Somogyi Néplap, 1958. október (15. évfolyam, 231-257. szám)
1958-10-19 / 247. szám
Vasárnap, 1958 október 19. 6 SOMOGYI NÉPLAP A SZILÄNKOS, JEGES, HÖBAN a tizenötödik napot gyalogolta a század. Visszafelé jöttek a front második vonaléból, hajtotta őket a mögöttük néha feldörgő ágyúmoraj, s az utánuk következő ájult csönd-sorozatok. Már nem törődtek semmivel. Csak hazajutni innen, ebből a pokolból, csak haza. Talán ez az akarat tartotta bennük az életerőt. Nem bírták az orosz telet egyébként sem, s most, a visszavonuláskor tudták meg, hogy fel sem öltöztették őket ellene. Posztóruha. köpeny, érmelegítő, amit hazulról küldtek az asz- szonyok. Ez volt mindenük. Monoton, szótlan menet volt. Kegyetlen, éles szél fújt, az arcukat vörösre égette, nem volt értelme a beszédnek. Egymás mellett mentek, de nem azért, mert marsolni akartak, hanem így nagyobb volt ösz- szetartozásuk, kisebb a szél ereje. A köpenyek kőkeményen csattogva lebegtek rajtuk, s mindegyiken égési foltok mutatták, mennyire közel álltak a tűzhöz, ha pihenőben valahol fához jutottak. A fél- kunkorodott orrú bakancsok szinte kopogtak a havon, aki elégette a talpát, ronggyal kötötte körül, bár tudta, hogy ez csak néhány órára mentheti meg a hideg víz beszüremlésé- től. A félig vagy alig védett arcok is sebesek voltak, nemcsak az öltözetek. A kendőktől nem védett helyeket fcise- besítette a száj leheletének gőze, amely vízzé, jéggé vált a rongyok szélein, a bőrrel való találkozásnál. A DÖBBENET ÓRÁI B ALÁZS SÁNDOR az egyik sor szélén tántorgott. Azért került oda, mert pokrócot tudott szerezni, amellyel egész fejét betakarhatta. Csak egy kis rést hagyott szemének. Nem akart semmiről tudni, hallani. Csak ment, kábultan, félve, félig ébren, félig alva, zsibbadtan, éhesen, mint a többiek. Kora délután volt. de már szürkült. A hó fehérsége egyre erősebbé vált. Már mind kevesebb okuk volt az előre- nézésre. Gondolataikban most a legközelebbi szálláshely lépett elő fontosságában mindent megelőzve, uús Nyezsint majd egy napra elhagyták, már itt kéne lenni egy falunak... De sehol semmi jel. A hó mindent fehérrel takart. Egyszerre valaki elöl felkiáltott: — Amott balra... A század, mintha új erőre kapott volna, meglódult, de meg is állt rövidesen. Onnan géppisztoly-sorozat kopogása | hallatszott. Csak nem kerítet-l ték be őket? Minden szem a| tisztre nézett, akinek bekecse,» csizmája és kesztyűje is van,t de ez most nem fontos, ez leg-} alább együtt van velük. — Nincs más hátra, men-» jünk... A levegőbe lőttek — mondta az egykedvűen, és elindult. A falu előtt két embert előreküldött, akik rövidesen jeleztek sapkájukkal. — Magyarok! Jól van, akkor nincs semmi baj... — mondogatták. Most már nevetgélve, jobb- kedvűen mennek be, meleget várnak, talán valami harapni- valót is... Mondanának valamit az őrnek, de az csak odavicsorít. Pedig katona az is. Csak aztán látják karján a szalagot. Ez egy munkaszolgálatos falu. Nem nagy falu. Csupán egyj emeletes háza van. a kórház. Oda igyekeznek. A két előreküldött ember már ott áll élőt- j te. Megálltak. Balázs Sándor le-| vette a pokrócot. Körülnézett. I Faházak, alig valami kerítés- J sei. Hokupacok a kis téren. De« csak először tűntek annak. 1 Hisz azok emberek, halomra | rakott emberek. Miért nincsenek vajon eltemetve, tűnődött, amíg a lépcsőn felfelé tartott. A terem, ahova beszálltak, üres volt és hideg. Nem kérdezték, miért, hanem gyorsan befűtöttek, és megkezdődött a tisztálkodás, pihenés. Balázs Sándort elküldték, szerezzen fát. Mondták, hogy az épület mögött, a tó előtt talál majd. Igyekezett, mert fázott, és éhes volt. De meg kellett állnia azért, amit látott. A TÓ ELŐTT A KERETLEGÉNYEK nagy körben álltak, nevetésük messzire hallatszott. A kásás jég fölött^ cölöpökre vert. hosszan húzó-} áó pallón emberek álltak, ol-. dalukhoz szorított levágott nádcsomókkal. A sor lassan jött kifelé, mert útját állta valaki. Tiszt lőhetett, szabályszerű téli öltözete ezt mutatta. Alacsony, zömök ember volt, tíz méterrel beljebb a parttól szétvetett lábakkal állt a pallón. Néha oldalt lépett, ilyenkor elengedett egy embert maga mellett, ha pedig elállta a következőnek az útját, ez egyet jelentett nemtetszésével. Kicsit lökött rajta, mire az beleesett a jeges vízbe. Balázs közelebb lépett az őrökhöz. Akkor már tíz-tizenöt ember csapkodott a sekély vízben, mert a jég beszakadt alattuk. A szerencsésen kijutottak sorban álltak a parton. Dideregtek ... Egyébként egy- kedvűnek látszottak: mintha ismernék a dolgot. — Mit csinál az az ember? — kérdezte a mellette álló katonától Balázs. Amaz ránézett, csodálkozástól kerek szeme kidülledt üregéből. — Nem látod? Kevés nádat vágtak ezek a piszkosok. A hadnagy úr visszaküldte őket a vízbe, vágjanak többet. És nevetett tovább. A többiek is vele, miután végignézték Balázst. — De minek nádat vágni? — szólt oda újra. — Minek, hát hófogónak... — Az őr kezdett türelmetlenkedni. — Ide? Hófogót, ahol utak sincsenek? — Hófogót, igen! Mi közöd hozzá? Hadd dolgozzanak ... Koszos zsidók! — Köpött egyet. Ékkor már együtt állt a parton a munkaszolgálatos század. Külön a vízbelököttek, külön a többi, összesen ha kétszázan voltak. A tömzsi tiszt a szárazak elé állt... Bicegtette térdelt. — Látjátok, büdös banda? Nem tanultok, csak nem tanultok. Hát miért nem okultok? Miért nem nevelitek meg magatok magatokat, hogy többet kell dolgozni? Most átment a didergő, jégpáncélba dermedt kis csoporthoz. Egy darabig farkasszemet nézett velük, aztán felordított: — Veletek, rongy banda, nem tárgyalok ... Pusztuljatok előlem ... Föl a fára. a tetőkre... Gyerünk!! Erre az időre a keretlegények már szolgálattevőkként álltak készenlétben. Lekapták puskáikat, rácsapták a szuronyokat. és azokkal böködve szorították, zavarták fel a fára őket. Ha visszacsúsztak, odaszaladtak, rávágtak lábukra, mire azok mindent megtettek, hogy megfelelő magasba jussanak. Balázs megborzongott. A meztelen ágak közül odahallotta a lihegést, de a fogak összekoccanását is. Ekkor a tiszt középre állt, derékszíjára tette jobb kezét, és kiadta a parancsot: — Most pedig megparancsolom, hogy ti mindnyájan itt megvárjátok, amíg az első lepottyan onnan. Hogy megértsétek, itt dolgozni kell... Értettétek? Kutyák... — És bement a kórházba, a parancsnokságra. Balázs Sándor nem tudott megmozdulni a döbbenettől. Az ágakon, a földön hiányos öltözetű emberek álltak. Az egyiken csak pulóver, a másikon nyári ing vagy csak kis- kabát. Felette az egyik ágon tornacipős ember didergett. Nem is lila: sötétkék volt az arca. Már erősen szürkült. Gyorsan összeszedett valami fát, indult befelé. De szemét nem tudta levenni a századról. Az üres téren halálos csönd volt. a munkaszolgálatosok lehajtott fejjel, szinte egykedvűen vártak. NÁ ÁR HÁTAT FORDI,VI TOTT NEKIK, indult felfelé, mikor csattant valami. Az első ember lezuhant a fáról. Az udvaron senki nem mozdult. A test arcra borulva ott maradt, bár láthatóan volt benne élet. A század vezényszót kapott, elindult a falu felé. A vezényszó másik fele az őrséget marasztalta ott, őrizni a magasban levőket.’ Amíg mind le nem esik onnan. Balázs nem bírta tovább. Odaszólt a legközelebbi őrnek: — Ez gyilkosság, pajtás, miért tűritek? — Micsoda? — vágta rá a másik. — Mi közöd hozzá? Miért nem inkább harcoltatok? Az ilyenek miatt, az ilyen zsidóbérencek miatt kell most is visszavonulni. Tűnj el, amíg jókedvem van! Te puihaszívű, te tejfelesszájú ... Balázs felrohant. Ledobta kezéből a fát, és indulatosan, szinte kiabálva elmondta a látottakat. Az egész terem fel- bolydult. — Kell szólni a mi hadnagyunknak. Intézze el — mondták páran. A többiek is helyeselték a tervet. E kkor megszólalt egy nyugodt hang a kályha mellől. Balázs indulatában eddig észre sem vette. Középkorú férfi volt, fehér köpenyben ült ott. — Semmi értelme nem volna ennek... Én már próbálkoztam velük mindenhogyan. De hát mi ezeknek egy kórház gondnoka. Nekik, a jövő fősámánjainak, a nemzetmentő testvéreknek. Tudják, ki ez a tiszt? — Hertelendy László volt középbirtokos, akit a 40-es években félreállítottak a tiszti pályáról nyilassága miatt. Most reaktiválták. És ő megmutatja, mit tud. Mi az erős kéz, amely megmenti a nemzetet! A testvér ... Szégyen, gyalázat... Tudják, miért vannak ezek nyári ruhákban? Ezeknek a szerencsétleneknek azt mondták, rövid ideig lesznek csak itt, a télre hazaengedik őket. Kis szünetet tartott. A katonák most kétszeresen érzik fegy verte lenségük hátrányait. Hiába, ez csak egy műszaki század. — Kik ezek? Elmondom maguknak. Látták odakinn az épület előtt azt a hullahegyet? Nahát, azok a munkaszolgálatosak két napja még ebben a teremben feküdtek. És nem kellett volna meghalniuk. De jött egy visszavonuló német csapat. Tegnapelőtt este. Mit gondolnak, hogyan csináltak nekik helyet? El sem képzelik. El sem képzelhetik, mert ép ésszel ezt nem lehet felfogni. Kidobták a szerencsétlen betegeket a hóra, oda a kórház elé. Innen az emeletről is. Ahogyan a vízbe szokták dobni az embereket vagy kocsira a zsákokat. Magyarok és németek dobálták le, közösen, a magyarokat. Értik ezt? És a mi Hertelendy urunk senkinek sem engedte meg, hogy helyzetükön segítsenek. Ott fagytak meg mind. Reggel Aztán kupacba rakták őket, szegényeket. A németek másnap to- vábbroihantak. Csak egy éjszakára kellett nekik a szállás. C SÖND. Nagyon hosszú, elgondolkozó szünet. Egy fiatal parasztgyerek töri meg: — És igaz, hogy mind zsidók? A gondnok vállat vont, sóhajtott. Szinte magának mondta: — Szegény Magyarország... Mikor tanulod meg már embernek tartani az embert? ... Nem, fiatalember, itt nemcsak zsidók vannak, hanem keresztények is, olyanok, akik azt akarják, hogy itt a földön legyen boldog az ember... Vannak itt kommunisták is, hazafiak, más pártbeldek, akik békét akarnak, kivinni az országot ebből a számára kilátástalan és értelmetlen háborúból. De hát ez bűn ma odahaza, ezért kell nekik meghalniuk ... Mert látom, ez itt a cél. Mindegy, hogy hogyan: eltüntetni, megszüntetni, likvidálná őket... Ismét a parasztgyerek kérdezett. — Maga is, maga talán szintén kommunista? — Nem, soha nem voltam. De most megtudtam, mi a fasizmus. Egy életrevaló leckét kaptam belőle. A teremben fojtó csend uralkodott. Az emberek elgondolkodva ültek. cigarettáztak. Mikor a gondnok kiment, akkor sem változott a kép; a vacsora, a híg leves melege sem változtatott rajta. Balázs sokáig nem bírt elaludni. A fákon megfagyó emberekre gondolt. A HÓTÓL VILÁGOS REGGELEN . nagy nyüzsgést tapasztaltak. A kórház előtti téren felsorakoztatták a munkaszolgálatosckat, rövid parancsszavak hangzótSírhalom a távolban... Kora délután van. Az egyik svájci kisváros templomának lélekharangja messze csengő hangon hirdeti, hogy a temetőben szertartás folyik. A ravatalozó háznál közönyös arcú emberek épp vállukra emelik a koporsót, s lassú léptekkel megindulnak a sír felé. Nem hatja meg őket a koporsó mögött haladó két ember, a törékeny, a karján csecsemőt cipelő asszony és férjének zokogása. Nem is értik az egyszerű deszkából készült fekete koporsó oldalán látható feliratot sem: *►Pénzes Gizella, élt 17 évet. Meghalt: 1958. július 28-án...« A kis menet a temető legtávolabbi részébe tart. A koldusok, nincstelenek számára fenntartott ingyen területen jutott csak hely Pénzes Gizellának. Esni kezd. Talán az ég is siratja az idegenben meghalt fiatal magyar lányt. Alig hallatszanak a szertartást végző pap kapkodó szavai. Leeresztik a koporsót, hullani kezdenek a göröngyök, s néhány perc múlva sírdomb emelkedik a 17 esztendős magyar lány holtteste fölé. A pap gyorsan búcsúzik, néhány vigasztaló szót mormog, és sapkájukat megbökve hang nélkül távoznak a temető alkalmazottai. Nem várnak, tudják, úgyis hiába... Itt nem lesz borravaló.. Az asszony meg a férfi pedig csak állnak, nem veszik észre a távozó papot, az elmenő munkásokat, a most már szakadó esőt; nem hallják a pályás mind keservesebbé váló sírását. Zokognak. .. Rázza, tépi őket a fájdalom. Egyetlen testvérét, húgát siratja Pénzes Gábor, sógornőjét pedig a felesége... Az asszony a sír dombra bukik. Ajkáról fájdalomtól el- csukló szavak törnek elő... — Gizikém... kinek ártottál. .. ? Miért kellett meghalnod...? Mit mondunk anyádnak, aki hazavár...? — Gizikém! — szólalt meg újra... — hazamegyünk, mert nem bírjuk tovább, itt mi is elpusztulunk... Ne haragudj, hogy itt hagyunk, de muszáj elmennünk... Búcsúznak. Az életben maradt testvér búcsúzik húgától, búcsúzik sógornője is. Együtt jöttek el otthonról, kergették az álmokat, s egyikük nem élhette túl a csalódásokat, nem érhette meg, hogy újra láthassa a szüleit, megcsókolja őket, és köszöntse legjobb barátait... Elindulnak a temető kapuja felé. Meg-megállnak a szakadó esőben, visszanéznek az elhagyatott sírra, melyen mindössze egyetlen, néhány szál virágból álló csokor diszlik. Aztán lassan tovább támolyognak, Mardossa őket a lelkiismeret, mert felelősnek érzik magukat a kislány haláláért... ... Két évvel ezelőtt, 1956 októberében Pénzes Gábor 20 éves volt, felesége 19, húga pedig mindössze 15. Nem volt rossz dolguk itthon, de azt hitték, hogy másutt még jobb lesz. Ezért vágtak neki a világnak, s beszélték rá Gizellát is, hogy tartson velük. .. Nem búcsúztak el sem a szülőktől, sem a barátoktól, úgy szöktek el. Először Ausztriába kerültek. Hónapokig lágerekben nélkülöztek, míg mindhármukat egy Svájcba induló csoportba osztották. .. Jobb lett-e itt az életük? Sikerült-e megtalálniuk, amiről álmodoztak? Válaszoljon erre maga Pénzes Gábor. Idézünk a Magyar Rádióhoz írt leveléből: »... Családos, 22 éves ember tiagyok. Van egy tízhónapos kislányom, aki már itt született Svájcban. Munka nélkül vagyak három hónapja, s ebben az évben összesen csak három hónapot dolgoztam. Feleségem beteges, gyenge asz- szony. Igen nehéz körülmények között élünk. Sehonnan egy megértő választ, egy jó szót nem kaptunk eddig. Itt irigyek, gonoszak az emberek. Csalódásokkal vagyunk teli, jóformán éhezünk, mert nem adnak munkát...« S hiába járt munka után Pénzes Gábor, húga és felesége. Ha akadt is valahol felvétel, csak sajnálkozva húzogatták vállukat a munkaadók, amikor megtudták, hogy disszidált magyarok. Nem volt ez jó ajánló levél egyikük számára sem. Ahogy fogytak a napok, úgy fogyott reményük is, hogy munkát kapjanak. A kislány, Gizella már csak árnyéka volt önmagának. Az egyik este levegőzni vitték i kisbabát Pénzes ék. Hazatérve Gizellát mozdulatlanul fekve találták az ágyon. Nagy, dióbarna szeme tágranyílt, szája szögletében mosoly bujkált... Olyan volt igy halálában, mint az az ember, akit nagy öröm ért... Mi ölhette meg, nem tudni, talán a bánat, a nélkülözés, talán a reménytelen, kilátástalan helyzet, talán a honvágy... Az is lehet, hogy valamennyi... A rendőrség a kislány halálával Pénzeséket gyanúsította. Letartóztatták mindkettőjüket, napokon át verték őket, árulják el, mi történt Pénzes Gizellával. Végül kiderült ártatlanságuk, s szabadlábra kerültek. »... Nehéz helyzetünk és Gizella húgom halála érlelte meg bennünk az elhatározást, hogy hazamegyünk. Fiatalok vagyunk, és itt sem nekünk, sem gyermekünknek nincsen jövője. Hazamegyünk, dolgozni, élni akarunk« írja levelében Pénzes Gábor... Pénzesék tehát hazajönnek. Hazahúzza őket szívük, honvágyuk, megélhetési gondjuk. Hazahozzák idegenben született kislányukat is. De a svájci kisváros temetőjében, távol az otthontól, ott marad Pénzes Gizella sírja... Egy-két esztendő múlva a sírhalmot belepi a fű, s idegen lábak simára, a földdel egyenlővé tapossák. Az idegenben meghalt magyar lány örökké vádolni fogja azokat, akik 1956 októberében őt, és a többi, sok ezer magyar fiatalt elcsábították otthonukból a bizonytalanságba, a nélkülözésbe, a pusztulásba... Szalai László } ................................. t ak el, aztán elindult a szó morú sereg. Tisztjük sietett be a terembe. Izgatott volt. — Gyorsan, ébresztő... Jönnek az első vonalbeliek. Utolértek ... Mindenki tudta, mit jelent ez. A front idáig ért. Az előny elvesztése pedig egyet jelent a viszonylag rendezett körülmények, a félig bizonyosan található jobb fekvőhelyek, az esetleges ennivaló-tartalékok elvesztésével. Siettek. Fél óra alatt végeztek a lötty levessel. A falutól nem messze dombra érkeztek. Két oldalra, nyugatra és keletre láttak. Keletről messzi esik feketéllett. Az első vonalbeliek. Előttük, nyugatra lassan, nagyon lassan a tarka büntető század. Erősítették az iramot. Utolérni őket, utolérni, hogy elsők legyenek. Még tartott bennük a meleg leves hatása. Balázs fejére húzott pokrócával csak előre nézett. Melege volt, mostanában hamar kiverte a veríték. Érezte, napról napra gyengül, azért; mégis jobban bírta, mint mások. Szívós parasztfajtából való volt, soha nem tudta elkényeztetni a gyomrát. Nem volt miből. Most annak örült — ha egyáltalán örömnek tudott valamit nevezni —, hogy sportolt azelőtt. Már majdnem utolérték a láger-századot, miikor az valamiért megrekedt. A távolság rohamosan fogyott közöttük, kisvártatva utol is érték őket, elkanyarodtak mellettük. Időnként pisztolylövések dör- rentek. S akkor látták, miért torpantak meg annyira. Kis völgy mélyedésében egy patak húzódott végig. A talán háromméteres hídon egyesével haladhattak át csak a munkatáborosok. Az őrök sorfala a híd előtt annyira szűkítette le az átjárást, a hídon pedig az egyik karfa felé szorították őket. A tömzsi tiszt ült a karfán hosszú oroszos bundában. Kezében pisztolyt tartott, időnként megforgatta. Amikor a forgás a pisztolykakast ujjai- hoz juttatta, lőtt Azt a munkaszolgálatost vette célba, amelyik legközelebb került hozzá. Nem is kellett céloznia, egy méterre szorították hozzá közel őket az emberei. Az arcukba. fülükbe lőtt vagy a tarkójukba. Á testek egymásra ZUHANTAK, kupacok képződtek belőlük. Ha már akadályozták a kilövést, vagy messzebbre szorították tőle az újabb embereket, kicsit továbblépett, hátrább csúszott a karfán. A hídon, mire Balázsék odaértek, már tizenöt-húsz holttest hevert, s a büntető század fele még a hídon innen volt. Bizonyára hallották zajukat, mert mikor az első katona a híd torkolatához ért. megálltak. Utat engedtek nekik, talán hálásak is voltak meghosszabbított életükért. Balázs Sándor nem nézett arra, a tömzsi tiszt félé. A pokróc keskeny csíkján két dolgot jegyzett meg magának. Az ő tisztje lehajtott fejjel lépkedett előtte, és nem tisztelgett a másiknak, Hertelen- dynek. A másik, amire emlékezett, egy láb volt. 'Kilógott az egyik kupac alól... A nadrág csak combig ért rajta, valószínűleg levágta a nyáron, amikor nádat vágtak a vízben. Attól lefelé papírzsák takarta, s az egész lábtakarót keresztül-kasul drótok tartották össze. A láb sovány volt, talán már csak bőrből és csontokból állt. Balázs megremegett. A fronton sok mindenhez hozzászokott. most mégis émely- gett a gyomra. Nem volt fejében gondolat, csak szívében gyűlölet mindennel szemben, ami háború és embertelenség. E gy darabig hallották MÉG a dörrenéseket. Aztán nemsokára szán csilingelt el mellettük, rajta a tömzsi tiszttel. A század egy pillanatra felnézett, aztán szinte egyszerre lehor- gasztotta fejét. Csákvári János
