Somogyi Néplap, 1958. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-05 / 4. szám

SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1958. január 5. MEZEI ZSUZSA: — Novella — Egy szép, szőke., szelíd- iekmtetfi fiatalasszony a vo­natablakból nézi a reggeli napfényben fürdő tájat. Aj­ka olykor megrándul, gondo­latai valahol nagyon messze járnak. Elfordítja a fejét a* ablaktól. Ránéz kisfiára, aki a pádon fekszik mozdulatla­nul, csak egyenletes lélegzé­se áralja el, hogy él. Sápadt arcocskájában ragyognak — mint két nagy csillag — okos fekete szemei. Erzsi körül­néz a kocsiban, vele szemben egy fiatalember ül, újságot olvas, néha feltekint és el­gondolkodik, majd újra az olvasásba mélyed. A fiatal­ember mellett egy falusi né­niké alussza az igazak álmát. Más nincs is a kupéban, csak ők négyen. Az asszony tekin­tete visszasiklik a pádon fek­vő kisfiúra, az ő fiára. Hirte­len megdöbben. Tomi hc-son- Iít az apjára. Nyomasztó ér­zés lesz úrrá rajta, szemrehá­nyásokat tesz magának, hát csak ennyire ismeri a fiát, akit ő szült, akivel hat éven keresztül élt. Hirtelen védi magát maga- magával szemben, de hiszen ö nagyon keveset volt a gye­rekkel együtt, csak este, _s akkor is mindig nagyon fá­radt volt. Lázasan figyeli to­vább fiát, a szeme, a szája, orra, mind olyan, mint Péter. Csak a haja az övé. Lassan maga elé Idézi Pétert. Látja a mosolygását, csillag-fekete szemét, érzi ölelését, csókját. Szemébe lopakodnak a köny- nyek, az emlékezés könnyei. Hazugság lett volna? — kér­dezi önmagától. Szóltál va­lamit, anyu? — hallja Tomi hangját, de valahonnan na­gyon messziről. — Óh, sem­mit! — siet a válasszal, majd folytatja. — Próbálj aludni, édesem, ma korán keltél, fá­radt lehetsz, meg álmos is. Az újságos fiatalember rá­néz az asszonyra, majd las­san felkel, odamegy Tomi­hoz. Leül hozzá a padra és megszólal: — Ugye, nem fá­radtál el, öcskös, te már nagy gyerek vagy ahhoz, ezt csak anyu mondja azért, hogy téged kicsinyítsen. Er­zsi nagyon hálás a fiatalem­bernek ezért az egy pár szó­ért. Ránéz az ismeretlen fér­fire, aki most Tomival be­szélget. Az asszony lopva für­készi az ismeretlen arcot, kis pisze orr, fekete szemöldök, amely alól mintegy megnyug­tatásképpen csillog két okos, barna szem. Szép, magas­homlokú fiú, ha előre hajol, a homlokába hullanak gön­dör, barna fürtjei. Nem lehet több húsz évesnél, állapítja meg Erzsi. Újra a kisfia hangját hallja: Magának, bá­csi, nincs olyan szép hintalo- va, mint nekem, mert ne­kem azt apukám csinálta, még mikor nagyon pici vol­tam. Bácsi, magának nincs is olyan apukája, mint ne­kem. Egyszer régen, amikor még apu is ott lakott nálunk, elmentünk vele szánkázni, apa húzott, még futott is, mint egy igazi paci. Maga nem tud úgy futni, mint az apukám? — Honnét tudod, hogy nem tudok úgy futni, mint az apukád? Talán még job­ban is, mondja az ismeretlen, és mosolyog. Tomi szeme nagyra tágul a csodálkozás­tól: Az nem lehet, hogy a bácsi jobban tudjon futni, mint az apukám, hiszen az centercsatár a Kinizsiben. Maga nem tud úgy futballoz­ni, mint az apu — teszi hozzá lekicsinylőén. Az ismeretlen csendesen mosolyog, Tomi hirtelen megszólal: »Igaz is, még meg sem kérdeztem, mit gondolsz, anyu, apu várni fog? Erzsi összerezzent: — Igen, várni fog, de ha jó fiú leszel, még csokit is vesz, de aludjál, mert fáradt leszel, mire odaérünk. Most már nem érdemes aludni, mondja és legyint, de azért megfor­dul és aludni próbál. Az asszony tovább szövi a gondolatait. Vajon milyen lesz Péter, kedves-e, durva-e, nem fogja-e őket kidobni. Szereti-e még őt? Kínozza a kétségbeesés, a férj iránti szeretet. Most jött rá arra, ezen az egy órán, amit há­rom évig nem bírt megfejte­ni, szereti az urát. Tűnődésében újra kisfia hangja zavarja meg: »-Mondd anyu, tényleg fog várni az apu? — Igen, várni fog — mondja, pedig maga sem tudja, szavai igazak-e? A vonat közben bedöcög Kaposvárra. Erzsi meglepőd­ve ugrik fel, összekapkodja holmijait, Tomira ráadja a kiskabátot. Kinéz az ablakon, elétárul a szülővárosa. Ka­posvár, ahol született és élt, aztán itthagyta és most, bár ha szorongva is, de vissza­tért. Az ismeretlen fiatal­ember hangja téríti magá­hoz az emlékezésből, — ne segítsek valamit. — Óh kö­szönöm, rebegi az asszony. A fiatalember felkapja a bőrön­döt, leugrik a vonatról, lese­gíti az asszonyt és a gyere­ket, majd megszólal. — Hát mikor találkozunk újra, öcs­kös? — Nem tudom, mond­ja halkan a gyerek, majd kérdően az anyjára néz. Er­zsi elfordítja a tekintetét. Az idegen észreveszi és már sejt valamit, majd újra meg­szólal. »Hogy hívnak, lega­lább azt mondd meg. — Szalai Tamásnak hívnak — mondja é3 mielőtt Erzsi válaszolha­tott volna, eltűnt a tömeg­ben. Elindulnak. Kiérnek az ut­cára, Erzsi tétován megáll. 5 lost merre? De azért mégis elindulnak a Dózsa György utcán. Tomi lassan vánszo­rog anyja mellett, nagyon fá­radt és álmos is, de nem nya­fog. Elérnek a jól ismert ház­hoz. Az asszony felnéz az ab­lakra, azok sötétben bámul­nak vissza rá, mintha csak azt mondanák: minek jöttél, ki hívott. A szeme könnyben úszik, de azért lenyomja a kilincset, belép a sötét kapualjba. Jól ismert hely, itt csókolta meg először Péter. Az arcán végigfolyik az első könny­csepp, gyorsan letörli, erős akar lenni. Elér a házmester- lakásig. kopogtat. Nem vala­mi barátságos választ kap: — Az ördög vigyen ei! Ki az? Erzsi belép, maga után húz­za Tomit. A kövér házmes- terné a tűzhely mellett állt, megfordult, hogy láthassa a belépőt. Ahogy meglátja Er­zsit, odaszalad, átöleli és szinte sírva mondja: — Iste­nem, három év után újra itt­hon, hogy fog ennek örülni Szalai elvtárs. Meglátja To­rát. kérdőn néz Ercsire. A fiatalasszony halkan mondja: a kisfiam, Tomi, hát meg se ismeri, Mariska néni. — De sokat dajkáltalak és most meg sem ismerlek, ölé­be kapja Tomit. — De meg­erősödtél, — aztán mondta volna tovább. Erzsi, hogy megszakítsa a szóáradatot, remegve kérdi: — Hát Péter7 Mariska néni felemeli pámás kezét, mintha valakit áldani akarna. Az lelkem, egy szo­morú ember, szereti az még magát, na jöjjön, felkísérem, mos Is itthon van, biztosan megint magáról ábrándozik. Ej, ha egyszer visszajönne, mindig ezt mondja, már há­rom éve. Erzsi kéren fogta Tomit, Mariska néni a bőröndöt és elindultak az emelet, talán a boldogság felé. A fiatalasz- szony lassan ment, gondolko­dott. Megálltak a lakásajtó előtt. Erzsi segélykérőén hát­ranézett Mariska nénire, az bólintott, s Erzsi tétovázva lenyomta a kilincset. Belé­pett a konyhába, ahol étel­szag csapta meg az orrát. A szoba ajtaján akkor lé­pett ki a férj. Meglátta fele­ségét. Az eddig elfojtott sze­relem vad erővel rohanta meg. — Erzsikém, hát visz- szajöttél, úgy vártalak! Ma­gához szorította az asszonyt, úgy, mintha sohsem akarná elengedni Újra érezte a ked­ves asszonynak a jelenlétét, akit szeret, aki hiányzott ne­ki. Érezte a forró asszonyi testet, Erzsi szívének dobo­gását. Az asszony ráborult a férfi széles mellére és elered­tek a könnyei először az el­ső, aztán utána a második, harmadik és végül nem tud­ta megállítani a könnyzáport, sírt, úgy, ahogy soha még. Benne volt ebben a lelke, a fájdalma, a szerelem, min­den, amit érzett. A kisfiú meglepődve bá­mult a két felnőttre, hiszen ő nem tudta mi ez, csak érezte, hogy valami nagy, ami neki Is hiányzott. Sokáig nézte őket, végre megszólalt, vékony gyerekhangján: Anyu, ez a bácsi apu? Péter eleresztette az asszonyt és ránézett a vékony hang tu­lajdonosára. Előtte állt egy hatéves kisfiú, hamvas, sző­ke hajjal, sápadt arccal, amelyben értelmes, ragyogó, fekete szempár tüzelt. A fér­fi szemét elöntötte a könny. A gyerek újra megszólalt, panaszos, magas hangon: édesapám. Ez a szó Péter szívéig hatolt -'és ott feléb­resztett egy szunnyadó ér­zést, az apa: szeretetet.' Fel­kapta a fiút, a gyerekét, az övét, akit három évvel ez­előtt látott. Erzsi ködös szemmel nézte a két embert. Az egyik férfi a másik majd csak le9z. Hir­telen eszébe jutott a sok át­sírt éjszaka. A két szív, az anya és a fia szíve várta azt a harmadik szívdobbanást, az apáét. Most újra együtt dobban a három szív. A fér­fi, kezében a gyerek kezévei lassan közeledett az asszony­hoz és halkan megszólalt: Tudtam, hogy egyszer visz- sza térsz. C> o Karany Lajos: Vers semmiből Jött egy gépkocsi. Még a domb mögött rémlett csak távol zümmögiése, de már a rótt rongyokba öltözött táj megneszelte, mint az üldözött, s megállt egy percre szívverése. A dübörgés nőtt és az út hideg testét ősz ülte, ködbe-fúlt, vak: A nyárfasort borzongás lepte meg. s az aszfalton a vizes levetek félénk kezekkel összebújtak. Egy mozdulatlan néma tólelem lett minden. Hullott, sárga lombon döglött méhecske tárta védtelen testét a rém elé, mely hirtelen kibújt a ködből fenn a dombon. S volt, nincs ... A szürke, villanó robaj már elrohant. De huss! — boszorkány táncra perdül a nyargaló, szilaj légáramtól az út: száraz zsivaj zúdult s kavargott, mint az orkán: Talpra szökkent az áimából-cibált pusztuló sárga tevélhad, — majd ernyedten, mint holt tiszavirág, libbent vissza a hulló csenden át nyugodni mind. Már este fél hat Volt, messze járt az autó, csillagot szitált a köd, sötét lett, aztán a nyárfasor sóhajtott egy nagyot, s vállán kapával, fázva ballagott haza egy dúdoló parasztlány. Lelkes Miklós : KÜLVÁROS Az utcák sarkán meglapulnak Szívek fölé nőtt kósza árnyak. A bodzafák egykedvű arccal Szívják mérges füstjét a tájnak. A gyáraknak homályba burkolt Roppant izmaik megremegnek. Friss zaja száll vérbe-ivódott, Megszokott mozdulat seregnek. Piszkos falak néznek az égre Korom-rózsa homlokuk dísze. Fekete színek tobzódását Az alkony festi rózsaszínre. Mikor duzzadt felhővitorlák Magukkal röpítik a tájat S nappali hangok helyük adják Millió apró szusszanásnak. Együtt megyünk: én és a holdfény, Mély minden utcát bebarangol. Ki nem mondott öröm és bánat Zeng az ég felé ezüst lantról... Január 31-én lezárul a tavai. Csittel rrieqhirdcáett £kutató pályázat. A beküldött iréso-cbót most átnyújtunk olva­sóinknak eqy csokorravatót. I • ''YT-»YYYYYYYYYYYVTYYYYY7TYYYYTYTYTYYYTYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYVYTYYTYYYYYYYYYYYYYVTYYT-1 TYYYYYYYYYTYYYYTYYY Kordé Márta házassága világ“ jeligével beküldött írás „Két K ordé Márta születésekor veszítette el édesanyját. Élete egy életet követelt. Az örömmel várt gyermek gyászt hozott. Ezután a Szigetvár környéki, pusztákon cselédes- hede apai nagyszülők nevel­ték. Szigetváron járt iskolába. Az apja Pécsett a Sopiana gépgyárban dolgozott, csak nagyritkán járt haza. Amikor Márta a negyedik elemi tiszta kitűnő bizonyítványát megkap­ta, apja Pécsre vitte és beírat­ta a polgáriba. Kis albérleti szobában éltek, melyet teljes ellátással lieít ki az apa. Kordé János fejébe vette, hogy Már­tát taníttatja. Leányában volt minden reménye, érte dolgo­zott, érte áldozott mindent. Márta kitűnően tanult, a má­sodikos polcf&rista lánynak már tanítványai voltak. A szál­lásadó gyermektelen házas­pár is nagyon megszerette az illedelmes, okos leányt. Ok biztatták, segítették az apát, hogy a polgári elvégzése után beírassa a tanítóképzőbe. Mártát apja és élete is már gyermekkorától munkára, s a munka szeretetére nevelte. Márta mindig örömmel, jóked­vűen végezte a reá háruló munkát. Takarított, főzött, rendben tartotta apja és saját holmiját. Vidám, üde gyermek volt. Osztálytársai, nevelői sze­rették a szerény, vidám leányt, aki úgy nyílott nagyleánnyá, mint bimbóból a rózsa. Alak­ja kitelt, anyjától örökölt okos szemeit hosszú szempillák ár­nyékolták, dús barna haj övez­te szépmetszésű arcát. Az egye­temista fiúk szeme is meg­akadt a szép lányon, aki ma­gabiztosan, de nem bántóan hárította el a tolakodó tekinte­teket. Az 1945-ös éli, az ország új útra indulása Kordé János éle­tének szekerét is új útra irá­nyította. A gyár megbecsült munkása volt, aki tettel vívta ki tekintélyét, de szóval nem fukarkodott, ha a munkások követeléséért kellett kiállnia:. Szépen keresett, s az albérleti lakásból új, saját lakásba köl­tözött leányával. Márta ötödikes képzős volt, 1947-et írtak akkor. Az életre, a tanításra készült. Csodálatos hivatásérzet hevítette, de a ta­vasz egy új érzést oltott bele. Szerelmes volt. Márta, dolgos, munkás életében eddig isme­retlen volt a szerelem. A fiúk­kal csakúgy bánt, mint leány- pajtásaival. A szerény, tartóz­kodó leány most új érzés rab­ja lett. Farsang idején az egye­temisták bálján ismerte meg dr. Dálnoky Valért, a fiatal orvost. Az ismeretségből a ta­vaszra szerelem lett, s már a~*ől beszéltek, hogy Márta vizsgái után összeházasodnak. Valér jóindulatú hivatalnok család egyetlen elkényeztetett gyermeke volt. Tetszett neki a lány, de öt nem hódította úgy el a szerelem, mint Már­tát. Kis számítás is volt nála. Az érte rajongó leányt köny- nyen nevelheti kényére, s eb­ben az időben nem volt rossz dolog egy karrierre törő orvos számára a munkás származású feleség, a munkáskáder após sem, aki ekkor bizalmi állás­ban volt. Az apának nem is tetszett a fiatalember, de nem hárított akadályt a fiatalok elé. J úniusban megesküdtek. Márta otthon maradt, feleség, anya, háziasszony lett belőle. A szerelemtől bódult, a sok nehéz napot átélt Márta, boldogan élt szépen berende­zett kétszobás lakásában. Nem­sokára az anyaság édes érzé­se vakította el. A harmadik évben már az öcsikét ringatta karján. De ahogy asszonnyá, anyává érett, úgy kezdett esz­mélni ... Valér férji hatalmával töké­letesen uralkodott Mártán, a háztartáson és a gyermekeken. Nem mondta, de minden pilla­natban éreztette Mártával a nevelésük s a családjuk között lévő óriási különbséget. Valér szülei is Pécsett laktak, de igen ritkán találkoztak. Min­den egyes látogatásuk kínszen­vedés volt Márta számára. Anyósa egyáltalán nem titkol­ta lenézését Mártával s apjá­val szemben. Nem mulasztot­ta el az alkalmat sem, hogy merő gúnnyal szemére vesse, amiért »meztelenül+• vette el a fia. Apósa valami kedélyeske- dő lenéző vállver égetéssel ke­zelte, ami legalább úgy fájt Mártának, mint anyósa nyílt csipkelődése. Férje rokonsága még nagyobb kínt jelentett számára. Leereszkedő moso­lyuk mintha cselédjüknek szól­na, olyan megalázó volt szá­mára. Házukba csak Valér ro­konai, ismerősei jártak. Márta csak akkor találkozott ismerő­seivel, ha sétálni ment gyer­mekeivel. Apja éppen férje szülei, rokonai miatt mind rit­kábban látogatta. Társaságba ritkán merítek, de hat mégis részt vettek valamilyen össze­jövetelen, Valér tórákig elő­adást tartott feleségének a he­lyes viselkedésről. Pontosan leírta, hova üljön, melyik főor­vossal, professzorral mit kell beszélnie. Márta ilyenkor ide­gességtől nedves tenyérrel, kényszeredett mosollyal kín- lódta át az esteket. A mindenki szemében — is­meretségük és házasságuk ele­jén neki is — oly kedvles, köz­vetlen Valér a családi körben durva, zsarnokoskodó volt. Né­ha vérig sértően gúnyos tudott lenni. Valér szépen keresett, de Mártának minden fillért kiszámolt, ö írta elő, mi szük­séges a háztartáshoz, mikor, kinek kell ruha, zokni. Egy alkalommal kötőgéppel állított be Valér. Közölte Már­tával, hogy egy divattulajdo­nos páciense megígérte, annyi munkát ad számára, amennyit csak meg tud csinálni. Valér azt is kiszámította, hogy Márta a házimunka, a gyermekek gondozása mellett ezzel a ház- bért, a villany- és telefonkölt­séget megkeresheti. A divat­árus diszkrét, senki sem tud­ja, hogy dr. Dálnoky Valér fe­lesége minden szabad idejében a kötőgépet csattogtatja. Ettől kezdve Márta mosott, vasalt, főzött, takarított, s ha ellátta a gyerekeket, sietett a kötéssel, nehogy Valér szá- monkérje, miért nem dolgozott. Nem, nem a munka volt sok neki. Hozzászokott ő ahhoz, szeretett is dolgozni. De csa­ládi tűzhelyének hidegülése kínozta. Valér éttermekbe járt vacsorázni, egymás után csi­náltatta magának a ruhákat. Márta nem járt moziba, wem rulett könyvet a kezébe, szín­házba is csak akkor volt, ha Valér úgy találta, hogy most már jó lesz magukat mint férj és feleség »megmutatni*. M árta hétről hétre többet veszített régi énjéből. Először vidámságát veszttette el, aztán megingott önbizalma, munkakedve. Kínos volt szá­mára minden, a háztartás, a kötés, a férje garasos, kiábrán­dító magatartása, öröme csak gyermekeiben tellett. Aranyos kis lánya, pötyögő fiacskája volt a napsugár mind árnyé­kosabbá váló életében. Márta mind világosabban látta, hogy férje mennyire ön­magának él, hogy önző, karri­erista. Szörnyen fájt. milyen fölényes, goromba az egyszerű betegekhez. Megalázó volt lát­nia, hogy ugyanakkor milyen émelygősen kedves azokkal szemben, akiktől várt Vala.mil. Aztán pletykák is eljutottak fülébe, férje szórakozásairól S Márta fiatal arcára ráneot nyomott a gond. Lassan ‘élet­unt, ideges lett, elhanyagolta magát, otthonát, csak gyerekei tartották benne az élethez va­ló ragaszkodást. Azután egy borzalmas, ese­mény megoldotta problémáit. A kis Márti és öeese az udvaron játszottak, ő pedig kötött, az ablakon né­zett ki néha-néha, mit csmmí? vak a gyerekek. Egyszer es*fc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom