a pénzből kivett egy 2 forintost. A tolvajt leleplezték, sike­rült nyomára jutni... Az igaz­gató az étkezdében bejelentet­te: tudják ki az, aki a Becsü­letboltot megkárosította. Ha önként jelentkezik, büntetése sokkal kisebb lesz. Közben fi­gyelték a kislányt. Arca elsá­padt a meglepetéstől, de nem szólt. Az intézeten gyorsan vé­gigfutott a hír: megvan a tet­tes, s nem is édességet, hanem pénzt lopott. — Ha úttörő, ki kell zárhi, azonkívül el kell távolítani az intézetből — követeltek szigo­rú, példás büntetést a tanu­lók ... A kislány először beismerte az igazgatónak tettét, később tagadni próbált. Becsületbíró­ság elé került.. Az igazgató, a nevelők, az úttörők vezetői, úttörő társai ítélkeztek felette. Különös természetű, önfejű, túlságosan makacs gyerek volt. Arra a kérdésre, hogy miért nyúlt a pénzhez? — így vála­szolt: — Meg akartam tudni, mi­lyen érzés lopni... ! — hang­zott makacs vállrándítás köz­ben a felelet... A becsületbíróság megfosz­totta úttörő tisztségétől — raj- vezető-helyettes volt —, de nem zárták ki a csapatból, s nem távolították el az intézet­ből sem. Azzal indokolták az ítéletet, hogy elég intő, nevelő példa lesz ez a büntetés nem­csak a tettes, hanem mások számára is. Az intézet' tanulói bizony kevesellték a büntetést, külö­nösen akkor, amikor látták, hogy a bűnös fennhéjázóan vi-* selkedik. De azt csak az ügye­letes nevelők látták, hogy a kislány éjszakánként sírva hánykolódott ágyában. Sokat sírt, bánkódott, mert érezte, mennyire elítélik pajtásai, amiért a közös vagyont meg­♦ károsította ... |: | A történethez tartozik, hogy I a Becsületbolt alaptőkéjéből t év végén nem hiányzott egyet­* len fillér sem. A »részvénye- »sek« visszakapták pénzüket. | Szalai László í Az első szobából piros kar­digánban és vasalt szoknyá­ban kissé elpirulva lépett ki a háziasszony. Mindketten megtorpantak egy pillanatra a nem várt találkozástól és a fé­lig leplezett örömtől. A tanító ocsúdott fel előbb és két kezét előrenyújtva üdvözölte a régi kedves ismerőst. — Nusikám, szeretettel üd­vözöllek. Nahát! Nem is tud­tam, hogy te vagy a Jancsi felesége. Persze, persze, ti pusztán laktatok, s onnan hír sem igán jött a faluba. AZ ASSZONY FÜLIG EL­PIRULT a meleg üdvözlésre és zavartan motyogta: — Nem vagyok én már Nu- sika, én már Nanica vagyok, így hívnak. Nagy fiaim van­nak már. Régen szólítottak engem Nusinak, óh, de régen, akkor se mindenki. A tanító két kézzel szorí­totta az asszonyét, mintha so­hasem akarta volna elenged­ni. Az asszony keze kissé meg­remegett a kezében. — Hány gyerek van? — kér­dezte a tanító. — Kettő. Mindkettő fiú. Az egyik itthon van, a másik az egyetemen. Gödöllőn. Igen jól tanul. Szinte semmit sem kell fizetni utána. Nagyon örülünk neki. Varga János megfogta a ta­nító karját és az asztalhoz húzta. — Ülj le már, te meg ne magyaráz annyit Miskának — fordult az asszonyhoz —, nem kiváncsi a sok asszony- beszédr^. A házigazda hoked­lit tolt a vendég alá. Asztal­hoz ültek. A tanító szólalt meg először: — Hogy vagy öreg brúder? Kissé meggyérült a hajad. — Megvagyok és öregszem. Elkerültem a negyvenkettőt, az asszony meg a harminc- nyolcat. Nagyon örülök, hogy meglátogattál. Igazán örülök. Akár egy évig nálunk, lehet­nél. De ne haragudj, megkér- bői gyűrűt font az ujjára. Mis­lek, valamire. ka milyen szép volt akkor. Pi­_ js;0 ros volt, mint a pipacs, és szív­— Ne hozd nekem elő a bői kacagott Hirtelen, mintha téeszcsét. Ne haragudj, hogy \cfas0J} kaPta ,vo^na . ™aSat> ezt kérem. Tudom hogy azért felriadt gondolataiból es kínai- jöttetek. Mindenki beléphet m kezdte a vendeget: oda, de én nem fogok. Főleg — Egyél, Miska. Apja, te is nem szeretném, ha ezért va- kínáld. laki is megfenyegetne. — Tessék, Miska! Hát tudod, A tanító mosolygott, nem negyvenötben kaptam nyolc vette sértésnek a gazda sza- hold földet meg egy cselédla- vát. Vállára tette jobb kezét, kást, amibe akkor laktam. De Fenyegetés? Kit fenyegettek az a lakás nedves volt, az ab- meg ebben a faluban eddig? lakok szimplák, szóval egész­— Nem is arról van szó, de ségtelen volt. Építettem ezt a én azt nem szeretem. Ápá- házat itt a faluban és tavaly mat cselédkorában négyszer belejöttünk. Látod, még nem elhurcolták a csendőrök, mert tudtam lepadlóztatni, földes az intéző rebellisnek tartotta, az egész lakás. Majd talán Én nem vagyok rebellis, éppen egyszer erre is sor kerül. Itt ezért nem akarom, hogy vala- a faluban mégis más. Nem ki megfenyegessen. Értsd meg akarok én már cseléd lenni, ezt barátom. — Voltunk eleget, Jancsi. — Megértem, de azt is Iá- Emlékszel, mikor az uradalmi tóm, hogy igazságtalan vagy. vincellér a fülemnél fogva fel- Sem téged, sem mást nem fe- emelt és megpofozott, mert a ny egetett meg senki, mégis szol óvesszőn rajta hagytam vádolsz. De hagyjuk ezt. Be- két hónaljhajtást? Pedig szélj inkább magadról. apámnak bérmaapja volt, és Nanica ezalatt kolbászt, sza- én is keresztapámnak szólítot- lonnát, savanyúságot és bort tam. Emlékszel? tett az asztalra. Arca ismét el- — Emlékszem. Ez akkor pirult, mikor tekintete talál- volt, amikor apámat elvitték kozott a tanítóéval... Még a csendőrök és lezárták. Ne­igen jól emlékezett arra, hogy kém is dolgoznom kellett Imre Németh Pistát nagyon meg- testvéremmel együtt, mert verte egyszer, mert őt cigány- nem volt kenyerünk. Akkor leánynak csúfolta. Hálás volt tízéves voltam. Nyolcvan fil- ezért Miskának és addig soha lért kaptunk tizenhárom órai nem állt a lityázók közé, amíg munkáért. Hajaj! Ganyé vi- Miskát nem látta a sorban Ha lág! Imre most is kint lakik Miska nem volt ott, ő is haza- a pusztán, benn van a téesz- ment. Egyszer meg egy iskolai csében. De én nem állok be. kiránduláson gyermekláncfű-Mindig szegény ember vol­tam, ötvenhatban mégis majd­nem megjártam. — Hogyhogy? — Hat kérlek, rábeszéltek, hogy legyek a Nemzeti Bizott­ság elnöke. Hát tehetek én ró­la? — Kik beszéltek rá? — Ez is mondta, az is mond­ta, de főleg a régi tehetősebb gazdák. Aztán a rendőrök megfenyegettek, hogy baj lesz, ha mégegyszer ilyesmi meg­történik. Kát ne féljek a fe­nyegetéstől? — Kár volt — mondta a ta­nító —, nagy kár. Te cseléd voltál. Apádat sokszor meghurcolták, mert keres­te az igazságot és jobban akart élni. De nem tudott.. Be­lőjed is cselédet nevelt, mert mást nem tudott. Te meg ag­rármérnököt nevelsz a fiadból, mert te ezt ma teheted. Mé­gis a régi világot akarod? Ej­nye ... ejnye, Miska. Okosabb ember vagy te annál, hogy ezt komolyan gondold. Bizony oko­sabb. Varga Jancsi, meg a Kis Miska nevű grófról te még nem hallottál. Igaz? Nem tar­toztunk mi hozzájuk. A te mérnök fiad pedig soha nem is akar odatartozni. Csak te? Nem fenyegettél meg senkit ötvenhatban? VARGA JÁNOS LEHAJ­TOTTA A FEJÉT és nem szólt semmit. A tanító most felállt az asztaltól és megkö­szönte a vendéglátást. Kezet nyújtott a gazdának is, felesé­gének is. — Elbúcsúzom — mondta barátjának —, látod, te most azt hiszed, hogy ezek tudatá­ban kényszerítünk a belépésre. Nem, ezt nem tesszük. Ott vannak már azok, akik közi- bénk valók. Te majd azt te­szed, amit jónak látsz. Ellen­ben megkérlek egyre: gondol­kozz azon, ki az első neked, a régi gróf, vagy egy cseléd­sorból kiemelt agrármérnök? Gondolkozz azon, hogy te hova tartozol? Én nemigen tudok eljönni többet poharazgatni, mert sokat vár tőlem az én drága szülőföldem. A tanító hangja ellágyult, Varga János pedig zsebrevágott kézzel tér­dét rázogatva a földet bámul­ta. — No, szervusz, barátom —• nyújtotta kezét mégegyszer a tanító — nekem mennem kel'l. Mindketten utána néztek az ablakból. A férfi hallgatott, Nanica piros arca pedig meg­rándult és egy tiszta könny­csepp gördült le róla a konyha agyagos földjére. Valamikor éjfél után Varga János félkönyökre támaszko­dott és megfogta felesége karját: — Alszol? — Nem. — Én sem. Tudod, azon gon­dolkozom már régóta, hogy de­rék ember ez a Miska. Igazán derék ember. Nagyon bánt, hogy úgy lefestett. Nagyon bánt, hogy azt mondta: én a régi világot akarom. Dehogy akarom. Mérnök lesz a fiam. Én meg cseléd voltam. Mér­nök lesz, igazi mérnök. Nekem a fiam kell. Ha megvirrad, fel­keresem és beszélek vele. Nem akarok többé ilyent hallani. Elmegyek hozzá. Jó? — Persze, menj el, de most már te is aludj, mert igen rö­vid az éjszaka. Hajnalodott és Varga János felébredt. Etetés után levette csizmáját a szekrény tetejé­ről, felöltözködött és tiszta szívvel lépegetett az utca fe­lé. Felesége éppen akkor pil­lantott ki az ablakon, mikor befordult a kultúrház kapu­ján. ÁBRÁNDOS TEKINTETTEL soká nézte még a kultúrház vonalait, s egyszercsak elmo­solyodott. Szolga Tatnál

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom