Somogyi Néplap, 1958. július (15. évfolyam, 153-179. szám)
1958-07-27 / 176. szám
SOMOGYI NÉPLAP 7 Vasárnap, 1958. július 27. T EGNAP VOLT vagy tegnapelőtt? Feleségem utazott. Szépen és példásan kikísértem az állomásra, jegyzetfüzeteimbe szóról szóra felírtam az összes utasításait, tanácsait, parancsait, intelmeit, példabeszédeit, aztán elővettem zsebkendőmet, és érzékenyen libegtettem, míg csak el nem nyelték vonatát a nyár esti ködök. Szabad voltam. Kihúztam derekam, tátott szájjal haraptam bele a júniusi alkony párás legébe, s percekig merengve kerestem az utca fölé bekandikáló égdarabkán a klasszikus csillagokat. Hetyke voltam és legényes, mint az iskolapadból kikerült diák. Vendéglőben vacsoráztam, nem csábított haza a délről félretett mákos tészta. Vacsora és a vele járó borozgatás után moziba mentem. A soros mű- sorszám: zenés vendéglő. Ábrándozva bandukoltam az utcán, egyszerre négy dologra gondoltam: a rázós vonaton álmatlankodó hitvesemre; a mákos tésztára; az örökös esőre; lesz-e ismerősöm a Kis Pipában? Égy ötödik gondolat éppen a nagyposta előtt kúszott be tudatom fókuszába: a totó. — Hé! Ijedten, kalimpáló lelkiismerettel fordultam meg. Rokon? Hivatali elöljáróm? Megnyugtatott a kép. Egy ismeretlen, nyakigláb férfi állt mögöttem. Árboc testén bő lódenkabát. — Be van rúgva? Menjen, kérem, a fenébe! Olyan kemény és határozott voltam, mint a menetjegyeket ellenőrző főkalauzok. Á furcsa és túlméretezett idegen azonban csöppet sem hatódott meg. A felsőbb régiókban kó- válygó feje egyenesen orrom alá esett, ingott, lengett, mint egy nemesített napraforgó. Csontos markával göncömbe markolt. — Vezess! A teremburáját, micsoda parancs. önkéntelenül vigyázz állásba kaptam magam, mert kelletlenül Szalai János törzsőrmester úrra emlékeztem, aki éppen ily en keményen ropogtatta a szavakat 1941-ben: »Irány Moszkva!« Az iránnyal is bajba jutottunk, a törzsőrmester úrral is. Jó, jó, ez régen volt. De mit akar ez a pasas? — Meg van ön őrülve? — Tudod, kivel beszélsz? B OLOND, kétség nem lehet felőle. Hát nem vagyok én peches ember? Szegény feleségem hogyan intett, óvott, féltett a késő esti sétáktól, s íme, itt van engedetlenségem eredménye. Mit csinálhatok? Csak valaki erre tévedne! De olyan kihalt az utca, mint egy üres bőrönd. A fene egye meg ezt a nyarat! A régi, a tisztességes nyári esték tele voltak turbékoló saerel- mespánokkai, kiváltképpen az ilyen félreeső, alig világított utcák. Hol andalog, csacsog, ábrándozik az ifjúság? Hol a rendőrség? .;; Mit tegyek?... Csak csínján, csak óvatosan — biztatom magam —, mindent rá kell hagyni, nem szabad ingerelni. — Bocsánat, kedves elvtársim, hogy azonnal nem ismertem meg, de ..: — Ne etvtátfsaez, add meg teljes címemet, rangomat! Az angyalát, ennek fele se tréfa. Tényleg őrölt ám, még hozzá rangkórság a mániája. Hebegtem. — Hát, ugyebár, az úgy van, kérem .;; Szóval igen régen találkoztunk már, és az ember felejt. Én különösen... Pedig tudtam ám, nagyon tudtam, hiszen emlékszik! Támadóm félegyenesedik. Leimér, felmér. Még pofon üt — ijedezek. Egy lépéssel hátramegy, két kezét ökölbe szorítja, és önön mellét döngeti, mint valami dobot. — Én a nemes granadai, kasztíliai, kordovai, barcelonai Don Quijote de la Manch a vagyok: máltai lovag a johan- niták nagymestere, a szent sár aranysarkantyús ajtónállója, Szicília tiszteletbeli őrgrófja, XXXH. Alfonz aifcaneelláriu- sa, dicsőségben elhunyt szent- séges atyánk, XIV. Leó főio- v ás »mestere, pápai kamarás, Normandia helytartója, a Nagy Ármádia aranyfügével kitüntetett admirálisa, a dél-amerikai tartományok és az összes indiák választott afkirálya és újabban filmszínész. — Mindörökké ámen! Kénytelen voltam röhögni. — Nagyszerű, elbájoló, lenyűgöző. Ez aztán igazán •szembe juthatott volna. Beismerem hibámat, és önleriti( IRKAFIRKA ) DON QUIJOTE DE LA MANCHA kát gyakorolok. Azonban Cervantes legalább olyan hibás, mint én: ezt a sok rangot elfelejtette könyvében megírni. Rekedt nevetés. Az égen vibráló csillagok. A távolból vonatfütty. Egy kutya szalad át az úton. — Cervantes? Hol vagyunk már attól! A derék firkászmár régen por és hamu, én pedig élek, és hódítgatom a világot, szépséges Dulcéniám nevét re- begi ajkam, és keresem az örök ideálokat. Ma éjszaka megnézem ezt a várost, kardélre hányom a becstelent, dárdát török a gonoszra, s főt és térdet hajtok az igazság, a szépség, a tisztesség és az erény előtt. Na, úgy látszik, mégsem olyan veszedelmes, könnyen lépre megy, csak maszlag, miz- máz kell neki, mint hajdanában a szélmalmok, a borostömlők. — Nemes cél és nagy elhatározás. Tökéletesen nemességedre ismerete. De hol van Sancho Panza, a derék fegyvemök és kormányzójelölt? Mélyről jövő sóhaj, hörgő zörejekkel. — Az együgyű szolga életpárjának, Juana Gutiérreznek jeltelen sírját gondozza. Én is sóhajtottam. — Bizony ilyen az élet. Engedje meg, hogy részvétemet fejezzem ki. Hiába, minden simái lemarad valaki. így most csak egyedül tetszik kóborolni? — Egyedül? Egyedül. Most azonban te leszel kísérőm és fegyvereim istápolója! Ha ní- ven szolgálsz, jutalmad lészen egy kis sziget és annak kor- mánvzósága. p UFF NEKI. Duplán bo- 1 nyolódik az ügy. Én kí- sérgessem? Kormányzóság? Ennék fogalma sincs, hogy szívbéli híve vagyok a gyarmati népek szabadságharcának, gyűlölöm a kormányzókat, és idegen tőlém a vezetőállásért való törtetés. — Feddhetetlen és nemes lovag! Én tisztelem a haladó hagyományokat és főleg magasságodat, de tessék figyelembe venni aet a röpke időt, mely legendás kóborlásaitól a mai napig eltelt. Mély csend. A helyzet unalmas. Vajon meddig ácsorgók itt? — Térdre, tedd le a szent esküt! Mi lesz mindebből? Miféle közbiztonság uralkodik ebben a varosban, ahol a gyanútlan és jószándékú járókelőket ilyesmivel lehet molesztálni? — Bús képű lovag! Tessék figyelembe venni, hogy a mi országunkban a szocialista társadalom épül, van nekünk alkotmányunk is, mely nemcsak az embernek ember által való kizsékmány o 1 ás á t tiltja, hanem az inzultusokat is. Más kor ez, mint amiben megszületni kegyeskedett. Tessék méltányolni érveimet, és a térdre omlást és a szent esküvést elengedni. Különben is a legújabb ruhám van rajtam, hogy néz majd ki, ha térden csúszkálok ezen a mocskos aszfalton? — Na jó. Hát akkor add becsületszavadat, hogy híven szolgálni fogsz! — Becs szó, nemes lovag. — Elfogadom, kezet rá! Panza II., vezess! Alakul a dolog, alakul. Most kell lerázni a nyakamról. — Lovag! Városunkat már fekete palástjába takarta az éj. Hova vezethetném most? A rendes emberek az igazak álmát alusszák, a múzeum, a képtár, a mosószerkiállítás, a totó- és lottó-irodák lehúzott redőnyök mellett várják a nappirkadást. Sötétben a kirakatokat sem csodáltathatom meg önnel, s a házak fáiéra nyalt plakátok is olvashatatlanok. Halasszuk el a városnézést holnapra. Morcosán válaszolt: — Nem, nem várhatok. Minden éjsizakám előre foglalt. Azt mondod, ilyenkor nincs látnivaló? Ajaj! Hány, de hány ideált leltem én fel a hajdankori holdviiágtalan estékem Ruarán terein, Sevilla oszáopköröndjén, Valencia olajfái alatt, Granada rondillá- ján, Sanlucar partvidékén, Cordoba és Toledo utcáin! De mennyit. A káprázó szemű ifjak, a szemérmes szempillájú szüzek, a derék férfiak, a nyugtalan asszonyok, a zsémbes öregek ilyenkor kergetik, keresik álmaikat, vágyaikat. Hadd lássam! Ha velem lenne jó lovam, Rocinanté, nyomban oldalába vágnám tarajos sarkantyúm, s kiáltanám: Panza II., pattanj fel szamaradra és induljunk. Ha itt lenne... Na, mindegy, menjünk gyalog. Micsoda szerencsétlen éjszaka, micsoda pokolba való találkozás. Ezzel a félnótással kujtorogjak kakasszóig a vá- sorban? — Gyerünk a Kis Pipába — sóhajtom megadással. M együnk, mendegé- LÜNK, végtére odaérünk. A mulató előtt sárga és vörös fények vibrálnak, a falig nyitott ajtó és az ablak üvegén át a szaxofon kukorékolása és a nagydob pufogása verődik ki hívogatónak az utcára. Bent sok kicsi asztal, túlvi- lági ragyogás, fejek, vállak, dohányfüst, illatok. A zenekar magas, feldiszitétt dobogón, előtte ütemesen ringó, rengő, rezgő, rúgkapMózó táncosok. Hely nincs. Kétszeres elkeseredéssel szidom ezt az estét, s futok az egyik pincér után, kezemben e«v húszforintos. Nem volt hiába a stárt, nyomban kapunk két rozoga széket, asztal helyett egy virágtartót. Erőtlenül foskadok le, néma kézmozdulattal intek a lovagnak: csúcs le. Ö azonban rám se ránt, áll meredten, mint ki karót nyelt. Ádámcsutkája úgy jár le s fel, mint egy jól működő lift, orreimpája tágul, szűkül, s boltozatos homlokán felhőként gyűrűznek a ráncok. Egyszer csak elordítja magát: — Ne bántsd a nőt! Megdermedek. A teremben síri lesz a csend. Csak a zene trotyog, sikongat, és a táncosok vonaglanak tovább önfeledten. Don Quijote csontos öklét rázza feléjük. — Mi a baja, az istenért? — Nézd, az a hitvány féreg hogy dobálja, rugdalja azt a szőke hajú hölgyet. Már egészen a földre fekteti, még meggyalázza... Ennyi ember szeme láttáía... Valami modem táncot jár egy fiú és egy lány. Hogy is hívják?... Mambó? Rokan- dró... — Ne bántsd a nőt! Nagyot ugrik, mint egy szöcske. Két kézzel kapaszkodom kabátjába. Felborul az asztalnak kinevezett virágállvány. Don Quijote vicsorog. A teremben hangos nevetés. Két pincér szalad hozzánk. — Tessék jobban vigyázni kedves paoájára. Látszik, hogy elázott, vigye haza! A keservét ennek a kalandnak. még boldogult apám emlékét u meggyalázzák. Takács Gyula: HOGY ÉRDEMES Jó korán őszre válván, fehérre, felelj hát: — miért jöttél?... Mi végre? akként ragyogva, földi leörödbe munkálj! S zabládat csapd az időre! Növényt, állatot késsel és foggal pusztítva eméssz az évszakokkal? — Hideg terében csillag igénnyel sugároz fényes szirmok hitével, Válván fehérre ideje lenne, nyíljon a szirmod, maggal felelve. mérvén a naphoz, fényhez, meleghez rtvk adhatsz. — Légy hű tár sós nemedhez! — Mint a virágok, — rétjük körébe fényt áraszt lényük okos tündöklése, — Sorsod így nyílik eme láncolatba sziromból maggá: s újra fakadva Bellyei László létnek reményét jelenbe szórva, jövendő hitét porzód milliókra! * A szerző »Mézöntő« címen, a Szépirodalmi Könyvkiadónál rövidesen megjelenő új verseinek kötetéből. Berzsenyi öröksége (A niklci remeiéről a somogyi íróknak) »Durva demokrata« néven idézte magát az a költő, Aki vidéki magányban sejti a városi élet Pezsgő forgatagának vonzó távoli képét. Vágya jelezte a század fejlődési irányát. Durva demokrata volt ő, mert az emberiséget AtölelO testvéri közösség gondolatához Ért ei a szűkre lezárt osztály keretéből. Ifjú elmével nem látta az úri robotban Meggörnyedt nép sebhelyeit s rút állati sorsát. Őszbe vegyült hajjal nyílt ú gv meg a férfi tudása, Hogy szeme a haza földjén élő emberi társát Lássa, keresse a jobbágy kérges szíve tövén is. Durva demokrata volt ö, mert az emberi észnek Nagyságát és a polgári világ osodásnak Érveit ő maga hirdeti versformáiba szedve. A babonákból bátran előbújt újkori ember Megdönthetien igéit dtfrgi nekünk az a költő, Kit lcigázott az istenhit zsenge korában. Ily meredek fejlődés íveli, rántja magasba Az új fények fáklyavivőit férfikorukban, Hogyha tudásuk erősebb, mint »szent« balhiedelmek. »Posvány« néven idézte a kort, miben élnie kellett. Mint a rengeteg erdő sűrű lombjai által Titkolt égő napnak a fénye is ízva világít, Úgy hitt ő is híven a szebb hajnalhasadásban. Es kik a múltból arccal el őre okulni akarnak. Ünnepi szóval hallják Berzsenyi szózata nyitját: Uj eszméi a kornak visznek minket előre, S forralják ragyogóvá népünk kincseit újra. Fehér Kálmán : BIZTATÓ Ha vége a napnak és a sötétség teríti szét a palástját, ba megszűn a zajgás és csak a békák zengik a tónál nász dalukat, ba holdfény tekint be az ablakon át s arca felkelti a fél szét. ba oly egyedül vagy, mint sohasem még s kísértete kerget az ágyba, ha összeszorul a szíved és remegésbe kezdenek karjaid, lábad, ba kiáltani tudnál a végtelen csendbe és a szád mégis néma marad, ha úgy érzed, e percben halál közelít, hogy véget érjen a bánat, akkor gondolj rám, édes, s meglásd véget ér nyomban a kis. — Ezt nem lehet tűrni!..: Kardomat! Könyörögtem, rimánkodtam: — Nemes lovag, csendesebben, halkabban az istenért! Csak táncolnak azok ott, nincs abban semmi kivetnivaló. Ez a legmodernebb mozgásművészet Párizstól Budapestig Ez a tánckultúra olyan magas foka, melyen már csak szédeleg- ni lehet. Itatnom kellett, hogy valamiképp csillapítsam. — Dulcéniám, én csak ujjad csücskit fogtam... S tűrik ezt a késői kor lovagjai, trubadúrjai? Hol vannak hát az igazságért, az erényekért hevülő férfiak, szépség bajnokai, a viadalok ünnepeltjei? Mibe jutottam? Nem elég, hogy botrányt csap, még a nyakamon nyügösködik is? Hát ez a köszönet baleksége- mért, hogy engedtem nyakamba varrnia magát? Drága feleségem, miért is nem halasztottad el azt a fránya utazást? Most csendesen feküdnék az ágyban, én keresztrejtvényt fejtenék, te meg közben édesen csicseregnéd el a legfrissebb pletykákat: Bertókné legújabb viszonyát; miért lettek kanyarósak a Dávid-gye- rekek; mennyi Vilma barátnőd havj fodrász-számlája. — Ha ma nincsenek is páncélos lovagok, de bajnokunk van elég. — No csak! — hevült lelkendezve, szeméből egyszeriben elröppent a mélabú, hosz- szú nyakán félrebillent gyér sörényű feje, száját úgy csücsörítette, mint aki rögtön csókolózni akar. — Mondd, mutasd meg őket! A legkiválóbbakat, a legünnepeltebbe- ket! Milyen szerencse, hogy bajnokokban még éjszaka sincs hiány. A harmadik asztalnál ül Horváth Laci, a Süket, városunk arany lábú jobbszélsője, vele van Görcs Rudi, a gyémánt fejű középhátvéd. Ott tántorog az asztalok között Füles III., a Párduc, a hírneves kapuvédő. A terem balsarkában Piri Pista iszogat, egy platinaszőke hölgy társaságában: a pehelysúlyú bir- kózóbajnoik. Csak így, az első tallózásra. Biztosan vannak még többen is. Mutatom őket. — Na, és te kiket tartasz közülük a legkülönbeknek, akinek nevére tízezrek esküsznek? — A labdarúgókat. Tény, tény. Hiába mondanám, hogy a zene- és nótaszerzés legnagyobb élő bajnoka Kodály Zoltán, hogy Fiseher Anni zongoraművészete felér 5:0-as futballgyőze- lemmel, Kisfaludi-Strobl szobrai, Csók István képei, Pióker Ignác esztergagépei nagy bajnoki teljesítmények, de őket ünnepelte-e már a Népstadionban százezres tömeg és kétmillió rádióhallgató? Nem, ez az igazság. A NAGY KALANDOK ' ' HŐSE hirtelen faképnél hagyott, s mire felfigyeltem, már ott állt a labdakergető »művészek« asztalánál. — Hódolattal köszöntőm a labdarúgás hőseit, s felajánlom szolgálataimat. Engem spanyol földbe plántált Cervantes keze, s ha a régi harcok viadora is vagyok, tudok még küzdeni az új kor porondján, a labdarúgó-pályán is. Rendelkezzenek velem. Milyen jó, hogy hangos a zene, távolabb nem hallani ezt a hülye ömlengést. Hej, ha még egy traktor is pöfögne ebben a lokálban — azt hiszem a hangszíne meg is felelne—, talán elkerülhető lenne a botrány. — Jól van, tatus, üljön le! Mit fizet? — hallom Gyémántfejű Rudi hangját. — Köszönöm. Lezöttyen a székre. A társaság nevetve összenéz. Intenek a pincérnek. Pezsgőt hoz három üveggel. Pohárcsengés, csepegő ajkak, italfoltos abrosz. Kurjamtások, böfögések, elszabadult rühejek. Mindebből már csak beszédfoszlányok szűrődnek felém: — Szóval, az első vonalban? ;;; Center lesz, rendben van ... Tudja, mi a dribli? . — Beadás, csukafejes, gólt Látom, lovagom lángol, keze, szeme simogatja társait, s a lába az asztal alatt már úgy kalimpál, hogy abból magából lehet a témára következtéim: Nézem, és tűnődöm. Lám, a rokon lelkek hogyan egymásra lelnek, s régi kor vagy új, ha valaki hisz, küzd és hévül, ragyog körülötte a világ. Nagyon megkönnyebbül lelkem kényszerű terhétől, s kicsit vidámabban szemlélődöm a mulatóban, s a kora esti órákban érzett Szabadságom ím, végtére beteljesedik. Iszogattam, ismerősökre akadtam, sőt még táncoltam is. Elfeledtem a kóbor lovagot. A pincérek már zárórát kiabáltak, és én éppen ekkor vettem egy gyönyörű csokrot Krizsanics Editnek, a kórházi gondnok hajadon kis- láhyának, amikor éktelen kiabálás és lárma támadt a teremben. — Fizetsz, vagy nem fizetsz, te piszok?! — Hívtunk mi? — Kapsz egy frászt, tatus, ha sokat ugrálsz! — Potyázni akartál, te him- pellér!? Don Quijote asztaltársasága, a bajnokok csinálták a patá- liát. Szegény lovag letörten állt, orrát, fejét kapkodta a hadonászó öklök elől. A pincér csípte meg a frakkomat. — Tetszik látni, a kedves papa mit csinált. Én mondtam, hogy vigye haza, s most itt van, kérem. Tessék kiegyenlíteni a számlát. Hüledeztem, de restelkedtem is Editlke előtt. Elöntött az épé. — Semmi közöm az egészhez. A pincér rám nézett. — Rendőrt hívjak? Majdnem azt mondtam, tessék, tessék, de még idejében ajkamba haraptam. Ebből botrány lesz, feleségem megtudja, a rokonság megtudja, a hivatalban megtudják; örökre vége a becsületemnek. Megadtam magam, mint réges-régen Izsók Ábrahám előtt, s zsebembe nyúltam és fizettem. E gyütt jöttünk. együtt mentünk. Korholtam és szidtam az egész kalandért, ő összetörtén jött mellettem, szeméből potyogtak a könnyek. — Az emberekben mindig csalódni kell... Dulcénia! Ha ilyenek a legnemesebbek, milyen a város többi lakója? Mit magyarázzak neki? Hogy a rendes emberek ilyenkor régen az igazak álmát alusszák, hóm' a teremtő, az alkotó, a munkálkodó ember nem lokálokban kergeti az életet és annak szépségét, hisz akkor meg rólam lesz meg a véleménye. Eh, bolond éjszaka, nagyon sokba került a szórakozás. Már azon törtem fejem, hogy és mint veszek tőle búcsút, mikor az egyik utcasarkon egy nőbe botlottunk. Ránk bámult, majd a csillag- talan égboltra. — Nem szabad búslakodni, nagy fiúk! Don Quijote megállt. Mennyi szív dobog ebben a kebelben, mily balzsamos szók csordulnak bíborszínű ajkán! Megrángattam rajta a göncöt. — Gyerünk, ez egy utcai.; ? — Félre, szolga! A szív szívhez szólt. Én leomlok az erény előtt, és megcsókolom szoknyája szegélyét. És leomlott. A nő csiklandó- san vihogott, kicsit még rázta, illegette is magát, Don Quijote pedig két karját kitárva repesett. — Akikor menjünk, fiúka — így a nő. — Hadd zengjem először el, ami lelkemben összegyűlt, ó, éjszaka legszebb lilioma, te drága gyöngyszem az élet bus tengerében... És mondta, zengte a tirádákat. Egy kapualjba húzódtam be, ott" pirultam és kíváncsiskodtam. Micsoda ostoba játék! Micsoda banalitás! Autózúgás. Csikorognak a fékek. Rendőrök ugrálnak le, s a kocsiba tuszkolják be a si- kongó hölgyet és az elképedt nemes lovagot, aki éppen most szedegette le az égről a nem látszó csillagokat. Razzia. Fut a gépkocsi a kihalt utcán. Hátam bizsereg, szám kiszáradt, mint az augusztusi föld, kezem remeg. Hű, még én is megjárhattam volna. Q yorsan szedem LÉPTEIMET, cipőm hangos kopogása a taktusa. A bús és reménytelen harcok hősére gondolok és a mákoe- tésztára, melyet ma lenéztem, de vele ünneplem meg a holnapot.
