Somogyi Néplap, 1957. szeptember (14. évfolyam, 204-228. szám)

1957-09-08 / 210. szám

»omik»ti wtri-Ar Vasárnap, 1957. szeptember 8. » TIZENÖT ÉVVEL EZELŐTT... Tizenöt évvel ezelőtt, 1942. szeptember 4-cnek éjszakáján bombák robbantak Budapesten. A veszedelem alattomos bugással közeledett a szeptemberi ég csillagokkal tűzdelt bársonyán és még a szirénák figyel­meztető, veszélvt sikoltó hangja sem parancsolhatta az embereket bizton­ságos helyekre,' amikor már hullott a halált arató teher. S míg a hirtelen elsötétített” város megteTt gyásszai az első bombatámadásban elpusztulta­kért, a Korányi-klinika egyik külön kórtermében a Nyugat írónemzedéké­nek egyik »viharmadara«, a Hortobágy poétájának, Ady Endrének édes vére, fegyvertársa, Móricz Zsigmond viaskodott a halállal. Mire elcsitultak a félelem és iszonyat hullámai a városban és hideg fényeivel megérkezett a hajnal, a magyar prózaírás nagy mesterének min­den embert szerető, a boldogabb jövendőért hadakozó, lángoló szíve megáilt. Móricz Zsigmond halálának 15. évfordulója alkalmából nyújtjuk át olvasóinknak — megemlékezésül — Tragédia című elbeszélését, és az író leánya, Móricz Virág: Apám regénye c. művéből egy részletet. Réssiet Móricz Virág: Apám regénye című művéből Móricz Zsigmond és Rippl-Rónai József Kaposvárott lakott Rippl-Rónai József, a század elejének legjobb magyar festője. Egykor Munkácsy tanítványa Párizsban, a párizsi impresszionisták magyar hírnöke. Apám már az első pesti kiállítása idején összebarátkozott vele, ami­kor még a mű’kritikusök szörnye­tegnek tartották. S aztán, a hábo­rú alatt megszerették egymást, 19-ben, a somogyi útja idején Ka­posvár, s Rippl volt a főhadiszál­lása, s akkor beszélték meg, hogy már egyszer le fogja festem. De teltek az évek, s 23 február­ja lett, mire valóban elment egy­szer hozzá, a nagy rendetlen Ke- lenihegyi úti művészházbam lévő műtermébe. Ilyeneket jegyzett fel akkor róla. «•Első emelet, jobbra, belső fo­lyosói ajtó, rajta a Rippli karak­terisztikus betűivel egy cédula: Nagyon kell kopogni. Kidugja a fejét Jóska bá, fésü­letlen öreg kócfej, nagy orra már tülökszerű, mint a Csokonaié, s ri- pacsos, a teintje viharvert, bajsza szürkéin vastag ajkára csapzótt. — Szervusz, Zsiga — kedvesen mosolyodik, s megmutatja magát, hálóinge szétnyílik a testén, nagy szőrös melleit mutatja, mint egy öreg újfundlandi két lábon, ked­vesen, nehézkesen, két oldalra to­tyog, harmincéves bő, szürke nad­rág, toflán lelóg a hasán. Orcája szappanyos, félig borotválatlan. — Nem tudtam, hogy igazán el­jössz, akkor felöltözködtem volna. A hálószoba sötét, nagy lepedők függöny helyett, hamuszürkék ia piszoktól, rendetlenség. — Ki ez? — gyönyörű pasztell, titokzatos fej, titokzatosan festve, vibráló vonalak. — Ki lehet ez? Micsoda ember, micsoda lélek? — A szabóm ... Csinál érte egy télikabátot, meg egy őszi, meg egy nyári ruhát... — De szépek azok a pasztellek! — a földön keretben zöld kének tömege. — Ez új, mind új, a nyá­ron föstötten — s nézi nagy, lom­ha nézéssel és mintha vevő vol­nék, kezdi sorba rakni., mutogat­ni. — Igen benne vagyog mozsd... igen sokat dógczog... nagyon rá­jöttem a titkára... mcnsyad, hogy van az, hogyha én ezt nézem, ak­kor én nem Iátok szint... Á termé­szetet látom... he... a valóságot... fákat látok, meg dombot látok, meg eget látok... Ha meg más fes­tőnek a képét nézem... akkor meg föstéket látok... sárga föstéket, meg kék föstéket... hehe... pedig ez nem jó van így... he?... Észre sem vettem, hogy öltözés közben előkészített mindent, kü­lönben festés közben pedig folyton öltözik, egy olyan sajátságos totyo­gó, akinek semmi programja nem látszik s mindig célhoz ér, tunya s közömbös jelenség s minden ener­giáját egyetlen irányba tudja működtetni. Már ott van a pasz­tellkréták doboza előtte s a papír­lap, a pakondekli, amire festeni fog, még tisztán... Egy óra múlva kész lesz rólam egy Rippl-kép? Már súrol és kotyog, lassan, zsí­rosán elkent szavakat nyomogat ki az ajka közt: »Ne törődj velem, csak olvass, neked nem is kell ész­revenni, hogy fostok ... Munkácsy az furcsa ember vód ... aszmon- gya, maga nem szokott ebédöz- ni? ... gondoltam, el akar külde­ni, míg ő ebédőnyi megy, mer a kezét mosta. Szoktam én... de nem vód sietős, mer nem vód .úgy­sem pénzem ... Hát aszongya sies­sen, mert megharagszik a felesé­gem, ha késik ... Úgy... Én azt ’hittem, csak helyet kapok a műte­remben, de úgy láccik, itt ebéd is fenyeget... Furcsa ember vód, festett életibe tíz-tizenkét jó ké­pet, ez vód ...« Másfél óra múlva feláll: — Mán meggémberedett a há­tam — s nyomogatja: olyan ala­csonyan ült, mint én s lefelé ha­jolva festett, a kép fölött, nézett rám, mint modellre. — Alacsonyan ülsz. — Még alacsonyabban szoktam, kis széken, zsámolyon... addig fel­húzom a cipőmet, az az én kínzó eszközöm... A kép meglep. Nagyon erősnek, nagyon markánsnak érzem. — Egész oroszlányt csinálog be­lőled. Akikor a tükörhöz megy s inget vált. Magát nézi, míg én a képet nézem. — De nincs olyan nagy hasam, mint vöt... Szürke nadrágja a kidagadó has alatt csaknem lecsúszik, a hasán a szőr olyan deres, mint a fején, de majdnem olyan sűrű ... (nem másolhatok le mindent). Félnégyre lett kész. Meg voltam hatva: — Mikor az ember önmagával találkozik — mondtam szomorúan. — Ebben a fejben benne van az én egész életem. Hogy jutott eszedbe, hogy lezárt szemekkel fesd? ... Ép­pen kijelentettem, hogy nem írok többet... Ebben az arcban ott van a Sárarany, a Tündérkert, a forra­dalom, az utána következő idők... erő is, fájdalom is, dac is, s hogy nem ír, az is... remélem, forr ben­ne valami a jövőre még ...az is... — De a hajad úgy szokott ál­lami... lófark visszacsapva... Mozsd nagyon jó a hajad, ezt tartzsd meg, ne hadd levágni, merd az rossz, csak így tanizsd meg a borbélyt, hogy hagyja ennyire mindig, ki­csit vágjon, mintha nem nyiratkoz- tál vóna... Ennél fiatalabb lélek nincs, mint ez a Jóska bá. öntudatlan, mint egy gyerek. A keze dolgozik, va­lahogy alva, öntudatlan mélység, soha mióta él, nem fárasztotta ki magát .gondolkodással. Mint a csap, folyik belőle az élet vize, míg van benne, s aztán megáll, mikor kifogyott: megáll, meghal. De még él, s napról napra teremt: csodá­latos a kopírozási tehetsége, csak ránéz s másol, s mesél a színek és vonalak, inkább színek s párázó mese, néz és nem lát, teremt, néz és nem ront, emel... A szürke-szürke házban, szürke­szürke életben, a szürke-szürke újfundlandi a megszépítő művé­szet keretébe rakja az életet, az emberiség elfutó szürke pillana­tait«. Szép ez az arckép Rippliről, de” ennél sokkal szebb a másik, amit a modellje őróla festett. Én még 19, majdnem 20 évig láttam apá­mat, de az a régi, az a 44 éves ember arcképe soha nem vált ide­jétmúlttá. Sőt, ahogy öregedett, egyre jobban hasonlított. Halála­kor olyan volt, mint azon a képen, ha a haja meg is őszült, hűebben őrzi ez a kép minden fotográfiánál. Mikor nagyanyám meglátta, sírt: Mi lett belőled, édes jó fiam! Hogyne szerette volna Jóska bát, minden furcsaságával együtt. Mert furcsa ember volt az öreg, s adomába illő szokásai voltak. A notesze, melyben naptárt vezetett arról, melyik nap kinél ebédez, s vacsoráz... Történt, hogy kinézte belőle, július 9, Leányfalu. Ki is jött hozzánk, de szüléink megfe­ledkeztek róla s bementek aznap Pestre. Volt nekünk egy házsártos Ilkánk, tíz éve. Mint kislány ke­rült hozzánk, nagyon rossz termé­szete volt, de majd megbolondult anyámért. Hát ez az Ilka, mikor eljött az ebéd ideje, odaállt mor­cosán a vendégek elé s azt mondta: — Ott van a vendéglő a kert felső sarkában! Jóska bá bólintott s leült az asz­talfőre. Ilka kénytelen volt behoz­ni a gyerekek ebédjét. Cseresznye­leves volt és spenót tükörtojással. Mikor apám mentegetőzött Jóska bácsinál, az öreg azt mondta: — Szép színes ebéd vót... Nem­zet iszínű... A kaposvári házát úgy nevezte: Róma villa. Sárgára volt meszelve kívül, belül. A műteremben vas­kályha állott s végtelen hosszú kályhacső tekergőzött a szobán ke­resztül, az befüstölt mindent. La­za rinnak hívták a feleségét, Párizs­ból hozta magával. Zenés cukrászdo! TJöuvrá ! előtt van. Érthetetlen. Higgyék el, Fiúméban, a tengerparton éreztem magam. Éppen olyan kék-piros csí­kos ernyőket biggyesztettek az asz­talok fölé, a földet meg behintették olyan csúnya vörös salakkal. Csak azt a helyet nem, ahol betonos. Ott táncolni kell, azt mondják. Kértem egy fagylaltot. Nem tu­dom, akkor volt-e a pincér esküvő­je, de feketébe öltözött. Bevallom, rosszul esett a fagylalt. Miért? Mert nem bordás üvegpohárban hozták. Pedig úgy megszoktam már azt! Fém-kelyhet tettek elém és alpacca kanalat. Ez már több a soknál. Kö­rülnéztem és mindenki feketét kért. Én is kértem. Nem ízlett, mert sem­mi zaccot sem hagytak az alján, s llllllllllll!llllllillllll!lllllllll!llllllllllllllllllllllllllllllllillllllll!ll!ll olyan erős volt, hogy az egyenesen kibírhatatlan. Nos, ilyen egy zenés cukrászda. Mindent nem is mondtam el róla. I Elhallgatom azt a sok csúnya agyag­edényt a falon, a presszógépet, mely szinte megvakítja az embert, a mű­helyt, öltözőt és a zöld dísznövénye­iket. Na nem, ezt már igazán nem mondom el. Még valaki megöngydl- kolná magát elkeseredésében. Én is kitörnék magamból, s ha száz nyelvet tudnék, száz nyelven ordítanám világgá: Nehogy megpró­báljanak még egy ilyet csinálni a megyében, mert abból világbotrány lesz ...! — ri — lllllllllllllllilllllllllllllllllilll Idegennyelvű tanfolyamok Kaposvárott Megszületett az első! (Éljen! Él­jen!) Nehéz szülés volt (óh de kár!), s a vajúdás hosszú hónapokig tartott. De megszületett. (Éljen). Igaz, nem most, valamivel előbb. Engedjék meg, hogy elsőszülöttünket úgy kö­szöntsem, olyan lelkendezve, öröm­ujjongva, ahogy a Szilveszter éjsza­káján születő csecsemőt szokás. Ne értsék félre, kérem, nem azért zen­gek dicshimnuszt, mert egy zenés cukrászda megjelenése világra szóló esemény. Sőt, nem vagyok »feketé­ző«, ezért sem érhet vád. Ám So­mogybán új cukrászdát, és zenéset? Nahát, ezt senki sem merte volna eddig feltételezni rólunk... No, de térjünk a tárgyra. Tehát nyílott egy zenés cukrászda Somogy­bán. Kár, 'hogy nem Kaposvárott, és nem kár, hogy Siófokon. Amint beléptem, a szó szoros értelmében zenés cukrászdában éreztem magam. Valahogy — nem is tudom miért — olyan hangulat uralkodott ott, mint Meseország zenés cukrászdáiban. Képzeljék, szólt a zene! És hárman játszottak, igazi zenészek, igazi hangszereken! Egy cukrászdában. Ejnye, ki hallott ilyet manapság. (Félek is megírni, mert még azt mondja valaki, hogy ez pénzpocsé- kolás, fényűzés, meg hasonló...) Megszólítottam ott mindjárt egy pesti kislányt, azt mondta: otthon érzi magát. Pedig nincs fotel, könyv- szekrény a sarokban. A bejárat fölé sem azt írták, hogy Szív utca 55., hanem, hogy Balaton cukrászda, meg hogy földművesszövetkezet. Megkérdeztem tőle, miért érzi itt jól magát. Nem szólt, csali körülnézett. Próbáltam rájönni a titok nyitjára. Hát kérem, ami ott tapasztalható, az egyszerűen hihetetlen! Képzeljék, az árkádok mögötti hatalmas kirakat­ablakokra csipkefüggönyöket akasz­tottak. A falak? Nem tehetek róla, bárhogy erőltettem szemeimet, egyet­len zsírfoltot, tintajpacnit és korom­pecsétet sem láttam, pedig sűrűn befröcskölték. Csakhogy fehérrel. Hihetetlen, de a fagylalt-, meg kávé- folt is hiányzott az asztalterítőkről — igaz, hogy üveg alá rejtették — de olyan tiszta, hogy szinte bántja az ember szemét. Felháborító! Nem is tudom megérteni, hogy lehet ná­lunk ilyen egy cukrászda, ami rá­adásul zenés. Van ott három box is, de ki látott már ilyet, azok fölé is függönyöket akasztgattak. Olyan hímzetteket, azt mondják népművé­szeti. Sohse hallottam még, hogy le­het ilyeneket cukrászdába akasztgat- ni. Bár hallottam volna! A mennye­zetről nagy, kovácsoltvas csillárok lógnak. Olyanok, mint az asztalok, meg az ülőkék. Na és ami a bejárat A TTIT az elmúlt oktatási évben, 1957 tavaszán sikeres idegen nyelvű tanfolyamokat rendezett Kaposvárott a dolgozók számára. Kulturális színvona­lunk egyenletes emelkedését mutatja, hogy mind több és több dolgozó érdek­lődik most ezeknek a nyelvtanfolya­moknak a folytatása iránt. A TTIT egyik szép feladata, hogy ezeket a nyelvtan- folyamokat folytatva a dolgozók mű­veltségét ezáltal is emelje, életüket tar­talmasabbá, népi államunk, hazánk szá­mára míg hasznosabbá tegye. Az Ismeretterjesztő Társulat most né­met, horvát, angol, orosz, latin, olasz, francia nyelvtanfolyamra hirdet jelent­kezést. Az orosz nyelvi tanfolyamot a Magyar — Szovjet Baráti Társasággal kö­zösen rendezi meg a Társulat. A tan­folyamok. szeptember második felében indulnak és három hónaposak, vagyis karácsonyig taranak. 1958 januárjában újabb három hónapos tanfolyamokat indít a TTIT az előbbiek folytatásakép­pen, hogy a résztvevők egyre tovább bővíthessék tudásukat. Ezek a tanfo­lyamok áprilisban érnek majd veget. Hetenként két óra lesz. a hallgatókkal közösen megállapított időben és helyen. Az órák természetesen munkaidő után, a késő délutáni és esti órákban lesz­nek. A tanfolyamokat a legkiválóbb szaktanárok vezetik. A tanfolyamokon _ biztos nyelvtani alap megadása mellett főképpen a nyelv gyakorlati elsajátítására törekszenek a tanárok, a mindennapi élet témáiból vé­ve a szókincset, a beszédgyakorlatokat. A meginduláskor a szaktanárok köz­ük a hallgatókkal, hogy milyen köny­vek, szöveggyűjtemények vagy füzetek alapján tanulnak majd. A tanfolyamok három csoportban fognak megindulni^ kezdőfokon azok számára, akik az illető nyelvet még nem tanulták; középfokon tanulnak azok, akik a TTIT nyelvi tan­folyamain a tavasszal reszt vettek, vagy máshol már folytattak nyelvi ta­nulmányokat; haladó fokon pedig azok, akik az illető nyelven már társalogni tudnak, illetve ezt a tudásukat kíván­ják tökéletesíteni. A tanfolyamokon való részvételi díj rendkívül kedvezményes, mert az egész három hónapos tanfolyamon való rész­vétel csak annyiba kerül, mintha va­laki három órát venne magánúton. A tanfolyam díja három hónapra 60 fo­rint, amely a jelentkezéskor egyszerre lefizetendő. A tanfolyamon semmilyen más fizetnivaló mines. A tanfolyamot elvégző hallgatók erről írásbeli igazo­lást kapnak. Jelentkezni lehet mindem hétköznap délután 4 és 6 óra között a Tanítóképző- (Bajcsy-Zsilinszky utca 10.) első eme­leti tanári szobájában, Török Lehel ta­nárnál, a TTIT megyei titkáránál. Te­lefon: 21—61. TTIT MEGYEI TITKÁRSÁGA A SZÉLKAKAS Forog a Szélkakas, Mint ostorral megcsapott csikó Tombol s kering a házak fölött. Ércszava dölyffel csikordul: Bámuljatok vaksi szemetekkel Ti szürke háztetők. Itt a parancsoló, Itt én vagyok az úr! És száguld a széL Ragyog a szélkakas Feszíti vasmellét az égnek, S szerényen röppen Apró korom csapat. Egykedvűen pislog száz cserép­szemével S ásít a kő-világ. Lent a sötétben, mélyben Mint ébredő értelem Lobban a fény a pernye fölé! Eső repeszti mázát, Korom falatja testét, Magasra száll, s vállára ül A szürke út pora. Erőlködik: csak még egy fordulat — Reccsen nyöszörgőn, S kopottan — ázva áll. Más tájon jár a széli Virányi Pál ITVTTTYTYTTVTVTTYYYYTYVYTTYYYTTYYTYYtYTTYTYYYTTYYrTTTYYYYTYTTYYYTYTYTYTYYTYYYTYYYYTYII TTTTYYVTTYVTTTYYYYTTTTYTYTY MÓRICZ ZSIGMOND: TRAGÉDIA 1XJINDENKI a Sarudy-lány hol- ■ napi lakodalmáról b?szélt. Ebéd után lehevertek az aratók a keresztek tövébe, vagy a villákból, gereblyékből rögtönzött apró sátrak alá, ahol egy-egy szoknya adott egy kis árnyékot a fekvők arcára. Elég az, csakhogy napszúrást ne kapjon az ember. A nagy sárga mezőn vidáman izegtek-mozogtak ezek a hangya- szorgalmú emberek, s az emberte­len, nagy munka közben, amely úgy tetszik, mintha végtelen és határta­lan volna, örömet találtak abban, hogy a karjukat mozgatták, száju­kat jártatták és a legények, meg a lányok olyan kacagva csipkedték meg egymást szóval és kézzel, mint­ha ez volna az élet jőfő tennivalója. Kis János megette az almásételt, amit szeplős, málészájú fia, aki ijesz­tően hasonlított hozzá, kihozott utá­na. Azután körülnézett, de lusta volt keresztig menni, s ott helyben dűlt el a tarlón. A kalapját az arcára tette, s nyomban elaludt. Még annyit hal­lott, hogy Sarudy Pál bornyút is vágatott a lakodalomra. Azzal elaludt. Senki sem törődött vele, a tulaj­don fia sem. Ez elővette a cserép­fazekat s belenézett, nem hagyott-e az apja egy kicsit neki is benne? Bizony nem hagyott. Olyan üres volt az edény, mintha a Bodri már ki is mosogatta volna. Ezzel felborította a mázas csuprot, s elment a kutya után födi mogyorót keresni. Mikor Kis János felébredt, első dolga volt megnyalni a szájai. Ál­mában lakodalomban volt, s nagyon jól teleette magát. Kedvetlenül gon­dolt rá, hogy elfelejtett mindent, azt is, hol volt, azt is, mit evett. Leg­alább ne ébredt vón fel. Hozzá volt szokva, hogy neki egész életében mindenről le kell■ mondani, hát nem soká sajnálkozott. Másik oldalra fordult, s újra el akart alud­ni. Nem sikerült. Az arca olyan vö­rösre vált a kalap alatt, mint a f őtt rák. Lelökte a piszokban feketült szalmakalapot, s jólesett, hogy a mezei szellő hűvösen érte a bőrét. — Egye meg a fene ezt a vén Sa- rndyt — gondolta magában — eleget dógoztam neki életemben, meghíj- hatna a lyánya lakodalmára. Hadd laknék jól eccer. Felemelte a hüvelykujját: — Lesz húsleves. Jó sárga, zsíros tyúkhúsleves. Az jó lesz. Abbul megeszek egy tállal. És már habzsolta is, szopogatta a sűrű, apró, sárga színű tésztacsigá- kat, amiket marokszámra eregetett le a nyeldeklőjén. — Dógozni, emberek! — kiáltotta valaki. TfIS JÁNOS MEG SE MOZ- DÚLT. Estébe jutott, hogy egyszer gyerekkorában valami lako­dalomban volt. Rokona is volt az a család, mégse kapott az egész lako­mából mást, csak tyúklábát. Tehetetlen harag, vad düh fogta el. A keze ökölbe szorult, s érezte, hogy most olyat, de olyat tudna üt­ni, hogy minden törne-zúzna utó,na. De a hüvelyke mereven állott, erről lassan az eszébe jutott, amire az imént gondolt. — Azután töltött káposzta... Hat- vanat megennék belőle... de ha öt­venöt nem, egyet se. — Dologra! — kiabáltak amott. Ő is feltápászkodott. Éhesnek érezte magát. Odanézett a feketefalú cserépedényre ... Úgyse volna ben­ne, csak valami lötty. Megrúgta az edényt; megvetően és dühösen. Annak beszakadt az olda­la. Különben is drótozva volt már, s egy drótszál a bocskorához akadt: — Üssön meg a guta! — káromko­dott Kis János és lerúgdosta a lábá­ról a kölöncöt. — Már míg élek, min­dig ebbe a szegénységbe kell szu­szogni. Az a vén bitang nem fog elhijni. Egész nap rosszkedvű volt. Észre se vette senki. Kis János amolyan láthatatlan ember volt, akit senki sem lát meg. így élte le az egész életét, sohase volt egy percig sem érdekes ember. Se nem erős, se nem gyenge, nem kicsi, nem nagy, nem sánta, nem begy es; mi lett volna, ami feltűnt vón rajta. Olyan volt, mint egy ember: két szeme volt„ meg egy orra. Bajusza is volt. És sohasem jutott eszébe semmi.. Ha reggel volt, felkelt, este lefe­küdt; mikor eljött az ideje, meghá­zasodott. Akkor lakott utoljára jól* beteg is lett tőle. Katona nem volt* a faluból tízszer se volt kinn, akkor is csak a vásáron. Nevetni csak egy­szer nevetett életében jóízűen, ak­kor, amikor az apja le akarta őt üt­ni, amért megette az egész tál ga­luskát, s amint feléje sújtott, a sa­ját ütésétől megtántorodott, felbu­kott, s falba vágta a fejét. Bele is halt. Még ez az egy érdekelte: az érés. A feleségét emiatt szokta elverni, s. ha gondolt valaha valamire, arra* hogy mit volna jó enni. De ezt nem tudott sokat elképzelni. Hiába, a ta­pasztalat nem segítette. Este, ahom hazamentek s a gaz­dának megmondták, mit végeztek — az ő falujokban mindenki a maga kosztján dolgozott azt mondta a vén Sarudy: — Emberek, asszonyok, hónap este mindenki elgyühet a lyányom lako­dalmára. Annyit ehettek, amennyi belétek fér. Kis János majdnem elszédült. Va­lósággal megijedt. Attól ijedt meg* hogy nem bír majd megfelelni a fel­adatnak. A többiek ujjongtak, élje­neztek, de ő hallgatott. Ott. állott hátul, setétedő este volt, senki se■ törődött vele. A többiek közt azután ő is elindult nehézkes léptekkel ha­zafelé. Otthon megette a vacsorát, korpa­cibere volt. Csendesen, szótlanul. Félrerúgta a macskát, amely a lába­szárára kapaszkodott s nyávogott* Nem gondolt semmit. De igen külö­nösen érezte magát. Mintha nagy- nagy feladat várna reá, a legna­gyobb életében. Nem volt tisztában vele, de félve gondolt a holnapi la­kodalomra. Egész éjszaka nem tudott aludni. Sokszor felébredt és ébren hányko­lódott, de ha hozzáfogott arra gon­dolni, mi lesz holnap, igen nagy nyugtalanság fogta el. Kinyújtotta a hüvelykujját: — Először lesz tyúkhúsleves .,. Eb­ből megeszek egy dézsával.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom