Somogyi Néplap, 1958. július (15. évfolyam, 153-179. szám)

1958-07-27 / 176. szám

rA SOMOQYI NÉPLAP V ___________________________________ G ONDOLATOK cl cmilSJtxL {jTtőMÁwtázeif&L Tf árosunkban első ízben rendezett fotó­' klubunk művészi fényképkiállítást. A kiállítás vendégkönyvét lapozgatva, a látoga­tók bejegyzései a gondolatok sorozatát éb­reszti bennem. Helyes volt a kiállítás megrendezése, ugyanakkor tapasztalható, hogy a látogatók nagy része nem tudott kapcsolatot teremteni a valóban művészi igényű képek szerzőivel. Az értékes képek előtt közömbösen állt, eset­leg megállás nélkül tovább sétált a látogató, s csak kevesen voltak, akik a nézésen túl — láttak is! A művészi képek szerzői élményeik alap­ján egy-egy gondolat vagy gondolatsor ha­tására építették fel egyéni előadásmóddal kompozícióikat. Az alkotó célja, hogy élmé­nyét, gondolatait minél hatásosabban adja át az alkotás szemlélőjenek. A kifejezés eszkö­zei: a jó kompozíció, a kitűnő fényhatás, folt­hatás mind csak külsőség, eszköz a kép va­lódi értékének — gondolatának — tolmácso­lásában. A fotóklub egyik feladató a nagyközön­ség művészeti, esztétikáé ismeretének bőví­tése, kiegészítése. E feladat teljesítése köz­vetve az alkotók érdekeit is szolgálja, hisz a műértő közönség bírálata az alkotók mun­kásságát segíti elő. Értekezésemet mtaindí- tásnak szántam, s meggyőződésem az, hogy a vita mind a nagyközönség, mind a fotómű­vészek hasznára lesz. A fényképezés mint művészet, a művészet ágai között a legifjabb. Sók helyütt még nem ismerték fel azokat a művészi lehetőségeket, amelyekkel a fotóművészet rendelkezik, igy nem is vonták be a megvitatásra érdemes művészetek közé, másutt — ezzel ellentétberi ■— jelenleg is ádáz vita dúl, főként a képző­művészetek körében. Ez a jelenség nem meg­lepő az átlagember részéről, aki naponta ta­lálkozik a képeslapokban, kirakatokban a jó­részt semmitmondó fényképek tömegével, s így aligha érti meg, mi művészi lehet vég­eredményben a fényképezésben. A kiállításo­kon többnyire azok a képek keltik fel érdek­lődését, amelyekhez hasonlókat már látott levelezőlapokon vagy régi festészeti albu­mokban. Szerencsére ilyen képek már csak B elvétve kerülnek kiállításra. Mások a jény- -iképezésben csak afféle szórakozást, emlék- gyűjtést, szenvedélyt látnok. Az amatőrfényképezés nap jóinkban nagy­részt tömeg szórakozás. A szórakozás időtöltés és emlékgyűjtés is egyben. Ezek a szórako­zásból emlékfényképezők bizonyos gyakorlat után egyéni ízlésüket kielégítek képeikkel. Sőt gyakran hallani társaságban ilyen kije­lentéseket: »Nézzétek, az én felvételem, ezen az utolsó fűszáltól a háttérben lévő kerítésig minden borotvaéles, ez a kép valóban mű­vészi!« Mások felületesen olvasva régi eszté­tikai írásokat, a fotóművészeiről alkotott vé­leményüket így foglalják össze: »-Pompás a fények csillogó játéka!« A fotóművészet avatatlan kritikusai a gé- piességgel érvelnek, s így eleve tagadják a fényképezésnek mént művészetnek létezését. Szerintük a »jó« kép kialakításában kizáró­lag a gép és ennek objektívja játszik szere­pet. Szerintük a fényképész csak statiszta az­által, hogy tevélcenységét mindössze az ex- ponáslógomb időnkénti nyomkodásában lát­ják. A va lóság ezzel szemben az, hogy a jó gép és jó objektív csak eszköz a fényképész kezében csakúgy, mint a festőében a jó ecset és a jó festék. A technika elsajátítása csak mesterségbeli tudás, úgy mint a festőnél, s többre nem jogosít, mint az élet jelensé­geinek reprodukálására. A reprodukció pedig nem művészet. Ugyanígy nem művészet a természet egyes részleteinek, pl. fűnek, fá­nak, víztócsának stb. öncélú, tartalom nél­küli, esetleg borotvaéles, harsogón csillogó másolása, reprodukálása sem! Az ilyen kijelentések indítottak sokakat ♦ arra, hogy új utakat, új kifejezési formákat j keressenek. Előtérbe lépett a tárgyszerűség, $ a formalizmus. Uj esztétikai szabályokat ál-| lítattak fél, s az új keresése közben fantasz-1 tikits alkotások születtek. Ezeket az alkotó-1 sokat , véleményem szerint, sok esetben ma- { guk a képek szerzői sem értették, de leg- » alábbis az idő múlásával állandóan másképp J magyarázták. A formalisták a formán távol-} ról sem a jó és harmonikus kompozíciót ér-\ tették. A forma a vonalak, felületek, görbék, | a szürke tónusok, a sötét és világos, a szín és ; fény együtthatása. Állításuk szerint minden; formának és a formák minden kombináció- ♦ jónak megvan a maga meghatározott kifeje-J zőereje, ősi tartalma, amely a látni tudó né-{ zőben bizonyos meghatározott érzelmeket és ♦ elképzeléseket képes kiváltani. A függőleges | és vízszintes, a kör, a négyszög, a sötét előtti | világos stb. a képen olyan szellemi folyama- ♦ tok jelévé válik, amelyek érzelmeket képvi-1 selnek, és valami eddig nem is sej tetteket j tesznek láthatóvá. Az extra emberek köré-» ben lehet, hogy áll e magyarázkodás, de a $ többség körében, úgy érzem, megdöbbentően | ijesztő érzéseket váltanának ki bizonyos vo-1 vatkozásban, amint ezt tapasztaltam is. At formalisták elképzelése a tisztán formális J kép, amelynek intellektuálisan felfogható t tartalma nincs is, ennek megértése rendkívül | érzékeny optikai ihlettel — s mondjuk meg ♦ őszintén —, sok kitartó nézéssel (ha valaki-1 nek ehhez ideje és türelme van) esetleg rósz-} szül megfejthető. A formalista alkotásokról t távolról sem lehet elmondani azt, hogy köz-1 érthetőek. Céljuk nem is a világos kifejezés, | hisz szemükben a közérthető mű nem is te-1 kinthető művészinek. ♦ A múU évi nemzetközi fényképkiállítá-i A-» son ízelítőt kaphattunk a világ fotó- ♦ művészeti alkotásaiból. A magyar anyag —j eltekintve pár kiváló alkotástól — egyenet-1 lennek és szegényesnek tűnt. A második^ vi- | lágháberút megelőzően a magyar fotóművé- ♦ szét élen járt világviszonylatban is, ma a fej- J lődésben — összehasonlítást téve a külföld; fotóművészeiével — lemaradást észlelhet- í tünk. A mi fotóművészeink ragaszkodtak a • rég bevált klasszikus formákhoz, s Uyképp J törekvéseik abban állottók, hogy a régi for- ♦ mát új tartalommal töltsék meg. Ez a tö- ‘ rekvés, mint láthattuk, hibás volt, hisz sablonos, j uniformizált alkotásokhoz vezetett. Az új tar- ♦ tolom kifejezéséhez új formákat kell keresni. | A világ sokat változott; a postakocsis utas- ♦ szállítás korát lökhajtásos repülők kora vál- { tóttá fel, s ha a világ és a technika hihetet- j len mérvű fejlődését tapasztalhatjuk, akkor | a fotóművészet régi szemléletű felfogása vég- ! képp beporosodott. t A kisszámú múvészieskedő, ha úgy tét-1 szik, extra modemkedő fényképészen ki- J viU a világ valamennyi táján megfigyelhető ♦ a realista ábrázolás térhódítása. A realista ♦ felfogásban készült újszerű képek aratták a i legnagyobb sikereket az említett nemzetközi $ kiállításon is szak- és átlagemberek körében is ♦ egyaránt. A realista ábrázolás az élet millió- 1 nyi momentumát adja, az egyén stílusának, | kifejezési módjának korlátozása nélkül. A | realizmus rendkívül sokféle stílust, műfajt, | egyéni formát foglal magúban. A realista ab- ; rázolásnál a mondanivaló maga az élet, az ♦ élet jelenségeinek kisebb-nagyobb kivágása, | melyhez a művész vezet el élményén kérész- { tül. Művészi meglátás, tudás kell ahhoz, hogy t kiemelje a lényegest, a tipikust. A realistaM művészet az élet jellemző jelenségeit tükrözi, és nemcsak a puszta tények, események fel­sorolására törekszik. Az új realista ábrázolás az élet végtelen sok színű oldalát mutatja be, olyanokat is, amilyeneket talán magunk is átéltünk, de nem érzékeltünk kellően. Ezek az élmények, ezek az új ismeretek valóban örömet nyújtanak az életigenlők részére. fényképezést csakúgy, mint a többi művészetet az alkotó tevékenység te­szi művészivé. Az alkotó gondolkodik képe elkészítésén. A gondolatot magában hordja, alakítja, formálja, míg végül tervszerű, át­gondolt érzelmi és gondolati tartalom közlé­sére alkalmas kompozíciót hoz létre egyéni­ségének, mesterségben képességeinek megfe­lelően. Az így alkotott kép művészi, ameny- nyiben a szemlélőből is azokat a képzeteket, gondolatokat váltja ki, amelyeket a valóság a kép elkészítésekor alkotójában keltett. A művészi kép fő követelménye a MIT és a HOGYAN. A kettő egyaránt fontos, hisz ezek összhangja biztosítja a kép művészi ér­tékét. A MI a tartalmat, a gondolatot, a HO­GYAN a mesterségbeli tudás művészi alkal­mazását jelenti. Fotóművészetiünk rövid idő alatt végig­járta a képzőművészetek csaknem vala­mennyi mű vészeti irányát, a naturalizmustól az absztrakt irányzat valamennyi ágáig. Mi késztette erre a világ fotóművészeit? Kezdet­ben a fényképezés a festészet utánzásában merült ki. A festészettől kölcsönözte esztéti­kai szabályait is. Az egyre tökéletesebb gépek, objektívek segítségével a természet hű máso­lójává szegődött. Kedvelték a festői hatást, s ha jól sikerült egy-egy felvétel, akkor ki­érdemelte az olyan kétes értékű dicséretet, ami ma a legnagyobb sértéssel felér: »Olyan nép ez a fénykép, mint egy festmény1« A kifejezés fokozása érdekében számos *1 új jelenséggel találkozunk. A legegy­szerűbb az új, szabad képformátum alkalma­zása. Az új képforma még a klasszikus szer­kesztésű képeknek is fokozott kifejező ha­tást, újszerűséget ad. (Balia D.: Tavaszi köl­temény című képe.) Drámai feszültségűek a művészi riportképek. A művészi riportképek a fotóművészet sajátos tárgykörébe tartoz­nak.. A belső érzések, indulatok megörökíté­sét egyik képzőművészeti ágban sem lehet oly tökéletes alkotásba foglalni, mint a fotó­művészetben. A művészi riport alkotói elve­tik a konzervatív kifejezési formákat, és újabb, dinamikusabb kifejezési eszközöket keresnek. A cél az embernek az őt körülvevő világhoz való realista kapcsolatának művészi ábrázolása. Az alkotó művész a gépnek mint eszköznek tudatos használatával megfogja a gyorsan múló élet pillanatait. A művészi ri­portképnek ugyanúgy elengedhetetlen kellé­ke a jó forma, kompozíció, így az igazi képek e témakörben sem a véletlenül elénk táruló események knipszeléséből erednek. (Cartier Bresson képei, a mi kiállításunkon Inkey T.: Pletyka és Ibos I.: Két fuvar között című ké­pei.) Újszerű a pillanatnyi hangulat — legyen bár borús, esős, havas idő — kifejezése. (Bálló ö.: Locs-pocs, Lottok L.: Túl az üve­gen című képei.) Újszerűek a grafikai hatású — bár ez már rég is előfordult — High Key- képek, továbbá a különleges hatású formák BÍBOR BETŰK Jószagú mezőkre szórta a nap perzselő csókját. Az ég kékjén felhő se látszott, a bú­zatáblák között szellő se rez- dült. A rekkenö hőségben olykor-olykor kaszapengés élesztgette a tájat. Sas Máté szikár termete ütemesen hajlongott a suho­gó kaszával. Kora hajnaltól vágta a széles búzatáblát, zi­zegve dőltek egymásra a telt kalászok. Érezte, hogy nagyon elfáradt, sokat kivett belőle a nagy hőségtől szíjas búza­szár, nem neki való a kaszá­lás. A rend végénél megál­lóit, inge ujjával megtörölte gyöngyöző homlokát, és na­gyot sóhajtott: — Hej-haj! Szemét körülhordozta a tá­jon. A túlsó dűlőben tavaly előtt géppel aratták a cso­port búzáját, de milyen bú­zát! A mostani meg sem kö­zelíti, igaz, szárazság gyötör­te heteken át, amikor esőre lett volna szükség. Lemondóan legyintett kezé­vel, mintha szemtclenkedő bogarat hajtana magáról, majd tűnődve visszaballagott a búzatábla másik szélére, és ráhajolt a kaszanyélre. Kese­rű gondolatait megfeszített munkával próbálta elterelni, de nem sikerült. Igen, akkor még volt vala­ki, hallgattak a szavára a csoport tagjai, akik elnöknek választották meg. Hanem ok­tóberben megvadultak. Hiába kérte őket józan megfonto­lásra, türelemre, nem hallgat­tak rá, és széjjelosztották a csoport vagyonát. Egyedül maradt. Aztán meg halálra keresték. Nem a csoport tag­jai, mert őket egy fillér nem sok, annyival nem károsí­totta meg, hanem akik dúl- tak-fúltak rá a csoport alakí­tásáért. A sógora pincéjébe bújt előlük, hogy életét meg­mentse. Újra kiért egy renddel, és a kaszakőért nyúlt, hogy ka­szát fenjen, amikor harang- szó ütötte meg fülét tompán, bizonytalanul, kihunyt életet siratóan. Fejét felvágta, hogy jobban hallja a harang kon- gását, és a falu felé fordult. Az alvégen abban a pilla­natban szállt fel a füst. A to­rony körül riadtan rebbent egy galambsereg. A kévébe kötött kalászok sejtelmesen simultak egymás­hoz. Sas Máté megrettenve fel­ordított: — Tűz van! Kaszáját a búzatáblába dobta, és rohanná kezdett a falu felé. A széles mezőben kiegyenesedtek a görnyedő derekak, szájról szájra repült a vészkiáltás. A kaszák suho­gása elnémult, a marokszedők kezéből kihullott a sarló. A férfiak toronyiránt rohantak a falunak, a kukorica-, bur­gonyaföldeken át, hogy mi­nél előbb a tűzhöz érjenek. Az asszonyok, lányok sírva- szipogva követték őket a dű- lőutakon. — Jaj nekünk, jaj! Ebben a nagy szárazságban leéghet az egész falu. Mitől gyullad­hatott meg, kinek a háza ég? A harang pedig egyre kon­gott vészesen: baj — baj — nagy — baj ... Sas Máténak torkában do­bolt a szíve. Az alvégen volt kis háza, gazdasága, amit a földosztás óta szerzett becsü­letes munkával. Jaj, ha az ég, akkor vége mindennek. Rohanása fújtató lihegéssé vált: szeme előtt tüzes kari­kák ugráltak, torka kiszáradt, majd elpusztult a szomjúság­tól. A faluba érve Fejér Kál­mánnal találkozott, aki az al­vég felöl rohant. Elhaló han­gon odakiáltott: — Kálmán, kinek a háza ég? Az ránézett, és válasz nél­kül rohant tovább. — Felpeizseltek — villant agyába —, azért nem léptem be az új csoportba, mert meg­ígérték, hogy felperzselnek, az én házam ég, azért nem felelt Kálmán. Botladozva, rogyadozva a kapuhoz ért. A rettenettől megbicsaklott a lába, és fél- ájultan esett a kapulábra. Or­dítani szeretett volna, de hang nem jött ki a száján. Kidülledt szemmel, rémülten nézte az égő istállót, pajtát, és omlott a könnye anélkül, hogy zokogás rázta volna tes­tét. Vízhordó szekerekkel emberek vágtattak be a ka­pun, de észre sem vették. Az egész falu népe itt volt tüzet oltani, ki-bejöttek-mentek a kapun, de senkinek sem tűnt fel a kapulábon dülleszkedő gazda. Amikor a tetőszerkezet le­omlott, mintha kést vágtak volna a szívébe. Annyi keser­ves munka eredménye füstbe ment. Hát érdemes volt éjt nappá tenni, sikertelen pró­bálkozások után is tovább küzdeni, hogy ide jusson? Kit bántott ő, hogy így csúffá tet­ték, kinek állt útjában, hogy felégették? Elöntötte az indulat. A fa­házhoz rohant, kezébe ragad­ta a fejszét, s mint egy meg­szállott, ordítva rohant a tü­zet oltó nép közé: — Ki perzselt fel, ki volt az a bitang, aki ezt merte tenni, az anyjának azt a..* ide álljon elém, ha volt bá­torsága! —, és vadul forgatta a fejszét feje fölött. Félreálltak mellőle, és ol­tották a tüzet tovább. Valaki halkan megjegyezte: — A gyerek!! Megfordult vele a világ. A fejszét a lábához eresztette, és két tenyerével átfogta a homlokát. Úgy érezte, mind­járt megbomlik az agya. — A gyerek... a gyerek... — ismételgette összetörtén, és halálosan fáradtnak érezte magát. Állt az égő pajta mel­lett, mígnem egyszer a felesé­ge zokogva a nyakába omlott, és csak ennyit tudott monda­ni: — Máté, a gyerek..', — A gyerek — motyogta Máté, és gyilkoló szemmel né­zett körül. Ha ott találja, ab­ban a pillanatban a tűzbe dobta volna. Tétovázó lépésekkel elin­dultak a ház felé. Amint meg­látta édesanyját, a félelemtől reszkető öregasszonyt, reá tá­madt: — Miért nem vigyázott a gyerekre? Hát azért etetem magát, hogy felégessen? A villám csapna magába! — Máté, ezt nem szabad! — csitította az asszony. Édesanyja még jobban reszketni kezdett, de sok vi­hart átélt szíve szólásra nyi­totta száját: — Hát ezt érdemiem én tő­led? Szitokkal illetsz engem, az édesanyádat, ahelyett, hogy boldog halált kívánnál? A sok-sok munkában érted nyomorodtam eL Köszönöm, fiam!! — Hagyj magamra! — mondta feleségének megszé- gyenülten, és bement a ház­ba. Az asszony követte, mert félt, hogy kárt tesz magában. Sas Máté az asztal mellé ült, fejét karjára hajtotta, és kínosan felnyögött, — A gyerek.., — Napköziben lett volna a helye — szipogta az asszony félénken. — Ott! Én meg elleneztem! — Ilyen idős asszonytól nem lehet megkövetelni, hogy egész nap a gyerek nyomában legyen. — Nem! — Ne essél kétségbe, újra felépülünk! — vigasztalta az asszony, miközben szelíden átölelte a nyakát. — Felépülünk! — ismételte gépiesen a felesége szavait, és azon őrlődött, hogyha nem lett volna gyáva, megalkuvó, most töretlen volna az élete. PONGRÁCZ VILMOS és személyek együttes (kettős) ábrázolása. (Németh J. képei, Angelo P. F.: Létrák és létrahordozók című képe.) Uj formát öltött a mozgás ábrázolása. Az új ábrázolásnál a a mozgás kifejezőbb az elmozdulásos fényké­pezéssel. (A mi kiállításunkon főképp a Pécsi szalon képei között találkozhatunk ilyenek­kel.) A realista ábrázolás kitűnő példáit lát- hatjuk a Fotóklubok I. Szalon kép­anyagában is. Az alábbi példával szeretném érzékeltetni a művészi meglátás, kifejezés­mód különbségét két fényképész azonos té­makörben készített fényképénél. A műtő hangulatát kívánta visszaadni Czigány Je­nő: Műtőben és Réti Pál: Ahogy a beteg lát­ja című képével. Az első kép kompozíciójá­val és kifejezésmódjával szegényesen, felüle­tesen hat. Sok a felesleges, és kevés a lénye­ges elem. Kevéssé érdeklődő hatást kelt ma­gának az alkotónak a részéről is. A szerző megelégedett az egyszerűbb jelenség megörö­kítésével. Túl sokat kívánt nyújtani, s a sok gyakran kevesebbnek, szegényesebbnek hat, mint a kevés! Réti Pál a megszokott téma­körben újat akart és tudott is adni. Egy képbe kívánta tömöríteni a műtő egész lég­körét, a feszült hangulatot s mindenekelőtt a beteg érzését. A beteg a műtét megkezdése előtti percekben már valóban nem érez s nem gondol másra, csak életére. A fölé hajló em­berek arca már elmosódik szemében, de élesen látja a felé nyújtott életet jelentő gyó­gyító kést. Van gondolata, kifejezésében, kompozíciójában, merész képkivágásával pe­dig újszerűként hat, s méltán kapta szer- zője a MADOME 1957. évi országos kiállítás sáriak aranyérmét. A fenti pár példából is láthatjuk, hogy jelenkorunk fotóművészeiében nem a régi értelemben vett festői »szép kép« dominál. A ma fotóművészének fő törekvése az em­ber drámaiságának környezetében váló ábrá­zolása. A »Fart pour Vart« álláspont — ami sohasem volt a fényképezésre igazán érvé­nyes — túlhaladott még akkor is, ha szűkebb körökben dívik. Az elmondottakból kitűnik, hogy nem is oly egyszerű művészit alkotni. A tanuláson, a mesterség tökéletes elsajátításán túl, alko­tó készséggel kell mindenekelőtt rendelkezni. Az ismeretek fejlesztéséből többnyire csak utánérzésekre telik, eredeti ötletek művészi alkotására vajmi keveset jelent. A fotóművészet határtalanul gazdag for- mavilágot és lelket takar, s bizonyítja azt, hogy mily nagy perspektívák nyíltak meg e művészet előtt, amely más művésze» tektől függetlenítette magát, és kiszabadult saját technikájának bilincseiből is. Bár a fo­tóművészeti felfogás még nem egységes, mé­gis egyre több pozitívumot és realizmust le- hét benne felfedni. Eltűnik a hatásért való fényképezés, a múvészieskedő fényözön, * előtérbe lép az élet őszinte ábrázolása min- den örömével és szépségével együtt. KÁRPÁTI KÁLMÁN, a Kaposvári Fotoklub titkára.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom