Somogyi Néplap, 1958. december (15. évfolyam, 284-307. szám)
1958-12-03 / 285. szám
Szerda, 1958. december 3. 6 SOMOGYI NÉPLAP Ismét megnőtt a becsülete j Buzsákon a gazdag múltú né- i pi hímzőművészetnek, s ami t legalább ennyire fontos: Bu- I zsák felé ismét úgy tekinte- i nek a népművészet igaz tisz- I telői, ápolói, mint megújult ♦ energiájú fényforrásra. j Tulajdonképpen ennyivel él X ts lehetne intézni a helyzetijelentést, amely hírt ad arról, Í hogy a buzsáki asszonyok isimét előszedték a sutból nagy- | hírű tudo-mányukat, hogy dol♦ goznak, kedvvel — és nem is z minden haszon nélkül. De mi- I vei nehéz és következetes | munka folytán éledt fel a né- Xpi hímzés becsülete, nem elég J csak a szűkszavú hírmondás, t Másfél esztendővel ezelőtt I Buzsák nemigen hallatott ma- i gáról. Úgy tűnt, hogy teljelsen kihalt az anyáról leány- t ra szálló őr öles ég, senki nem | érdeklődik már a hímzőművé- l szét iránt, amely pedig már l annyi dicsőséget szerzett en| nek az eldugott kis falunak. ♦ A hajdani híresek, akiket két •. kezük finom munkája tett \ nevezetessé, letették a hímző- drámát, a tűt legfeljebb csak [akkor forgatták, amikor elsza- : kadt egy-egy ing vagy felső ! ruhadarab. Úgy látszott, értelmetlen a hímzés, mert nincs E aki megvegye az elkészült Í munkákat, no meg az anyag beszerzésében is egyre több J nehézség adódott. Innen, hogy t fonala szakadt a buzsáki hím- | zőművészet sok évtizedes tör- ► tévéimének. Egy évvel ezelőtt aztán a t pedagógusok elhatározták, [hogy kirántják a tespedtség- ; bői a művészetükben semmi | hasznot nem látó fehérnépe- J két, akik — ha titkolták is, X -> otthonuk díszítésére csak \készitettek egyet-mást, hol egy díszpárnát, hol falvédőt, vagy Jó munkát, buzsákiak asztalterítőt. Titokban! Ha ösz- sze-összejöttek, valahány titkolta, hogy kézimunkázik, s egybehangzóan csepülték azt a körülményt, hogy a kutya sem ugatja meg tudományukat. Magyarul, nem törődik velük a Népművészeti és Háziipari Szövetkezet, senki sem hiányolja a népművészet gazdag tárházából a buzsákiak munkáját. Németh Gézáné tanítónő megtanácskozta néhány asz- szönnyal — akik különösen nagy művészei a tű forgatásának, a híres buzsáki rátétes vágásának, a boszorkányosnak meg a vézásnak —, hogy jó lenne tanfolyamot indítani, ahol az idősebbek átadják tudásukat az érdeklődő fiatalabbaknak. A tanfolyam megindult és sikerrel zárult, a mű- vészkedő asszonyok újra rájöttek a munka ízére. S vég- re-valahára felfigyelt a Nép- művészeti és Háziipari Szövetkezet is a buzsákiakra. De alapjában véve a közönyösség hadállásai ellen indított tanfolyam asszonyt fortéllyal megrendezett »háborújának-«, no meg a hadvezető Németh Gézánénak és társainak köszönhető, hogy mára már — egy évvel a tanfolyam lebonyolítása után — mintegy ötven asszony kézimunkázik s immár nem reménytelenül, hanem megrendelésre. S kitűnő az anyagellátás is! Minthogy ismét felfigyeltek országosan a buzsákiak művészetére, otthon is megnőtt a becsülete ennek a szép munkának. Hogyisne nőtt volna meg! Egy Budapesten megrendezett kiállításról 500—500 forintos jutalmat hoztak haza: Tölgyes Istvánná, Gyanisné tervezésért, Baloghné pedig az elkészítés munkájáért. De nem panaszkodhatnak azok sem, akiket eddig még nem díjaztak. Munkájukat szépen fizeti a megrendelő, ami nem is csodálatos, hiszen nagy a kelendőségük a buzsáki hímzéseknek nemcsak országszerte, hanem külföldön is! A közeljövőben kerül sor arra, hogy belépjenek a szövetkezetbe a népművész asz- szonyok és lányok. Már most is, de ezután végérvényesen biztosított lesz helyzetük. A szövetkezet gazdagon ellátja őket munkával és anyaggal, tehát belátható időn belül nem kerül sor arra, hogy ismét hamvába fúljon a buzsákiak jó híre. Nemrégen azt határozták, hogy új tanfolyamot indítanak, hadd tanulják meg az egészen fiatalok is az anyák művészetét! Régen a 10—11 éves buzsáki kislányok már mesterei, sőt művészei voltak a hímzésnek; a mostani édesanyák, nagymamák kislánykorukban lesték el szülőjüktől, nagyszülőjüktől a kézimunkázás csinját-bínját. S örvendetes, hogy noha nincs kézimunka-oktatás az iskolában, a kislányok élénken érdeklődnek a nagyok munkája iránt. Mézesék házában például délutánonként és esténként valóságos kézimunka szalonná alakul a konyha vagy a szoba, aszerint, hol van melegebb. S noha Mézes Marianna — aki sokat lábatlankodott a kézimunkázok között, sokat próbálgatva a hímzést — csak 11 éves, máris olyan ügyes, hogy egy megrendelt párna elkészítését »illegálisan« már rá merték bízni az idősebbek. Nagyszerűen érti a mesterséget, már-már népművész maga is. Szakértő legyen a talpán, aki meg tudja majd állapítani, hogy a rövidesen kirakatba kerülő díszpárnát vizsgamunkaként egy kislány készítette. Elégedett szerénységgel így sóhajtott fel Németh Gézáné, amikor a buzsáki népművészet sorsában beállt fordulóról beszélgettünk: — Nagyot léptünk egy év alatt, az asszonyok elégedettek, sorban kerül ki kezük alól a szebbnél-szebb munkák garmadája. Az sem lebecsülendő eredmény, hogy — látva az asszonyok lelkes igyekezetét — nekirugaszkodtak faragóművészeink is, a férfiak. Egyszóval Buzsák népművészete ismét fellendülőben van. Amikor jó munkát kívánunk az elkövetkező időkre a buzsáki lányoknak, asszonyoknak — s hogy a férfiak se érezzék mostohagyermekeknek magukat —, arfaragóművészek- nek is, hadd sóhajtsuk el: bár a buzsáki nekilendülés példája követőkre találna megyénk más községeiben is, ahol van mit meríteni, van mit ápolni népművészetünk hagyományaibólI László Ibolya Utókopasztás. A szalagon érkező baromfiakat fürge asszonyi kezek tisztítják meg a rajt maradt pilléktől, tollaktól. Vajda Sándomé és Lőrinc Istvánné a gondosan ellenőrzött, kiváló minőségű baromfiakat ládákba csomagolja. Amíg a baromíi eljut odáig... Meghíztak a somogyi gazdaságokban a libák, kacsák, tyúkok, így a Kaposvári Baromfifeldolgozó Vállalatnál megkezdődhetett a munka dandárja. Naponta háromezernél is több baromfit vágnak le, tisztítanak meg, csomagolnak el, majd tartósítják a hűtőházban, s indítják útjára a bel- és külföldi fogyasztóikhoz. Szállítanak Olaszországba, az NDK-ba és Nyugat-Németországba is. A tervek szerint csupán decemberben mintegy 40 vagonnyi baromfi kerül feldolgozásra, ennek zöme — kb. 30 vagon — hízott liba. Szállító szalag viszi a baromfit a vágó elé, aki gyors, gyakorlott mozdulattal vágja le az eléje kerülő állatot. Képünk Tolnai Istvánné vágót ábrázolja, aki egy-egy műszakban 3000— 3500 baromfit is levág. Még mindig ugyanaz j Elvégre emberek vagyunk! Nadrai Jánosáé és Horváth Gyuláné a kövér liba tollazatát tépi. a panasz a Somogy megyei Mo- ziüzemi Vállalat ellen, amit már nem is egyszer szóvá tettünk. Hibás szervezés folytán a moziműsor a gyakorlatban letér a kiadott műsortól. Érthető tehát, ha a közönség elégedetlenkedik. Itt helyben, a megye székhelyén az utóbbi időben mintha csökkent volna a műsorváltozás, illetve változtatás »kultusza«, viszont — mint egy nagyberényi olvasónk, Szilva Gyuláné leveléből kiderül — a megye területén még mindig dívik, hogy mást lát a közönség a mozikban, mint amit a tartalmas műsorplakátok után vár. Tökéletesen mindegy, hogy mi teszi szükségessé időnként a kiadott műsor megváltoztatását, a falusi néző nem lát bele a Moziüzemi Vállalat munkájába. Benne csupán a csalódott, ság érzése nő, ha útón-útfélen azt tapasztalja, hogy becsapták. Nagyberényi olvasónk azt panaszolja — és. szerintünk joggal —, hogy a Szállnak a dar- vak című szovjet film helyett — noha igen várták e filmet a faluban — a mozi a Csodacsatár című filmet játszotta. Persze a csere alkalmából megfeledkezve arról, hogy ezt a filmet már látták a nagyberé- nyiek. * A kellemetlenség már-már feledésbe merült, amikor az egyik bemutató előadás híradóját kísérve megjelent az Édes Anna című magyar film néhány kivágása azzal a közismert felirattal ellátva, hogy: Jön! Jön! Jön! Az előzetes bemutató filmkockái betöltötték feladatukat, mindenki nagyon ■árta az Édes Annát, s bár azt ígérte a propaganda, hogy jön, bizony még mindig nem érkezett meg. Ugyanígy jártaik a oagyfoerényiek az Ördögi talál- . mány című csehszlovák filmmel is. Egyszóval, szaporodik a I műsorváltoztatás, és nem való- j színűden, hogy hamarosan él- i jutunk arra a pontra, amikor I már egészen mindegy lesz, mit j ígér a műsor. Az emberek vak- ‘ ában járnak, majd moziba. Olvasónk kérését itt tolmá- soljuk: »Küldje meg a MO- \ÉP a beütemezett filmeket, mert nem mindegy, hogy drámát nézünk-e meg vagy bohózatot. Ugyanígy nem lehet mindegy a MOKÉP vezetőinek sem, hogy bírjáik-e a falu bizalmát vagy sem. Ma már igen sok filmbarát él a falvakban, és a rossz munkaszervezés folytán beálló műsorváltozás miatt igen sok ember elégedetlenkedik. Pedig közülük nem egy kilométereket gyalogol,* 1 hogy megnézhessen egy-egy filmet. Lehet, hogy erre azt1 mondták volna a múltban —1 írja olvasónk —, hogy a falu-1 siaik örüljenek, ha egyáltalán' mozit nézhetnek. Ma nem le-1 hét ilyen egyszerűen elintézni az emberek panaszait«. Bizony nem lehet. Élénken1 emlékezünk még arra a »zökkenőre«, amely a kiváló német dokumentumfilm, a »Teuton kard akció« bemutatását megelőzte. A filmet egy napig tartotta műsorán a Szabad If-' júság Filmszínház, s ezen az^ egy napon is a négy órás előadás este hét órakor kezdődött,, mivel a film kint »felejtődött-* vidéken. Olyannyira, hogy nem, is játszották kint, mert a film^ tekercsei a Lengyeltóti állomé-£ son vesztegeltek. Onnan hozták j be Kaposvárra, de mivel csak ^ a négy órai előadás kezdetei előtt eszmélteik rá, hogy mégi nincs itt a film, az előadási kezdete »kissé« eltolódott. Ilyen i és hasonló művi hibákat nemi'1 * tudunk szentesíteni azzal, hogy! »emberek vagyunk, a munka-1 ban hibázhatunk«. Legyen1 * már vége egyszer s minden-1 korra az elszervezésből adódó' műsorváltozásoknak! S ha? néha mégis elkerülhetetlen ai változtatás, vegye magánaki azt a fáradságot a MOKÉP7 megyei szerve, hogy időbeni ragasztassa át a filmszínházzal rendelkező falvakban a kiadott? plakátokat! * Két elég súlyos csomaggal roggyantam be az egyik pesti szálloda halijába. A portás gyors pillantást vetett rám, aztán visszamélyedt papírjaiba, mintha ott sem lennék. Mélységes emberismeretével már rég leszűrte a tapasztalatot, hogy ennyi figyelem bőségesen elegendő egy saját- kezűleg cipekedő vendégnek. Álltam és vártam, mint a jó gyerek, örültem is a kis pihenésnek. Jól kiszuszoghattam magam, míg elintézték éjszakai szállásom sorsat. Felhurcolkodtam az ötödik emelet kis szobácskájának egyik ágyába. Hatodik emelet nem volt. Megrontotta pesti tartózkodásomat a bővített csomagrakománnyal váló visszautazás nehézségének gondolata. A Dózsa György utcán felfelé baktatni 30—10 kilónyi csomaggal nem gyerekjáték. Már a gondolattól is kiizzadtam. Ekkor jutott eszembe mentő ötletként kis kétkerekű kézikocsink, melyen nagymamánk szállítgatja haza a piacon vásároltakat. Sebesen megfogalmaztam egy táviratot: »Szerdán este érkezem, a kis kocsival várjatok!« Átadtam a táviratot a portásnak egy húszforintossal egyetemben, hogy telefonon továbbítsa a postára. Elolvasta a szöveget, közben kissé izgatottan nézegetett felém, majd feltűnő melegséggel érdeklődni kezdett, hogy hogyan esett az éjszakai nyugodalom. Elnézést kért, hogy az ötödik emeleten helyezett el, hogy nem adott külön szobát. »Ez még egyszer nem fog előfordulni... az ember nem tudhatja első látásra, hogy kivel is áll szemben... elvégre emberek v a- gy un k!« Először nem értettem a hirtelen udvariaskodást, aztán lassan kivilágosodott előttem az ügy. Akinek kis kocsija van, annak nagy kocsija is fut. Akinek pedig két kocsija van, vagy isten őrizz, még több, annak azért az ötödik emelet kicsit magas elhelyezés. A vagyoni ellentétek ki- egyenlítése érdekében a húsz forintomból visszajáró mintegy tizenöt forintomat mindenesetre kisajátította. Akinek több kocsija van, annak mit jelenthet tizenöt forint! Semmit! En az udvarias zárójelenet után sem megyek többet abba a szállodába, hátha megtudta az a jószemű portás, hogy kétkerekű kis kocsim egy kis zsák krumpli szállítása közben összeroppant. Megtörténhetne, hogy még ba- rátságtalanabbul fogadna, mint legutóbb. Elvégre emberek vagyunk! — kb — A Qlj- b-mtlLtXLbÓ-FCL khlzüj CL £ZULÍláz Színházunk az idei évad egyik legizgalmasabb, egyben a legtöbb értéket ígérő bemutatójára készül: Corneille Cid- jének előadásiára. A vállalkozás több, mint merész, s komoly erőpróbát jelent fiatal színházunk együttese számára, annál is inkább, mert a Cid ősbemutatójával országos jelentőségű kulturális esemény színterévé teszi városunkat. A francia tragédiaíróknak hazánkban még nem volt igazi kultuszuk. A magyar színészet nagy adósságát rója le színházunk, amikor színpadán — magyar színpadon első ízben — megszólaltatja Comeilüe-t, az újklasszikus dráma megteremtőjét, akit az irodalomtörténet a szerelem nagy, bensőséges drámaköltője, Racine mellett tart számon. Voltaire a Óidét a lelki nagyság iskolájának nevezte, melynek meséje ugyan spanyol eredetű, Hispánia komor ege alatt játszódik, de hőseinek fejét francia gloíre övezi. A Cid a franciáknak — akárcsak nekünk a Bánk bán — nemzeti drámájuk. Történelmének válságos óráiban ezzel lelkesíti magát a francia nép, ezzel ünnepel. Comeille-ről azt tanítja az irodalomtörténet, hogy noha az udvaroncok századában született (1606—1684), hiányzott belőle az alkalmazkodás szelleme. Hiába támadta Richelieu Akadémiája, hiába élte a legszo- marúbb életet, ami írónak csak kijuthat, élete végéig nem tett szert korának udvaronc okosságára. Amikor a félénk, társaságban nehezen mozgó roue- ni ügyvédet első színpadi sikere Párizsba szólította, pályafutását mint Richelieu bíboros szerzőinek egyike kezdte el. Kisebb-nagyobb sikerek után 1636-ban lepte meg a világot Cid című, verses drámájával, mely a francia drámatörténet határjelzőjévé vált. Párizs tapsolt, mert érezte: nagy mű, eddig szokatlan, ismeretlen született, melyet a kor eszményed, érzései mozgatnak. De nem tapsolt Richelieu, a kulturális ügyekben is teljhatalmú ke- gyenc, aki akadémiai támadásaival keserítette Corneille diadalát. Van-e mondanivalója számunkra három évszázad távlatából a nagy francia tragédia- írónak? Igen, van. Idézve fiatal kor társ a, La Bruyere szavait: »Racine olyannak rajzolja az embert, amilyen, Corneille pedig olyannak, amilyennek lennie kell«.
