Somogyi Néplap, 1959. január (16. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-11 / 9. szám
Vasárnap, 1959. január M. 6 SOMOGYI NÉPLAP MIHÁLYI MARQIT: ÁZ ÖREGEIK Fölkerekedett a szél, sodródnak benne a károgó varjak kavarogva, csapkodnak a fák csupasz ágai, és hártyavékony jéggel boroznék be a vizek. Idős Kasza János a korhadt vályút javítgatja a kút mellett. Lila az arca; keze, ujjal remegnek, a kis fejsze többet üt mellé, mint a bádogdarabra, amellyel szeretné felerősíteni a hosszú vályú leszakadt végét. Csak üti, üti, hajlítgatja a bádogot, de nem is igen tudja, mit csinál, úgy tornyosul feje fölött a vész, mint fent a felhők, és riadt gondolatai varjak módjára csaponganak, kárognak a fülében, hogy reszket belé még a szívegyökere is. Reggel az itatásnál érthetetlenül csak megugrott a Szedres; hogy »mit láthatott, vagy mitül rettent meg oly hirelen, hogy lehessen aztat tudni,*! de a bővérű Kincsem, az ifjú Kasza János büszkesége úgy elrémült erre a váratlan mozdulatra, hogy két hátsó lábára állt nagy horkanásokkál, mint egy táltos, csak úgy fújta a gőzt; majd vissza zuhant két melső lábával a vályú végére, amely azonnal le is szakadt, és mind elfolyt a víz. Szilánk, vagy talán szög, de valami felkarcolta a lábát, alig lehetett észrevenni, hiszen nézte is utána, de most már olyan a lába, mint egy bunkó, és rettenetesen sántít. Az esti itatáshoz ki sem eresztette, úgy vitte be neki a vizet vederben. És most javítja a vályút, pedig tudja, hiába, ennek vége, ehelyett másik kell; hiszen nem lenne ez olyan nagy kár, eléggé korhadt, de azért csak szegei, kalapál, és várja haza a fiát, az ifjú Kasza Jánost. A menyecske ki-kifut egy tál vízzel, mesz- szire löttyinti, közben gyilkos pillantásokkal méregeti a kínlódó öregembert. Tombol benne a méreg, a gyűlölet. Érzi ezt idős Kasza János is, de megérzi benne a menye örömét is, mert most örül is, meg dühöng is egyszerre, mivel ez az a csepp, amely most már meg- csordítja a pohárt; és vár megadással, mert ismeri a fiát, ezt a hetvenkedő, forró fejű embert, aki ráadásul még iszik is, de ennek is ők az okai a menyecske szerint, aki, mióta betette a lábát ide, örökös a gyűlölség. Eddig az volt a baj, hogy a nevén volt minden meg az öregasszonyén; a fia örökké ordított, verte az asztalt, hogy az istenbe igy-úgy, ő még az apjának sem lesz cselédje; hát jól van, a békességért, meg azután mi van hátra ilyen öregeknek, ráíratott mindent a gyerekre, az egyszemre, a szemük fényére, akiért agyondolgozták egész életüket, szinte négyszögölenként ragasztva össze a kis vagyont. Aztán hamarosan rájött, <*hiába vöt ez is, kár vót«. Az a baj, hogy ők élnek, útban vannak már a fiataloknak; aki öreg, az forduljon is fel, hiszen csak kínnak vannak a valágon. A tavasz óta kiszorultak az istállóba, olt hálnak azon a keskeny vackon az öregasz- zonnyal, a Kincsem hátuljánál, »aki« egyszer úgy rúgja őket halálra álmukban; már kétszer szakította le alattuk a deszkát, az utolsónál csak alig érte lapockáját a rúgás, mégis egy hétig volt béna a karja. Most meg már itt az ősz, de tudja, hogy ők már a házba vissza nem kerülnek, csak koporsóban. Amíg élnek, már csak az istálló lesz a helyük; a menyecske nem is úgy örült, hogy kirakhatta őket, hogy most télire meg visszaeressze őket 'a házba. Hát így van ez, ha az ember megöregszik, olyan lesz, mint a gyerek, csak ríni tud. De akkor miért nem is veszi el az isten azonnal az embert, mért kinlódtatja még évről évre, hiszen a falatot is kinézik a szájukból. Hányszor felejtették el már nekik az ebédet, vagy a vacsorát, csak másnap jegyezte meg a menyecske álnokul: — Jé, papa, maguk nem is vacsoráztak az este, de elfelejtette, de úgy kell maguknak, miért nem szólnak, azt várják, hogy mindent helyükbe rakjon az ember, tán még meg is rágjam, mi? Kérjem, hogy ugyan egyenek már, mi? Hát azt lessék! És ha kérné, akkor ugyan mit mondana, azt, amit a múltkor: — Már megint enne ... mi? A fene a bé- lüket, minek két vénnek annyi étel. Ű még eddig csak nyelte, tűrte, de szegény vénasszony bizony végigpityergi az éjjeleket az oldala mellett, reszket, mint egy kis veréb, oszt csak imádkozik meg rí, mert hogy olyan nagyon akarták ezt a gyereket. Azt hitték, már nem is lesz, mikor majdnem öregségükre mégis megszületett, úgyhogy a vénasszony eleinte még resteilte is, de »lett gyerek, vót gyerek«, érdemes volt dolgozni. Hát ugyan nagyon érdemes vót. Mostanában már csak úgy lök valami ételt a menyecske hol tányéron, hol lábos fenekén, mint a kutyának, de még mikor együtt ültek az eperfa alatt, a ház előtt, és együtt ettek, abban sem vót köszönet. Hányszor evett vóna még, de hányszor; észrevette a menye is a sóvárgó tekintetét, akkor gyorsan kapta a tálat, és a finom piros lében sárguló galuskákat — hogy szereti a galuskát pedig, hogy szereti — csak odalökte a kutyának meg a macskának, hogy »egyetek ti is, míg van, míg fel nem za- bálják előletek«. A kis öregasszony mát megtömte a libákat, ellátta a baromfiakat, kukoricát is morzsolt egy összedrótozott cseréptálba, be is áztatott belőle, tetejére odakészítette az öt faszén darabot is, hogy jobban emésszenek, tett rá egy csipet sót is, hogy nagyobb legyen a májuk, meg öntött a sárga szemekre egy kis olajat is, hogy jobban lehessen dugni. Most aztán úgy áll az embere háta megett, mint akiben még a lélek is reszket. Imádkozik hangtalanul, és iszonyúan fél, fél, mint egy gyerek, fél az édes fiától, de talán még jobban a menyétől, mert a gyerek, az gyerek most is, ha rossz is, ha egy jó szava sincs is, de a menyecske, tudja ő, hogy az a gyehenna. Nézi az öregembert, aki kínlódik a vályúval, hogy mentse, ami még menthető, és elerednek agyonsírt szeméből a könnyek. Az öregember a háta megett elfojtott szipogásból érzi, hogy sír a kis öregasszony. — Ne ríj, — mondaná neki keményen, de nincs ereje hozzá, az ő hangja is remeg, mikor mondja, hiába, vénember, gyerek az mán mind, csak nyögni tud meg ríni. — Mi lesz velünk, Jánosom? — sírja el magát hangosan az asszony. Erre elcsuklik a hangja az idős Kasza Jánosnak is. — Mi lenne ... hát iszen nem vagyok hibás ... tehetek én rúla, hogy a ló ilyen nagyvérű — megáll kezében a kis fejsze, és úgy mondja még egyszer —, nem tehetek rúla. — Akkor is mindegy, mindegy az mán nekünk — ríja tovább az asszony, de olyan halkan mondja, de olyan halkan, inkább csak magának, mert a menyecske olyat is meghall, amit ő sohasem mondott. Most is csak állandóan kiszalad meg beszalad, fülel feléjük, látszik, hogy alig várja az urát, és igyekszik frissen tartani a mérgét akkorára. Mire kissé megcsendesedik a szél, eltűnnek a varjak, csak egy-egy elmaradt éviekéi a csapat után a hideg kékségben, és véresre virul az ég alja a jegenyék között, megérkezik ifjabb Kasza János bizonytalo.n léptekkel; dohányt vittek be a komával, és hát a koma sem veti meg a bort. A menyecske sikoltva hull a urára, becipeli a konyhába, de az ajtót nyitva hagyja, hogy azok csak hadd halljanak minden szót. És a két öregben megdermed a vér. A menyecske rí, meg sikoltoz, Kincsem Így, Kincsem úgy, megmondta ö ezt már régen, miért kellett arra a vén zsiványra bízni azt a drága lovat, vihetik a dögkúira, meg se él az mán, a reggelt sem éri meg, jaj, mennybéli magasságos szent atyaúristen, de megvertél bennünket. Ifjú Kasza János borgőzös feje pillanatok alatt felforr, mint a förgeteg, vágtat el a két öreg mellett, be az istállóba, utána a felesége állandóan jajgatva. Idős Kasza János leereszti a kisbaltát, abbahagyja a munkát, most veszi észre, hogy nem érzi az ujjait, úgy elgémberedtek, és csak áll, és csak néz. A csepp öregasszony szíve pedig a száján készül kiugrani, mert bent az istállóban panaszosan nyerít a Kincsem, és az átkozódás meg a káromkodás csak úgy bugyborékol a fiatalok szájáról. Egyszer csak a fiatal Kasza kilódul az ajtón, szeme vérben úszik, szakad utána a gőz szájából, orrából, és felordit: — Hol a balta, hol a vasvilla... hadd ütöm agyon!... De csak puszta kézzel esik neki az öregembernek, az az első ütésre a vályúnak vágódik, és az alig felszerkesztett darab megint leszakad alatta, a másik ütésre csak szépen elnyúlik a vályú mellett, és a tócsa vékony jege csengve törik be a feje alatt. A menyecske most szó nélkül áll, és nézi, összehúzza magát, mert fázik, a szeme az villog kegyetlenül, de nem szólna, de nem az, egy szót sem. Az öregasszony felnyikkan valami szívet szakasztó vékony, furulya hangon, és a leomlott test elé veti magát, belekapaszkodik a fia öklébe —. Fiam ... Jánosom ... — formázná a szája, de hangja nincs, és a fia úgy szórja félre mint a rongyot. A nagy lökéstől fut egy darabig, aztán elvágódik a kemence mellett, de felugrik, és újra fut a fia felé, mint egy halálra rémült kotlós. Ifjabb Kasza odanyúl a vasvilláért, és akkor a sövényen csak átlép az eddig fát hasogató csendes szavú, nagy testű Csere Jóska, elkapja a vasvillát markoló kezet, megragadja, megrázza, és a fiatal Kasza úgy hull félre előle, mint az oldott kéve, majd beveri a kút káváját. Ez ül a földön, az áll a villával, és nézik egymást, zihálnak, dől szájukból a gőz, és szörnyű indulat lobog szemükben. Csere felesége kétségbeesve áll a favágó tőke előtt, kezét tördeli, és hangosan rí. — Minek avatkozol bele, Jóska... az isten megáldjon... ismered, miféle emberek... képes kést vágni beléd egy este ... — Te — mondja Csere igen csendesen, miközben nagy ívben dobja el a villát —, ha még egy ujjal hozzányúlsz ehhez a vénemberhez, összetörlek... te állatt!... Odalép a mozdulatlanul fekvő öregemberhez, aki mellett, mint egy puha rongycsomó, reszket az öregasszony. — János bátyám ... hajja-e ... csak nem történt valami baja? — Felemeli, feltámogatja, és leülteti a vályú szélére. Annak a fél arca csupa vér, fehér hajából pedig csurog a pocsolya vize, összefolyik vérével, és úgy szivárog a kabátja alá. A fiatal Kasza szó nélkül tápászkodik fel, veri a port magáról, és a feleségével bemegy a konyhába. Csere sokáig néz utánuk. — Gyere már, Jóska — ríja tovább a felesége —, ne ártsd magad más dógába. Csere az alkonyuló fényben közel hajolva nézegeti az öregember fejét. Repedés ez csak... reméljük. Kötözze be édes néném, oszt ha baj van, csak szóljanak. És ezzel át is lép a sövényen. Odaát már az anyósa is várja, és a két asszony nekiesik, mint a darazsak. Csere rájuk mordul: — Hát csak nem nézhetem, hogy előttem üsse agyon az apját! Idős Kasza János még ül a vályú szélén, nem érez semmit, semmije se fáj. Az öregasszony az alsószoknyája aljával törülgeti arcáról a vért, hangja nincs, könnye nincs, csak reszket, maga sem tudja, mi tartja meg a lábán, és ahogy az ■ura óvatosan feláll, és tesz is egypár lépést, mögötte lép, mint az árnyék, vigyázza minden mozdulatát, nem ér hozzá, de úgy tartja aszott kis karjait, hogy minden percben támogatni tudja, ha kell. Idős Kasza János csak néi merően előre, messzire, az arca békés, kisimult, a szeme tiszta és szelíd, erős elhatározással megfogja felesége kezét, és megindul vele, kifelé az udvarról, mennek csendben, szótlanul, csak mikor átlép a kapu alatt, néz vissza a házra, tekintete elkalandozik rajta egy darabig, aztán megindul ismét, és nem néz többet vissza. Tipeg mellette az öregasszony, nézi a férje arcát, nem érti, hogy az mit akar, de megy vele csöndesen. Csak mikor a szürkületben elérik a töltés útját, és rá is lépnek, érzi meg párja szándékát, arcába csap a nagy víz éles szaga, eliszonyodik egy pillanatra, de aztán lehajtja fejét, és megy az öregember mellett, mint mindig engedelmesen. * • * Hajagos Zana Imre lóháton jön, kényesen lép alatta a szép állat, előttük a Tejfel, a vizsla futkároz, hol a földet szagolja, hol a levegőt, az előbb nagyon kihozták sodrából a varjak, és most alig bír megnyugodni. Hajagos gyalog ritkán látható, a tagság eleinte azt mondta, hogy ez nem egyéb, mint úrhatnám- ság, pedig ez bizony csak a nagy lóimádata; a tsz földjei után a ló a másik nagy szenvedélye, hét határba is elmegy egy szép ló látására. Ló meg kutya nélkül el sem képzelhető, és a tagság annyit nézte, azután meg annyit látta, már megszokta; hogy észre sem vették. Két év óta a tsz elnöke, akkor választották meg a bent maradók, mikor széthullóban voltak, egy kicsit dacból, méregből a jóval fiatalabbat, a jó énekest, a hatalmas kedvű, borbíró, lóimádó, szép szál Hajagos Zana Imrét. Meg is bánták, addig bánták, hogy aztán azt is megszokták, meg a kemény öklét, az indulatait, a tántoríthatatlanságát, őt, a lovát meg a kutyáját. Mindenki kedvére az isten sem tehet, de mert igaza lett, mivel egy évvel ezelőtt azt mondta, hogy nyolcvan forint lesz egy munkaegység, hát annyi lett, így fene egy ember ez, földből, állatból, emberből kiszedi amit lehet. Poroszkálnak hárman nagy együttértés- ben hazafelé; ha késő ősz van is, és egyre kevesebb a keresnivalójuk a határban, de azért mindennap megfutják a maguk útját. A Tejfel egy pillanatra megmerevedik, még az első lába is a levegőben marad, és úgy szimatol három lábon, aztán halkan morrant, nem haragosan, csak figyelmeztetően. Hajagos széttekint, és az erősen ereszkedő sötétben észre is veszi a töltésre kapaszkodó két sötét alakot. Egy darabig nézi őket minden gondolat nélkül, térde kis mozdulatára megállt a ló, aztán már indít is, de szeme még mindig arra néz, és ahogy azok már ereszkednek is lefelé a másik oldalon, megütközik. *— No csak — mondja csendesen. Azzal leugrik a lóról, a gyeplőszárat odadobja a Tejfelnek, az szoborként azon nyomban leül a ló lábai elé, szájában a gyeplővel, és hegyező fülekkel figyelnek gazdájuk után. Hajagos nagy léptekkel gázol a csupasz bokrok között utánuk, azok csakugyan a víznek tartanak; hogy valami nincs rendben, azt mindjárt érzi, egy-kettőre beéri őket, eléjük lép, és öngyújtója lángjával rájuk világít. Ismeri jól idős Kasza Jánost és feleségét is még abból az időből, mikor a fiatal Kasza először ütötte meg az apját, hogy az közéjük akart belépni, nagy perpatvar vót a. Szólna is, de ahogy közelebb hajlik, hátrahököl, az öreg csupa vér, élettelen arcától. A lángot azon nyomban elfújja a szél és szemük világa belevész az utána megsűrűsödő sötétbe. A két öreg nincs is észnél, annyira közel voltak a halálhoz, hogy szinte nem is tudják, mi történik velük. Hajagos el tudja képzelni, mi történt, és azt is, hogy mi készült, tehát nem szól. Kézen fogja az öreget és vezeti. Üjra felkapaszkodnak a töltés tetejére, a ló nyerít, kapkodja a fejét, ahogy megérzi őket. Hajagos megy az öregekkel határozottan, halk füttyére a Tejfel is megindul utánuk a lóval, így érnek be a tsz udvarára. Alacsony cselédház előtt állnak, a tsz területén még ilyenek a házak, de hogy majd mindenki épül, egymásután maradnak üresen Hajagos örömére, aki mindenüvé baromfit telepítene. Átlépnek a kis konyhán, de a nem sokkal nagyobb gerendás és földes szobába. Egyszerű itt minden. Egy ágy a falnál, valami heiierő- féle lábtól, színes gyapjútakaróval leterítve, egy háromfiókos sublót, könyvekkel a tetején, és egy asztal középen, pár székkel, no meg egy apró, téglákra állított vaskályha. Hunyorognak a villanyfényben az öregek. Hajagos leülteti őket, és kisiet, sokáig hallatszik a ló patájának dobbanása. Valahol a könyvek között óra ketyeg. Idős Kasza két tenyerét a térdének feszíti, és úgy nézi a falat. Az öregasszony hasán összekulcsolja kezét, szemérmesen a szék alá húzva a lábát, üldögél. Hajagos hamar visszatér fával megrakodva. Papírt tép, megtörni a kályhát, és már ég is a tűz mind jobban erőre kapott lángokkal. Vidáman pattog benne az akác, fénye ugrál a gerendák között. A hatalmas termetű ember a komód felső fiókjából vöröskeresztes alumínium ládát vesz elő, üvegeket, porokat, kenőcsöket rak ki, válogat közöttük, majd kibont egy csomag gézt, és nyirkai belőle az életlen ollóval, megszórja valami sárga porral, és leragasztja a sebet, egy nagy vattacsomóval azután az öregember egész arcát tisztára simogatja. Nem esett ez ideig egy szó sem. Hajagos most a komód második fiókjában keresgél, apró poharak koccannak össze a kezébe, és az asztalra tesz egy nagy üveg barackpálinkát, köréje három piros pettyes poharat. Tölt. A két öreg figyelemmel nézi a kezét és az ital csorgását a poharakba, mintha nem is lenne most ennél fontosabb. A kutya elterül a kályha előtt, fénylő szemével pislog egyik emberről a másikra. Az ajtóban, a konyhából megjelenik egy tarka macska, a Tejfel látásán felgörbíti hátát, óvatosan oldalog, majd hirtelen felugrik az ágyra, süppedezve átsétál rajta, onnan meg az öregasszony ölébe, két mellső lábával dagasztja annak hasán a ruháját, majd karikába hajlik, és dorombolni kezd az öreg kezek simogatá- sára. — Na, isten-isten — mondja Hajagos, és összeütik a poharakat, az öregasszony még tiltakozik szemérmesen, hogy ő nem iszik, de rá se hederítenek. A két férfi eltörli a bajszát, krákognak egy kicsit, ahogy illik, az öregasz- szony belemártja a nyelvét, és ezzel eleget is tesz a kínálásnak. Hajagos újra tölt maguknak, miközben odaszól: — Hajja-e, édes szülém, olyan éhes vagyok, mint a farkas, főzne-sütne nekünk egy kis vacsorát? Az öregasszony felröppen, mint egy madár, leteszi a macskát az öléből, és bánatos arcán felfénylik valami kis tétova öröm. — Fa van a konyhában, a ládában, aprófa is, vegyen le egy szál kóbászt a rúdról a kamrában, üssön rá íojást is, nézze meg, hány van a kosárban. Idős Kasza Jánosné már megy is, kezét megtörli a kötényében, meg is fordítja azt maga előtt, és gyorsan, fürgén tüzet gyújt, a macska nem tágít a nyomából. Levesz egy vasserpenyőt a tűzhely faláról, aztán bemegy a kamrába, leakaszt egy szál kolbászt, be is megy vele az éppen koccintó férfiakhoz. — Mennyit vágjak belőle, Imre? — Az egészet. Az öregasszony elszörnyed: — Sok lesz a. — A fenét, szüle, hát enni kell, vagyunk hozzá elegen, tojást üssön rá... hány van ti kosárban? (Folytatás a 7. oldalon.)
