Somogyi Néplap, 1958. november (15. évfolyam, 258-283. szám)

1958-11-30 / 283. szám

Vasárnap, 1958. november 30.

6

SOMOGYI NÉPLAP

KÖNYVISMERTETÉS

.. .vallomás színházról

Korcsai Kulcsár István; Mint vendég

Móricz Zsigmond mondta valahol, hogy megírni csak. azt lehet, ami fáj. Én úgy érze'm: azt, amit fájó nosztalgiával szeret az ember. Ilyen fájó nosztalgikus szerelem számomra a színház. Éveket töltöttem színházban, szinte itt éltem le fiatalságomat. Aztán valahogy elsodródtam a színház közeléből, ha nem is teljesen. Közben egyre fájóbb vágyódással gondoltam vissza a színházban töltött időkre.

És gyéren megjelenő írásaimban, kis karcolataimban egyre magátólértetődőbben bukkantak fel azok a figurák, akiket a színházban megismertem. Mikor pedig első hosszabb lélegzetű munkám írásába kezdtem, szinte természetes, hogy a regi szerelem, a színház merült fel bennem.

Így született meg a Mint vendég. Ez a regény vallomás a színházról. Kein a faltérről, a rivaldafényről, a felszín csillogásáról akartam írni, hanem arról, ami mögötte van, a küzdelmekről, a csalódásokról és arról, hogy mégis érdemes ... Egy pálya, egy hivatás szeretetéről.

Még egy kisregényt talál ebben a kötetben az olvasó,

Két király a címe. Ez az irás szinte kiegészíti a másikait-, ez is színházi környezetben játszódik, de míg az elsőnek a hőse egy most induló fiatalember, ebben a másik regényben két, pályája végén járó öreg színésszel találkozik az olvasó. A színész örök tragédiája: az öregedő test, az

@3aLáiLi óikat:

elfutó idő problémája adja a könyv alapmotívumát. Tálán egy Petőfi-idézettel tudnám legjobban érzékeltetni, mit is akartam mondani. Ö írja egyik versében a színészről: •Ha a jelennek biztos fövényében le nem bocsátó Eire horgonyát: elmegy hevével az idő hajója és menni fog az örökléten át.« Egy befutott és egy mindig lemaradó színész kettős portréján keresztül próbáltam választ adni a kérdésre, amit a verssor felkavart bennem.

Azzal, a talán szerénytelen kívánsággal bocsátom útjára könyvemet és köszöntöm az olvasót, hogy a színház szerelmesei és az irodalom kedvelői egyforma kíváncsisággal és örömmel forgatják majd lapjait.

...a tél küzdőiméiről, hogy tavasz legyen

Hárs György: A láz keresztjén

A költő rangját osztogathatják napi áramlatok és kávéfoltos eszpresszó-asztalok; lefokozhatják nyilvános- és ma- «•Énviták. Értéke mégiscsak azon méretik meg: mennyit ad vissza a világnak abból, amivé öt imagát az élet tette, sújtotta vagy emelte. Mennyit ad vissza abból, amit naponta, minden lépésnél felszedeget. S ez természetesen csak későn válik el, az utak dereka felé, ahonnét már vissza is lehet nézni. A költő, ha fiatal, előre tekingethet csupán, hiszen az útravalók java még várja valahol, vissza nem sokat adhat hát belőlük.

Nos, magamról szólván el kell mondanom, hogy könyvemmel ilyen értelemben korántsem vagyok elégedett. Igaz, huszonegy évesen tarthatom a kezemben: de épp az, hogy huszonegy évesen! Amikor minden nap, minden óra változást hoz, s a változások legújabbjairól ez a könyv már nem adhat számot. Fiatal költő verskötete sohasem érkezhet a nyilvánosságra időben, mindig lekési az állandó fejlődés legfrissebb, legizgalmasabb szakaszát. S bánt kissé az a természetes baj, hogy amit én már a könyv lezárta után újat tudok, — az olvasó még nem köteles tudomásul venni és elhinni nekem. Azt majd csak a következő kötetből. A másodikból. Mert annak összeállítását már el is kezdtem: azaz a harmadikét. Mivel másodikként Ökölbe zárt szív című kisregényem jelenik meg januárban.

Ám maradjunk a tárgynál, mely e pár szó elmondására alkalmat adott. Most megje-'

— Ma este szólnunk kell! Nem halogathatjuk tovább! — mondta Magda, mikor a hivatalból hazafelé indultak.

— Én már régen szóltam volna, de te nem akartad — válaszolta Zoltán, és belekarolt feleségébe.

— Tudod, miért nem... Féltem, hogy kitör a vihar ...

— Azt hiszem, nagyon szigorúan ítéled meg a szüléimét!

Hangtalanul tettek néhány 1 lépést.

— Ne érts félre... — kezdte újból Magda. — De ők még kissé a múltban élnek ... Túlságosan vigyáznak mindenre abban a lakásban' Aztán valljuk be, nem engem akarlak menyüknek.. .

— Hagyd kérlek, ezt már letárgyaltuk.

— Igen. letárgyaltuk... De hidd el, én meg is értem őket! Éva sokkal csinosabb, sokkal háziasabb, min) én, és a családja . ..

— Ezt is már hallottam néhányszor ... Kezdjek el újra magyarázkodni, hogy mégis miért téged vettelek feleségül? Hogy nekem egyenrangú szellemi társ kellett és nem egy kirakat baba?

— Ne, ne magyarázkodj,

csak azért hoztam eló mindezt, hogy én megértem a szüléidét, ha csalódtak bennem! Mindenesetre hősiesen viselték el ezt 7 a csalódást! Soha nem tették# szóvá előttem, hogy nem így) képzelték a házasságodat. Lát-1 szólag bekében és szeretetben # élünk együtt. Ica mama igazi# úrinő és remek háziasszony, # Pista papa udvarias, mint egy # gentleman, nagymama is hall-# gat, mert igy nevelték őket.. . * de én máshoz vagyok szokva, * én nem bánnám, ha egyszer # kirobbannának! (

— Ugyan, ne beszélj csacsi- *

sagokat! Mindent eltúlozol, kü • * lönben ez az állapotoddal jár' mos t... t

—• Három évig nem voltam' állapotos, akkor is így láttam J a dolgokat. ‘

— Hát jó, ma este szólunk J

nekik — mondotta Zoltán, és,J bátorítólag megszorította fele-! sége kezét. *

— Igen. főleg a lakásüg; t

miatt . . . Hidd el. öle maguk , fogják ajánlana hogy költői zünk el. Ök nem szereti! zajt, megőrülnének a gyere lesi- f rástól! Nagymama amúgy is) rosszul hall, neki úgyis kia-) bálni kell a fülébe, hogy meg- / értse az embert, most még egy t "verek is hozzá . . . Kész bolon- t dók háza lenne! f

A fiatalasszony nekipirulva i beszélt, s közben annyira sie- # tett, hogy férje kénytelen volt# lassítani a tempót. #

lent kötetem, A láz kereszt- # jén, amely — azzal, hogy $

____„

a

ki akarja, végigolvashatja —# BORSI DARÁZS JÓZSEF: észrevétlenül elvált tőlem, # mint mag a buroktól: 38 ver

belátta, hogy eljött a nagy pillanat, amikor beszélnie kell.

— Szeretnék valamit mondani ... Ne lepődjetek meg, ha Magda nem jól érzi magát, de...

Kétfelől is riadt szemek tekintettek rájuk* csak nagymama evett tovább nyugodtan.

— De... ?

— Meglepetésnek szántuk, de már nem akarjuk tovább

A családi asztalnál nagyma- I titkolni. „. Szóval gyerekünk ma ült a főhelyen, jobbra tő- j lesz! — mondta ki Zoltán neki- le a lánya, szemben a veje, s I bátorodva.

— Vigyázz, szívem, úgy látom, futóbajnoknak szánod a fiamat!...

— Hát nem lányt akarsz már? — kérdezte Magda elmosolyodva.

— Nem, én is fiút akarok, mint te ...

Ezen mindketten nevettek, és még szorosabban karoltak egymásba.

balra a két fiatal egymás mellett. így ültek már három év óta mindennap a vacsoránál, mert délben a fiatalok üzemi konyhán kapták be az ebédet. A vacsorát azonban nem lehetett elsietni. Az külön szertartás volt.

Magda eddig jól bírta a terhességet, nem szédült, nem zavarták a szagok és illatok,' de ma este szokatlan gyengeséget érzett. Sápadtan és étvágytalanul kapargáit tányérjában.

Anyósa észrevette kelletlen

— Gyerek? ... Nektek gyereketek!?! — kiáltotta Ica mama, és felugrott az asztaltól.

— Itt a vihar... — akarta odasúgni Magda Zoltánnak.

De nem súghatott semmit, mert anyósa sírva borult a nyakába.

— Mikor? ... Mondjátok mikor?!... kérdezte izgalomtól remegve Pista papa is, és kirúgta maga alól a széket.

A szokatlan zajokra nagymama is felkapta fejét, de úgy látszik, egyszerre mindent megérthetett, mert jó hango(

mozdulatait. Először némán fi-[san azt mondta: gyelle. azután mégis szóvá tét- — No, végre! te, csak úgy, egészen finoman, j Azután elmosolyodott olyan -— Talán nem ízlik valami, | bölcs mosollyal, ahogyan csak szívem? | az öregek képesek mosolyogni.

Magda az asztal alatt meg-1 — Hogy mikor...? Hát

lökte férjét, az zavartan nézett úgy .. . négy hónap múlva ... jobbra-balra, az.után maga is ! motyogta Zoltán.

CSIKFALVI JÓZSEF;

Ha leszáll az esf

Ha leszáll az est, az alkony a kert alatt, a paíakparton. a fűzfák, a nyárfák során oson, búvik, jön szaporán.

Mindig jobban terül, árad. s az ember — ki nappal fárad, befejezi lám a napot — szegre teszi a kalapot.

Asztal mellé ül, és csendben, szerszám törte tenyerében, legkisebbet tartogatja, míg tálal a gyermek anyja.

• Vacsora után á család hallgatja az ősz nagyapát, ki a régi karosszékben ül s meséli: így volt régen...

Vem mintha ma baj nem volna, 'da az ember nem oly szolga ki szolgál bősz úri népet)

— szó1 gólja a közösséget.

is terveit napról napra így rendezi, igazgatja, mert a múlt már nem kísérti .cár a jövőt még csak sejti).

Mégis — midőn fekszik s ébred, emséjében e jót, szépet forgatja a falu népe, s úgy tekint a jövendőbe.

Erre mindenki megcsókolt valakit, és mindenki a köny- nyeit törülgette.

Magda fel sem tudott állni, csak ült sápadtan, és hagyta, hogy öleljék, simogassák.

— Nem is látszik rajtad ..; — szipogott Ica mama.

— De már kezd... — suttogta a fiatalasszony szégyel- lősen.

— Hát ez igen! — ismételgette Pista papa, és hirtelen ötlettől sugallva a kredenchez sietett. Kinyitotta jobbról is, balról is, míg megtalálta az üveget, amit keresett. Azután elővett öt kis talpas poharat, és az asztalra állította. — Ezt meg kell ünnepelni! — és már töltött is a féltett ürmösbőb

Ica mama, aki általában nem szerette, ha mások nyúlnak nagy gonddal rendben tartott szekrényeibe, most boldog beleegyezéssel bólogatott Pista papa minden mozdulatához.

Csak mikor koccintottak, folytatta Zoltán, amit még mondani akart.

— Éppen ezért arra gondoltunk, hogy nekünk külön lakást kellene keresnünk ..,

— Mit? ... Külön lakást?! horkant fel az apja.

— Hát persze ... hogy ne .. I zavarjunk benneteket!

| Elekor tört ki igazán a mennydörgés.

1 — Megőrültetek?... Most,

\ amikor unokánk lesz? i — Már hogy zavarnátok! —

# jajdult fel Ica mama.

i Inkább átadjuk nektek a mi iszobánkat, az nagyobb! — lel- Ikesedett Pista papa.

^ — Meg hát legalább vigyázzunk a gyerekre! — kardoskodott Ica mama. — Ti mehettek

# továbbra is irodába, szórakozom vagy ahova akartok!

# Magda szédülten nézett kö- #rül. Az egész világ forgott és

# hullámzott körülötte.

— De kikötöm, hogy a gyerekkocsit én veszem meg nektek! — szólt Pista papa ellentmondást nem tűrő hangon, és

i újra töltött.

á — Köszönjük, papa! — bó- i lintott Zoltán, és az asztal i alatt megfogta Magda kezét.

Z — Én megvarrom az ingeket, Jsöt akár az egész kelengyét is! — ajánlkozott mohón Ica mama.

f — Hát engem kihagytok? —

Z szólalt meg ekkor nagymama Zsértődötten.

— Dehogy, dehogy, csak# hogy te már nem vagy egészen

# fiatal! — kiáltotta a lánya.

# — De azért horgolni még láttok... Igenis, én fogom neki f meghorgolni az első fejkötőt! f — harsogta a nagymama, hogy f teljes legyen a családi vihar.

\ Szabó Ibolya

er- f

set tartalmaz, 1953-tól 1958 áp- f

rilisaig. Küzdelmekről szólnak: f a mag küzdelmeiről, hogy ke- nyér legyen; a tél küzdelmeiről, hogy tavasz legyen; a szerelem, a politika, a mindennapok küzdelmeiről. S a költő

A ké£ ezüsfpénz

Éjszaka esett az eső. A kelő nap fényében gyémántosan ... , , . .... 4csillogtak a fák. Fürgenc kukuzdelmeirol, amelyekből elő- * tyánk lucskosan loholt a rétlegül ez a könyv megszületett. # ről. Szájában — puha szárú

Mmnt t ránöl „ 1__” é . . ... ..

M

ódot

netre

hozva végül

jak? Elindulok Vera után. A föerdészné libáit legelteti az alasi réten. Talán kenyér is lesz kosarában.

A töltési úton új ruhájú em

n/r m a kos»)- * pipaként — béka fityegett. Ez berek ballagnak. Ketten —

i i H j. a s?cr?'°. Igen ia reggelije. Én éretlen szilvát egy férfi meg egy nő — el-el- sokaknak adósa a köszönettel, f ettem, ám abbahagytam, mert maradoznak. Nekem érthetet- Meg jovendo ellenségeinek is, {beleimet bolond kólika marmert lesznek, hiszen ők intik ? kolássza. Az egy malac is éhe- ébrenlétre. Egyelőre azonban*sen sivalkodik ki az ólból. a köszönet a barátoknak szól: I1 Kínjában összerágja a kerí- akik segítettek — idősebb író-l| tést. Azon gubbaszt két tyú- társaimnaik, szerkesztőknek, I kunk. Kárálni sincs kedvük,

kiadónak; Varsányi Pál grafi-l pedig kövér kukacok kevereg

kusművésznek könyvem cím-, lapjáért. — És az olvasóknak, )[ amiért majd egymást.

Hollós Korvin Lajos:

Illetlen vallomás

A kötet arról győz meg, hogy Hollós Korvin Lajos novellistának is jelentős. A látszólag legegyszerűbb témákból is általános társadalmi, erkölcsi igazság világlilc ká. A fel- szabadulás előtt irt novelláiban több a reális társadalmi téma, 1945 után megrázó, a háború és a munkaszolgálat borzalmas élményéből fakadó novellák, s filozófikusabb írások születnek egyre tökéletesedő mesterségbeli készséggel.

nek a sárban. Csend van. Később anyám hangja esi• ivoűuuu uityu iro i / ryjcí

megismerhetjük r lingel bele a nagy hallgatásba:

— Te, Jóska, mért nem mégy már?

— Mert még nem ettem! — felelem. Kis tányéron három

xfőtt krumpli párázik. Anyám \mellém teszi a pitvargerendára. Megeszem, aztán elindulok.

len nyelven civódnak. Megállnak. A férfi mérgesen nekiiramodik, siet vissza az állomás felé. Az asszony utánaszól:

— Monptí! — a férfi vissza sem néz, csak nagy durcásan elrohan. Az asszony — keszthelyi, megismerem — kis ideig tétováz. Sárga, hegyes orrú cipőjével karikákat rajzol a fekete porba. Beérem. Túl is megyek. Utánam szól:

— Hallod-e?

Megállók. Int. Odamegyek. Szatyorfélét nyom a kezembe. Átveszem, és indulunk a többiek után. Az elfutott urat

Veráék ablaka alatt fütyörész- már nem látni. Szótlanul lépegetünk. Később az asszony si\ ni kezdek. A nyitott ablak mögül csend ásít ki. pítozni kezd:

A vasúthoz érek. A bakter — Megőrülök, megőrülök, már tekeri a sorompó-kereket, de fáj is a fejem!

Dübörögve fut át a kis álló- Nem örült meg, ellenben máson a keszthelyi »diákvo- vagy száz lépés után dúdolni nat«. Péter-Pál régen elmúlt, kezd valami úri nótát. Nagyon A nyárfáson túl, a kerék- ismerős dal, persze, a tanító- erdői pusztán már morog, zu- kisasszony játssza esténként hog a masina. Hörögve lár- harmóniámon, és olyankor a \ máz, mintha belefulladna a segédtiszt úr csak megáll a felkavargó sűrű porba. Elkés- holdfényben vagy a koromsö- ' tem. A bandagazda elzavar, tétben, és a hársfa alól órák , Palkó Pista metéli helyettem hosszat bebámul a nótahullaj- * a kéveköteleket. Mit csinál- tó ablakba.

Már az alsószigeten járunk. Látszanak a Zala-parti öreg fűzfák. A folyónál megállunk. A nő botot szúr a földbe, és ügyesen széket sikerít, ráül. Elveszi a szatyrot. Enni kezd. Nyámmog csak, kölletlenül nyeldes. Nekem összefut a nyál a számban. Ádámcsutkám úgy mozog, mintha görcs rángatná. Leheveredem a gyöpre, onnan nézem tovább.

Kezd meleg lenni, rajtam futkároz a hideg. Hasamat csiklandozza valami, aztán beleimben vájkál. Éhes vagyok. Valahonnan evezőcsapások hangja száll. Puska dörren. Nem messze tőlem lekalimpál egy madár, és belehuppan a nád közti vízbe. Eltelik negyedóra is, se ember, se kutya. Az asszony megszólal:

— Mi lehetett?

Felcihelödöm. Az asszony már ott hever a fűzfák árnyékában. A szatyrából fehér kenyér, aranyos nyakú üveg kandikál ki. Az asszony arcára különös ábrákat rajzolnak a lombok árnyékai. Fehér blúza megfeszül, és két kis domb magasodik ki belőle. Meg-meg emelkednek. Egyik térdét felhúzta, és az kifehére- dik a szoknya alól. Sötétkék szitakötő horzsolja szárnyával,

így, kedves — azt a madarat, jaj, nagyon szeretném ám látni — biztat a fehér blúzos.

Indulok. Felgyűröm a nadrágomat. Ing nem is volt rajtam. A víz egyre mélyebb. Kár volna a nadrágomért, és visz- szamegyek a partra. Jó távol a fehér blúztól leejtem a ruhámat, és anyaszült meztelen tűnök el a nád között. Most még térdig ér, később már nem kell szégyenkeznem, aztán úszni kezdek. Sehol semmi, csak a vízililiom vízszint- úszó nagy levelei rezdülnek a hozzájuk, verődő kis hullámoktól. jjpkáig keresgélek. Valahol sziszeg, morog valami, aztán huppanik. Az asszony félhet, mert kiabálni hallom. Később sikít, közben megtalálom a madarat, egy kanalasgém, szegény. Cipelem magammal. A nő türelmetlen. Egyszer csak zörren a nád. Magasra emelt szoknyával az asszony csörtet befelé. Már nem mély a víz. Felegyenesedem. A nő meglát, és eltakarja arcát, de ahogy feléje kap, ruhája egészen felcsúszik. Kövér combja fehéren villan a sűrű nád közt. Aztán amilyen hosszú volt az az asszony, olyan hosszan csak elnyúlik ám a poshadt vízben. Valamíféle vízi gizaazba akadt a lá- aztan a mozdulatlan asszonyra . ...

°!> *** « &*iÄ‘ÄS Ä

kőivé, í£"! "

Ne^ felelek. MeUgem van. «« ^

Nagyokat nyelek. Aztán meg- ’X * \ íapad es

is látnám, csak a dudorok Elvonulok, az asszony a ru- reszketését. háját lötyköli a folyóban, és

Keresse meg, kedves — most már egészen olgan, mint