Somogyi Néplap, 1958. október (15. évfolyam, 231-257. szám)

1958-10-05 / 235. szám

Vasárnap, 1958. október 5. 6 SOMOGYI NÉPLAP Miért kellett meghalnia?... A rettenetes varázsló minden rendkívüli * ember nevét kapja szárnyra a hír, hogy végigfus­sa az öt világrészt, s tetteiket könyvekben örökítsék az utó­kor okulására. Szerény életű volt Prasszer bácsi a maga hi­hetetlenül nagy tudományá­val itt Kaposvárott. Az idő­sebbek még emlékezhetnek is rá: keszeg emberke, akinek szúrós, sunyi szem ült keskeny arcán, melyen egyetlen igazi díszként cyranoi orr ékeske­dett. Aki nem ismerte, legfel­jebb kis foltozó suszternek nézte volna, aki pedig már szemtől szembe találkozott fé­lelmetes tudományával, az nem bírt betelni a tisztesség­től, hogy ily nagy ember visszasüvegeli. Hogy miben is volt Prasszer bácsi nagyembersége? Meg­sejthették már a körülírás­ból: varázsló volt. Igazi va­rázsló. Persze, csak amatőr, műkedvelő egy kisváros szín­padán. De kívánhatott-e va­laki előkelőbb helyet a ferenc- jóskai »aranykorban« magá­nak., minthogy bonvivám le­gyen a szóbeszédek rivaldafé­nyében? Az, hogy még most is emlékeznek tetteire, épp elégséges annak hiteléül, hogy nem volt hétköznapi ember. Egyéniségéről nem sokat tu­dunk, bár cselekedeteiből lehet következtetni jellembéli tulaj­donságára. Manapság bizonyá­ra azt mondatnák rá: kaján pofa, cinikus alak. Akkoriban nem jutott senkinek eszébe, hogy ez a csodálatos varázsló egész egyszerűen kicsúfolja, kineveti azt a kort, melynek fiaként látta meg a napvilá­got. M/f eséWc, hogy egy pom- pázatos estvéli mulat­ságon, melyen <a megye elő­kelősége teljes számmal csillo­gott, élén a hölgyvilággal, Prasszer bácsi betoppanása rettenetes riadalmat okozott. No, nem azért, mert kifénye­sedett nadrágban jött el, ha­nem mert beléptekor azon nyomban vízözön árasztotta el a termet. Menekültek a bá- lozók egymás hegyén, hátán, s a hölgyek magasra húzták szoknyájukat, hogy a drága kelmét tönkre ne tegye az áradat. Soha nem legelt még oly mohón Somogy úmépsé- gének szeme női combokon, mint ez alkalommal. S ameny- nyit mérgelődtek azután a cí­meresek és kutyabőrösök, any- nyit nevetett a szegény nép, hallván a történetet. Máskor még szörnyűsége­sebb bajt okozott Prasszer bá­csi. Dínom-dánom közben lángnyelvek csaptak ki a dí­szesen kárpitozott falból, s mint a gyehena tüzében, úgy pörkölte a mulatozókat. Még a tűzoltók is kivonultak, per­sze eredménytelenül: a tűznek addigra nyoma sem maradt. Mi, a felvilágosodott idők felvilágosodott gyermekei a tömeghipnózis csattanós bizo­nyítékát látjuk mindkét eset­ben, de hát minket megfertő­zött a természettudományos korszak, s nem tudunk hitelt adni holmi varázslatoknak, rejtélyes históriáknak. Pedig Prasszer bácsi való­ságos varázsló volt. Az bizony. Igazságára álljon itt egyik leg­fényesebb cselekedete. r Wappen piaci nap volt Ka- posvárott, és Prasszer a kofák ponyvái között ődön- gött: tojást keresett reggelijé­hez. Drága volt a piac. Néhol két krajcárt kértek egyetlen tikmonyért, egy helyütt pedig pontosan dupla árért árulta a termetes kofaasszony. — Nem adná olcsóbban? — kérdő a varázsló. — Hogy olcsóbban-e? Még mit nem! — pattogott a me­nyecske. — Ha nem tojnak a tyúkok, drága a tojás. Ne ve­gyen, ha sokallja az árát. Prasszer bácsi nem alkudo­zott tovább, hanem kért öt tojást. Azzal odább lépett vagy két méterrel, de úgy, hogy a kofa is lássa, mit csinál, és egyenként feltörögette a tojá­sokat. Uram fia! Mindből ma­réknyi fényes húszfilléres hul­lott ki. Az asszonyságnak meg a többi nézelődőnek majd ki­esett a szeme a csodálkozás­tól — Adja ide az egész kosár­ral — kérlelte Prasszer. — Megadok érte akár hat kraj­cárt is. — Nem eladó az, dehogy el adó — rémüldözött a kofa. — Tíz krajcár darabjáért — stájgerolt egy szemtanú, aki­nek szintén megtetszettek a pénzzel tömött tojások. — Nem, ha mondom, egy darabot sem — makaesolta meg magát a menyecske, s ar- rább tette a tojásokkal rakott kosarat. Prasszer bácsi megvonta a vállát, és gyorsan eltűnt még a környékről is. A kofa pedig menten tömi kezdte a tojáso­kat. Ne is mondjam, feltörte mind az egész kosárral, de egyikben sem talált mást sár­gáján és fehérjén kívül. Úgy nem volt azokban pénz, ahogy boroshordóban nem lelni ele­fántot. Atkozódhatatt a lóvátett ko­fa, odavolt a rengeteg tojás: a varászló méltó bosszút állt a drága ár miatt. W? zt a történetet is emlé­^ kezetükben tartják még a korosabb kaposváriak, akik akkoriban nem győztek betel­ni polgártársuk cselekedetei­vel. Szó, ami szó, mi is saj­nálhatjuk, hogy elköltözött az élők sorából Prasszer bácsi, a varázsló, mert ha másutt nem Is, agy-egy varázslata manap­ság is elkelne néha a kapos­vári piacon... Bírósági hír: Sárosi Mihálynét halálos végű tiltott magzatel­hajtás miatt ötévi, Széphegyi Mihályt (az áldozat férjét) gon­datlanságból okozott emberölé­sért ugyancsak ötévi börtön- büntetésre ítélték. (Népszabad­ság szept. 21-i számából.) A FIATAL SZŐKE ASZ- SZONY térdre vetette magát férje előtt, úgy zoko­gott. — Miért nem akarod?!... Biztosan fiú lenne... A te ne­ved viselné... Engedd, hadd legyen meg...! — Hallgass! — ordított a fiatal férfi magából kikelten. Szájából dőlt az alkoholszag. — Nem akarok gyereket! Hogy itt nyafogjon a fülem­be, ne legyen egy nyugodt percem ... Erre nem vagyok berendezkedve. Takarodj! Ne­kem addig vissza ne gyere, amíg terhes vagy, mert agyon­verlek! ..: Az asszony hang nélkül tá­vozott a lakásból. Tétován bo­torkált az utcán. Kihez men­jen, hova forduljon segítsé- 1 gért? Szaladni kezdett. Futott, ! mint akit üldöznek. Szinte nem is látott. Úgy esett be né­hány perc múlva sógornője lakásának ajtaján. — Segítsetek — nyögte el- egész menni hozzá még ma este. Én addig elintézem ... A SÖTÉT ESTÉBEN KÉT ÁRNY lépdegél az ut­cán. Az egyik: határozott lép­tű férfi, a másik: alig támoly- gó női alak. ők azok... Az asszony néha megáll, férjébe kapaszkodik. Könyörögni pró­bál. — Ne, ne tedd, menjünk vissza. A férfi azonban durván rá­ordít: — Te cafat, ne játssz velem! Különben sem lát senki, ne félj, nem lesz semmi baj.;. — S ezzel eltűnnek egy ajtó mö­gött. A világos ablakra rövid idő múlva függönyt húznak. Mö­götte árnyak mozognak, majd halk, fojtott sikoly hallatszik. A két árny nemsokára az ut­cán van. Az asszony halott­fehér arccal, összeszorított fo­gakkal, tenyerébe vájt kör­mökkel próbálja a kitömi szándékozó sikoltását vissza­fojtani. Szólni nem bír, alig lépked a fájdalomtól. Csak férje dünnyögő, félig-meddig vigasztalásnak szánt szavait hallani. — Na, ugye mondtam... Nem kell félni... Semmi az halón. — Megöl, ha így visz- szamegyek ... Nem akarja a gyereket. Reggel a férj szokása sze­rint köszönés nélkül távozik otthonról. Elmenőben látja az Tudok valakit — hang- asszonyt, amint mozdulatlanul ZÍ-._.aZ °yatos t válasz. ~ Az se- j fekszik az ágyon, mint aki­FEHÉR KÁLMÁN \ gítene, de nektek kellene el­NAGYNE GYANO AGOTA: a könyvtár előtt Egyik nap a kultúrház előtt öregnéni toppant elébem. Megáit a bot s az elnyűtt cipők.- Ez itt a könyvtár, kérem szé­pen? Ne haragudjon édes lányom, hogy megszólítom ismeretlen. De innen jött ki éppen látom! — szólt észrevéve, hogy siettem.- Kapok itt könyvet, érdekeset?- Néniként, hát milyent sze­retne? — Zavarba volt, egyet köhintett, utána halkan azt felelte:- Mikor egy lányt szeret egy legény, és a végén összekerülnek! — ^Süppedt szemében kiváncsi fény, ^parazsa pislant régi tűznek. a Megnyugtattam. És most látom A Őt, 7 ahogy magamban elképzelem: olvas a meleg kályha előtt, A s körülötte zsong a szerelem. BÉRTÖK LÁSZLÓ: VERS AZ ÖREG BAKÓRÓL öreg Bakó ül a pádon, a semmibe néz, tarkóját a falnak dönti, ennyi az egész. Fia volna, tenne-venne, de így csak pihen. ben már nincs élet Ránéz, megvonja vállát, majd fütyö- részve lép ki az utcára. Este nem sietett haza, hanem a kocsmába vitte az útja. Né­hány fröccsöt lehajtott, csak azután indult hazafelé. Felesé­be ágya meillett húgát találta. j Az ijedten, sápadtan fogadta (a hazatérő férfit. Te, nagyon rosszul van... (Kellene valamit tenni. El ké­ne hívni a mentőket... — S mintha szavainak igazolására P történne, az asszony hörögve (kezdte magát dobálni, szájából Ő még itt fenn, fia már lenn( artikulátlan hangok törtek ki. a sir mélyíben. Háború volt, messze földre vitték a legényt. Elvitték a célt a házból, elvitték a fényt. Azóta az öreg Bakó éppen hogy csak él. Háborút ha szóba hoznak, okosoknak, lázasoknak fiáról beszél. Nem ... Nem engedem ... < Az enyém... nem vehetik el! < A férj ráförmedt: — Ugyan, nem tart sokáig, majd elmúlik. Mással is elő­fordult ilyesmi. De ha akarod, hát szóljál, hívd ki a mentő­ket. Én elmegyek, iszom egyet. S újra nekivágott az utcá­nak, lassan, kényelmesen ment. Éppen a kocsma ajta­Bolond-szép idő volt. A vénasszonyok nyarának reg­gele olyannak tűnt, mint a balzsam. Az ember könnyen ébredt, és amíg a lovak csen­desen poroszkáltak a borító­ra felfelé, behunyta szemét, hagyta, hogy a langyos szellő végigsimítsa arcát. Arra pillantott fel, hogy valaki rárikkantott az emel­kedő tetejéről: — Himtye a Mihály... Oda­nézz !._ Csak nem itt pótolod, amit az éjjel elmulasztot­tál?... Felnézett. Hát ketten ne­vettek rajta ott, csak úgy dü­löngéltek. A Feri komája meg Tasnádi szomszéd. —Nem alszok én, csak annyit jártam erre, hogy be­hunyt szemmel is ismerek mindent... — Na, csak ne sumákotj, minek tagadni, hogy nehéz odahaza hagyni a szoknyát — mondta a kövér Tasnádi, és nagyot nevetett megint. Ezek ittak, gondolta Mi­hály, s hogy ne higgyék, el­fut előlük, megállította a lo­vakat. — Hinnye, de jól tetted, hogy megálltál, koma! — Ez meg Feri koma volt. — Gye­re már ide. Legalább igaz­ságot teszel köztünk... Mihály lelépett a kocsiról, haladt felfelé a lehűlt, rozs­dás levelekkel teli dombra. Azok meg ketten ölelget­ték, ropogtatták egymást. — Igazságot?... Én? — Te hát! Vagy nem te vagy a mi tanácstagunk? — De. — Nahát... Akkó ide fi­gyelj.» Döntsd el, melyik pályinkának van jobb szaga. Az enyimnek vagy ennek a kövér Tasnádiénak. Ezzel odanyújtott egy kis üveget. Mihály nem volt nagy szakértő, de időnként ő sem vetette meg az italt, le­gyen az mindegy miféle. Jó iUata volt ennek, a szilva aromája csak úgy tömte illa­tával az orrát. Most meg Tasnádi nyomta oda az övét. Hanem ez még fáintosabbnak tetszett, kevés­bé erős szagú, finom, de át­ható illata volt. Ezt jobban meggondozták. — Hát ez — mondta, mire Tasnádi nagyot rikkantott, és hátba verte Feri komát. — Te meg igyál, de nagyot ám, azt az árgyélusát... Mihály hátrahajtotta fejét, nyakait. Az inas, ezért ma­gasnak tűnő Feri koma csak nézte, aztán odaszólt: — No, jól van! ...Látom, mióta felvitte Isten a dolgo­dat, és tanácstag lettél, te is a gazdagok szekerét tolod... Mihály krákogott, de még szóhoz se jutott, Feri kacsin­tott egyet, és szájába dugta a maga üvegét. — Igyad ezt is, a hasad mindenit... — Aztán jól meg­mustrálva folytatta a kötő­dést. — De most nézem job­ban, mióta tanácstag vagy, még a hasad is nagyobb... Te, csak nem kapsz még ott is fizetést?!... Hát persze, a kutya is oda, ahol... Mihály már éppen vissza akart vágni, mikor Tasnádi folytatta: — Az ám!... tanácstag... Mit gondolsz, ilyen emberek le­hetnek ilyen fontos pozíció­ban?... Mint ez a Mihály? Megválasszuk, Feri, mit gon­dolsz, megválasszuk? Kacsintott neki egyet, amaz viszont, de valami villant a szemében. — Ezt-e? — Ezt hát. — Hát, akárhogy nézem, akár elölről, akár hátulról, össze se tudom hasonlítani azokkal, akiket ti választot­tatok akkor.» — Kikkel? — Tudod». Hát örökös ura­inkkal, a grófokkal meg a gazdatisztekkel meg a nagy­gazda virilisckkel,» Ügyi? Most már ő kacsintott oda Tasnádira. Jót ivott, heheré- szett. Azok ketten is vele. Mihály érezte, itt folytatás is lesz. Kerek, gesztenyeszín szeme sarkából figyelte a két embert. — Igaz, igaz — nevetett Tasnádi, még kalapját is le­vette hozzá. — Tudod, mikor végleg elment a főispán in­nen, féltem. Mi lesz itt? Ki vezet majd... Aztán most? Tudod, hogy nem hiányzik? Bemegyek a tanácsházába, nem feszélyezem magam, le­ülök... Azt mondom, nézze, elvtárs, így, nézze, elvtárs, úgy, és kész... Pedig de ne­héz volt hozzászokni ahhoz, hogy elvtárs... Valósággal kínlódtam... De tudod, most mi a furcsa? — Mi? — Valahogy egy idő óta sok a kartárs... Kartárs így, meg kartárs úgy. Nem tet­szik valahogy. Én és a kar­társ! Ha iszok néha, és így megyek be, sokszor majd el­röhögöm magam, különösen, ha férfivel tárgyalok. Kedves kantársam, mondogatom ma­gamban. Nagy nevetés. Csapkodják kezüket. Amint Tasnádi oda­benn mondogatja. Hát ezen tényleg derülni kell. — Hát igen, ez már nincs. — Ezt már Feri koma mond­ja. — De már az sincs. Em­lékszel, Tasnádi? Mikor a nagykocsmából kinéztétek ti a nagygazdák az olyasfajtát, mint amilyen én is voltam. Igaz-e? Nekünk jó volt a bu­tik meg az alsókocsma, igaz? — Az, az — bólogat Tas­nádi. — No, de minek? Ve­lünk meg szóbaállt a jegyző úr, a patikus vagy a járási urak? — Nem, azt nem... Az már ilyen volt, ilyen kevert világ, meg kiválasztott világ... Em­lékszel? A katonaságnál a csicskásokra, a háborúban a fölmentettekre, a kikötések­re?.» Most voltam a fiamnál, jó messze, igaz, de képzeld, újságok, könyvek meg fut­hat meg mozi... A gyerek egy kislány képét is megmu­tatta. A kultúrcsoportban a párja... Hát halljátok, azok a szemek! Meg a mellyel, alig férnek a pruszlikba... Feri koma megpödri a baj­szát, úgy csetteg. — No, nézzed a vén gara- banciás, még a végén elkí­vánja a másét... — No, hallod! Ami van, azt nem lehet eltitkolni, igaz? Körbeállnak, nevetnek. Er­ről a Tasnádinak eszébe jut valami. — Hát eltitkolni tényleg nem... A múltkor elnéztem a téglás Borbélyék gyerekeit. Emlékeztek, kilencen, hogy jártak? Télen iskola? Most meg jön az a gyerek velem szembe, hát meg se isme­rem... Az a magas talpú gu­mis cipő, nájlon ing, a lá­nyon kardigán vagy mi a nyavalya... Ki se tudom mon­dani ezeket az új dolgokat, dé nekik van... Igaz is, miért ne legyen? Megdolgoznak ér­te... — Meg a gyerekek is... — kontráz Feri koma. — Vala­hogy okosabbak. Belenéztem a fiam negyedikes könyvébe. Gyorsan letettem. Az a szám­tan! Elolvastam egy példát, hogy ha egy ember ennyi ki­lométert megy egy ' faluig, egy másik meg ellenkező irányból, de megszakítja út­ját ... Már nem is emlékszem mire elolvastam a végét, el­felejtettem az elejét... Akkor egyszer meg olvasom fenn­hangon az anyjuknak az új­ságot, hogy Mekikó. Odaszól a kölyök, az Mekszikó, nem Mekikó. Megint összenevetnek, a két ember ütögeti egymás hátát. Méghogy Mekikó. Ott áll előttük Mihály, mosolyog. Az is negyven-ötvenes, ve­lük együtt. Napégetett, bar­napiros, földszínű kérges ke­zekkel. Erről eszükbe jut a téma, amiről elindultak. — Jé a Mihály! Hihi... Mit gondolsz, megválasszuk? — kérdi Feri koma. — Meg azt. Miért ne? — Tasnádi ravaszul nézett a másikra. — De csak egy fel­tétellel. — Mivel, te? — Hogy veled, a komájá­val nem tesz kivételt, csak abban, hogy neked nagyobb büntetést nyom a nyakadba, ha még egyszer a menyecs­kékre nézel... — No, nézd a kis ártatlan, ját nyitotta be, amikor fel­hangzott a mentőautó sziré­nája .;: AZ ÜGYELETES ORVOS ELSZÖRNYEDVE HAJOL A vergődő asszony teste fölé. In­jekciós tű villan, s a lázas test néhány pillanatra megnyug­szik. Az asszony szeme kinyí­lik, s benne néhány pillanat­ra az értelem fénye csillan meg. Kétségbeesett hangon szól a föléje hajoló fehérkö­penyes orvoshoz: — Doktor úr... Élni, élni akarok..; A gyereket is mentsék meg... Inkább ott­hagyó n a férjem. S ezzel méiy eszméletlen­ségbe súJJyed. Az ápolónő kérdő tekintet­tel néz az crvcsra, de az csak fejét rázza. — Kési. sajnos, menthetet­len... — szólal meg Néhány negyedóra telik el. A vergődő test mozdulatlanná dermed. A lázas, nyugtalan vonások kisimulnak.:. Beállt a haló' . ... A kocsmában közben ja­vában áll a mulatság A félj barát ii társasagában mulat. — Mi van .az asszonnyal’ — kérdezi egyik ivó cimborája. — A kórházban fekszik — feleli akadozó, nehezen forgó nyelvvel. A szamár... nem tudott magára vigyázni;:: Ne­kem pedig nem kell a gyerek, nem akarok ilyen fiatalon terhet venni a nyakamba. Én még élvezni akarom az éle­tet... Még néhány pohárral le­hajtott, majd tántorogva az aj­tó felé indult. A sötét utcán hazafelé tartott. A kórházban pedig ebben a pillanatban az egyik szobából fehér lepellel leborított kocsit tolnak ki, melyen egy mozdulatlan asz- szonyi test fekszik. A TEMETÉSEN sokan összegyűlték: barátok, ismerősök, rokonok. Csak a férj nem volt ott. Barátaival ismét a kocsmában mulato­zott. De azért, hogy lássák, mennyire fáj neki az asszony halála, koszorút küldött. Sza­lagján a felirat: »-Váratlan halálod nagyon letört. Férjed«. És amikor a koporsóra hul­lani kezdett a föld, a kocsmá­ban mulatozók asztala mellett felhangzott a cigány muzsikája: Húzta a vigasztalót... SZALAI LÁSZLÓ mintha ő... No, de ne áruljuk el egymást ez előtt a fiskális előtt.. Megválasztjuk, igaz? — Meg azt.» — Nahát! Az én feltételem meg az, ha már leértékelte, igya meg a maradékot, oszt menjünk. Mihályt kétszer sem kel­lett kérni. De nemcsak azért, hogy újra megválasszák. Csak mert jólesett a kínálás meg a beszédük. Aztán ő szólt oda nekik: — Halljátok, eddig ti be­széltetek, én hallgattam, most legyen fordítva... — Amazok szedelőzködtek, de most fölegyenesedtek. — Elmondok egy példabe- beszédet... Volt egyszer egy király meg annak két bo­londja. Az volt a szokásuk, hogy mindig összenéztek, és tudták, mit kell tenniük. Jól dolgoztak, a király is és az egész udvartartás meg volt elégedve velük, amire nagyon büszkék voltaik. A ki­rály egyszer, mikor jókedvé­ben volt, meg is kérdezte tő­lük, véleményük szerint van- e náluk nagyobb bolond va­lahol a világon. Nagy megle­petésére azt felelték: »-Van, felséges királyom.« »Igazán, és hol?« »Nekeresdországba két ilyen bolond van. Ezek arról nevezetesek, hogy meg­itatják pálinkájukat azzal, akitől, ha jó kortesek lenné­nek, mindent kifacsarhatná­nak, mert tőlük függ valami nagy pozíció elérése... S ezt a két embert Tasnádinak hívják meg Feri komának.« De ezt már lefelé futtában mondta. Amíg repült a ko­csival, sokáig hosszan nevetve integetett vissza. Aztán szán­tottak mindhárman a nevető mezőben, a suhogó szélben, a piruló, rozsdásodó, szép őszi nappalon. CSÁKVÁRI JANOS, VASÁRNAPI TÄRCA \ Mezei mulatság j

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom