Somogyi Néplap, 1958. január (15. évfolyam, 1-26. szám)
1958-01-05 / 4. szám
fMinup, 1958. jaauác 5. 1 SOMOGYI NÉPLAP ÉLI »Kegyetlen« jeligével beküldött vers Sötét, vak éj, bús gyertyafény, máról beszéltek énnekem? ... Miről lobogsz, te sárga láng?! Miért kísértesz félelem?! Miért hajolsz, libegsz, remegsz, áttetsző zöld-vörös levél? ... Hogy vége? ... Meghalt? ... Nem hiszem! Hazudtok mind!... De él!... De él!... ...Hogy vére föld ital ja lett, és sár mocskolta homlokát? HaláLszava nem rázta fel az irtóztató éjszak át? Hogy föld szorítja karjait? Hogy föld takarja két szemét? Ajkán nem nyílik több mosoly, s szívét fagyasztja a sötét? Hogy sírját hó borítja s jég? Elég! __Elég! Én nem hiszem! H iába mondja ég s poked! Hiába hisz az értelem! Itt él velem, bárhol vagyok, sorok mélyére rejtem el. Elhozzák forró álmaim zimankós téM éjjelen. Itt él velem, mesél, dalol a régi, kedves kisdiák, Kelyhében őrzi őt híven minden illatos kis virág, miből csokrot szedett neíkem. A tó hullámán hozza el. Hangját idézi kedvesen a száguldó vonatkerék, s ha nádast látok, ringatót, csuklómon érzem a kezét. Fűz, hogyha mélyen hajladoz, acélos izma pattan, ha fecske száll cikázva el, ő röppen korláton le, fel, — velem van száz alakban! Sötét árnyék szobám falán, hiába integetsz felém! Lelkem mélyére rejtem őt, Nem űzheti el semmi rém. Enyém az arca, szöghaja, nem dalol másnak, csak nekem! Túl tűzön, kínon és halálon, gonoszságon és könnyeken, diákkoromnak tiszta, szép szerelmét őrzi énnekem! w, Jenő: ÉVÁNAK Most, hogy újra itt a tél S minden olyan szép fehér — Sokkal jobban fáj nekem Nélküled a csendes éj! Oly hideg van egyedül, Fehér vihar hegedül, Lelkemben a bánat is Búbánattá nehezül! Nézem a sötét eget, A szürke fellegaket És ki tudja hányadszor Suttogom el nevedet! Amíg halkan hull a hó — Valahol egy kis hajó Megfagy a tág tengeren, S elhalkul a nótaszó!... De ha megjön a tavasz — Reánk mosolyog a nap A kis hajó útra kél, S elviszi a dalomat! Szívünkben is tavasz lesz, Elfelejtjük a telet, Átölellek s boldogan Suttogom el nevedet! oLwJkxwi cl mjÁc... AZ EMLÉKEK FELTÖRNEK napjaink homályában, a szépek kiváltképpen, de kevésbé a könnyen feledhetek. — Igen! A nyár elsuhant és fáj a múlt, az elhamvadt élet, a pályaválasztás programja, amelytől az ember nincs elragadtatva, mert fakultatív, és túlságosan múlt századi. Magányos embernek gondolta magát, pedig éppoly jól tudta, mint más, hogy nem az. Csak az ifjúság, amit az otthon egyhangúságával útravalóul kap, az elkíséri mindaddig, amíg a teljes énje a kiDonta- közás legfelsőbb fokára ér.. A kongó folyosó csendjét csilingelő csengőhang váltotta fel. A gyerekek a szokottnál nagyobb figyelemmel várták az órát. Az ajtó nyílott. Egy idősebb őszbajú páter lépett a terembe. Mondanivalóját úgy, mint mindig, tömör, rövid témakörbe foglalta. A mai lecke — nyújtotta hangját — másabb lesz, mint az előző órák anyaga. Régen él bennem a vágy, hogy elmondjam nektek, amit minden embernek tudnia kellene. Az igazságot!- Lehet, hogy fáradt életem a lenyugvó nappal lepihen — mondta szaggatottan, a levegőt mohón kapkodva. — Nem maradhattok meg ti sem ezekben a tisztázatlan fellegvárakban, amelyet manapság sem látogatásra, sem tisztelni nem méltatnak. Tinéktek is, mint az emberek legtöbbjének, új rm- - szereket, új problémákat kell felvetnetek tudástok továbbfejlesztésére, hogy ez újból az életre való szellemnek éltető tápláléka legyen. Az igazság nincs alávetve a hangulatok és a képzelet váltakozásainak — mondta lihegve, kínzó ábrázattal. — Tovább nem folytatom, nem tudom folytatni... Nem jól érzem magam. A páter az órájára nézett. — Ki tudja a múlt órán feladott leckét... súgta szaggatottan és szeme megakadt egy ponton. A gyerekek mind ülve maradták. No, mi van? Senki? Sári, te mondd el, mit tanultál meg a feladott anyagból? A páter rendkívüli magyarázata elnémította a hangot Sáriban is. Sári csak állt és nézett, úgy hallgatott, mintha nyelv nélkül élne. A páter nemtetszőn figyelte a gyerekek tekintetéből sugárzó kíváncsiságot. Bensőjében fájdalmasan küzdött magával. Ezt gondolta: most kezdjem? Hiszen a nyár már elmúlt felettem! A másik ösztöne, a teljes énje mégis csak örömre váltotta előbbi gondolatát. Súlyos ázsiában szenvedett, s alig érthető hangon, nehezen lihegve így szólt a gyerekekhez: .Recenzió" jeligével beküldött írás — Ugye, tudjátok jól, hogy a szép, a jó, cselekvő ösztönünknek parányisága minden emberben el van rejtve, egyikben kevés, míg a másikban nagyobb, több értéket tud adná, ha kell. Gyerekek, ezt keresem bennetek is és tudom, meg fogom találni, mert ti is akarjátok. A páter az órájára nézett és halkan megjegyezte: a mai órán nem jegyzetelünk, de a következő órán, a megérdemelt felelet akár rossz, akár jónak bizonyul, a bizonyítvány pergamenlapjain fog tündökölni. A FOLYOSÓN CSILINGELŐ CSENGŐ élesen csilingelt. Az óra letelt. Valamely kínos ügy végképpenj elhatározásával úgy van az ember, hogy az egyik gondolat vonz, a másik eltaszít és mégis mindkét gondolatmenetet fenntartja, méghozzá az adott helyzetben al- kalmazkcdóan felhasználva azt A páter az óra alatt kínzó gyötrődések hatásától fáradtan, betegen, de nyugodt magatartással lépegetett, a virágos utcák sorait maga után hagyva, gondolataiba elmerülve. A kanyargó lépcsőkön feljutva otthonába, a zsebéből kulcsot kotorászott, hogy a magányos szoba hűsében felfrissüljön. A redőnyöket ritkára engedte. A szobát a lécek közül beszűrődő alkonyi fény váltotta ki a homályból. Lelkében dúltnak érezte magát. Az iskolában történt beszélgetés betegségével vegyülve marták érzelmeit. A reka- miéra dőlt, hogy kínos gyötrődéseitől szabaduljon. Egyhangú élet! — sóhajtotta, de hát mit is akarhatok, éltem fény nélkül, de nem, mégsem késő, az utókor éljen szebben, az majd világít! LÁZ GYÖTÖRTE engedhe- tetlenül. A következő hittanórát helyettesére bizta. A láz, ami 'az éveket is figyelembe veszi, mostohán megduplázta a lázmérő számait. Az ajka kies erepesedett, az arcbőre rózsaszínűvé vált és tágra meresztett szemeivel részvétlenül nézett a semmit nem látó homályba. Az ajtón kopogtak. — Tessék — mondta a páter megélénkült hangon. Sári lépett be és dicsértessékkel köszönt a beteg páter felé közeledve. — • Eljöttem atyám, — mondta halkan, suttogva. Otthonosan viselkedett. A vázából friss virággal cserélte fe] a régit, az elhervadt virágokat, a páter kedvenc fehér rózsáit tette helyébe. — Tudtam, éreztem, hogy éljön. Mosolyát erőltetni kellett, habár egész énjéből sugárzott a leány felé. — A szoba kissé sötét, nem jól látok. Szépek azok a rózsák ... fehérek ..., tiszták... Sári, köszönöm ... Üljön le kérem, helyezze magát kényelembe. — Megkérhetném, hogy helyezze errébb a karosszéket, hogy szemben láthassam. Sok mindent szeretnék és akarok magának elmondani. — Az iskolában tett beszélgetésemet szeretném felújítani. Meghallgat?... — örömmel, atyám! — Az élet olyan szép — kezdte a páter —, életemen keresztül jót osztogattam, tanácsot adtom, dorgáltam, vigasztaltam ... és most úgy érzem, nekem is szükségem van mindezekre. Ég valaki van mindegyünk életében, akinek elmondja érzelmeit. És csak annak, aki jó, akit közel érzünk és akit szeretünk. A Lány szeme rebbenése nélkül figyelte a beteg pátert. — Sára, miért olyan komoly? Mindig vidámnak láttam. Nevessen és úgy marad meg emlékezetemben akkor is, ha már nem látom itt... Ma jobban érzem magam, tudta, mikor kell eljönnie. Most egészen boldog vagyok és érzem, hogy a befejezettség boldogsága ez... és a lány felé nyújtotta kezét. Az arcáról fájdalommal vegyült boldogság tükröződött. Nagyon szép az élet — mondta — csak kár, hogy így tűnt el felettem. SÁRI KÖZELEBB LÉPETT, hogy megnyugtassa és kezéhez ért. Ne, ne fogja, meg a kezem, maradjon minden úgy, ahogy volt... nem akarom meglopni az örökkévalóságot... A fiatal lány elfordította egy kissé a fejét. Szemben a két öreg, szürke szeme mohón és nyíltan nézte az életerő teljes feszültségével. A lány érezte, hogy elpirul... fejét lehajtotta, de akaratosan mégis visszafordult a beteg felé. Az ingaóra negyed hetet mutatott. A kertből a madarak alkonyattáji csáripelése hallatszott. A sokatmondó csend némaságát a beteg türelmetlen hangja váltotta fel. — Értse meg, el kell mondanom mindent. Fejét elfordította, és gondolkodón az ablak felé nézett. A lenyugvó nap fölött hosszúkás felhősávok szórták pirosán izzó bárányfé- nyükat. Gyönyörű délután, alkonyati pompa — mondta a beteg. Majd indulatosan folytatta: — Igen a hit allen nincs, mégsincs orvosság. Jön a hit és mögötte az árnyéka, az öncsalás. Erre tanított volna a munkám? ... Sári, ért engem? — De, atyám, én nem értem, — rebegte Sári. Csak nézzen szét a környezetemben — folytatta a páter indulatosan, kit tettem boldoggá? Talán egyetlen embert is? A mértéktelen magytnavágyást ismerve, megvetettem a jelent. Azzal áltattam magam, hogy a jövőnek élek — a jövőnek! Mindig a semmit nem érő eredményeim késztették bennem az ösztönt. Minden jelen percemet felcseréltem egy ígéretre. Egész életemben hazudtam, szüntelenül hazudtam magamnak. A magamfajta embereknél — mondta csendesen — gyakran tapasztalható a jövőnek ilyen kóros túlduzzadá- sa. Nem éri be azzal a szerény jövővel, amely minden jelen mozdulatban benne rejtőzik, s természetesen szép ütemben fejlesztené fel az életet. Nem! Neki több kell —• sok kell, az örökkévalóság) (Nem hallgat természetes hajlamaira, amelyek idejében figyelmeztetnék a jövő érdekeire. Azt bazuckja magának, hogy az emberiséget szolgálja. — De, atyám, nincs igaza — mondta izgatottan Sári. — De igen, — felelte a páter és rekedt hangon folytatta. A hit ellen nincs orvosság, a magamfajta ember azt hirdeti makacsul és hazugságaink mégis túl élnek bennünket. — Nem hazúgságaik, mondta Sári izgatottan, az igazságaik. A beteg páter sóhajtott, szíve megduplázta dobogását izgalmában. A szeme sarkából könny gördült, és Sárit figyelte. — Nem jól érzem magam — mondta — s köhögni kezdett, majd visszafeküdt a párnára, mert érezte, hogy a vér a fejébe szállt, Sári könnyeit törölte. — Fázom, csukja be az ablakot. Az ember néha még a legnagyobb nyárban is fázik. Majd megbókélten folytatta: — Későn vettem észre, hogy idegen lettem az emberek között. Hangja meg-megakadt és egy-egy szó . között mély lélek- zetet vett. MOST MÁR EL KELL MENNIE. Menjen ed, Sári... Zavar. Hangja suttogó volt és Sípolva lélegzett. — Hall engem? — Hallja mit mondok? Csak az igazságot akarom. Nyugodtan szeretnék meghalni... csak még egy kérésem van ... Sári! Oda temessenek, ahol egy 'kereszt már korhadóban van. Oda a fenyőfák alá, melyek mindig zöldek ... oda melléje... az édesanyád mellé... Gyermekem. Szavában el-elcsuklott és szeméből gyöngyszemenként gurultak a feloldódott kösy- nyek. A fiatal lány szíve elszorult e szókra, nem tudott egy szót sem felelni rájuk. Kényelmes ülőhelyéből felállt, és imbo- lyogva távozott. A leáldozó nap sugarakban árasztotta fényét! TTTTTr»TTTY</TTT»T«'f VVTÍTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTVTVTTTTTTTVTTTTTTTTTTTTVTTTTTTTTTVTTTTTTIi Y 0*8* éktelen sírására figyelt fel, s amint kinézett az ablakon, elnyúlva látta a kisfiát. teHektzakadva rohant a gyerekhez, aki a kőkerítésre akart felmászni, s leesett, lehorzsolta oldalát, könyökét, homlokát. Ölében vitte be a gyereket, lemosta a portól, letörölte a sérülést. Az eset után pár nap múlva öcsi egész nap nyűgös volt Estére lázas lett, sírt, kiabált.. Márta nagyon megijedt. A fél várost végigtelefonálta az ara után, de nem találta sehol. Márta nem mert más orvost hívni, mert az ura szigorúan megtiltotta, hogy a kollégákat igénybe tiegye. Bármi bajuk volt a gyermekeknek, ő döntötte el, hogy hívjon-e segítséget vagy maga is el tudja látni. Azonkívül Valér jó orvos volt, hiúsága nem engedte ixtlna, hogy valaki a hasonló korúak közül megelőzze. Ahogy betegei, vagy gyermekei száméra is mindig megtalálta a leggyorsabban ható gyógyszert, érthető, ha most Márta, mint anya is ragaszkodott hozzá, Márta félőrültként járt a be- te0 gyermekkel a lakásban, asmikor Valér végre éjjel háromkor megérkezett. Morcos i'ott, dühös, veszekedett, hogy egész napi munka után még itthon sem hagyják békén. Márta sejtette, hol Holt az urm, de ez most nem érdekelte. VsAér megnézte a gyermeket, s rövid, álmos vizsgálat után kijelentette, hogy influenza, mandulagyulladás, tegyen vizes borogatást a gyermek torkára, s majd meglátják reggel... Márta még gondolatban is kerüli a borzalmas éjszakát, amit átélt gyermekével. Reggel kiderült, hogy öcsinek vérmérgezése van. Márta azt sem tudta, hogyan vitték el a gyereket a kórházba, csak azt érezte, amikor elvették tőle, hogy soha többé nem hozzák vissza. \/alér is siratta a gyer- * mehet, lelkiismeretfur- dalást érzett, s megpróbált jó lenni Mártához, amilyen még soha nem volt. De hiába. Márta végképpen összetört, nem tudott hinni férjének. Valér az első kísérlet után nem is törte magát felesége megnyerésén, sőt a gyermek haláláért őt okozta, hárítva saját felelősségét. Márta apja egy küldöttséggel ebben az időben a Szovjetunióban járt, mitsem tudott a történtekről. Megérkezése után azonnal felkereste lányát. Megrémült, amikor a lázastekintetü, tönkrement asszonyt meglátta. Az apa gyorsaij intézkedett. Hazavitte Mártát és kislányát. Azután megkérdezte Mártát, hogy mihez akar kezdeni. Márta kisfia halála után először gondolt a maga és kislánya jövőjére. Mit kezdjen? Szeretne innen elmenni, minél távolabb, minél gyorsabban. S a fáradt asszony szemében élet kezdett csillogni. Sok gyereket akarok. Tanítani fogok. Még a nyáron megkapta kinevezését, egy nagyobb falu tanítónői állását. Szép lakást rendezett be apja segítségével, s már a nyáron kiköltözött. Jót tett neki a falu, visszaadta életkedvét, öröme telt a tanításban. Kislánya is jól érezte magát. Mártával rohant az idő. Egyszer észrevette, hogy gyász- ruhában szoknyáját nem tudja bekapcsolni, újból kitellett az alakja, szeme visszanyerte régi ragyogását, őszinte em- berszeretetével, szerénységével az egész falu megbecsülését kivívta. A kedves tanító nénit gyerekek, felnőttek egyaránt megszerették. Márta azt hitte, hogy végleg leszámolt mindazzal, amit szerelemnek, házasságnak neveznek. Kartársai tisztelettel néztek fel rá, de udvarolni senki sem próbált neki. Egy valakit azonban mindenkinél többre becsült. Vajda Pétert, a számtanfizika■ 'tanárt. Vajda Péter 32 éves, s ki tudja, miért nem nősült meg eddig? Helyesebben Márta már tudta. Egyszer elmondta neki. Vajda Pétert elragadta a háború, s amikor hazajött, özvegy édesanyja és húga tartása nehezedett vállára. Akit pedig el akart venni, az nem várta meg, amíg hazaért a fogságból. A falu társadalmi életében találta meg a helyét, mióta hazajött fogságból és falura helyezték, azóta a párttitkári funkciót is ő tölti be. S míg mások sorsával törődött, nem jutott ideje udvarlásra. Míg most... M árta szívesen volt együtt Péterrel. A közös munka, az egymásra talált emberek szála szőtte köztük a barátság, a szeretet, a szerelem szálait. Márta érezte, hogy mióta falura került, Péter mellette volt, csendesen, tartózkodóan éltek. Az iskolán kívül ritkán találkoztak. Augusztus 20-án történt. Márta a nyári szünidőt a faluban töltötte, csak augusztusban ment el apjával és kislányával az üzem balatoni üdülőjébe. Hazafelé elkísérte az apja, s éppen az augusztus 20-i új kenyér ünnepségre értek haza. Este a kultúrház- ban ünnepség volt, melyre Márta és apja is elmentek. A műsor végén, mikor a falu ap- raja-nagyja táncra kerekedett, Márta észrevétlenül haza akart menni, de a kijáratnál egy jól ismert hang megszólította: — Hova megy, Mártuska? Márta riadtan kapta fel o fejét, s akaratlanul apjába karolt. Péter lebarnult arcával, fehér, apacsnyakú ingben úgy nézett ki, mint valami vaká- ciós diák. Márta elpirult, sietve mutatta be Pétert apjának, s mondta, hogy hazamennek. — Elkísérem magukat, s ha már itt van az édesapja... Márta szíve hevesen dobogott. Mintha leánysága tért volna vissza. — Mártuska, én szeretem magát! Legyen a feleségem! Édesapja előtt becsülettel... — De Péter... én még nem váltam el, meg aztán... — s Márta maga sem értette, nem tudott ellenkezni. Valami soha nem érzett biztonság és boldogság töltötte el, de nem mert hinni, kapkodva kereste a szavakat. — Édesapám! Én... nem is tudom... a gyerek... meg aztán ilyen hirtelen... A z apja elmosolyodott, amint leányára és a férfire nézett. — Ez a ti dolgotok, intézzétek el egymás között — azzal magukra hagyta a fiatalokat. — Mártuska! Amióta idejött, kitölti miridsn pillanatomat. Láttam, hogyan szereti munkáját, a gyerekeket, az embereket. Megértett engem is, amikor más hibáztatott párttitkári munkámért. Maga ismeri a mi sorsunkat, s azt a világot, amit mi meg akarunk szüntetni... — És a gyerek? — kérdezi az asszony, • elhatalmasodó érzésén uralkodva. — A mi gyermekünk, olyanná neveljük, amilyenek mi vagyunk. Mártával rohant az idő, s az események peregtek. Ösz- szel első osztályba íratta kislányát, s új fészket készült rakni Péterrel. 1954 szeptemberében ott álltak Valérral a bíróság előtt, váltak. A bíró forgatja az iratokat, s a gépírónő tiszta papírt csavar ar gépbe. A férj jól ápolt, mutató, szőke, nagydarab ember — suttogva tárgyal ügyvédjével. Az asszony elmerülve néz az ablakon beszűrődő bágyadt napsugár fíniikévéjéhe. A bíró diktálni kezd és jégeső pattogásával felkattog az írógép... ... Dr. Dálnoky Valér világa nem tudott Kordé Márta világával egyesülni. Előítéletek, társadalmi helyzetek életeket mérgeznek, választanak el. Sokat kell még tenni, hogy eltűnjön a szocialista társadalomból a sok átkos öröksége a múltnak... — A Magyar Népköztársaság nevében... Elválasztották őket. M ártát a törvényszék épülete előtt Péter, apja, és kislánya várta. Karácsonyra megesküsznek, s Márta elindul az új, igaz élet, az igáin házasság felé.
