Somogyi Néplap, 1959. január (16. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-25 / 21. szám

Vasárnap, 1959. január 25. 6 SOMOGYI NÉPLAP SmUkiink-e. a eiiLiaq.úút'? fA AZ EMBER kiejti száján azt a szót, hogy műemlék, különböző képze­tei támadnak. Természetesen valami régiségre gondol, mű­vészi emlékre, házra, szobor­ra, s annyi más egyébre, mely szorosan hozzátartozik kultú­rájához és e kultúrának ki­alakulásához. Műemlék — mondja, és eszébe jut Sop­ron, Kőszeg, Eger, Pécs és még néhány város, község, ódonfalú vár, templom. Ma­gyarország nem bővelkedik emlékekben, a történelem ke­gyetlen kézzel megfosztotta az utódokat attól, hogy őseik örökébe lépjenek, hogy meg­őrizzék az ősök alkotásait. Irigykedve jut eszébe, amit Németországról hallott, ahol szinte minden város múzeum, műemlékek tárháza. Nem így minálunk. Somogy megyében, melyről a történe­lem annyi adatot jegyzett fel, alig-alig találhatni szemmel látható, kézzel megfogható nyomát az elmúlt századok­nak. Pedig a török-világ még az emberek lelkében is mély nyomokat hagyott. Helység­nevek, egy-két hagyomány, monda — ennyi az egész, ami maradt. Példa a balaton­szentgyörgyi csillagvár esete is. A szakemberek e kicsiny épületen fellelték a kor nyo­mát, s nosza, megkezdődött a munka az írásos emlékek fel­kutatására. Nem találtak se­hol semmit, árva betűt sem. Pedig annak idején a végvá­rak kapitányai élénk levele­zésben álltak egymással, be­számoltak harcaikról, küzdel­meikről. A csillagvárról hall­gat a történelem. A kutatók tehát arra a feltevésre jutot­tak, hogy akkor épülhetett (a várárok ásásának félbehagyá­sa is erre utal), amikor Buda várát már feladta a török, s többé nem volt meg a vég­várak régi jelentősége, har­cászati pozíciója. Talán már részt sem vett a harcokban — szól a föltételezés —, s ezért maradt ki a levelekből, ira­tokból nevének említése is. Nagy kár érte. A szentgyör- gyi végház a maga nemében egyedülálló emlékünk lehet­ne. Mint a csillagvár elne­vezés is mutatja, csillag alakban épült, torony emel­kedett felette, sehol az or­szágban nem maradt ehhez hasonló erősség a török idők­ből. Igaz, tornya azóta tönk­rement, igaz, berendezéséből mi sem maradt meg, de hát mégis csak emlék. Ha emlék. Épp emiatt eme­lünk szót, kezdtünk a műem­lékekről beszélgetni, s hoz­tuk fel éppen a csillagvár esetét példának. Ahol min­den kétséget kizáróan bizo­nyítható a műemlék eredete, tisztelettel hajtunk fejet, s igyekszünk méltó megőrzői, sáfárai lenni. De a csillagvár esetében más a helyzet. Nem tudni semmit se róla, min­den-minden. ami vele kap­csolatos. csupán feltevéseken, mondjuk, tudományos kép­zeleten alapul. Csak hát ez kevés. Főként, ha meggondol­juk, hogy ilyen alapon van folyamatban helyreállítása, rekonstruálása. Az épület két ablak kivételével már elké­szült, az asztalosmunkák be vannak építve, csupán a kör­nyezet rendezése és a szobák berendezése hiányzik. Egye­bet mindent elvégeztetett az Idegenforgalmi Hivatal, va­lamint az Országos Műem­lékvédelmi Felügyelőség. N em a szakemberek BÁTORKODNÁNK józan ítélőképességében kételkedni, ha nem tudnék, hogy ügysze­retetük, tudományos buzgal­muk határtalan. Ez dicsére­tükre legyen. Mégis féltőn emelünk szót, nehogy bálul járjunk, s csak azért legyen műemlék, sőt múzeum a csil­lagvárból. mert kuriózum lenne, mert Somogy még sze­gényebb műemlékekben, mint az ország többi vidéke. Nem félünk a műemlékektől, szaporodásuktól sem, mert ha valóban azok, akkor szüksége van rájuk a szocialista nem­zedéknek. hogy abból is ta­nuljon, művelődjék. A jelenlegi terv szerint (melyet rengeteg vita előzött meg) a csillagvár szobáit úgy rendeznék be, mintha, a vég­ház katonái csak az imént hagyták volna el. Tehát fegy­verekkel főként és egyéb ak­koriban dívó használati tár­gyakkal. A berendezésre te­kintélyes szakembert, a Nem­zeti Múzeum tudósát, dr. Kalmár Jánost kérték fel. Csakhogy az ötlet kissé bi­zarr. Valószínűleg a végvári vitézek sem voltak hajlandók elhagyni fegyvereiket. Tehát hogyan távozhattak el, ha puskáikat, szablyáikat ott­hagyták a csillagvár szobái­nak sarkában, falain? Azután korabeli fegyvereket úgy­sem lehet összeszedni. Nincs az országnak egyetlen mú­zeuma sem. ahol felesleges számban akadnának. Ugyan vásároltak már egynéhányat magángyűjteményekből, bizo­mányi áruházból, de ez nem elég. A Nemzeti Múzeum szakképzett lakatosa fogja a többit elkészíteni. Ez pedig csaknem hamisítvány, de sem­miképpen sem erkölcsös do­log. A laikus is tudja, hogy azokon a műemléképületeken, melyeket restaurálnak, más nagyságú és színű téglával készítik a pótlásokat, hogy mindenki lássa, milyen volt az eredeti, de senkit ne té­vesszen meg. A balatonszentgyörgyi csillagvár valóban idegenfor­galmi nevezetességgé válna helyreállítása után, ha okmá­nyok, iratok igazolnák korát, jellegét, eredetiségét, beren­dezését. így azonban ezeket a kétségeket szüli, melyeket el­mondottunk. Inkább ne le­gyen eggyel több műemléke Somogynak, mintsem — állí­tom, hogy csupa jószándék­ból ügyszeretetből eredően — megcsaljuk az embereket, hamis emlékeket állítsunk a dolgozók elé, és félrevezessük a kuriózumokra éhes külföldi vendégeket, turistákat, üdü­lőket. V ÉGEZETÜL: ha az em­ber kiejti száján azt a szót, hogy műemlék, különbö­ző képzetei támadnak, vala­mi régiség, művészi emlék jut eszébe, s feltétlen tiszte­letet ébreszt benne. Kár len­ne ezt a tiszteletet megkísér­teni, hiszen olyan szegények vagyunk emlékekben, hogy feltétlenül, minden mellék­gondolat nélkül, nagyon, de nagyon kell szeretnünk elő­deink hagyatékát. /Lengyel, csehszlovák t és német gyermekművészek A berlini Képzőművészeti Intézetben kiállítás nyílt len­jgyei, csehszlovák és német f gyerekek által lestett képek- j bői. A kiállítás anyagát később l Varsóban és Prágában is be- j mutatják. A gyerekek több száz képet küldtek be lengyel és cseh­szlovák folyóiratok, valamint a berlini ABC-Zeitung szer­kesztőségébe, amelyek a gyer­mekfestészeti versenyfelhívást közölték. A verseny mottója: »■Mindent lefestünk, amit sze­retünk, hogy a felnőttek meg­védjék az atombombáktól-«. Nem véletlen, hogy éppen ebben a három országban ren­dezték meg ezt a versenyt. A kiállítás előcsarnokában nagy térkép mutatja a milliók ál­tal hőn óhajtott atomfegyver- mentes övezetet. A térképen Nyugat-Németország is rajta van. De a nyugatnémet gyere­keknek nem volt szabad részt venniük ezen a versenyen, mert a nyugatnémet kiadó, amelynek a versenyfelhívást közölnie kellett volna, azzal utasította azt vissza, hogy a mottóban »politikai befolyá­solást« lát. Hu LLÁmverés Olyan ez a regény, mint a hullámzó, viharzó tenger, amelyet két oldalról kavar fel a szélvész, és a hullámok végül nagy robajjal össze­csapnak. A könyv írója. Molnár Géza, fiatal írónemzedé­künk tehetséges tagja — amit e regényével be is bizo­nyít — merész módon nyúl új értelmiségünk problémák­kal teli életéhez. Regényének szereplői többségükben fiatal írók, költők, lektorok, a mun­kásosztály soraiból nevelt ér­telmiségiek. Epizódalakck- ként megtaláljuk a munkás- osztály harcos képviselőit és a parasztokat, akik a falusi átalakulás nehézségeivel küz­denek. A főhős Kéri, a munkásból lett értelmiségi, újságíró, majd lektor. A gyenge, inga­dozó jellem példáját találjuk meg benne, sodródik az árral, elpolgáriasodik. Még-még visszahúz a munkásosztály­hoz, de végül a vihar hevé­ben majdnem teljesen elfe­lejti hovatartozandóságát, el­szakad osztályától, és beáll a »szabadságharcosok-« közé. Fegyvert ragad, lövi a mun­kásokat. kommunistákat Küszködik, vitatkozik ma­gával, végül is elbukik, csa­ládi élete is felborul. Az ol­vasó mindinkább kiábrándul belőle, s bukását nem is tud­ja sajnálni. Annál kedvesebb bájos felesége, Ági, aki szin­tén munkáscsaládból szárma­zott, és most utolsó egyetemi vizsgái előtt áll ö mindvégig hű maradt eszméihez, férjét is segíti, vívódásaiban józan­ságra inti, de férje mégis Fehér Kálmán Meg nem írt regények Ütközben szóba került, hogy az életben mennyi igaz és ér­dekes történet marad meg- iratlanul, és hogy sokszor szür­kének tűnő sorsokban több a hősiesség, szépség, bonyolult­ság, mint a legizgalmasabb regényekben. Az egyenes tar­tásit, kicsit merevnek, egy cseppet hidegnek tartott és ép­pen ezért félreismert tanítónő leverte cigarettája hamuját, felélénkült, beleszólt. Hosszú, ideges ujjaival néha köröket írt a levegőbe. A cigarettapa­rázs ilyenkor hulló csillagként világította be a homályos ko­csi belsejét. »Tudja, én is igazat adok eb­ben, el is mondhatok egy ilyen történetet. Habár ki tudja, tán csak nekem az, de engem azért nagyon meghatott. Meg aztán nem is olyan régen volt, és még a hatása alatt vagyok... A kislány, akihez családlátoga­tásra mentem, nem tartozott a legjobb osztályzatú tanulóim közé, de kedves volt nekem. Szorgalmas, előzékeny volt, il­ledelmes és csendes. Talán túlságosan is az. Barna kis buksi feje rendszerint sápadt volt, kicsit sovány és szikkadt, mint aki kevés levegőt szív, vagy gyengén táplálkozik. Rendszerint enyhén elméláz­va ült a padban, barna őz-sze- mei kicsit bánatosan, fátyolo­sán néztek mindenre, néha- néha az ablakon, az osztályon, a tanítónőn is túlra. Nem tud­tam mire vélni ezt a tekinte­tet, sokáig, a látogatásig nem is tudtam elfelejteni. Ez az ő titka volt... Mert, tudják, majdnem minden gyerek titok egy darabig, amig egészen meg nem nyilatkozik, amíg egészen meg nem ismerjük, öt is, családját is, egész környe­zetét ... Családjáról keveset tudtam, anyját, a kis özvegy­asszonyt csak egyszer láttam. Az apját, a cselédből lett veze­tőt jól ismertem, és becsültem is, mert egyszerű, puritán jel­lemű és szerény volt., megad­ta mindenkinek a tiszteletet. Én magam tiszteltem benne a meggyőződését, elveihez való rendíthetetlen hűségét, megha­tott a halála is, mert tudtam, hogy tulajdonképpen elégette magát a társadalmi átalaku­lásnak ebben az irtózatos küz­delmében. Elfogyott, mint a gyertya, pedig nyugodt idő­ben bizonyos, hogy még élhe­tett volna. De hát hiába, ilyen az élet — Nem tehetek róla, de engem mindig meghat, ha olyan szívből, olyan régies | i fogadnak. A nagyanyámra em­lékeztet, ha térülnek-for dúl­nak, letörölik a széket, szeré­nyen hálálkodnak, hogy meny­nyire megtiszteli a látogató az egyszerű hajlékukat. Persze mindez, értik, nem uráltatás- ból, hanem szívből történik, és így is fogadja az ember. Ez az anya is így tett, így nagyon hamar megértettük egymást, s az általános semmiségeket gyorsan átugorva, hamar a lé­nyeghez értünk. A gyerek­hez ... De előbb még hadd mondjam el, hogyan is élnek. Az asszony szívbeteg, nem dol­gozhat, csekély nyugdijat kap férje után. Van egy nagy fiúk, nemrégen érettségizett, irodá­ban dolgozik, fiatalembereske- dik. Aztán egy fiatal katona­tiszt albérlő, akinek megara» nyoznám a szívét, ha lehetne, mert megérdemli, mert olyan csodálatos szíve van. De erről később. Megélnek. Az asszony nem panaszkodik, összeszőrí- tott szája, korai ráncai tanús­kodnak azelőtti életéről. Nem, ö nem panaszkodik. Igaz, jö­hetnének többet, érdeklődhet­nének többet az ura volt elv­társai, de hát ez már így van, nagyon rohan az élet, nekik is sok a dolguk... Szóval, a gyerek?... Az anya azt mondta, az volt a legborzasz­tóbb, amikor egyedül marad­tak. Hogy mondja meg neki? Mert a kislány elejtett szavak­ból sok mindent tudott, sok bánata lehetett, tudta, sejtette, hogy az apa miattuk is húzta, ameddig tudta, ne kelljen kór­házba mennie, több pénze le­gyen a családnak. Hallotta, hogy a zűrzavaros időben a kórházi ápolók közül nyíltan szidalmazták, nem szolgálták ki úgy, mint a többieket, s mi­lyen kínokat állt ki, amelyek­ről sohasem beszélt, csak hogy ne zavarja otthoni nyugdlmu- kat. Előtte beszéltek, hét éves volt, már sokat megértett. De most, hogy mondja meg neki, mikor az ö torkát is fojtogatja a késégbeesés, a köny?... Este volt, egyedül voltak, a fiút a barátok vigasztalták valahol. Felültette a kisasztalra, eléje térdelt a széken, mint máskor, mikor beszélgetni kezdtek. De most nem tudott szólni. Néz­te a szép barna szemeket, ko­molyan, elmélyedve, nézte a sötét szempillákat, melyek visszaidézték a legkedveseb­bet. Aztán nem bírta tovább, magához szorította, mint egyetlen, utolsó kincsét, és be- lezokogolt a simára fésült ha­jába. Sokáig voltak így, a gyerek se mozdult. Később mégis erőt vett magán, maga elé tartotta a kislányt, és könnyei közt mosolyogva mondta, most sokáig nem jön meg az édesapja. A gyerek nem szólt, komolyan, mereven nézte, aztán kínlódva, sírósan- nevetően elhúzta ő is a kis száját, és most már ő kapasz­kodott az anyjába, aki érezte a drága puha kis testet, a re­képpen segítsen nekik ... Az * anya csendesen, de büszkén^ mesélt, én kezdtem mindent ú megérteni, s bizonyára meg­értenek, belülről jöttek a könnyeim ... Akitor bejött a kislány. Nem vett először ész­re, a homályos téli délután szürke homályba burkolta a szobát. Az anyja megkérdezte, miért jött hamarabb haza a játékból. Azt felelte neki: tu­megő, kalimpáló kicsi szívecs- dód anyukám, én itthon érzem} ke dobogását... Ekkor kezdő­dött volna? Az anyja nem tu­dott rá felelni. Csodálatos do­log ez, ne haragudjanak, nem tudok róla akárhogyan be­szélni. Az anyja sem tudott. Csak egyszerűen elmesélte, mit csinálnak ők együtt, hogyan játszanak, valamit, amit nem lehet megnevezni, mert egy­szerűen nincs is neve. Ennek már két éve, hogy kialakult közöttük egy bizonyos szokás. Hazajön például a kislány az iskolából, megkérdezi, van-e már szén vagy fa odafönn? Ej­nye, azt a teremtette, mondja, akkor gyorsan hozni kell, és ugrik is a pincébe. Mindenben segít az anyjának, lesi-figyeli, mikor kell a boltba menni, örül, ha valamit hazahozhat megtakarított pénzéből. Mert az uzsonnapénzét soha nem költi el, gyűjt az ajándékokra. Legutóbb a fenyőfa alá egy nylon harisnyát csempészett anyukának. Figyelmes is. Virá­got hoz a névnapokra, észre­veszi, ha valami új van a la­kásban. Mikor készen voltak a befőtteltevéssel, odaállt fokozatosan eíhidegűl tőle, egyrészt mert szerinte fele­sége javíthatatlan »szektás«, másrészt egy feltételezett szerelmi kapcsolata miatt, amit a felesége és legkedve­sebb barátja, Lopták közt gya­nít. A másik főszereplő Lipták István, neves író, kitűnő no­vellista. Beteges feleségével nem a legszebb családi életet éli, bár az asszony méltó szellemi társnak bizonyul Lipták az írói körökben dúló viharokban igyekszik meg­őrizni józanságát. A harmadik család Zentai Róbert, fiatal egyetemi tanár, és szép felesége, Hédi. Zentai gyakran utazik külföldre, és mindenünnen sok-sok aján­dékkal tér vissza agyondédel­getett, csinos feleségéhez, Hé­dihez, a parasatlányfoól lett egyetemistához. Férje távol- létében azonban az asszony megcsalja, és a megrendült férj elválik tőle. Hédi elindul az erkölcsi züllés felé. Vihar a politikai életben, és vihar a családi életben. Az egyik oldalon küzdenek a párthoz hű kommunisták, a munkások, akik előbb szóval, később fegyverrel védik a pártot, a proletárdiktatúrát. A másik oldalon mérkőzik Verő. a Kossuth-díjas költő, alki finom lélekkel, ügyes de­magógiával a szocialista »megtisztulás«, a »szent for­radalmi eszme« vezéralakja, s körülötte nyüzsögnek a ré­gi rend itt maradt huligánjai, akik fegyvert ragadták szo­cialista rendszerünk ellen. A szereplők egyéni élete mindenütt összefonódik a po­litikai eseményekkel. Tarka társadalom, szenvedélyek ösz- szevisszasága. bonyolult, sofc­magam a legjobban. Akkori észrevett, köszönt, és én ma­gamhoz húztam, és nagyon szerettem volna megcsókolni és sírni, hogy ilyen szépet lá­tok, ilyen jóról hallok... Hátj nem így van, mondják? Nem csodálatosabb minden regény­nél? Egy kilencéves kislány, aki megértett valamit, és szói nélkül, csak úgy érezteti, hogy ö pótolni akar egy asszony- g szívben egy apát, egy elvesz tett boldogságot? Hát lehetne,\ rétű jellemek elevenednek szebb és izgalmasabb regényS. meg a regényben, nyíltan és annál, amely végigbogozná,ff merészen tükrözik az írók és miért nyugszik meg egy őz-környezetük 1956-os világát. vegyasszony, miért segít egy j idegen katonatiszt, miért és f mikor határozza el magát egy gyermeki lény egy önmagánál nagyobb feladatra? ... f Az ideges ujjak remegve pergették a hamut a tartóba. A tanítónő ajkához emelte a biborló végű cigarettát. Nagyot lélegzett, mint aki valamit le­gyűr, valami indulatot oda­benn, valahol a szíve táján. Szemét megvilágította a piros 11 uoií-yt lASUbU, ti. y i: uo ^ parázs, kék szemét, melyek > vízben úsztak. Hejh, csodála- 5 A Hullámverés jól sikerült regény, olvasmányos, izgal­mas, eseményekkel teli. A viharos napok pergő esemé­nyeit az író sok oldalról áb­rázolja. Bebizonyítva, hogy a társadalmi haladás kerékkö­tői végső fokon elbuknak, az ellenséget leleplezik, s az Igazság győzedelmeskedik. A nagyatádi járási könyv­kamraajtóhoz, és megdicsérte j tér meghívására Molnár Gé­itiumMinf iinm< i.mipx ws eleleK es csoaaiaios leuceiC, l anyukáját, hogy milyen ügyes és milyen jó, hogy egész télen mindenük meglesz. Ha valamit kap, mindig megosztja min­denkivel. Még az aranyos tiszt bácsival is, akivel összeül tár­salogni, aki kikérdezi a lecké­ből, és aki, áldott lélek, min­dig talál módot, hogy valami­hejh csodálatos regények, me- | lyeket meg sem írtak, melegít- ? in- "■ za, a Hullámverés fiatal szer­zője február 21-én ismerteti sétek és emeljétek fel szívün- 1 regényét a nagyatádi olva­dt tápláljatok szemünk apadt ró^kaL Addig is & azutón is kutjait, hadd legyünk meg job- . , _ bak, emberebbek, mint ami- epd®lís elolvasni ezt az er- lyenek vagyunk. dekes, értékes regényt. Csákvári János j Sziu Ferea#

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom