Somogyi Néplap, 1958. március (15. évfolyam, 51-76. szám)

1958-03-09 / 58. szám

SOMOGYI NÉPLAP 2 Vasárnap, 1958. március t. Korszerűsített komp, hajó indul a tavaszi balatoni menetrendben ÉSZRE KELLENE VENNI! Eredményes mérfegzárő a Háziipari SzdvelHtzeiriél E héten tartotta rendes év! nérlegzáró közgyűlését a Ka- tosvári Háziipari Szövetkezet, így esztendő munkájára, tredményeire tekintenek visz- iza a tagok. Az elmúlt év igyancsak szép fejezete volt i szövetkezet fejlődésének. Vemesak a termelési érték nö­vekedett, nemcsak új üzem­készek születtek, javult n mun- iá termelékenysége is. Mind- ibből következik az, hogy a izövetkezet vagyona is gyara- Jodott és az évi részesedés isszege elérte a százhatvan- szer forintot, azaz egy sze­gélyre mintegy 7,9 százalék ’izetés után járó részesedés iutolt. Hadd említsük a sok iözül Tipli Jánosnét, a kötődé ;gyik dolgozóját, aki erről a nérlegzáró közgyűlésről mint- 5gy 2952 forint fizetés után iáró haszonrészesedést vitt ha­sa családjának. _A megtörtént új vezetőség választás nem sok újdonságot lozott. A közgyűlés tagsága a régi vezetőség többségét alkal­masnak találta a szövetkezet lovábbi irányítására. Talán mnyit még ehhez, hogy öröm­mel üdvözölhettünk az új ve­setőségben egy-két fiatal ar- ;ot is. Itt említjük meg. hogy gen nagy ambícióval látott munkához, s a jövőben foko- sottabb segítséget kíván nyúj- ianl a munkához a Háziipari Szövetkezetnél nemrég zász­lót bontott KISZ-szervezet. A mintegy húsz tagú ifjúsági szervezet terveiben a tánctól, i kultúrától a munkaverseny ébren tartásiig sok olyan prop, ram szerepel, amely összeko­vácsolja, munkafegyelemre neveli a szövetkezetben dol- gpzó nagyszámú fiatalt. Ma tnár csak kellemetlen emlék csupán a KISZ-t alakító ta­goknak az, hogy — amint ne­künk a KISZ vezetők elmon­dották — egyes szövetkezeti tagok, mint például dr. Kri- <er Pál, nem nézték valami (ó, szemmel és bizalommal a szövetkezet KlSZ-szcrvezeté- nek zászlóbontását. Persze a fiatalok elhatározását furcsa viselkedésükkel sem tudták befolyásolni a rosszhisze- tnűek. A KISZ-szervezet megala­kult és tagjai napról napra szaporodnak. Úgy hisszük, hosrv az eredményes mérleg­zárás és a fiatalok felfrissült törekvése szép kezdésnek is számít, amely minden bizony­nyal magával hoz majd egy újabb sikeres gazdasági évzá­rót. A Balatoni Hajózási Vál­lalat téli pihenője a végéhez közelgőt. A téli karbantartás és tatarozás eredményesnek mondható. A tavaszi menet­rend forgalmát lebonyolító hajók már készen állnak az indulásra. Az utolsó simítá­sokat végzik a nyári hajó­kon is, csupán a teherszállító gőzösökön folyik még na­gyobb átalakító munka. — Lesz-e változás a me­netrendben a múlt évhez vi­szonyítva? — kérdeztük a hajózási vállalat igazgatóját. — Lényeges változásról nem beszélhetek — hangzott a válasz —, talán annyit, hogy Keszthely és Badacsony kö­zött 15 nappal korábban, te­hát már június hónap végén megindul a személyhajó. Az aligai hetenkénti egy járatot az idén naponkéntivá tesz- sztik. Egyébként az irányelv az volt, a hajójárat sűrűségének meghatározásakor, tekintettel arra, hogy a nyári forgalom­hoz viszonyítva kevés sze­mélyhajó tonnatartalommal rendelkezik a vállalat, ezen a nyáron több hajót tartalé­kolnak, és ezeket mindig ott vetik majd be, ahol a leg­szükségesebbnek látszik. így tervszerűbben és hatéko­nyabban tudja szolgálni a ha­Az első pillanatban megle­pett. Magam sem tudtam, mi­nek nevezzem, mert hogyan is érnek egy huszadik század­beli újságírót az interjú íelve- tele előtt a meglátogatott vál­lalat részéről tett kijelentések, hogy »... — Az újságtól... Hm, hát kérem! Tessék tudomásul vennnl, nekünk miniszteri (főigazgatósági, al, fel, kül és mit tudom én még milyen) utasításunk van arról, hogy sajtónak, rádiónak adatot ki­adni szigorúan tilos...-* Nem, kérem, félreértés ne essék. Ezt nem az ágyugyár- ban, nem is a kém és diver- záns központban, hanem (urambocsá) a Halászati Vál­lalatnál és legutóbb a Házi­ipari Szövetkezetnél adták józás a nyaralóközönség igé­nyeit. Jelentős eseménynek tart­ják a vállalatnál a Balatonfü- reden korszerűsített komp üzembehelyezését. Az új komp mindkét oldalán mint­egy 50—50 centiméterrel lett szélesebb a régebbinél. Jobb motorokkal és propeller-rend­szerrel dolgozik. Nagyobb bu­szok, teherautóik szállítására is alkalmas. Ez a súlyosabb és nagyobb teljesítményű komp a nyár folyamán már megbirkózhat majd a szelek­kel is, amelyek útirányából eddig rendszeresen eltérítet­ték. Egyébként egy 4 Ikarusz és 4 nagy teherautó befogadá­sára alkalmas komp tervezé­se most folyik. Újdonságnak számít a Sió­foki Hajózási Vállalat szülöt­te, a csinos, félig vízibusz külsejű, félig nyitott fedélzetű »Siófok** nevű, száz embert befogadó személyhajó vízrebo- csátása is. Igaz, hogy sok új nem tör­tént a múlt évhez viszonyítva a balatoni hajózásban. Hisz- szüik azonban, hogy a forga­lom lebonyolítása a tavalyi­nál — még erős szezon esetén is — sikerültebb lesz, jobb szervezéssel elősegítheti ezt a vállalat és az üdülők keve­sebb bosszúságával érhet vé­get majd a nagy nyári sze­zon. MI EZ? tudtomra. Merthogy (puff ne­ked nyilvánosság!) a ponty, mikor és főként, hol rakja le az ikráit, tetszik vagy nem tel. szik neki az időjárás és hogy a Háziipari Szövetkezetnél sü­tik vagy főzik a fűzvesszőt, ugyebár ez egyelőre fontos ál­lamtitok — vagy nem? Hát akkor?... — Ne ker­teljünk. Az ilyen gesztus min­den bizonnyal a sajtó nyilvá­nosságának durva megsértése, annak a sajtónak, amely már több mint egy évszázada tá­jékoztatja olvasóközönségét, annak a sajtónak, amely (te­kintsünk el az ellenforrada- dalom időszakától) egy évti­zed óta hivatása magaslatára emelkedett, amikor minden erejével a szocializmus építé­sét igyekszik szolgálni. Szöszi még írni sem tu­dott, s csak küszködve be­szélt, máris felfedezte a ver­set. Nem is csoda, öt évének ■minden kotnyeles kíváncsisá­gával ott csetlett-botlott is­kolás testvérei között, amikor azok tanultak. Semmi nem érdekelte annyira, mint a verstanulás.'. Amikor a nő­vére, vagy a bátyja verset tanult, Szöszável nem volt semmi baj. Némán álldogált, vagy üldögélt és hangtalanul mondta a nagyobbak után a szöveget, amiből azután foszlányok meg is maradtak boglyas fejében. Egy napon azután, amikor iskolás lett azzal lepte meg a nagyobbakat, hogy ő írt egy verset. Testvérei ámulva néztek rá. Hiszen alig harma­dik napja iskolás és azért ennyi idő alatt nem lehet megtanulni az Írás ördöngős tudományát! A versírást meg különösen nem! — Szöszi, ne hazudozz! — förmedt rá a bátyja szigo­rúan. — Olvasd csak ei, Szöszl- kém! — biztatta kajánul a nővére, aki látta, hogy a pa­pírlapon, amit a kislány szo­rongat, nincs egyéb néhány ügyetlenül leírt »a« meg »b«- betűnél, no meg egy csomó kriksz-kraksznál. Szöszi egy elsőosztályos ko­molyságával emelte orra elé Igen, mondjuk ki, hogy az Ilyen és hasonló belső utasit- gatások a párt sajtójának semmibevételét tükrözik. Vagy még mást is? Feltét­len: Az olyan főigazgatóságok, amelyek holmi jó előre idő­zített »belső» utasítgatással revolverezik vidéki vállala­taikat, igyekezve elszigetelni őket a sajtó nyilvánosságától — ködösítenek. Ahol pedig ködösítésre van szükség, ott aligha van rend­ben az a bizonyos széna... A szocialista sajtó a dolgo­zók helyes tájékoztatását szolgálja. Éppen ezért a jö­vőben sem hajtunk fejet az ilyen vállalati »belső nká- zoknak**, amelyek ezt a tájé­koztatást korlátozni és csor­bítani akarják, akármilyen szándékkal teszik is azt. — sz. n. — a titokzatos papírlapot, s vé­konyka hangon kezdte a ver­set. Persze, hogy nem az ösz- szefirkált lapocskáról, hanem fejből: »Pici voltam, megszülettem, nemsokára felnövekedtem, férjhez mentem, gyerekem lettem«. A költemény sokáig maradt műsoron a családban. Vala­hányszor derűs történetekről volt szó, újból és újból el­hangzott. Szöszi már nagy­lány volt, már ő is kívülről megtanulandó versekkel baj­lódott, de még mindig emle­gették első és egyben utolsó költői művét. S emlegetik ma is, amikor már jövendölését igazolva, tizenkilencéves fej- iel egy kétéves kisfiú ma­mája. Nem tehetek róla, ha gyer­mekversek kerülnek a kezem­be, amiktől az ember termé­szetszerűleg gyermeki bájt, naívságot, hamvas tisztaságot vár, mindig Szöszi verse jut eszembe. Talán azért, mert a manapság írott gyermekver­sekből éppen ezek a varázsla­tosan ható kellékek hiányoz­nak. Nem régen két rővidszok- nyás, kipirult arcú kislány kopogtatott bg a szerkesztő­ségi szobába jóval fél öt után. Kilenc-, tízévesek lehettek Verseket hoztak, melyeket, jó barátnőkhöz híven, ketten írtak. Hm... gondoltam, ko] lektív alkotás. S derűsen kezdtem olvasásukat, azt re­mélve, hogy bearanyozzák ezt a múlófélben lévő munkana­pot. »Emlékek eev bályos or­szágról« — ígérte az elsőnek a címe. Olvasni kezdtem és üélszemimel figyelve a két kis költőt, csak gondolatban húz­tam alá a gyöngybetűkben -űrűn előforduló helyesírási hibákat. Érdekelt, mit irha* »egy bályos országról« ez a két kislány, akiket a távoli Afrika — (mely nem ország ugyan, de földrész — bizonyá­ra valamelyik földrajz-érán ihletett meg. Alig jutot+am túl, a második soron, amikor be kellett ismernem, téved­tem. Távolról sem földraiz- órai eredetű a versihletése. In­kább csak a mesebeli Afriké ról szóló rumba szövegének általános iskolás fokra való transzportélása. Volt abban szó pálmafák alatt ölelkező szerelmeseklről, perzselő! éj­szakáról, s egyéb zasryvasá­gokról, amit az ember min­den »nagyiigényű« slágarsaö- vegtoen megtalálhat, ha bosz- szankodni akar. Elkedvetlenedve kaptam a másik vers után, how az majd más lesz, s bebizonyít­ja, hogy kilenc-, tízéves gyer­mekeink még gyermekek. De a következő vers tette fel még csak igazán csalódottságomra a koronát. Idézem, mert nem szeretném, ha az olvasó ol­csó puritanizmussal gyanú­sítana meg. »Eressz be hozzád félbarna kicsike babám, mert már régóta csókra epedez a szám. Szemed, mint csalogató napfiny hívogat feléd, szívemben a vágy reménye Álmomban forró csókodtól égett a szám. hát ugye nem hagysz elveszni, kicsike babám. Csak egy szót szólj, s fék gyűlt szivem lánggal éq, szeretlek édes, szeretlek halálomig«. Elolvastam hát ezt is és kezdtem kényelmetlenül érez­ni magamat, mert most el­következett az a perc, amikor á két kislány rámfüggesztette szemét, s azt várták, hogy megdicsérjem közös versüket. Szidjam össze őket, hogy miért nem tanulták meg a helyesírást, hogy miért hor­danak össze ilyen sok, nem nekik való butaságot? — válto­gatták egymást a gondolataim. — Hagyjátok itt a verseket, s hozzatok másféléket is, ne csak ilyen szerelmeseket. Jó? Most rajtuk volt a sor a csa­lódásban. Sértődötten mentek el, azóta sem jelentkeztek. Pedig azóta is sokat gondol­jam rájuk. Sokat gondolkod­tam azon, vajon ki a felelős azért, hogy ezek a még ba­báikkal játszó kislányok, ko­rukhoz nem illő módon vers­ben csalogatják »félbarna ki­csike babáikat«, akik minden bizonnyal velük egyidősek. Azon is gondolkodtam, va­jon nem veszik észre a szülők és a pedagógusok, hogy gyer­mekeiknek és a rájuk bízott gyermekeknek a lelke ízetlen slágerszövegek receptjére vé­nül meg a szemük előtt? Észre kellene venni, nem kevesebbért, mint azért, hogy gyermekeink gyermekék ma­radjanak. LÁSZLÓ IBOLYA A HALHATATLANSÁGIG ■ A nagy konyhaasztal körül ült a család szavazati joggal bíró két tagja, a felesége és az anyósa. Máté a hokedlin terpeszkedett, ke­resztrejtvény felett silabÍ2ÁU, dsurcás ábrá- zattal, könnyektől csillogó szemekkel. — Papa leérem, nem most azonnal, dehát húsz éves vagyok, szeretnénk Arankával a jövő tavasszal... — Tudod te, Bertalan, hogy ki ez az Aran­ka? Nem tudod, mert te soha nem tudsz semmit. A szerszámgépgyárbavalami új isten az apja, azelőtt utcai köszörűs volt, fe­lesége pedig mosónő! Hát képzelheted! — Mama, igazságtalan vagy. Az öreg Báder Igen rendes munkásember, üzemvezető. Soha­sem volt köszörűs. Aztán az Aranka olyan lány... — Taknyos, hogy mersz feleselni anyád­dal? — csattant bele a diskurálásba az öreg Ágostonná hangja. — A mi családunkban, már az Ágostonokéban mindig rendes embe­rek voltak. Sajnos apád családjáról ezt nem mondhatom, de ez most nem is érdekes. Ha te egy utcaszélen összeszedett cafkát akarsz ide behozni, hát én mindjárt megrendelem a koporsómat, mert túlélni úgy sem fogom. — Akkor elmegyek. — Ezért hoztalak a világra? Jaj istenem! — Ezért hoztam édesanyádat a világra? Szűz Máriám, ne hagyj el! — Bertalan, neked egy szavad sincs? — Nézzétek, én nem látom olyan siralmas­nak a dolgot, mint ti. Egyébként is ki tud­ja ma, mi jó. m : rossz? Arem kell az ereszből olyan nagy dói got csinálni. Majd meglátjuk. — Most pedig feküdjünk le és aludjunk, jó? Bertalan még elmesélte a holnapi külde­tését, beigazolnia, hogy Hegyi mennyire a helyzet magaslatán áll. Külföldi pénzügyi tárgyalásokba is befogja a kormány, mint' a kor egyik legnagyobb pénzügyi szakembe­rét. Beszélt előléptetéséről is, ami aztán az * 27. aggódó hitvest végképp meggyőzte, és szerel­mesen, hosszú évek kialakult nagy prakszi- sával megcsókolták egymást, hogy álomba szenderüljenek. Nem részletezem az éjszakát, legfeljebb csak annyit róla, hogy Kovács Bertalan disz­nótorról álmodott. Megesik az ilyesmi. Mondjak valamit a másnapi utazásról? Nemigen érdemes. Az utazásban már évti­zedek óta semmi szenzáció sincs. Legfeljebb a vonat elindulása és megérkezése szokott iz­galmakat kelteni. Az elindulás azért, mert nem biztos, hogy az ember ülőhelyhez jut. Az érkezés meg azért, mert nem biztos, hogy egy idegen városban fellelhető-e egy koszos szálloda, ahol a tévelygő utas éjjeli nyoszo- lyához jut. Bertalan főleg az előbbi miatt izgult, mert míg az állomáshoz ért, ketten is leállították, jó néhány percet lefaragva drága idejéből. Az első Bibike volt. Egy fű­szeres boltból imbolygott ki a drága, majd­nem összeütköztek. — Csak nem utazik, Kovács kolléga? — De igen, Sopronba, hivatalos ügyben a főnök után. — Hegyi?.,. — Hegyi. Igen fontos tanácskozás kezdődik ott, nemzetközi szinten. Én viszem ebben a bjőröndben a szükséges dokumentumokat De csókolom a kezét, sietek, hogy helyet kaphassak. Míg ezeket a szavakat illedelmesen Bibike felé rebegte, megrökönyödve látta, hogy a tisztes hajadon arca hamuszürke lesz a jó­tékony festékréteg alatt. Zilál szegényke, mint egy agyonütött kacsa, összecsuklásra kész állapotba jut, amitől csak az menü meg, hogy mindkét karjával Bertalan nyaka köré akaszkedik. —. Szűz Máriám. Ez a váratlan dolog megingatta Bertalan testi egyensúlyát is, kénytelen volt letenni a bőröndöt, nehogy a nyakába lógó édes teher az aszfaltra tántorítsa. — Tudtam, tudtam, hogy ez lesz a vége. Itt hagyott, szökik a pimasz. — Kire tetszik gondolni, Bibike? — Arra a piszokra! Bőgött a hajadon vagy egy percet Ková­csunk kebelén. Bertalan emiatt már-már lel­kileg is majdnem megtántorodott. Természe­tesen a hulló asszonyt könnyek miatt is, meg hogy még lekési a vonatot, de elsősorban férfiúi szeméremből, mert az utcai járókelők közül egyre többen csodálkoztak rájuk. Ber­talan nem szerette a látványosságot, főleg ilyen szituációban nem. Bibike azonban hir­telen feloldotta a lelkek és testek ideges fe­szültségét: — Én is magával utazom. — Hogyan? Butaság ilyen kérdést feltenni, főleg ak­kor, ha egy szót sem felelnek rá. Bibiké nem felelt, hanem megindult Bertalan mel­lett, katonásam, rakta picike lábait, száját keményen összeszorította, mint a csatába in­duló gárdakuvitány. A négygyerekes család­apa menet közben ugyancsak hitiedezett az újabb helyzeten, de hiába próbálkozott meg százféle szép szóval, útitársát sem megszólal­tatni, se visszafordulásra bírni nem tudta. Akárhogy törte is a fejét a váratlan helyze­ten, nem tudott rá magyarázatot találni. Éppen beléptek az állomás várócsarnoká­ba, amikor anyósa barátnője, Matild néni botlott beléjük, de oly váratlanul, hogy Ber­talan még köszönteni is elfelejtett. — Mit izén a családjának, a feleségének, az anyósának és a négy gyermekének — fog­ta meg a kabátja szárnyát minden bejelent tés nélkül a kövér dáma és csúfondáros sze­mével Bibikét vlzitálta. — Ó, pardon. Kezét csókolom, Matild néni. Ezer bocsánat, hogy nem vettem észre, de tetszik tudni, amikor az ember így elkésve érkezik az állomásra, se lát, se hall. — Úgy? Utazik talán? — Tetszik tudni, hivatalos ügy, Sopronba... — S a kisasszony? Ez alatt a röpke és nem óhajtott terefere alatt Bibikét elfogta a sírógörcs, amit az idegen, kíváncsiskodó matróna előtt valami­képpen lepleznie kellett, s nem talált más megoldást, Bertalan vállára omolva szipogta ki magát. Ez az akció igen kínos csendet váltott' ki. Matild néni úgy bámult, mint kép- kiállításon szokás. Már nemcsak két szeme villogott csúfondárosan, hanem szája apró bajusszal keretezett szegletében is ott ült a gúnyoros mosoly. Bertalan is tipródott kín­jában, mindenképpen idegesítette a helyzet, a slrdogáló titkárnő, a mozdulatlanul[ szemlé­lődő vénasszony, az állomás nagy órájának baktató mutatója, a pályatestről behallatszó mozdony-szutyakolás. Főleg az utóbbi, mert feltámadó lekiismerete az utazásra figyel­meztette. Jobb karjával gyorsan megfogta Bi­biké omlatag, bodoródó hajfürtökkel glóriá- zott fejét, baljával letörölte permetező köny- nyeit, gügyögött valamit, majd az elárvult öregleányzót Matild néni domborodó kebe­lére tessékelte: — Bocsánat, indul a vonaton. Kapta a nagy táskát, iramodott a vonat felé tülekedő embercsoport nyomába. Még el sem tűnhetett a tömegben, amikor Matild nénin pihegő Bibike eszmélkedni kezdett. Halk, röpke sikoly hagyta el rúzsozott ajkát! — Ne higgyen a férfiaknak — rebegte könnyes orcával az elképedt öregasszonynak és iramodott 6 is a vonathoz, Kovács Berta­lan nyomtalan nyomdokába. — Ki hitte volna? — tűnődött a magában maradt anyósi barátnő. — Ki hitte zsolna? — elmélkedett Kovács Bertalan egy harmadosztályú vasúti kocsi előcsarnokában, táskástul együtt a W. C. aj­tajához szorulva a túlzsúfolt közlekedési al- Izalmatosságon. Ki hitte volna, hogy egy hi­vatalos küldetés ennyi zavarral kezdődik.* Mert az kétségtelen, hogy a vénasszony per­ceken belül viszi a, hírt a családi fészekbe, felvilágosítja háza két arkangyalát, hogy ö, mármint Kovács Bertalan lányokkal szökik, vagy lányokat szöktet, vagy lányok elől szö­kik. Eh! Aztán ki hitte volna, hogy egy meg- kergült kolléganő lesz a bőrönd mellett má­sodik csomagja, amire semmiféle főnöki in­tézkedést nem kapott. így eléggé terhes a soproni küldetés, főleg, hogy a mellette áll- dogálló fehérnép még mindig az egereket itatja, időnként még jajgat is hozzá. Annál is inkább nyugtalanító ez, mert a körüláUók is odafigyelnek. Elkeseredetten simogatja Bibike fejét. (Folytatása következik.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom