Somogyi Néplap, 1958. november (15. évfolyam, 258-283. szám)

1958-11-14 / 269. szám

Péntek, 1958. november 14. 6 SOMOGYI NÉPLAP TLcLdei újgazdagok Újgazdagok! Jól ismert sza­vak ezek a múltból. S akiket fezzel a jelzővel illettek, bi­zony nem nagyon dicseked­hettek az emberek szereteté- vel. Érthető, hiszen gazdagsá­gukat mások becsapása, megkárosítása útján szerez­ték. Ma is találunk »újgazdago­kat«. De ők merőben külön­böznek kéteshírű elődeiktől. váth Györgyék arcán, hogy megvalósíthatták régi álmu­kat: saját házat építettek. * * * Alsóbogiát-puszta Eddéhez tartozik. Nyolcvannyolc gaz­da lakik ezen a részen. Régen valamennyien cselédek vol­tak, ma pedig juttatott föld­jükön gazdálkodnak, vagy az állami gazdaságban dolgoznak. Itt lakik Harangozó Ferenc CSAKNEM HÉT SZÁZ SOMOGYI NŐ A TANÁCSTAGJELÖLTEK KÖZÖTT Cs. Horváth György új házának építése közben. Ment akiket ma újgazdagok­nak nevezünk, azok gazdagsá­gukat, a régen csak álmodott új házakat, a motorkerékpárt, a rádiót, gyermekük iskolázta­tásának lehetőségét két kezük szorgalmas munkájával és a népi hatalom adta móddal élve teremtették meg. * * * Eddát cselédek, szegénypa- casztok lakták 1945 előtt. Dol­goztak a közeli földesúr bir­tokán, s nyomorogtak a szűk, közösi konyhájú lakásokban. Hogy valamikor új házuk le­hessen, arról még csak álmod­ni sem mertek. Az elmúlt években pedig 11« új ház épült a kis faluban. A tanácsházra igyekvők el­ismerően állnak meg Cs. Hor­váth György épülő háza előtt. Ezt tesszük mi is, sőt a kapun beljebb kerülünk, s néhány szét váltunk a gazdával Cs. Horváth György hat hold juttatott földön gazdál­kodik; Cselédember gyereke. Hét testvérével együtt ő is cselédeskedett az osztopáni földesúr, Corber Miklós birto- kán. 1950-ben a maga gazdája lett, megnősült, és hozzákez-. dett álmának toegvalósütásá- hoz. *— Most éppen az épülő ház tetőszerkezetén' munkál­kodik. Szívesen kalauzol végig az épületen; Az utca felöl két hatalmas, világos szoba. Beljebb elő­szoba, fürdőszoba, éléskamra, konyha, kijjebb egy nyári- konyha, raktár, fedett veran­da. Még nem kész a lakás, hiányzás: a padlózat, a me­szelés, a festés. De azért már boldogság sugárzik Cs. Hor­A tisztaság fél egészség — a siófoki egész­ségházban is »Ne szemetelj!« — olvas­hatjuk az utcai falragaszo­kon, vasúti várótermekben, és mindenütt figyelmeztet ben­nünket egy-egy felirat De mégis újra meg újra találko­zunk vele, a szeméttel, a sze­metelővei. Ezúttal azonban olyan helyen, ahol nem lenne helye piszoknak, szemétnek. A siófoki járási egészségház SZTK-rendelőjéről van szó. Meglehetősen szűk, föld­szinti és emeleti váróhelyisé­gek homályos sarkaiban, a lépcső fordulójában füstölgő cigarettavég, papír, szemét lapüL Dehogyis lapul! Ágas­kodik, kiált hogy vigyék el innen, a szemét nem az egész­ségházba való. No és a ciga­rettafüst! Azzal a kétrét gör­nyedt gyomorbajos bácsival együtt tiltakozom ón is, aki szóvá tette várakozó társai­nak, hogy az egészségházban ne dohányozzanak, és a csik­ket ne dobják a sarokba. Hi­szen a siófoki egészsógház emeleti várakozó helyiségé­ben olyan sokan szoktak vár­ni, hogy füstölés nélkül is nagyon hamar elhasználódik a friss levegő. Kérjük az egészsógház be­tegeit és dolgozóit, hogy vi­gyázzanak, és követeljék meg jobban a tisztaságot (Apró) is, a kilenc holdnyi juttatott földön munkálkodó gazda. Nemrégen beállított a köz­ségi tanácselnökhöz, Galam­bos Imréhez. Leül vele szem­ben, szólna, de csak elfutja szemét a könny, nagy sokára szóhoz jut, s ezeket mondja: »Hogy én ezt megérhettem... én, a két elemit járt cseléd­gyerek. .; Hogy az én kislá­nyom gimnázium'ba járhat, s majd tanító lesz belőle«. Harangozó Annával Kapos­várott, a tanítóképző egyik irodájában beszélgettünk. Ti­zennégy éves szőke, csinos, na­gyon értelmes kislány. Jó ta­nuló volt az iskolában, s ta­nítója — Cséplő Ferenc — ja­vaslata alapján került gimná­ziumba. Most járja az első osztályt, örömmel, szívesen ta­nul, s életének célja, hogy ta­nító lehessen. Bent lakik a kollégiumiban. Se a tanulásért, se a kollégiumi ellátásáért nem fizet semmit, mindent díjtalanul kap. Államunk fe­dez minden költséget, hogy a jóeSzű kislány tanulhasson.;: A községi jelölt személyét illetően már mindenki meg­egyezett Bánhídi Mihály somogysárdi tanácselnök ja­vaslatába, s már széledőben volt a rögtönzött gyűlés. Az egyik résztvevőn — idősebb parasztbácsin — azonban lát­szott, igen-igen szúrja valami az oldalát. Egyszer meg is szólalt. Szép óvatosan kezdett mondókájához, nem akart senkit megsérteni, csakhamar elérkezett azonban a lényeg­hez, »mi keresnivalója van egy nőszemélynek a tanács­ban, jobban tenné, ha otthon maradna«. S ezt úgy mondta, hogy »fiamnak mondom, me­nyem is értsen belőle«, ugyan­is abban a kerületben azon j az estén éppen asszonyt, P a- jlotás Lászlónét jelölték j tanácstagnak. Persze, ellenve- j tést, okot nem tudna a leg- I csekélyebbet sem mondani Palotásnéra, nem is haragszik rá, csak hát a gondolattal nem akaródzott kibékülni: asszony a község parlamentjében. Pedig Palotásaié — mint ahogy a községben megtud­tuk — egyáltalán nem olyan asszony, akire nem érdemes vesztegetni a bizalmat. Rá iga­zán áll a mondás: Asszony a talpán. De még mennyire az! Lakásán rend és tisztaság fogad bennünket. Pedig elő­ször panaszkodik is: »Kicsit rosszkor jöttek, ma nagymo­sást rendezek, s egy kissé fel­fordult a lakás«. Igaz, ő már nem görnyed napszám a mo- sótefcnő mellett nemrégen mosógépet vettek megtakarí­Két családról írtunk. Sok hozzájuk hasonló »újgazdag« ember él Eddén, Somogybán, az országban. Nincs ezeknek az embereknek vagyonuk, nagy összegről szóló bankbeté­tük. De azért gazdagságúikra, a megváltozott, új életükre va­lamennyien nagyon büszkék... (Szalai) tott pénzükön, s ez igencsak megrövidíti a mosási, időt. — Most arra szeretném rá­venni az utca asszonyait — mondja Palotáin.- — alakít­sunk mosógépszövetkezetet, és vásároljunk gépet. Éppen az imént járt itt az egyik szom­széd néni, megnézte működés közben, csak ámult, s azt! mondta: »Hát, Palotásaié lel­kem, én magam járom le az asszonyokat azért a szövetke­zetért«. — Hát, szóval, így megy ez, ha meg akarunk kedveltetni valamit az asszonyokkal, meg kell mutatni, mit ér az. Ta­valy például nem volt itt nő­tanács, és még csak hallani sem akartak róla. — Minek, hogy ei^gyel több elfoglaltsá­gunk legyen, meg hogy szájá­ra vegyen a falu bennünket? — aggályoskodtak az ajánlat­ra. Akadt, aki meg is mondta: »Minek politizáljunk mi, bíz­zuk azt csak a férfiakra, azok jobban értik«. Törtük fejün­ket, mivel lehetne megolvasz­tani a jeget, megértetni az asszonyokkal, hogy hiszen, ha nem akarnak, akkor is politi­zálnak:. Varrónő vagyok — mondtam nekik —, alakítsunk akkor egy szabó-varró tanfo­lyamot, ingyen bevezetem őket a szabászat tudományába. Mit gondol, hányán jöttek? Het- venketten iratkoztak be, és( valamennyien el is végezték a tanfolyamot. A végén megkér­deztem tőlük: »Hát mégiscsak politizálnak?« Űk nem, tilta­koztak, őket nem érdekli a politika. »Hát pedig ez is az, mert a nőtanács éppen ilyen programmal várja az anyákat: hogy jobb háziasszonyok, jobb édesanyák lehessenek«. »En­nek mi sem vagyunk ellene« — mondták. És a szabó-varró tanfolyamon részt vevő 72 asszony és leány alkotja a nő­tanácsot azóta Sárdon. Ezek az asszonyok szívesen részt vesznek a kulturális megmozdulásokban is, segíte­nek a pedagógusoknak, mert Palotásné az iskola szülői munkaközösségének is az el­nöke, két gyereket küld min­dennap az iskolába. Odáig si­került eljutni, hogy legutóbb már több asszony a férjével együtt vállalt szerepet színda­rabban. • Palotásné híre átjutott a szomszédos Uj várfal vára, az odavalósi asszonyok is egyre- másra érdeklődnek, nem vál­lalná-e ott is egy szabó-varró tanfolyam vezetését. Palotás­né annál inkább is hajlik a kérés teljesítésére, mert Uj- várfalván még máig sincs nő­tanács, s a Sárdon bevált módszerrel talán ott is meg­kedvelnék az asszonyok a po­litikát. S hogy a siárdi asszo­nyok se töltsék tétlenül a téli estéket, itt most sütő-főző tan- folyamot indítanak. A vörös- kereszttel közösen pedig egy játék-készítő tanfolyamot ala­kítanak, s a tanfolyam termé­keit majd a nemrégiben fel­állított óvodának ajándékoz­zák. Ezt csinálja Palotás Lász- lóné. Miért ne érdemelné meg az ilyen asszony a tanácstag­ságot? Megérdemli, sőt nagy kár, bűn volna az ilyeneket kihagyni a tanácsból. Persze, talán nem is rossz szándékból, de még Sárdon is, másutt is mérgezi a mai friss lietvegőt, hogy soikan, férfiak és nők is a régi elmaradottság rabjai. Még találunk bőven hiú férfiakat, akik úgymond, tekintélyüket féltik a nőktől. De akadnak maradi gondol­kodásúak az asszonyok között is. Az ilyenek valósággal meg­szólják azokat, akik bekap­csolódnak a társadalmi életbe, s élnek jogaikkal. Előfodul olyasmi is, hogy ha még nem tudják félreállítani az asz- szonyt, alaptalan pletyikával kikezdik, rágalmazzák, elve­szik kedvét a közszerepléstől. Hallottunk női tanácstagjelölt- ről, aki férje szekálása miatt felkereste több választóját, hogy megkérje őket, ne sza­vazzanak rá. Másutt elmentek a női tanácstag jelölthöz, hogy »szép szóval« rávegyék: lép­jen vissza a jelölésitől, mégis­csak szabadabban élhetne, gond, felelősség nélkül. A társadalomnak még solj a tennivalója e téren, de küzde­niük kell érvényesülésükért a nőiknek js. Bizonyítsák be a kétkedőknek, hogy nem érnek kevesebbet a férfiaknál.. Jóleső érzés nézegetni a ta­nácstagjelöltek listáját. Jóléső érzés, hogy a társadalom több­sége méltó helyükre állítja a nőket. A mostani szavazólapo­kon 681 női tanácstag neve is szerepel. Vasárnap mindenki gondoljon arra: a női egyen­jogúságra is szavazunk. Varga József RÉQEN ÉS MA A felszabadulás utáni eredményeink egy község iskoláján lemérve AMÍG A FÉNYKÉPKLISÉ ELKÉSZÜL 1945. április 4-én eljött az az idő, amelyért nagyjaink küz­döttek egykor. Megvalósult Pe­tőfi álma: a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán, Biztosítja ezt népi demokrati­kus államrendünk művelődés- ügyi politikája; Felvetődik a kérdés: Mit kaptunk 1945 után Inkén az oktatás területén? Milyen volt az oktatás a múltban, hogyan művelődhettek a község lakói? Mit nyújtott az iskola akkor, mit ad ma? Milyen most az oktatás? Vessünk néhány pillantást a múltba: 1903-ban készült el, s kezd­@JaLáid± tő ríhmt z asszony felveszi a gyereket, az ölébe ülteti, lefogja kezét, hogy ne pancsoljon, és etetni kezdi. Közben gügyörész neki. A férj vizet merít a kannából a háta mögött. Ahogy azonban megpillantja a négy év óta mindennap látott asz- szonyát, a pohár megáll kezében. Nézi feleségét, ahogy rakosgatja féléves kisfia csöpp szájába a reszelt almát, és közben beszélget a kicsivel: — Egyél, csillagocskám. Na, már jóllaktál, angyalom? Te vagy az én egyetlen kincsem. Ugye, finom volt? Most szé­pen me gtör li anyuka a Lacika száját, aztán lefekszik a kis- fiúcska a jó meleg paplan alá. Ugye, jó lesz, gyémántom? A férj még mindig kezében tartja a telemerített vizes­poharat. Nézi asszonya törökmintás pongyoláját, mintha sose látta volna, a nylon kötény főárát és rövidre vágott szőke haját. Meg a nyakát. Valami bűntudatfélét érez, ahogy hallja felesége kedvesen hízelgő hangját, látja karja mozgá­sát, amint kisfia szája felé viszi a tányérban megmerített csöpp kanalat: »Vele szemben voltam ingerült? Miért? Mert azt mondta, hogy jobban töröljem meg a lábam, mielőtt bejövök a frissen felmosott konyhába?« Igaz, nem először hallja ezt, de most már nem tűrte szó nélkül. — Mit kell engem mindig figyelmeztetni? Nem vagyok én gyerek! — Fáradt volt, sok volt az aznapi gond, összeszólalkoztunk. »Tegnap este óta nem beszélünk — folytatja a gondolatsort. — Csaknem 24 órája megyünk el egymás mellett, eszünk, kerülgetjük egymást, anélkül, hogy egy szót is szólnánk. És ö teszi a dolgát, a gyereknek mos, a konyha kövét törüli, va­csorát készít, mosogat. És mindezt szó nélkül. Csak a gyerek­nek gügyörész, hogy »te vagy az én legdrágább kincsem, ugye, te legalább szeretsz?« meg ilyenfélét. De a keze sose áll meg. A napi nyolc óra könyvelés után ragyogóra súrol mindent, ellátja a gyereket, a háztartást, és amikor a kicsi mély álomba merül, kis fejrevalót köt neki. Most is már lefektette Loci kát, aki még elalvás előtt meg-megveri kocsija ablakát, és kötőtűket vesz a kezébe. Én pedig most leülök, át­nézem az újságokat, aztán a ma megjelent irodalmi folyó­iratot olvasom el.« A férj csendesen leteszi a poharat. Nem ivott belőle. Még nézi egy darabig szótlanul kötögető feleségét, egyenle­tesén mozgó vállát, karját, a pongyolából kinövő fehér nya­kát, rajta a szőke hajpvhéket. Aztán odalép hozzá, magához szorítja a fejét, és> megcsókolja. Először a füle alatt, hosszan, forrón, aztán a kezét, az ujjait, végig mind a tízet. — pi­te meg működését egyetlen ta-J ni tóval a község általános is-| kólája. 1906-ban a tanerők szá- ? ma kettőre emelkedett és ! 1926-ig ennyi is maradt. Ez! évtől három pedagógus tani- f tott 1945-ig. Ha figyelembe | vesszük Inke község akkori ! lakóinak számát (kb 2500), ké-! pet kapunk, hogyan végezhet- * te oktató munkáját a három ♦ nevelő. Az írás-olvasást, szám- 1 tani alapműveleteket, úgy-! ahogy megtanították, erejükből | többre nemigen futotta. Ennyi ! azonban elég is volt — a pa-! raszt le tudta írni a nevét, ! többet nem követeltek tőle a ♦ tudományokból (munkából, ro- ? botból annál többet). Könyv-1 tári könyvei alig voltak az is-1 kólának, s volt egy-két szem- * léltető kép az alsó tagozatnál, a felső tagozat oktatásához Herzsenyák László akkori ta­nító — ma iskolaigazgató — maga készített házilag köny- nyen előállítható szemléltető eszközöket a fizika és kémia tanításához. 1945-től az új iskolapolitika { folytán tízre emelkedett a tan- { erők létszáma. Megkezdődött a ? szakosított, teljesen osztott ok- ? tatás, hogy művelt, szocialista t hazáját és népét szerető ifjú- ♦ ságot neveljünk. 1946 őszén megérkezett az ! első szemléltető eszköz szál- J lítmány, hogy könnyebbé, szí-f nesebbé, érdekesebbé tegye! a diákok tanulását. Uj fel-! szerelést, új padokat is kapott az iskola. Ez időtől kerek 43 ezer forintot költött államunk csak a felszerelés és a szem­léltető eszközök pótlására. Ta­nulóink ennek eredményekép-! pen most sokkal műveltebbek,! sokkal többet tudnak, mint» régen. S ezt érzi a falu, tud-| ják a szülők is, akik szívesen! segítenek az iskolának, támo-! gat ják a tantestület nevelői J munkáját. Tudják, hogy óriási! a különbség, ami a múlt és! ma oktatása között van, hogy | államunk évről évre többet? költ az iskolákra, hogy gye-! rakeink mind többet és többet! tanulhassanak. Még ebben a tanévben új,? modern, korszerű iskolát kap! a község egymillió forintos ál- ! lami támogatással. A falu la-? kői százezer forinttal járultak ? hozzá felépítéséhez, s szíve- ? sen segítenek társadalmi mun- ? kával is. ? Csiszár Sándor tanár, ? Inke. m egy városi tanácstagjelölttel A legtöbb kisgyerek moz­donyvezető, katona vagy ha­jóskapitány szeretne lenni. Nyomdász nemigen. Előbbie­ket ugyanis ott látja az ér­deklődő gyerekszem a pálya­udvarokon, a város utcáin vagy a dunai hajón, a nyom­dászt viszont nem lehet mesz- sziröl felismerni. Csak mun­kájának eredményét, a nyom­tatott betűt látni. Pedig a nyomdász-mester­ség egyike a legizgalmasabb, legérdekesebb mesterségnek. Az újságíró sem ismeri el é g- g é sohasem. Most is figye­lemmel fordulok Galina János kezemunkájához• kli­sét készít, éppen az újság számára. A katlanban forró ólom rotyog. — Valamelyik film jelene­te — mondja, s közben rá­önti kanállal a matricára az ólmot. — Remélem, sikerülni fog, mert az első rendszerint nem jó, csak a második. — Egész nap ezt csinálja? — kérdezem. .— Nem, csak ha van ön­teniváló. Különben szedő va­gyok. — Mit szed? — Ami jön: meghívót, pla­kátot, mindenféle nyomtat­ványt. Ma például a Nagy­atádi Fonalgyár címkéit szed­tem. Tudja, ha ugyanabból a fajtából sok kell, mondjuk tízezer, akkor leszedjük több­ször is. Így hamarabb ki le­het nyomtatni. Ez munkaidő­megtakarítás. Minden mozdulatából, min­den szavából szakmájának a szeretete beszél. — Mióta csinálja s klisé­ket? — 1953 óta. Akkor tértem vissza a szakmához. Elölte három éven át a PIÉRT ve­zetője voltam. 49-ben kaptam egy kulcsot meg egy üres üzlethelyiséget, s ebből kel­lett vállalatot csinálni. Per­sze, nem vagyok már fiatal nyomdász. 14-ben kezdtem itt, Kaposvárott. Négy évig inas- kodtam. Az első évben egy, a másodikban kettő, csak a negyedik évben kaptam négy korona heti fizetést. A hét napi ebéd öt korona volt. A különbözeiét újságárusítással meg más ilyesféle munkával szereztem. Négy év inasidő' S nyolcnak felel meg, hiszen reggel 6-tól este 10-ig dol­goztunk, nem volt meg vasár­napunk sem. Alig hiszik el a mai tanulók, milyen volt a régi inasvilág. Pedig sokat mesélek róla. Így beszél. Lassan, szinte szakadozottan, úgy, ahogy közben munkája megengedi. Ha jobban oda kell figyelni, lelassulnak a mondatok. Amíg a klisé széleit fűrészeli, el­hallgat. Vigyáznia kell, hogy el ne vétse a milliméter pon­tos méretet. — Szóval 1918-ban szaba­dultam — folytatja, amint hozzálát a gyaluláshoz —, ak­kor léptem be a szakszerve­zetbe, és ahogy a nyomdá­szoknál szokásos volt, a szoc- dem. pártba is. Azóta egy­folytában párttag vagyok, az egyesülési kongresszustól az MDP, az ellenforradalom óta az MSZMP tagja. — Hallottam, hogy városi tanácstagjelölt lett. — Igen. Most talán ismét tanácstag leszek, 1954-ben lettem először az. Ugyanak­kor területi alapszervezeti párttitkár is voltam. Tavaly­tól azonban csak mint ta­nácstag munkálkodom egé­szen mostanáig. Tudja-e, mi­lyen jó érzés, ha az utcán még kerékpározva is megszólítják az embert valamilyen ügyes­bajos dolog miatt? Úgy bi­zony. Nagyon szeretem az em­bereket. S ahol lehetett, hát igyekeztem is segíteni. A Ha­zafias Népfront cseri bizott­ságának elnöke vagyok, s ezt nagyon jól össze lehet han­golni a tanácstagsággal járó munkával. Kész a fényképklisé. Az ólom már teljesen kihűlt, akár nyomban fel is lehetne használni. Estére, mire az újságot készítő szaktársak be­jönnek a műszakba, kézhez vehetik. Mi is befejezzük a beszélgetést, mely ideje alatt szóról szóra, valóban munka közben ismerhettem meg Ga­lina János nyomdászt, a vá­rosi tanácstagjelöltet. Bizo­nyos vagyok abban, hogy kör­zetének lakói, akárcsak 1954- ben, most is szívesen adják majd rá szavazatukat. (Fehér)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom