Somogyi Néplap, 1957. november (14. évfolyam, 256-281. szám)

1957-11-10 / 264. szám

2 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1957. november 10. Gondos munkát az aprómagvak cséplésénél Egy panasz nyomában Megyénkben a talaj adottságok megfelelnek a herefélék és egyéb aprómagvú növények termesztésére. Elsősorban a hazai szükséglet, más­részről ped'ig az export szempontjá­ból nem lehet és nem szabad kö­zömbös kérdésnek tekinteni mező- gazdaságunkban ezeknek a növé­nyeknek a szerepét. Az utóbbi idő­ben termelőszövetkezetek, állami gazdaságok, és az. egyénileg gazdál­kodó parasztok is nagy fontosságot tulajdonítanak a pillangós növények termesztésének. Állatállományunk ré szere takarmánybázist biztosít, s a külföldnek eladott mag pedig valu­tát jelent az országnak. Mindenki­nek érdeke, hogy a magnak hagyott herét, lucernát idejekorán elcsépel­je, s a lehető legkevesebb legyen a szemveszteség. Hogy mennyi ‘ mag kerül a zsákba, az a gazdától, de nem utolsósorban a gépállomás munkájá­tól is függ. Vadé-pusztán Szij-Benedek József nincs éppen megelégedve a Karádi Gépállomás munkájával. A gamási tanács közbelépésére kaptak cséplőt a pusztaiak. Mikor megjött a gép, Szij-Benedek József is elvitte két kocsira való lucernáját. Sajnos, nem járt szerencsével, mert a kocsirako­mánynak még negyedét sem csépel­ték el. A gép megmakacsolta magát, hiába javítgatta Tóth Károly trakto­ros, két óra hosszat mindössze há­rom kiiográmmnyi mag folyt le a garaton. Ezt látva a gazda, megfor­dította a lovakat és visszavitte szé­rűjére a lucernát. — Nincs nekem annyi pénzem, még talán ezer fo­rintra is felrúgott volna a költség, így' is 136 forintot fizettem ki csép- lésd díj fejében — panaszkodik a pó­ruljárt gazda szerkesztőségünkhöz küldött levelében. Egy kicsit hihe­tetlen ez az alacsony teljesítmény. Ám, személyesen is meggyőződtünk róla, hogy ez a valóság. Mezőfi József szintén vadé-pusz- tai gazda nem zúgolódik, negyed óra sem kellett, máris megszabadult terhétől a kocsi. Igaz, az ő szeke­rén lóhere volt és nem lucerna... A pusztán mindenki elcsépelt már, csak Száj-Benedek József töpreng: mi is, lesz az a lucernájával. Kellene a mag. 1. vetni, meg hát eladásra is. Ha nem is clyan száraz a növény, mint a puskapor, mégsem állítható. : hogy nedves volt és amiatt nem lehetett elcsépelni. Ha meg géphiba történt, akkor nem szabad a javítási időt a csépelteid rovására: teljesít­ményként elszámolni. Megmagya­rázta ezt a karádiaknak Pécze La­jos, a gépállomások megyei főmező­gazdásza. Egy-egy ilyen eset is káros a gaz­dák és a gépállomás kapcsolatára. Balogh Lajos gamási tanácselnök azt mondja, hogy náluk nem volt hiba, a tanács kezelésében lévő nyolc holdról betakarított fehér ló­herét rendesen kicsépelték és az egyéni parasztok közül senki sem panaszkodott. Az elnök két mutató­ujját összekapcsolta annak jeléül, hogy szoros együttműködést kíván megvalósítani a tanács a falu föld­művelői és a gépállomás között. Ez csak úgy sikerülhet, ha egyik fél sem szolgáltat okot panaszra. A körzet más községeiben Mráv János végezte és végzi az aprómagú növények cséplését. Lucerna is ke­rült a dohba, mégsem állt le a gép. Elmarasztaló véleményt sem kapott, a gazdák megelégedésére végezte munkáját. Természetesen nincs iga­za annak a termelőnek, aki félig vagy még ennél is nedvesebb lucer­nát visz a gépre és elvárja, hogy gyorsan és sok magot csépeljenek a ráadásul még gazos pillangós féléből. Erre egyik gépállomás traktorosa sem , képes. Azt sem lehet kívánni, hogy azokba az udvarokba, ahol egy petrence here vagy lucerna van, külön-külön behúzasson a vezető. Fogjanak össze a gazdák és gondos­kodjanak arról, — még Andocson*is —, hogy folyamatosan tudjon dolgoz­ni, legyen a nap minden szakaszá­ban csépelnivalója a gépnek. A gaz­dák és az ország látja hasznát an­nak, ha a termelők nem késleked­nek, idejekorán kaszálják le a ter­mést, és annyi magot hagynak, ami évről évre kielégíti a hazai szük­ségleteket, s ezenfelül jut még ki­vitelre is. G. S. A MŰSZAKI ANYAG- ÉS GÉPKERESKEDELMI Y. (volt Műszaki Bizományi) műszaki becslést végez november 13-án Kaposvár, Széchenyi tér 3 szám alatt lévő MÉH vállalat helyiségében. A címeket kéri előre leadni. Tulajdoniképpen már elkéstem ezzel a riporttal. Hiszen amikor Szilvia gyerekes ajkán, mint élő memoárból kibuggyantak a szavak, még ködtelen és napsugaras ősz volt. A lányok kacagva mutatták fel a dúsfürtű szőlőt és a pincékből édes mustot lopott a darázs. Most mégis visszaemlékezem ... * * * ... A sűrű sötét éjszakában, a györ—soproni országúton a fék csi­korogva állította meg a tempósan Pest felé robogó gépkocsit. 1956 október végét írták. Akkor az ilyen személykocsik ugyancsak nagy for­galmat bonyolítottak le Pest és az ország nyugati határa között. A két lány ösztönszerűen fólreugrott. De aztán Szilvia megállt és a szólítás- ra hátrapillantott. A két férfi ki­nyitotta a bársonypárnás gépkocsi­ajtót és felkínálta a fuvart. Szilvia és barátnője elekor még arccal a határ felé néztek. Aztán Szilvia ma­gas homloka alatt, mint már any- nyiszor, ismét elindult egy józan gondolat. Azért is, mert már napok óta éhezett, mert kisebzett a lába, mert fázott, meg aztán azért is, mert maradt benne valami apja kifinomult eleganciájából és hamar megunta a disszidens divatot, ide­jében visszafordult. Nagyot kaca- * gott. A flörtnek vége: és másodma­gával, kecses alakjával belibbent a kocsiba. A Gellérthegyen, ahol pesti kis­lány korában már annyi szerelmes- párt látott, megálltak. És most, ezen a hóbortos éjjelen, 16 éves ko­rában a gépkocsi utasai elkérték tőle a fuvardíjat: az első csókot. A »palit« nem ütötte pofon, hiszen er­re senki sem tanította. Hanem nyurga lábával megint megtalálta a kivezető utat: barátnőstől elfu­tott. A kocsi rendszámát feljegyez­te, hogy majd feljelenti. Arra még emlékszik, hogy az első két betű DT volt. Mit tudta ő akkor még, hogy a diplomáciai kocsi utasát nem könnyű csali úgy nyakoncsípni egy felelőtlen csókért... * * » Hát így esett, hogy Amerika he­lyett most itt. a Balatonboglári Ál­lami Gazdaság szőlészetében sze­mezi a híres magyar szőlőt, 70 ál­lami gondozott barátnőjével együtt, akinek a közeli kastély az egyetlen otthona. A két határkő, a két helyzet kö­zül, amely fordulatot jelentett Szil­via 16 éves élettörténetében, ez az utóbbi, ez a szőllősMslaki élet ér­dekel. Ezt kutatom az arcán, a moz­dulataiban, a , hangja selymében. Találkozásunk nem volt hivatalos. Jól emlékszem, amint formás lá­baival belesüppedt a szőlő homok­jába és a 70 rend közül szedte az SZILVIA egyiket. Azoknak a 16 éveseknek mezítelen őszinteségével beszelt, akik legalább már harminc évre valót láttak az életből, akiknek már nem is olyan új a szerelem, nem nehéz a világ gondja; termé­szetes, hogy sajog, ami fáj, akik mégis gátlás nélkül tudnak kacag­ni, akik már igen sok helyen meg­fordultak és szinte magukénak val­lották az egész világot, de akiket nem vallott magáénak soha senki... » * * Fehér arca megrándul, szeles szája elroppant egy édesszemű bo­gyót és tekintetével a túloldali hegyvonulatot kíséri, fel, fel észak felé, amerre majd egyszer ő is el­halad, amikor elhatározza, hogy hazamegy ... Pestre, ahol a neonok fényében leste el festményeinek témáját az apja, aki egészen addig festette a meztelen nőket, mígnem egyszer kihullott kezéből az ecset és fintorral az arcán itthagyott egy beteg gerincű asszonyt, meg két bi­zonytalan sorsú gyereket. De itt­hagyta önmagát is, Szilviában. A lány vérében, Szilvia művészarcá­ban, értelmes szemében, és különös Kleopátra-mosolyában. Ezen az el­ragadóan szép arcon szinte egész világvárosi ritmusával még most is itt lüktet Budapest... * * * így kergette hát őt, mint mese­beli kislányt, a felelőtlen sors a vi­lágba ... A tét nagy volt: ember lesz-e Szilviából, vagy elhervad, mint a koratavaszi virág? A mentő­kötelet az állam dobta feléje. És most itt van. Azok után, amit a kastélyban, a hetven lány ottho­nában láttam, nem kérdezem meg Szilviát, hogy van-e panasza. Ru­hája, élelme, munkája után fizeté­se, lelíkiismeretes nevelése — azt tu­dom, láttam — biztosítva van. De aggaszt, tudoitt-e változni ő maga, a keze, amelyről azt mondta egyszer néki valaki rajzai után, hogy ara­nyat ér. Megszokta-e a kapát? Nem sorvasztja-e vágy Budapest után? Tőle várom a választ. — ,.. Először — kezdi — még fél­törte a kapa a kezemet, de ma, nézze csak, kutyabaja. Hogy tudok már és úgy szeretek kapálni. Mit ott lát, azt a nagy táblát, mind mi kapáltuk... — És Pest? A név hallatára felriad, mint a kürtszót halló katonaparipa. Aztán határqzottan kimondja az ítéletet: — Szeretem a csendet és a vidéket. Szeretem a szőllőskisdaki leányott­hont. Arról nem igen beszél, hány­féle utat járt meg, hogy idekerült. De micsoda boldogság, ha egvszer rádöbben az ember, hogy annyi bo­lyongás, szülői kivetés, sok idegen durvasága után végre 16 éves ko­réban valaki a magáénak vallja. Van a világon egy kastély, amely munkát, jövőt, barátságot, mosolyt és kövérszemű szőlőt, dalt, meg Ba­latont, esténként pedig a bodros- terítőjű ágyacsfcában álomszőtte éjszakát jelent. Szilvia szomszédja, a tömzsi kis Anna, aki sohasem ismerte a szü­leit; dalba kezd: »Ha leszáll az éj, kicsikém, te ne félj...« — ... Itt akarok élni. Van itt az egyik faluban egy fiú, szokott ne­kem levelet írni. Én is írok neki. És ha 18 éves leszek és elköszönök innen, nem megyek többé Pestre... * * * Mindent értek. Férjhez megy, dolgozni fog, ahogy tanították, sze­ret valakit, aki érte is mindent vál­lai majd. Meg akartam kérdezni a nevelőt Szilvia kedélyállapotáról, hogylétéről. Ezután a beszélgetés után mégsem tettem meg. De be­írtam a szívembe, oda, ahová ak­kor szoktam jegyezni, amikor azt látom, hogy szép, szeretetreméltó ez a vén, de mégis örökifjú világ. Beírtam, hogy Szilvia boldog. Mi nem hagytuk elveszni. Megtaláltuk őt, és ő megtalálta jövendőbelijét, gyermekeinek és ennek az országnak önmagát. Szegedi Nándor CSIKY GERGELY SZÍNHÁZ Ma délután 3-kor és ma este 7-kor, és egész héten 7 órakor SZIRMAI ALBERT: Mágnás Miska Nagyoperett 3 felvonásban Jegyek előre válthatók, szelvények beválthatók: a színházi jegyirodában, Május 1. utca 23., tel.: 11—03. CSER PÁL-Y CIGARETTA meg a ipo XT ovács János ezen a reggelen is első dolgaképpen az időt néz­te. — Na, hála isten! Csak kitartson egy kicsit még. Mindezeket magának mondja, s közben szidja a világot, a szövetke­zetei, kitalálójával együtt, s legfő­képpen Fábián Tónit, a tanácselnö­köt. Bemegy a kamrába. Hetek óta minden reggel ezt teszi. Beletúr a három búzás zsákba, s újjai között csorgatja a szemet. Bizony szép búza ez, bánkúti. Tavaly hozatta a szö­vetkezet, s az almásdűlői táblát eb­ből vetették. Becsülettel fizetett, csépléskor csak úgy dőlt a sok gyö­nyörű szem. Ha ő ezt elveti, a saját földjébe veti el, majd meg lehet néz­ni, mi terem ott. Kétszer is átszelek- toroztatta, nem maradt benne íia- szemnyi konkoly sem, aszott szem és szemét sincs közte. Csak már föld­ben lenne. — A fene egye meg, mi a kórság lesz a földdel? Dünnyög, böstörög magában, ked­vetlenül tesz-vesz a hidasnál és az istállóban. Lánya jön, kezében te­jessajtár. Fejni akar. — Tóthné volt itt az előbb, hogy nem menne-e el fuvarba? A dáelőtt- ből ki is lesz az út. Egy rakat ágat kapott, az erdőn, azt akarja haza- hozatni. Mondtam, hogy dolga miatt igazán ráér. Hétkor visszajön, hozza a bárcát is, addig fogjon be ... — Nekem ne parancsolgass, hal- lod-e? — , Nem parancsolok, csak úgy mondom. Hiszen van ideje rá. Meg is fizetik. Itthon csak ténfereg ... Meg­kötötte magát amiatt a rossebes föld miatt, aztán nem tudom, hogy jövő ilyenkor mi a fészkesfenót csiná­lunk? Kenyerünk sem lesz, vehetjük a boltit. Kovács János mérgesen vágta le kezéből a nyírágseprűt. — Én majd megélek, ne félts. Ha azt akarják, hogy szántsak, ha azt akarják, hogy vessek, adják vissza a földemet, amit betagosítottak. Ha nem, hát lássák, hogy mire megy az ország. Mert én nem vetek, még az istennek sem. Nem ... Téged meg tartson el az urad. A fiatalasszonynak megrándult az arca. Indulattal markolászta a te­hén tőgyét, mire mérgesen kirúgott az állat, majd feldöntötte a tejes­edényt. — Kíméld azt az állatot, te! __ — Kímélem, ne féltse!... Ránk meg ne legyen gondja. Eltart engem Gyuri, meg a kicsit is. — Az aztán el, abból a hat—hét­száz forintból, amit hazaküldözget. Több csomag elmegy utána, mint amit a keresete ér. Azt hiszed nem tu­dom, hogy egy héten kétszer is a postára szaladgálsz, most egy kis ez, most egy kis az? Annak Pest kellett, mert büdös volt neki a paraszti munka... Téged meg itt hagyott a nyakamon. Ismerem a fajtáját, He­gyi a javából. — Az uramat ne bántsa, ő mindig megadta magának a tiszteletet. Tud* hatja jól, hogy dolgos ember volt, a szövetkezetben mindig neki volt a legtöbb munkaegysége. Hogy a füs­töskonyhát átépíthettük, hogy vettük azt a két szekrényt, meg mindnyá­junknak egy rend ruhát, az ő iparko­dásából volt. Mondja, hogy nem! Boldogult anyám harminc esztendőt sírt-rítt érte, de maga miatt még mindig a füsttől vakoskodhatnánk. Arról Gyúrt igazán nem tehet, hogy el kellett mennie. Azzal a hét hold­dal maga is elkínlódik, ő meg liínál- gatta volna magát napszámba. In­gyenbe, egy kis hozómért, mi? — Talán a szövetkezetei siratod? — Szövetkezet, vagy nem szövet­kezet, de ott volt kereset, annak aki dolgozik. De maga mindig okosko­dik. Tavaly ilyenkor is Mihály ke­resztapámmal, meg azzal a félbolond Fazekassal együtt fújta a nótát. Szétugrottak. No jó. Most megint itt van a hercehurca a földdel, hogy maguk csak az ősibe vágják bele az ekét. Ugye, maradt volna itthon az uram, hogy nézze az eget, mint ma­guk? Ebből aztán megéltünk volna, meg. — Rigó Ferkó is megél, meg Csiz­madia Lajos is. Majd felveti őket a pénz. De miért nem maradt bent a csoportban, ha ott olyan jó volt? — Csak tette volna! Elmondta vol­na maga világcsúfjának, meg a töb­biek is... S kupeckedjen, mint ezek? Gyuri ilyesmi miatt ne kerül­jön börtönbe, mert azok ott végzik, meglátja. Tegnap hallottam, hogy azt a kehes lovat, amit az öreg Kul­csártól vettek, jól beitatták, aztán így adtak túl rajta, Kanizsán. Azt hiszi, hogy a népek becsapásával sokra viszik? ... Inkább dolgozzon Pesten, a gyárban. Majd csak meg­segít bennünket az isten ... Maga meg szántson, vessen. Azt ne higgye, hogy Kovács János kilencedmagával megállítja a világ kerekét. Az ember kedvetlenül fordult ki az istállóból. — Akár csak az anyja, nyugodjék, az se tudta abbahagyni a pörleke­dést, ha elkezdte. Nem fogott be, el is feledte a fu­vart. Kabátot rántott, lányának nem is szólva, elment hazulról. XT ovács János búja-baja a szö- vetkezetből adódik. Úgy volt, hogy két esztendeje ő is beállt, mi­ként a falu többsége is. Máig is azt állítja, hogy parancsszóra, hisz annyi ember ült akkor hetekig a falu nya­kán, mint a nyü. Reggeltől estig zsinatoltak a házakban, kint a me­zőben, hogy az sok. Egyszóval, meg lett a szövetkezet, nagy baj nem is lett vele, nem csapódott be senki, csak éppen megszokni nem lehetett. Az ellenforradalom nagy kuszaságá­ban széjjelmentek. Ahányan voltak, annyi felé. A szegényebbje, a párhol­dasok húzogatták ugyan vállukat, de apellálni senki sem apellált. Abban megegyeztek, hogy a hatalmas táblá­kat arányosan elosztják, aztán majd betakarulás után mindenki vissza­megy a sajátjába. Ebben a hitben éltek egészen a nyárig, amikor felül kisütötték, hogy a tagosítás marad, nem csinálják vissza, hanem majd sorba kimérik mindenki jussát. Ki­látszott a lóláb, arra megy a dolog, hogy a maradék csoport. Török Pis- táék a földek javában dúskálkodhas- sanak. Egyszóval fifika volt az egész, látja a vak is. Fábián Tóni, a ta­nácselnök mondogatta, hogy így jobb' az egyénieknek is, nincs dirib-darab- ban a birtok, hasznosabb lesz, meg miegymás. Ez maga is disznóság, hogy éppen az elnök legyen a falu kárára. Akkor megfogadták, hogy hadd egye az ekét a rozsda, szárad­jon zsákban a szem, de ők dolgozni nem fognak. Azt már nem! Magya­rázta nekik eleget, még a járásból is kiszaladgáltak, mintha mindennapos búcsú lenne. Volt, aki ráállt, a hit- ványabbja, de ők kilencen állták a sarat. — Maguk érzik meg a kárát, em­berek — mondta az egyik járási. — Legyenek észnél, keresztapám — kérlelte őket Fábián, az elnök. Ez így ment vagy egy hétig. Nem gorömbáskodtak, törvénnyel, rendőr­rel sem fenyegetőztek, csak úgy szé­pen mondták, unalommal is, mint a pap a vasárnapi litániát Aztán abba­hagyták. Elment egy nap, kettő, há­rom, egyik hét is a másik után, mégcsak rájuk se nyitották az ajtót. Fene, aki érti. De akár mi is van, október derekán járunk, s Kovács János új cölöpökkel ékített földjét még nem hasította az eke vasa, nem hullt arra más szem, mint amit a sok gazból a szél kivert. A kocsma előtt autó állt. Meg- " ismerni messziről, hogy a já­rási tanács kocsija, borsózöld színe árulkodik. Kovács János megállt. Be kellene menni — gondolja, biztosan van valaki, akivel szót érthet. Zseb­be kotort pénz után. — Egy kupicára futja, — csörgette markában a nikkelérméket. Benyitott. Szándékkal nem nézett körül, egyenesen a pulthoz ment. — Egy stampedlival! Nekitámaszkodott a söntés oldalá­nak, fogai között szürcsölte a pálin­kát. Közömbösen nézelődött körbe, mint aki igazán ráér, s dolga miatt nyugodtan szemlélődhet. Az ablak­melletti asztalnál ültek a járási em­berek, falatoztak. Az egyik ismerős, Kertész Gábor, a mezőgazdasági osz­tályról, de a másikat nem ismeri. Észrevették. — Hogy s mint, János bácsi? — Köszönöm kérdését, csak úgy közönségesen, szegényesen. — Mi az, otthon elfogyott a kis­üsti, hogy a kocsmaira fanyalodik? — Akadni akad még, de dolga miatt itt is elbámészkodhat az em­ber. No, egészségükre! Kihajtotta a parányi poharat. Pár lépéssel az asztal felé ment. — Mi járatban vannak? — Béla-majorba megyünk, a gaz­dasághoz. Hát üljön már le, ha ráér. Egy kicsit, ha meg nem sértem. Úgyis lenne egy kis panaszom. Kovács János kesergi, panaszolja a földügyet. — Bizony, arra törvény van, hogy visszatagosítani nem lehet. Bolond­ság is lenne. — Már pedig mi megmondtuk, hogy csak a sajátunkba állunk bele.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom