Somogyi Néplap, 1958. szeptember (15. évfolyam, 206-230. szám)

1958-09-03 / 207. szám

Szerda, 1958. szeptember 3. 6 SOMOGYI NÉPLAP E< 'GY AUGUSZTUSI REGGELEN keltem útra autóbuszom meghódítani a jobb szerencsét, bér Utam sikerében erősen kételkedtem. Nem vittem az édes­anyámtól (kölcsön vett retikülben senki ajánló sorait, csaik oklevelemet, amelyen egyre halvényulóbb büszkeségemre az állott, hogy a tanítónői képesítést kitüntetéssel szerez­tem volt meg két évvel ezelőtt, őszintén szólva legszíve­sebben el sem is indultam volna. Idegenkedtem az egyházi iskoláktól, mivel volt szerencsém megismerni őket. Zárda- iskolába jártam. S most, egy lakóhelyünktől húsz kilomé­terre lévő faluba igyekeztem, melynek egyházi kezelésű is­kolájába tanítónőt kerestek. Korán érkeztem meg ... ra, fél nyolc sem volt. A plé­bánián nem találtam otthon a plébánost. Miután alaposan körülnézegetett — mint valami vásári tárgyat — a gazd- asszony, elmagyarázta, merre menjek. A plébános úr a templomiban van még ilyenkor. Kényelmetlenül hatott rám ez a sokat és mégis semmitmondó (körülvizsigálás. Illendő búcsúzás után elindultam komótosan a templomiba. Be­térve, előbb hátul álldogáltam egy darabig, majd előre lopa­kodtam nesztelenül a szószék alá és tisztes távolról ismer­kedtem jövendő gazdáimmal. Fiatalnak találtam ahhoz, hogy az úton nagy gonddal összeszedett mondóíkámat el­mondjam neki. Fiatal volt nagyon és mozgásán látszott, hogy tudatában van férfias szépségének. A szúette vén pa­dokban csak néhány, inkább aludni, mint imádkozni látszó öregasszony üldögélt, őket nézegettem, meg az elhanyagolt kis templomocskát. S azon vettem észre magam, hogy a plébános úr oda-od afigyelt rám A LIG VÁRTÁM, hogy vége legyen a misének. Mikor jövendő gazdám besietett a sekrestyébe, mentem én is utána, hogy még itt, e szent helyen legyek túl a magáimban megalázónak elkönyvelt ajánlkozásom. A plébános szívélyesen sietett elém: — Egy kis türelmet, kislány... — próbálta látható_ za- vartságomat eloszlatni, a neki annyira nem illő öregbácsis kedélyeskedéssel. — Azonnal levetkezem és átmegyünk hozzám. Ott majd elbeszélgetünk. Hamar ledobálta magáról a rmiseruhát. A sekrestyés — egy ütődöttmek láitszó fickó, aki szüntelenül vigyorgott — alig győzte elkapkodná a holmikat. Vendéglátóm sietett, ne­kem mégis örökkévalóságnak tűnt a várakozás. Szívesen saikonfordultam volna, de nem volt bátorságom hozza, és megfelelő indokom sem volt ekkora udvariatlanságra. — Indulhatunk, kedves ... ■■ Egy film margó jóra Azok között a szerencsés emberek között vagyok, akik­nek sikerült megnézniük a Fekete szem éjszakája c., a franciákkal közösen készí­tett filmet. A film bemutatá­sát nagy várakozás előzte meg, mindannyian sokat vár­tunk tőle. Általában úgy 'szo­kott lenni, ha az emberek so­kat várnak valamitől, az min­dig kevesebbet hoz. így volt ez ennél a filmnél is. Azt hiszem, a magyar kritika alaposan rá fog világítani a film gyengéire. Mégis bátor­kodom a filmmel kapcsolatos véleményemet elmondani. Rólunk, magyarokról so­káig az volt a külföld véle­ménye, hogy fokossal, gu­lyással, délibábbal és rozma­ring illattal jöttünk a világra, olyan országban élünk, ahol sokkal több gólya van, mint máshol, ahol nincs semmi gond, nines semmi baj, csak gondtalanság, cigányzene és túrós csusza. A külföld tév- hiedelmét a Horthy-korszák alatt fokozták, el lehetett vonni vele a figyelmet a ma­gyar paraszt földéhségéről, a munkás tarthatatlan helyze­téről. Ebben a korban szüle­tett a gyöngyösbokréta fo­galma, és ez az az időszak, amikor műdalok, műtáncok és műmagyar viselet formá­jában erősen dühöngött a műmagyarság. A felszabadulás után gyö­keresen megváltozott a hely­zet. Egymás után alakultak a népi együttesek, melyek a dolgozó nép igazi lelkületét tükrözték, népiek voltak a szó szoros értelmében. Népi együtteseink sokat jár­tak külföldön, sok hiedelmet és homályt oszlattak el, de a külföldmég mindig makacs, és még mindig tévhitben ringatózik. Mi hát a felada­tunk? Reálissá tenni a hely­telenül beállított képet, és meggyőzni a világot arról, hogy a magyar nép kultúr- kincsét nem a műmagyarság jelenti, hanem a magyarság életéből vett, gyűjtött anyag, ami híven tükrözi az igazi magyar lelkűidet. Tíz a film inkább a külföld számára készült, mint ne­künk. Egy nagyon számot­tevő tényezőt nélkülözött, s ez a tényező a realitás, A filmben az Állami Népi Együttes egy teljesen hamis beállítású jelenetet mutatott be, a cigányjelenetet. A je­lenet hangulatos, de túl variált. A váratlanul betop­panó Rigó Jancsi és a kísére­tében lévő hercegnő vidám hangulatban, evés, ivás köz­ben találja a cigányságot. Pillanatok alatt ételfélék, bor kerül a vendégek asztalára, tőt a hercegnőnek egy párná­zott karosszéket keresnek, mkkor, amikor az csak az egé­*- ) ; * szén kiváltságos helyzetben lévőknél található meg, és természetesen az uralkodó osztálynál. Persze, ezek mind mellékes dolgok. Sokkal in­kább elgondolkoztató az Ál­lami Népi Együttes szereplé­se. Az általa bemutatott ci­gánytánc technikailag pom­pás, a táncosok kitűnő pro­dukciót nyújtanak, csak ép- . pen azt nem tudja az em- ? bér, hogy miért cigánytánc a neve ennek az artista-pro­dukciónak. Napjainkban kedvenc té­ma a cigánytánc. Koreográ­fusaink szívesen dolgozzák fel gyűjtéseikkor a cigány­táncokat, együtteseikkel meg is taníttatják, csak az a hiba, hogy mindig tesznek hozzá valamit. Úgy gondolják, hogy . a hozzátevés művészi fokra \ emeli az egyszerű táncot, és legtöbbször itt tévednek. A magyar táncok pontosan ab­ban a nemes egyszerűségük­ben szépek, ahogy azokat a nép táncolja. Felvetődik a kérdés: vajon a filmben muiutott táncot mikor, hol és kik táncolták ilyen formában? Persze, van­nak benne motívumok, ami­ket tényleg táncoltak, de az i összeállítás hihetetlenül mes- J terkélt. Az egész jelenetben " a mesterkéltség érezhető, és ez teszi számunkra idegenné. Már maga a ruházat is hely­telen. Gondolok itt a fényes csizmákra, a piros mellé­nyekre, de még idegenebb a gyöngyösbokrétás mozgás és diszletezés, ami nem illik egy népi együtteshez. A film egész menete alatt valami párizsias ízt érzünk, és ebbe a párizsias hangulat­ba pompásan beillik a ci­gányjelenet. De hol van ak­kor a magyarosság? Mert a magyarságot, adott esetben a cigányságot nagyon rossz másolatban ábrázolták az adott időszakban, az adott korban és az adott körülmé­nyek között. Mondhatnánk azt is, hogy a darab stílusánál és tartal­mánál fogva nem lehetett annyira korhű, mint ahogy azt a történész szemével el­képzelem. Ebben van is bi­zonyos igazság. De hogy a helytelen kép beállítását pont egy népi együttes, még­hozzá a Magyar Állami Népi Együttes segítse elő, ez vé­leményem szerint elítélendő és kifogásolható. Nem népi az az együttes, amely el­szakad a helyes iránytól, és nem az igazi népiséget adja vissza. Az az érzésem, hogy a Magyar Állami Népi Együt­tes nemcsak most, hanem más esetben is kezdi magán t hordani a mesterkéltség lát- f szatát, műmagyarossá válik, ez pedig ellenkezik feladata- * val, VÁMOS ZOLTÁN t nflPLOTORODCK — Klára, Tőül Klára vagyok. — Kedves Klára, honnan is termett itt? Elindultunk. Hosszúkat lépett, nekem valósággal futni kellett mellette, kezemben a mulatságos kis kalappal, a ne­vetségesen ódivatú táskával. Nehezemre esett így futás közben a beszéd, de mondtam, mondtam kifúlva, hogy hon­nan jöttem és miért. Nem szakította félbe elbeszélésemet, csak oldalt lenézett rám mosolyogva. Amikor közvetlenül a plébánia előtt azon igyekeztem, hogy kiráncigáljam az oklevelet a táskámból, illetve a ravaszul záródó kölcsön- tásfcából, nevetve tiltakozott: — No-no-no! Nem olyan sürgős az. Majd odabent, ked­vesem. Különben olyan éhes vagyok, mint egy farkas. A dolgozószobájába tessékelt nagy zajjal. Alig ültetett le, kopogtatás nélkül'belépett a gazdasszony és gonoszságot sejtető faarccal érdeklődött: — A kisasszonynak is terítsek? — Természetesen, Mariska! — Aztán felém fordult ol­vadó mosollyal — remélhetem, megoszthatom magával sze­rény reggelimet? S ZABADKOZÄSRA szinte nem volt időm. A Ma­riskának nevezett asszony máris begördítette a két személyre terített reggeliző asztalkát és bosszankodva kellett megállapítanom: ez a nő tudta, hogy visszajövök, mi több, azt is tudta, hogy gazdája meghív reggelizni. Rám se nézve, szó nélkül tette be maga mögött az itt, ebben a csen­des faluban fura fényűzésnek tűnő párnázott ajtót. — Parancsoljon, érezze magát itthon, kedves — szolt a plébános —, ne zavarja, hogy nem kínálgatom. Rossz házi­gazda vagyok. Magányos farkas, aki elszokott a társaság­tól. Egyék, igyék, amennyi jólesik. Ezzel jókora sülit sonkát, tojást, és kolbászt tett a tányé­romra. __Tisztelendő úr — akartam tudtára adni, hogy én nem r eggelizni jöttem, hanem az állásért. — Lassan járj, tovább érsz! — mondta nevetve és paj- táskodón erőszakéit a számba egy falatot. — Ezt a napot, remélem rászánta, hogy körülnézzen itt?! .Rosszallóan csóválta a fejét, amikor bevallottam, hogy ón bizony még a délelőtti busszal vissza akarok utazni, órájá­ra nézve elégedetten jegyezte meg: — Azzal ugyan nem si­kerül mennie, kislány. Hacsak faképnél nem hagy most, eb­ben a pillanatban. Egyébként este hatkor tud elutazni. Megadtam magam, és bánatomban, mérgemben ver­senyt próbáltam enni vele. Nem sikerült. Én már régen a képeket, könyveket nézegettem, amikor ő is felállt az asztal mellől. — Nézze ... üchm .. .khm... — Tóth Klára vagyok — mutatkoztam be ismételten. volna, de beállított megváltásomra egy nyakigláb, féüszeg fiatalember. Egész megjelenésében volt valami rendkívül nevettető. Valahányszor szóltam hozzá erőltetett társalgá­sunk folyamán, fülig elvörösödött, hebegve, dadogva vála- szolgatott. Majd kérdőn bámult hol barátjára, hol rám. Egy váratlan pillanatban a pap a fülemhez hajolt: — Megfelel jövendőbelijének? Nem szép, de jóravaló, vallásos fiú. Barátom. Igen jó barátom. Bántam, hogy belefogtam ebbe a merész és számomra idegen játékba. De a megjegyzés után nem ugrattam kollé­gámat, akire jobban illet volna a fekete szoknya, mint ba­rátjára, aki mint jövendőbeli gazdám szinte úszott az öröm­mámorban, hogy megszelídített. Hat előtt valamivel került sor a búcsúzásra. Vendéglátóm a buszmegállónál bizalmaskodán szoron­gatta a kezemet. — Nos, akkor amint megbeszéltük. Holnapután várom. Addigra elintézem a formaságokat is. Viszontlátásra! — Viszontlátásra, plébános úr. — Laudétur... szervusz — mormogta kollégám és siet­ve ugrott fel utánam a buszba, kéretlen útátársul a követ­kező megállóig. Hallgatagon ült mellettem. Idegesített a nap nyomasz­tó emléke. Ideges volt kollégám is, mert ujjai úgy motolláz- tak az ölébe fektetett aktatáskán, mintha zongoráznék. Aliig negyedórás néma utazás után, amikor feltűntek a szomszéd falu házai, s leszállásra mozgolódtak az utasok, megszorította a kezemet és rövidlátó szemét egész köze. tolva arcomhoz, akadozva mondta: — Klára, ne jöjjön ide. Ez nem magának való hely, itt még a liliom is... eh, nem az én dolgom. — Legyintett in­dulatosan. — Azt tesz, amit akar. Isten vele! Nem tudtam válaszolni szavaira, megnyugtatná sem tudtam a különös fiút, hogy eszem ágában sincs idejönni. Csak integettem, amikor elindult az autóbusz. t'GY ÉV MÜLVA, amikor végre kinevezést' kap- ® J tarn eigy állami iskolába, előkerestem a nevét, cí­mét, és írtam neki, megköszönve az akkori, egy év előtti aggodalmát. Három hét utazás után a levél ijesztő felirat­tal jött vissza. S nemsokára szüleim egy leveléből tudtam meg, hogy a ...-i tanító lakodalmának éjszakáján fela­kasztotta magát. — Felesége annak a falunak iskolájában tanított, ahova én, megfelelő »okosság« híján nem mentem tanítani! Feljegyezte: László Ibolya Megnyílt az állami gazdaságok igazgatóinak továbbképző tanfolyama Az ellenforradalom előtt tör- ) tént mr kísérlet a munkás és > paraszt származású, nagy gya- t korlati tapasztalattal rendel­kező állami gazdasági igazga­____ _______ — ........... tők továbbképzésének megszer­— Klárika, ha miár itt van, szép aprólékosan körülnéz, jj vezésére, a kezdeményezés és megkóstolja Mariska főzttet. Nálam ebédel. Ha ide jön, fazonban 1956 őszén megsza- úgyis sokszor kell eljönnie, mert magára nekem kell vi- $ kadt. Kedden Gödöllőn, az gyáznom, maga veszedelmesen csinos ahhoz, hogy egyedül * Agrártudományi Egyetem te­TALÄLTAM A SZAVAKAT, s nem hittem, éljen! hogy már elf elejtette volna, hogy nem akarok ideköltözni, mert innen csak húsz kilométerre laknak a szü­leim. Apám szintén tanító. Velük akarok lakni és átjárni autóbusszal. Valami azt súgta a makacs feledékenységről, hogy minél hamarabb teszem be magam mögött az ajtót, annál jobb. — Én nem tudok ideköltözni plébános úr — mondtam újra, s határozottan. Mint említettem, nincs semmim. Két évvel ezelőtt végeztem, két évig nem dolgoztam. — Ez ne legyen probléma, kislányom. Itt kell laknia. Ez fontos kikötésem. Különben — állt meg hátratett kezű sétálasában mögöttem — maga csinos, érdekes nő, és ha okos lesz, lesz miből berendeznie tetszése szerint a tanító­női lakást. Csak rám kell hallgatnia. A következő pillanatban ujjai végigfutottak a válla­mon, és erős szorítással kényszerített, hogy felálljak. — Tisztelendő úr, kérem, nem tudom, hogyan kell ér­tenem, amit mondott, de... ( rületén és az egyetem oktatói­nak jelentős támogatásával is­mét megindították az állami gazdasági vezetők egyéves szervezett továbbképzését. Az idén hatvan olyan munkás, pa­raszt származású hallgató kez­di meg a tanulást, aki több éves munkájával bebizonyítot­ta, hogy alkalmas a nagyüze­mek irányítására. ÉRDEKESSÉGEK J* JURCSRSÍGGK ÚJABB SEGÍTSÉG A VAKOKNAK I. Barejka, kaunakzS mér­nök ötletes gépet szerkesz­tett, amellyel pontírásos könyvet lehet nyomtatni a vakok, számára. A gép tel­jesítőképessége napi ezer oldal. A kézi erővel működő géppel ugyanannyi idő alatt 40 oldalt lehet elkészíteni. — Milyen szépek a szemei, Klára! — szakított félbe J LÁTÖKÉPESSÉG türelmetlenül. KORMANYKERÉK — Nekem meg nem mondott ilyet pap és ne is mond- j MELLETT jón! — kiabáltam rá segélyt remélőn, s visszamenekültem Az ember látóköre a tel­jes nyugalom állapotában közel 180 fokot fog át. Ha 45 kilométeres óránkénti a teres óránkénti sebességnél 45 fokra szűkül össze. Gép­kocsivezetők, akik ilyen ütemben — sőt igen gyakran még gyorsabban — halad­nak, képtelenek megfigyel­ni, mi történik az út szélén. A gyorsaság fokozódásával a pontos észlelés köre is szű­ft az öblös karosszékbe. Összevont szemöldökkel lépett hát­rébb, szinte haragosan nézett egy ideig. — Klára, a pap is férfi... Legyen okos, kérem. Ha kívánja, férjhez adom. Van itt a szomszéd faluban egy fia- j ~ Átsé­tál tanítóbarátom. Délután alighanem be is állít. Csak le- J 104 qs fnn a latót?r gyen hozzám jó, nem fogja megbánni! ) Nem volt erőm felállni és elszaladni, inkább kint kó­szálni este hatig, mint együtt lenni ezzel az emberrel. Meg­szólalni sem tudtam ettől az arcpirító ajánlattól. Félre ért­hette a hallgatásomat, mert mellém lépett, békítőén végig- sdmogatta arcomat. — Szedje rendbe a vonásait. Olyan feldúlt, mintha... — nevetett — pedig nem kell félnie. Senkit nem ettem még meg. Különösen a szép nőket nem szoktam felfalni. Jöjjön kérem, megmutatom az iskoláját. Magamon kívül léptem ki előtte az ajtón, kezemben görcsösen szorongatva a táskát, kalapot, amit az udvaron kiszedett a kezemből és visszavitte az előszobába. Nem baj... — latolgattam. Ha szemtelenkedik, pofon­verem, mintha civil férfi lenne. Bele is rúgok, ha kell és el­szaladok. Anyám és nővérem talán megbocsátják, hogy el­veszett a táska, meg a kalap. De kint az utcán úgy viselkedett, mintha az iménti pap nem is ő lenne. 17GY PILLANATRA SEM FÄJT A SZIVEM, ami­kor kinyitotta előttem az iskolát és körülnéz­tem, megvizsgáltam töviről-hegyire mindent. Még az üre­sen álló kétszobás tanítói lakást is. Már tudtam, hogy bár ilyet álmodtam első iskoláimnak, ilyen egészséges’ szép tan­termet, tágast, levegőst, én nem jövök ide tanítani akkor f sem, ha soha nem vehetem hasznát az oídevelemnek. J — Gyönyörű lenne itt tanítani, de kiköltözni nem tudok! i — Ne döntsön még, Klára. Gondolkodjék, beszéljen a ' szüleivel. Két nap múlva személyesen elhozza a választ. Az f igent is, a nemet is. Rendben van? — nyújtotta feléin fi- i nam kezét a pap. f Megszorítottam. Ettől, láthatóan felvidult. Engem vi- f szánt eloszló félelmem ravaszságra intett. Legjobb, ha f úgy viselkedem, mintha minden rendben volna. S vállal- \ nám az »okosságot« is. f Az igazán nagyszerű ebéd után azért majdnem sikerült i pafonváignom életemben először és ptótjára egy papot. ? Könyveit mutogatta kisgyerekes dicsekvéssel, és alattomo- $ san a nyakamba csókolt. — Jó, jó — fogta le ütésre emelt kezemet —, tudom, mi ? _____ a véleménye; egy papnak nem szabadna ilyen bűnöket el- a gyott. A hosszú séta nem követni. Mit tegyünk, ha a bűnünk tárgya szép? a növelte étvágyukat. Ha egy Már most igazán kellemetlen beszélgetés következett > órát megyünk, megéhezünk. kül. Már a 90 kilométeres sebességgel haladó gépkocsi- vezető is legfeljebb három szót olvashat el az útjelző- tábláik szövegéből. A gépko­csivezetőre . ezenkívül a ko­csi vibrációja, a kipuffogó gáz, a kocsin belüli elhasz­nált levegő, meg az állandó lárma is fárasztóan hat, amely egy közepes nagysá­gú gépkocsiban 80 kilométe­res óránkénti sebességnél kto. 84 fon. A 70—80 fonnál erősebb hang tudvalevőleg idővel erősen hat az emberi egészségre. SÓKÉSZLET — TÍZEZER ESZTENDŐRE A Kínai Tudományos Akadémia expedíciója befe­jezte a Ghinghai-tartomány sóstavainak vidéken végzett munkálatait Körülbelül 60 tavat vizsgáltaik meg. Közü­lük a Cserhang-tó a legna­gyobb: 1500 négyzetkilomé­ter. A tó sókristály-készletei 640 millió ember sószükség­letét 10 000 esztendőre képe­sek biztosítaná. fogyókúra — Mondja uram, szeretne lefogyni és ismét karcsúvá válni? — Szeretné meghosszabbí­tani életét és fiatalos, egész­séges állapotban tartani szí­vét? — Szeretne minden öltöny­nél egy félméter anyagot megtakarítani ? Nos, önnek nem kell mást tennie, mint sétálni! Hat héten kérésziül sétál­jon napi három órát. Le fog fogyni. Aktívabb lesz, a szí­ve megfiatalodik, és nyoma sem marad mostani lustasá­gának. Nem elég, ha napi egy órát sétál: három órára van szüksége. Az edinburgi orvosi egye­tem professzorai állapították ezt meg. Kipróbálták a mód­szert öt asszonynál és két férfinél. Hat hét alatt mind­egyikük 20 kilogrammot fo­De háramórai menetelés után már sokkal kevésbé kí­vánjuk az ételt. A szóbanforgó hét kövér ember a kísérlet alatt csak húst, halat, főzeléket, gyü­mölcsöt evett és kávét, va­lamint teát is mérsékletesen fogyasztott. A hat hét alatt napi táplálkozásuk mennyi­sége nem haladta meg azt, amit a menetelések előtt et­tek. Ezen időszak után az or­vosok alaposan megvizsgál­ták a kísérleti alanyokat. Az, aki krónikus fejfájásban szenvedett, közölte, hogy fájdalmai megszűntek. A legkövérebb közülük nem volt többé mogorva, állan­dóan mosolygott. A hét em­ber bágyadt szemei ismét csillogók, élénkek lettek. Az egyik asszony, aki már vál­ni akart a férjétől, párjával. Próbálja ki Ön is!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom