Somogyi Néplap, 1958. június (15. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-22 / 146. szám

YasSrnap, 1958. Jftnlns 28.

6

SOMOGYI NÉPLAY

Aki nem ér rá elfáradni

vásárolt „DICSFÉNy

M

p LHARANGOZTAK a

C DELET vagy ahogyan tréfásan mondaná szokás, »elhúzták a tavesmótát«, amikor beléptem a Vöröshadsereg úti óvodába, ahol minden a céltudatos vezető kezét dicséri, Hétfalusá Teréz óvó nénit, a fiatalos mozgásút és kedélyűt, aki bár a hatvanhetedik életévét járja, eleven csoda, hiszen nem látszik meg rajta. Tevékeny, friss, mintha csak pár esztendeje lépett volna ki a nagyváradi óvónőképző intézet kapuján, tele reményekkel, hivatásszeretettel, tarsolyában az oklevéllel. Neki a félelmetes életnek, ami abban az időben különösen a szegény ember gyermeke számára volt félelmes.

— Haj, de régen volt, amikor képesítőztem! — sóhajtja mosolyogva, az olyan emberek derűjével, akik sokat küzdöttek, sokat megéltek, és napokon át tudnának mesélni igaz meséket a múltról.

■— Mióta óvónő, Teréz néni?

—* 1911-ben végeztem Nagyváradon. Apám pásztorember volt itt, a szomszédos Tolnában, Nagyszékely közelében. Közelebb sehol sem vették fel óvónőképzőbe. Hát oda küldött Váradra, csak tanulhassak. Édesapám időközben meghalt Édesanyám Kaposvárott a gazdag Königsberg fakereskedőéknél főzött, s mellette napszámot vállalt a szik vízgyárban. Pályafutásomat úgy kezdtem, hogy nem kaptam kinevezést 1918-ig, én is napszámba jártam. Amikor annak ivóit ideje: szőjlőmun- kásként; télen pedig mentem anyám helyett a szikyízüziem- be. Aztán 1918-ban meghívtak a Tolna megyed Nagyszékely község zsellérei óvónőnek, ahol menedékiházat alapítottak. Itt tanítottam 33 évig. Akik (hívtak, ismerték apámat, tudták, hogy az ő vérük vagyok,

— Másként nem Is sikerült volna elhelyezkednie?

—• Talán még sokat kellett volna vámom. Mert hiába írtuk az alázkodó kérvényeket, egy üres óvodára négyszáz óvónő adta be a kinevezési kérelmet. Én meg szegény ember gyereke voltam, nem számíthattam támogatóikra.

— Nem is pályázott soha?

—- Dehogynem, pályáztam

én négyszer is! S nagyon örültem, amikor Nagyszékelybe elszegődhettem«

*— Milyen volt régen az óvónő élete?

— Manapság nehéz elhinni, hogy milyen küzdelmes. Úgyszólván csak a maga erejére volt hagyatva. De azért nem sajnálom azokat az éveket sem, amikor a munkánk felett érzett örömet letampította az örökös küzdelmek fáradtsága. Az igazi munka 1945 után következett. Ekkor kezdtem úgy istenigazából kiélni magamat a munkában.

— Kapott pályája során bizonyára bőven elismerést is?

— Kaptam. Soha nem azért igyekeztem megfelelni hivatásomnak. No meg vámom kellett 1945-re, mert elismerést csak ezután termett a munkám.

— Azelőtt semmit?

M

iért olyan hihetetlen EZ? A tanár, a tanító a nemzet napszámosaként volt elkönyvelve. Hasonlóképpen az óvónő is. 1946-ban élmunkássá avattak engem, az eldugott Tolna megyei község óvónőjét. Amikor 47-ben megalakítottam Nagy- székelylben a napközit, megkaptam államunktól »az ország legelső óvónője-« címet, 1'953-ban a »Közoktatásügy kiváló dolgozója« lettem. Édesanyám, aki sokat küszködött értünk — -hárman voltunk testvérek —, még megérhette ezt.

.— S ki volt a büszkébb?

>— Nehéz megmondani. Boldogok voltunk mindketten.

— Hány évet is töltött Teréz néni ezen a gyönyörű pályán?

i— Negyvenet. Amikor idekerültem Kaposvárra, először a Cserben voltam óvónő, aztán megjártam néhány óvodáját a városnak. Ide egy éve helyeztek, akkor sok volt a panasz a Vöröshadsereg úti óvodára.

— Most?

— Most nem panaszkodnak a szülők — mondja szerényen. — Sokat segítenek a pártfogó üzemek, különösen a Cukorgyár. A szülői munkaközösség is tevékeny. Egy korábbi rendezvény bevételéből parkett- kefélőt vettek az óvodának, hogy megkönnyítsék a takarító személyzet -munkáját.

— Nem fáradt még bele a munkába?

Csodálkozva néz rám Teréz néni, s mintha pillantásában rosszallás is volna most.

' Mondjam azt, hogy nem

érek rá elfáradni? Nem hinné el. Szakmailag segítem az összes óvodákat, körzeti felügyelő vagyok és népnevelő.

Annyira hihetetlen, hogy a kedves arcú, fehér hajú óvó néni annyi idős, amennyinek -mondta magát, hogy még egyszer megkérdezem, hány esztendős.

Elneveti magát, s elmélázva válaszolja:

— Bizony hatvanhét éves vagyok, illetve leszek októberben. De születésnapomat, már mint nyugdíjas ülöm meg szeretteim körében.

— Nyugdíjba megy, Teréz néni?

— Szeptemberben — feleli csendesen, mintha máris küszöbön volna a búcsúzkodás. — Aztán, lehet, hogy igazán megöregszem, ha nem lesz mit csinálni, ha csak az lesz a hivatalom, hogy pihenjek. Még nem tudom, tudok-e pihenni. Meg is mondtam, hogy bármikor hívjanak, ha valahol szükség van segítségre.

S

IETVE BUCSUZKODOM, Teréz nénit a Textilművek óvodájának ünnepélyére várják. Nekem meg szintén sietnem kell, valami baj történt a szememmel! Beletűzött a júniusi nap, míg az égre néztem, hallgatva a tisztes korú, de fiatal szívű Teréz néni aggodalmát, hogy attól öregedik meg, ha már nem dolgozhat. S alighogy kilépek az óvoda kapuján, előbbi meghatottságom lobogó örörpmé szélesül!: milyen gazdagok a mi hétköznapjaink, milyen szépséges csodákra képesek addig, amíg ilyen emberek élnek köztünk, mint Hétfalusi Teréz óvónő is, aki negyven esztendei munka után, szeptemberben nyugalomba vonul, de élete végéig ott ég szívében a segítenikészség lángja!

László Ibolya

Az Uttorőházban szakköri kiállítás nyílt meg. A kiállításon az úttörőházi szakkörök legjobb munkái szerepelnek. Nyitva: július 1-ig mindennap du. 2—6-ig. Pajtások, minél többen nézzétek meg a kiállítást ! Érdemes!

* * *

A balatonkiliti pajtások komolyan veszik az úttörőélet 4. törvényét: az úttörő ahol tud, segít. Egyik nap a nádfedeles házak között tűz ütött ki, s ha nem sikerül időben eloltani, nagy károk keletkeztek volna. A balatonkiliti úttörők azonnal a tűzhöz siettek,

Vannak kivételes képességű emberek, akik különös előszeretettel ötlik az újakat. Elméjük nem szűnik meg magasröptű gondolatokat nemzeni az emberiség felemeléséért; sikraszállnak a veszedelemmel, a hétfejű sárkánnyal; áthágják a közöny vasfalát, s ha fennkölt gondolatuk meghallgatásra talál, úgy érzik, életük végéig fürödhetnek gondolat szülte alkotásuk káprázatos dicsfényében ... «

Nos, vannak ilyen emberek. Hála a sorsnak s néhány józanul gondolkodó embernek, kacsalábon forgó fellegváruk összeomlik, mielőtt felépülne.

Megszületett a gondolat: nemzetközi vízifesztivál a Balatonon. Gyönyörű »új« ötlet, legutóbb csak egy évvel ezelőtt volt ilyen a moszkvai VIT-en. Mint kulturális megmozdulás természetesen óriás! jelentőségű, csak kár, hogy a lángoló elme nem ötlött hozzá milliókat is.

Hamarosan egy kicsit lejjebb adtuk. Elvégre országos fesztivál is lehet az a nemzetközi, sőt megyei is. S miután ilyen szép elképzelés még úgysem valósult meg Somogybán, odaadással támogattuk az ügyet.

Néhány nappal ezelőtt azonban megismertük a vízi- fesztivál eredeti költségvetési tervét. S ha valaki tudomást szerez arról, hogy a megyei kulturális seregszemlét egy fillér támogatás nélkül bonyolítottuk le, ha bánkódik a bábszínház megszüntetése miatt, s ha egyáltalán észreveszi anyagi erőfeszítéseinket: minden bizonnyal

szorgalmasan hordták a vizet Pintér Lajos csapatvezető irányításával. Az ő szorgalmas munkájuknak is köszönhető, hogy a tűz nem terjedt tovább. A község lakossága is elismerését és köszönetét fejezte ki az úttörőknek jó munkájukért.

* * *

A balatonszárszói »József Attila« úttörőcsapat hetekig tartó nehéz munkával szabadtéri színpadot épített, ezzel régi vágyukat váltották valóra. Ez a színpad sokat jelent majd a község kulturális életében is. Előre, pajtások, ez férfimunka volt!

felháborodik e költségvetés láttán.

Idézünk a beharangozó

felhívásból: »Ritkán adódik olyan víziszínpad lehetőség, mint... Fonyódon, a tó tükrén, háttérben hazánk legszebb díszletével, a kivilágított Badacsonnyal...« Nos, a költségvetésben ez van: Víziszínpad (melyet a honvédség épít) és díszlet: 15 600 forint. (Ejnye, kicsit sokba kerül nekünk a kivilágított Badacsony!)

De ez még csalt egy kis morzsa. Operaházi díszletek és ruhák címén még külön szerepel 20 000 forint.

Tovább idézünk: »... egy ilyen színpad léte mennyire inspirálhatná muzsikusaink alkotó kedvét...« Nem is csoda, hisz a Balaton hűsítő vízéből tízezresek múzsája lehel forró csókot muzsikusaink homlokára.

Az csak természetes, hogy egy ilyen nagyszabású hangverseny propaganda-eszközöket is követel. Ezért olvashatunk 1500 forintos plakáttervezésről, 5000 forintos kivitelezésről; ezért irányoztak elő a bölcs ötletgyárosok embléma tervezésre 1000, kivitelezésre 4000, egyetlen műsorfüzet tervezésére 1500, kivitelezésére 3000 forintot, elvégre képzőművészeinknek, íróinknak is kell hozzon valamit a konyhára a vízihangverseny. (A szerzők természetesen a megyei tanács épülettömbjéből kerülnének ki.) r

E bőkezű és fantasztikus elképzeléseket egyébként értekezleten vitatták meg és fogadták ei(ü).

Sokáig nem untatjuk az

olvasót, de néhány példa még idekívánkozik. Karmesteri díjazásra összesen 15 200 forintot állapítottak meg, tizenöt tagú balettkarra 8000, negyven tagú zenekarra 15 000, egy másik ötven tagú zenekarra 6000 forintot. De ó, ki tudná felsorolni mindazt, mit emberi agy elképzelni képes! Elég a végösszeg: egyetlen vízi hangverseny az ezer arcú Balaton tükrén: 129 100 forint; bevétel 31 000 forint, tehát a tiszta ráfizetés »mindössze« 98 000 forint. Csekélység. .«

A jelszó szép: magasra emelni népünk kultúráját. De egy ilyen költségvetés láttán nem nehéz eldönteni, hogy a kultúra iránti rajongás, avagy az egyéni pénz- hajhászás szelleme szállta-e meg a tervezők agyát. A tapasztalatok szerint nem kétséges: egyre inkább az utóbbi kerekedik felül, s mi ez ellen és nem a kulturális rendezvény ellen emelünk szót.

Pénzsó vár ötletgyárosaink egy ilyen nagyszabású hangverseny alkalmával öt-, hatféle címen húzhatnának hasznot az amúgy is sokszor illetéktelenül kapott honorárium betetőzéseként. Van karmesterünk, aki 500 forint havi tiszteletdíjat kap; ezúttal művészeti vezető, vezénylő karmester, közös kórusokat vezető karmester, esetleg műsorfüzet-tervező lévén is, csöppenne valamicske a tarsolyába. És mit kapnának a csoportok: százakat és ezreket? Semmit. A legjobb esetiben egy kétforintos oklevelet..«

Szeretjük az újat, az ötletest, de szeretnénk a szerénységet is. Szeretnénk, ha egyesek mézesmázos hajbókolásaikkal nem igyekeznének kifacsarni jogtalanul az államkasszát, hogy dicsfény övezhesse homlokokat.

Egyszer már »lefújták« a vízihangversenyt a túlzott költségvetés miatt, de most újra lehetőség adódik megrendezésére. Csakhogy nem 129 000 forint kandikál elő a víziszínpad mögül, mindössze 30 000. Reméljük, ez korántsem csorbítja a lelkesedést.

Vízihangverseny lesz és legyen is. De legközelebb olyan tervezőket hallgassunk meg, akik felmérik a lehetőségeket, vagy ha nagyot akarnak, forintokat is szállítanak ahhoz.

»Ezer arcú tavunk kulturális életünk számára valóságos bánya. Több! Urániumbánya«. Ez igaz, és valljuk mi is. De nem engedhetjük és nem is engedjük, hogy kivételes képességű embereink állami pénzen vásárolják a babérkoszorút, s az ő »urániumbányájukká« váljék szépséges Balatonunk.

ÚTTÖRŐINK JELENTIK

VASÁRNAPI TÁRCA

Jltuidejikl

Leó, azaz Bánhidy Péter most retteg.

Pedig igazán nem azok közé az emberek közé tartozik, akik valamilyen borzalmas tulajdonságokkal rendelkeznek, olyanokkal, amelyekkel irtózatos bűnöket lehet elkövetni az emberiség ellen. Igazán nem lehet őt a népi demokrácia ellenségei közé sem sorolni, hiszen jól kijön főnökével, tisztességesen köszön a munkásoknak, ezenkívül egyéb jó tulajdonságokkal is rendelkezik, többek között szereti a feleségét és gyermekeit, szívesen elgyönyörködik a zenében, és időnként kiadós túrákat is tesz a természetben, ahonnan felfrissültén, munkába harcra készen érkezik munkahelyére.

Szóval Leó, azaz bocsánat, Bánhidy Péter egyáltalán nem egy sematikus figura. Még külső kinézésre sem az. Ellenkezőleg. Értelmes arca van, negyven éves korára elég fiatalos, nyáron kihajtott inggallérban sétál az utcán, megnyerő modorú, sőt udvarias, még véletlenül sem ül le, ha főnökével tárgyal.

Nem, kérem, ő egyáltalán nem sematikus ember, ámbár az előző fejtegetések mintha valamennyire mégis ezt mutatnák.

De nem. Van egy tulajdonsága, mondhatnánk hatodik érzéke, amely messze kiemeli őt az átlagemberek közül.

Leó észrevett egy rést a társadalomban. (Egyébként ilyen rések minden társadalomban voltak, mert mindegyikben emberek éltek, akik jót akartak, maguknak is, jót is rosszat is másoknak és a társadalomnak. Persze, a mi társadalmunkban jóval kevesebb résnek kellene lenni, mint amazokban volt, de hiszen ezt is emberek csinálják, méghozzá olyanok, akiknek nagy része féilábbal még a múltban él.) No, de ne filozofáljunk. Leó rése: az érvényesülés volt. Leó, azaz Bánhidy Péter észrevette, hogyan kell biztosan, lehetőleg jó magasan odafenn maradni, anélkül, hogy valami baja történne. S ezt oly művészetté fejlesztette, de olyanná, hogy ezt kevesen tudták utána csinálni.

Most persze kérdezhetné az olvasó: de az égre, hogyan lett belőle Leó?

JleJfCL

A kérdés jogos. Ne húzzuk az időt.

Hát kérem szépen: az előbbiek miatt.

Ugyebár emlékeznek Matuskára.akinek Leója azt súgta, hogy robbantsa fel a bia-torbágyi vasúti hidat?

Nos, Bánhidy Péter úgy lett Leó, hogy fe- lülmaradása érdekében mindig súgott a főnökének. S hogy a súgások következtében a főnökök mentek, Leó meg maradt, ugyan ki tehet erről? Ugyan ki tehet arról, hogy Leónak olyan jól kifejlődtek a súgó érzékei, mióta kiemelték a főnökök mellé? Ki tehet arról, hogy észre tudta venni mindenki gyengéjét, s eszerint cselekedett?

Persze ezt nem kényszerből csinálta, nem született vele ez a tulajdonság, inkább abból a hiedelemből fakadt, hogy csak így biztosíthatja magának a magas pozíciót, ha lehet, talán öregkoráig.

Mert Leó nagyon félt a bukástól. Hiszen annyi bukást látott már rövid tíz év alatt ebben a demokráciában. Senkinek sem fogalmazta meg, csak magában tartotta azért ezt az elvet: csak ügyesen, csak alkalmazkodva, soha ellentmondani, inkább a gyengéket észrevenni, és minden lehetőséget kihasználni. Észrevette azt is, hogy nem jó egészen magas csúcson lenni, mert ott erős a szél, sokan figyelnek arra, túl nagy a reflektorfény, s még ennél is nagyobb az irigység. Legjobb, ha az ember valamivel a csúcs alatt marad, mert az kevésbé feltűnő, ott még szabadon lehet mozogni, könnyen kihasználható a főnök hibája, sütkérezni lehet az ellenzékiség és a lojalitás napfényében, szinte erőfeszítés nélkül hozzá lehet jutni a főnöki kegyekhez és a beosztottak alázatához, vagy cinkostársra lelhet azokban, akik — hasonlóan hozzá —. foggal-körömmel ragaszkodnak jó helyükhöz, a kényelemhez, s ami ezzel együtt jár, a prémiumhoz és egyebekhez.

Egyébként azok közé a közmondásbeli okosokhoz hasonlította magát, akik más kárán tanultak. Még a kapitalista világban, irodista korában, egyszer tanúja volt annak, hogy a főkönyvelő szembeszállt az igazgatóval, mire

a következő pillanatban az utcán találta magát. Mielőtt azonban elment volna, azt mondta Leónak, aki mélázva ült az aktacsomó felett: »Látja fiam, tanuljon a példából, sohase nyíltan szembeszállni, inkább megkerülni, körültekintően előkészíteni, segítőtársakat keresni. De sohasem szembe támadni, érti?«

Leó kezdte érteni.

így azután, mikor eljött a kiemelések ideje, s az tanult, aki éppen akart, elvégzett egykét tanfolyamot, pár év alatt szakvizsgázott, ezalatt párhuzamosan mint »törekvő és tehetséges ember« egyre emelkedett a ranglétrán. Egész a mostani helyéig.

S ezt a helyet hat éve tartja, mind a mai napig. Tartja annak ellenére, sőt talán éppen azért, hogy ez idő alatt éppen négy főnök váltotta egymást fölötte. Az ő segédletével.

Leó büszke erre a teljesítményre. Joggal. NQm mindenki képes ugyanis egyszerre sugalmazni is a főnöknek, aztán végrehajtani saját gondolatait, irányítani egy embert bizonyos irányba, és amikor az ezek miatt elbukott — elillanni mellőle, tisztán és sértetlenül állni a világ előtt, míg a másik, a főnök megvetve és elárulva eltávozik a balfenéken.

Leó módszereit egyébként érdemes megfigyelni, mert azok rendkívül változatosak, élénk megfigyelőképességet, ragyogó színészi tehetséget, az ellenfél lelkivilágának nagyszerű analizálását mutatják.

Az első három esetnél még csak tanult, legalábbis így állapította meg magáról. A negyedik, az volt az igazi, a művészi lebonyolítás.

De menjünk sorjában. Az első főnökét a nagy ellenőrzési körutakon a jó hűvös borospincék irányába vitte, egészen addig, ameddig bele nem merült magától a nedűbe, és el nem feledkezett feladatáról. A második főnöknek sorra bemutatta a legszebb menyecskéket, diszkrét mosollyal értéséi e adta, hogy lehet keresni valamit, s ugyanilyen diszkréten el is távozott a színről. A harmadik főnök teljesen rábízta magát a személyi ügyekben való döntéseket illetően, s mire kiderült, hogy ez szakmai gyengülést és öcsibácsi viszonyt hozott — addigra a főnök távozott, a jó barátok maradtak.

Hát ide cseppent a negyedik főnök, aki nagyvonalú és kicsit rátarti ember volt. S Leó most is tudta, mit tegyen. Nem lett volna Leó, ha nem tudta volna.

Ez a főnök elméletieskedő ember volt, nem

szerette a nagy körutakat, annál jobban a négyszemközti csevegéseket, kis feketekávé mellett. Leó hamar kimutatta neki, mennyire helyes ez a módszer, így szólva: »Az egész Iroda fellélegzett, kedves elvtársam, mióta itt van... Most végre van időnk gondolkodni is, mélyen elemezhetjük a munka frontjait, hibáinkat és erényeinket, melyek révén magasabbra juthatunk, a dicső szocializmus csúcsaira ... Egyébként, ha megengedi, nekem külön örömömre szolgál, hogy végre egy intelligens, szocialista humanizmussal teli szívű, ragyogó embertípus került hozzánk, aki az én gondolkodásommal, úgy érzem tisztelettel, annyira rokon...« A főnök elégedetten bólogatott. Hamarosan tegeződtek. Leó minden kis üggyel bejárt a pámás ajtó mögé, s egyszer- csak az íróasztala is, hogy, hogy nem, odakerült. Majd beszokott a többi barát is, akik soha nem felejtették el hangsúlyozni tiszteletüket a főnök iránt, s amikor az döntött valamiben, sóhajtoztak, hogy: »Nahát, milyen nagyszerű ez.., Nekünk soha nem jutott volna eszünkbe... Hogy miért nem előbb jöttünk ide?« De hogy a döntést miért nem hajtották végre, arról nem beszéltek. Minek is beszéltek volna, amikor senki sem törődött azzal?

S amikor már senki sem törődött semmivel, s minden a feje tetejére állt, amikor tisztelettel vettek a főnöknek egy motort, tisztelettel kifizették az üdülését, tisztelettel szereztek neki anyagokat a házépítéshez, akkor lecsapott a bomba, mert mindezeket elfelejtették lekönyvelni valahová, ahova tartoztak a dolgok.

A főnök ment, s Leó sorsa most is a maradás volt.

De Leó, azaz Bánhidy Péter, most retteg. Az új főnöknek ugyanis szúrós szeme van, és Leó ezt nem szereti. Azt sem szereti, hogy az íróasztal kikerült a pámás ajtó mögül, s a főnök hozott magával valakit, aki hiába, tud, meg kell hagyni, tud. És tőle kérdez meg mindent, nem Leótól. Ez így megy most már hónapok óta, és érzi, egyre jobban hidegedik a légkör. Főleg az eddigi barátok változása, az aggasztja. Ezek megfordultak, már nem olyan bizalmasak hozzá. Mi történhetett?

És egyszer csak megtudta: megvizsgálják a vállalatot a felső szervek. A bevételtől a kiadásig, a házépítéstől a feketékig.

S most Leó retteg. Fél saját Leójától.

Pedig az nem is Leó.

CSÁKVÁRI JÁNOS

^