Somogyi Néplap, 1957. szeptember (14. évfolyam, 204-228. szám)

1957-09-04 / 206. szám

Szerda, 1957. szeptember 4. SOMOGYI NÉPLAP 3 Hogy betölthesse feladatát as Áramszolgáltató Vállalat KISZ-szervezete Sok szép ötlet szerepelt az Áram- szolgáltató Vállrlat KlSZ-fiataljai- nak terveiben, amikor megalakítot­ták szervezetüket. Kultúrcsoport, énekkar létrehozása, röplabda csapat, fotószakkör megalakítása, közös ba­latoni kirándulások. Olyan tervek, melyeknek célja volt, hogy eggyé- forrasszák i KISZ fiataljait, hogy olyan legyen a vállalat KlSZ-szer- vezete, mint egy nagy család. A tervek csak tervek maradtak Szép terveLk, elképzelések voltak ezek, de sajnos azok is maradtak. Pe­dig eleinte lelkesen végezték mun­kájukat. Örültek az öregebb kom­munisták, mikor azt látták, hogy milyen cdaadóan dolgoznak a fiata­lok. Május 1-én például igen jól si­került. családi estet rendeztek a vál­lalatnál. A fiatalok jó munkájukért dicsé­retet, könyvjutalmat kaptak a párt- szervezettől, a vállalat vezetőségétől. Talán ez tette őket elbizakodottá, talán ez tette, hogy túlzott követelé­sekkel léptek fel. Miért nem működött a röplabda csapat? Jó néhány hete annak, hogy a KISZ Megyei Bizottságától röplabda felszerelést kaptak. Határozatot is hoztak, hogy megalakítják a válla­latnál a női és férfi röplabda csapa­tot. Ez meg is történt, de azután abbamaradt minden. Nem volt a vál­tatnál röplabda pálya, nem tudtak hol játszani. Persze, megoldás lett volna. Csak egyik fiatal sem vállalkozott arra, hogy elmenjen valamelyik iskolá­hoz, sportegyesülethez és engedélyt kérjen arra, hogy használhassák a vállalat fiataljai az ott lévő röplab­da pályát. Néhány napja, amikor be­szélgettünk a röplabda csapat »veze­tőjével«, ígéretet tett, hogy pótolja a mulasztás:. Másnap már teleloná - iák is a szerkesztőségbe, hc-gy sike­rült pályát szerezni. Ugye, csak akar­ni kell! Új zongora kell-e a mozgalmi dalok tanulásához ? A pártszervezet vezetői kérték a fiatalokat, hogy tanuljanak mozgal­mi dalokat, indulókat, hogy azokat ünnepélyes alkalmakkor majd el­énekeljék. Kottákat is vásárolt a pártszervezet, hogy erre se .legyen gondja a fiataloknak. Mégis mi tör - tént? Az, hogy a fiatalok nem ta­nultak indulókat, mozgalmi dalokat, mert egyikük azt mondotta, iiogy a vállalat régi, öreg zongorája nem megfelelő erre. Ahhoz, hogy tanulni tudjanak, új zongora kell. A túlzott követelésekről Amikor KISZ-fiataljaink ilyen túlzott követeléséről hallok, mindig a MADISZ, az 1945-ben végzett ifjú­sági munka jut eszembe. Akkor jó volt egy szál mandolin, vagy száj- harmonika a mozgalmi dalok tanu­lásához. Senkinek nem jutott eszébe, hogy ehhez új zongora kellene. Igaz, mondják a fiatalok, azóta sok idő eltelt, sok minden megvál­tozott, megnőttek az igények. Ez így is van és érthető is. De értsék meg a fiatalok azt is, hogy egy súlyos kárt okozó ellenforradalom után ál­lítjuk talpra az országot. Hova jut­nánk, ha a fiatalság mindenütt ilyen igényeket támasztana. Mert ez csak a kezdet. Először egy új zongora, aztán jön a többi. Ma pedig ez még nem lehetséges. Erre gondoljanak, amikor követelnek s igényeket tá­masztanak. Beszélgettünk a vállalat néhány fiataljával, megkérdeztük, mi az oka a KISZ-munka hanyatlásának. Sok problémát elmondottak. Végül mégis kiderült, hogy ennek legnagyobb oka az, hogy hiányzik a KISZ-tagokból a lelkesedés, a vezetőségből pedig a megfelelő irányító szellem. A javas­latokat, amelyeket a tagság elé visz­nek, nem eléggé gondolják meg, s a hozott határozatok végrehajtását sem követelik meg. Mi a teendő? Legfontosabb teendő most, hogy sürgősen megbeszéljék feladataikat. Mert ebben is hiba van. Igen ritkán tartottak taggyűlést, vezetőségi ülést. A tagság úgy látja, szükséges, hogy legalább három hetenként tartsanak ifjúsági napot. Ebben elsősorban a vezetőség segíthet. Üljenek össze, beszéljék meg a feladatokat, s men­jenek alapos, konkrét javaslatokkal a tagság elé. Persze, azután ne fe­ledkezzenek el a feladatok végrehaj­tásának megköveteléséről sem. Menjenek maguktól, ne várják a meghívást Ott állt a pártszervezet akkor is a fiatalok mellett, amikor szóbake- rült a KISZ megalakítása. A' válla­lat öregebb kommunistái nagyon so­kat fáradoztak ennek érdekében. Azután is, amikor kérték a fiatalok, mindig szívesen segítettek. De talán a baj az volt, hogy csak akkor segí­tettek, amikor kérték őket erre. Pedig a pártszervezet vezetői lát­ták, hogy baj .van a KISZ munká­jával. Egyszer meghívták a KISZ taggyűlésére a pártszervezet titkárát, aki el is ment s elmondotta véle­ményét a hibákról. A fiatalok, sze­rintük is, sokat tanultak ebből Egy­szer taggyűlésen is beszélgettek ar­ról, hogy a KISZ munkájában milyen hibák vannak. A pártvezetőségi ülé­seken a KISZ-titkár, aki maga is pártvezetőségi tag, időnként kap fel­adatokat. Ez mégsem elegendő. A KISZ-fiatalok azt mondják, nem érezték állandóan maguk mellett a pártszervezetet. A párttitkár pedig azt mondja, azért nem ment többet, mert nem hiyták a kiszisták. Lehet­ne ezen vitatkozni, hogy s mint lett volna helyesebb, de most az a fon­tos, hogyan legyen a jövőben. Azt javasoljuk a pártszervezet titkárá­nak, ne várja, hogy a KISZ-fiatalok mindig meghívják őt. Ezt talán azért sem teszik majd meg, hogy ne zavar­ják állandóan a pártszervezetet. Erezzék meg a vállalat kommunistái, hogy mikor van szükség a segítő kézre és menjenek maguktól a fia­talok közé. Beszélgessenek velük a maguk fiatalságáról, arról, hogyan éltek a fiatalok a Horthy-rendszer- ben, s arról, hogy milyen nehézsé­gekkel kellett megküzdeni a felsza­badulás után. Nagy szükség van ezekre a beszélgetésekre. Aztán az is helyes lenne, ha a pártvezetőségi üléseken időközönként beszámoltat­nák a KISZ titkárát. Szívügye volt az Áramszolgáltató Vállalat kommu­nistáinak a KISZ létrehozása. Le­gyen szívügyük most a munka meg­javítása, s utána pedig .a fiatalok állandó, rendszeres segítése. Szalai László Megbillent hangmérleg a Latinka Sándor utcában Ez a rövid kis utca futólépés­ben szalad le a Berzsenyi utcába, s visszafelé bizony jó motorkerék­párnak kell annak lenni, mely ilyen rövid szakaszon kapcsolás nélkül feliramodik. Hiszen neki­lendülésre nincs is meg a lehető­ség. Hát még, ha a motor lentről, az utcából indul el! Brrr... Brrr, pepepepe — most huzatja meg az első sebességben. Egy pillanat csend, aztán vadul felbőg a motor. — Most kapcsol a másodikba. Ismét brrr... brrr ... pepepepe, s aztán még egyszer ugyanez a hangsorozat. De már fenn is van az utca tetején a lánc­védő, kipufogócső, lámpa és egyéb »felesleges« kellékek nélküli 125-ös Csepel, melyet emigyen igen tehet­séges versenymotornak álcáztak. Vagy lehet, hogy az is. Nekünk, jámbor, gyalogjáró földi halandók­nak az olyan mindegy! De motorunk és motorosunk gyorsan megfordul az Április 4 utca torkolatában s máris sebe­sen suhan lefelé. Most gyorsabban megy a kapcsolássorozat, valami­vel csendesebb is. A Honvédelmi Sportszövetség telepe előtt nagyot nyikorog a fék, radíroz, pillanatra megtorpan a gép, s újra a domb­tetőre irányítja orrát. Brrr... brrr ... pepepepe — kezdődik elölről megint a cirkusz. A Latinka utca lakói tökélete­sen ép idegzetű emberek, sőt mond­hatni, hétköznapiak is. Reggel munkába mennek, délután haza­térve, pihennek. Hogyhogy? Már­mint pihennek? Brrr... brrr... pepepepe... há­romszor, hatszor, tizenhétszer, tíz- müliószor egymásután. Hát csak pihenjenek, ha tudnak. Csukják be az ablakokat, eresszék le a rol- Iót, bújjanak be az ágy alá, szige­teljék körül magukat dunyhákkal és aztán nyugodtan szundikálja­nak. Hiszen így lehet! És ott a nyomdában, ahol este újra felzúg­nak a szedő- és nyomógépek, sze­rezzenek be jó sok vattát fül­tamponnak, a tördelő ne a kezét tördelje nyugalmában, a korrektor pedig temetkezzen be az újságolda­lak közé. Hiszen azt a tízmillió berregést igazán nem művészet ki­bírni egy felnőtt, öntudatos dol­gozó embernek! Vagy talán más lenne a megol­dás? Ürítsék lii a Latinka utcát? Költözzenek a lakók máshova? Én igazán nem tudom, csak sej­tem, hogy volna talán valami meg­oldás, mellyel a legcélszerűbben helyre lehetne billenteni a Latin­ka Sándor utca megroggyant hang­egyensúlyát ... — fehér — PANASZOK NYOMÁBAN Sajnos több helyen tapasztalható, hogy a panaszkönyvíbe beírtakra nem válaszolnak. Különösen jellem­ző ez a Május 1 utcai ikenyérboltra. Egyik vásárló azt kifogásolta, hogy reggel 8 órakor nem kapott kenye­ret, másik pedig azt, hogy a perec, amit a boltban árusítottak, túlsá­gosan égett volt. Jó lenne, ha a ikenyérbolt vezető­je és a felettes szervek felfigyelné­nek a panaszkönyvbe írtakra s ki­elégítő módon intézkednének. Ugyan­csak nem válaszoltak a Május 1 ut­cai zöldségbolt vezetői a panasz- könyvbe július 18-án beírt panasz­ra, amelyben egyik vevő azt kifogá­solta, hogy nem szolgálták 'ki, pedig kérte, mivel vonathoz sietett. Panaszunk van a Patyolatra Legalább húszán álltak előttünk, amikor beléptünk a Patyolat Ady Endre utcai fióküzletébe. Az egy al­kalmazott nem győzte a türelmetlen feleket kiszolgálni. Megtudtuk, hogy hárman vannak, egyikük 'szabadsá­gon, a másik viszont az akkor érke­zett kocsiról pakolta le a visszaho­zott ruhaneműket. Helyesnek tarta­nánk, ha a szabadságon lévő dolgo­zók helyére a Patyolat vezetői he­lyettest állítanának be. Két bejegyzést olvastunk a pa- naszkönyvben. Mindkettő a határidő be nem tartását kifogásoja. Hibának tartjuk, hogy a panasz mellé csak beírták, hogy »levélben megvála­szolva«, de a levelek másolatát nem mellékelték. A jövőben meHékeljék a levelek másolatát, de inkább töre­kedjenek arra, hogy ne legyen pa­nasz, s a vállalt határidőket tartsák be. Ahol nem találtunk panaszt Sok üzletet jártunk végig, legtöbb helyen gorombaság miatt, áruhiány miatt panaszkodnak, ami sók eset­ben nem volt jogos, mint pl. a 120-as áruházban, ahol egy vevő két mat­racot kért, de nem adhattak neki, mert csak három-darabos garnitúrá­val rendelkeztek. Néhány helyen örömmel kellett azt is megállapíta­ni, hogy nincs szükség a panasz- könyvre. A 136-os ruházati boltban 1952 óta nem írtak a panaszkönyv­be. A 124-es számú iUatszerboltban sem kérték még ez évben a vevők a panaszkönyvet, de nem kérték az I-es számú cukrászdában, s a Hárs­fa utca sarkán lévő cukrászdában sem. A pártszervezetek figyelmébe Sokat lehet tanulni ezekből a pa­naszokból. Azt, hogyan viselkednek a kiszolgálók, milyen kérésük, ja­vaslatuk van a vásárlóiknak, a ven­dégeknek. Azt javasoljuk a Kaposvá­ri Kiskereskedelmi, az Élelmiszer Kiskereskedelmi, a Béke Szálló és Vendéglátó Vállalat, a Patyolat párt- szervezetének, hogy időközönként tanulmányozzák az üzletekben, bol­tokban elhelyezett panaszkönyveket és segítsenek az ott feltárt hibák kijavításában. Segítsenek abban, hogy a panaszok nyomán ne elutasí­tó, nem kielégítő válaszok, hanem — ahol jogos — ott megfelelő intéz­kedések történjenek. — Feltárják a fonyódi várat, mely a Balaton-kömyéki törökkori ma­gyar végvárrendszer egyik láncsze­me volt. Szeptember elején megkez­dik a vár romjainak feltárását. Az ásatásakat a székesfehérvári múze­um igazgatója vezeti. gG0O0G©:\0000GGOO00O0©000G00OGO00©0000000G0000©0G0000©0G0 0G0G0O©0'0GO0<0G00Oe00O00©0©©©0©©00000©GG©0000©O©0©0000©0©00©00OO©0G00 LENQYELORSZAQI tapasztalataink III. Augusztus elsején délelőtt egy völgybe rándulúmk ki. A séta közben a gyönyörű erdőket élvezzük, szépek és kedvesek a legelésző állatok, apró termetűek, de erősek, fürgék, kolompjuk kedves hegyi hangulatot szór szerte a sziklák között. Délután a Dunajec fo­lyócska melletti kis hegyi faluba zarándokoltunk el. A neve: Poronin. Vezetőnk egy kis parasztházba ka­lauzol minket, s csak ott közli velünk, hogy ez a kis ház a híres Lenin-műzeum. Csak most lepődünk m'g és izgatottan sietünk a házba. Belül sokat megtudunk, olyant, amit sehol nem olvastunk, sehol nem lát­hattunk. Lenin a világ legnagyobbja — valamivel fel­jebb élt majdnem két évig,, 191,4—15-ös száműzetésé­ben egy kis házikóban. Az a ház már nem áll, de bú­torzata teljes egészében az akkori berendezés szerint itt áll előttünk, mint Lenin életében. Az érzéseket nem lehet ileírni, hiszen az belső tűz, ami itt fel­lobban magasra, szólni alig tudunk, csak nézünk és állunk megilletődve. Több száz km leutazása után kissé fáradtan érkez­tünk Varsóba. Sokat olvastunk és hallottunk már a hős város csodálatos harcairól. Már messziről meg­pillantottuk a hatalmas felhőkarcoló körvonalait, a Kul­túra Palotájának monumentális alakját. Közeledünk hát Varsóhoz. Vajon mit látunk majd a milliós fővá­rosban, erre gondoltunk mindannyian. Nem vártunk fényes utcákat, ragyogó palotákat, de amit láttunk, az döbbenetes volt. Kocsinkból kiszállva, csarnokos pá­lyaudvar érkezési oldalát láttuk. Azt hittük, ez is új és az egy emeletes és több földszintes épület csak kis részlete a pályaudvarnak. Tévedtünk, ez volt minden. Kilépünk az épület elé és szinte gyökeret ver a lá­bunk: csak állunk, csak állunk döbbenten, szinte néma csendben, mintha egy igen kedves halottat állnánk kö­rül ravatala mellett. Körös-körül a hatalmas épületek szörnyű roncsai meredeznek az ég felé. Kartársaim aj­kán igen sokszor és sokfelé hallom ezt az egy szót: Szörnyű, szörnyű! Autóbuszba ülünk és végigmegyünk a városon. Az első szörnyű kép enyhül, a hatalmas építkezést látjuk, de attól az érzéstől nem tudunk meg­szabadulni, amit az első percekben éreztünk: itt rette­netesen szörnyű gyilkosság történt! Szállásunkhoz menet kedves vezetőnk olyan lelke­sen beszélt, hogy szerettünk volna neki kezet csókolni, mert azt érdemelte volna ez a varsói tanárnő, ennek a nagyszerű népnek nagyszerű asszonya. Látni kellett volna a ragyogóan, szinte megdicsőült arcot, a lángdló szemeket! Milyen büszke hanglejtéssel tudta magya­rázni, hogy ez itt teljesen új utca, egyetlen ház nem maradt épen, és íme lássák: a lengyel nép újjáépítette. »Milyen kényelmes már az utazás, látták volna a négyhónapos szabadságharcot 1944-ben, ha látták volna a vérző, lángban álló várcst. S most már robognak a villamosak a csinos utcákon!« Szállásunkon a szokásos helyzetet látjuk: csinos, kényelmes szobák, virág, dúsan terített asztalok, len­gyel barátaink mosolya, szeretet fogadott bennünket. Rövid pihenő után városnézésre indulunk. Sok üres telek mellett, haladunk el, látunk hatalmas törmelék­kúpokat, összerakott, megmentett anyagokat. Mennyi energia kellett ahhoz is, hogy összeszedjék a használ­ható anyagokat, eltakarítani a rengeteg romot, csak megtervezni is a munkálatokat. Vezetőnk így meséli el a látnivalókat: »A borzalmas napok után sóidat töp­rengtünk azon, érdemes-e újjáépíteni Varsót, hiszen nem maradt jóformán egyetlen ép ház sem az egész fővárosból. Az építés mellett döntöttünk. S most lát­hatják: megérte, mert győzelmet aratott népünk és ez a győzelem az élethez való jogunkat hirdeti. Ez az ut­ca, amelyen most végigsétálunk, már teljesen kész. Egyetlen épülete sem maradt meg és mcst teljesen olyan, mint régen volt. Mi mindent úgy építünk újjá, amilyen volt, a stíluson hajszálnyit sem változtatunk s ez így történik mindenütt hazánkban. Ez az utca igen nevezetes Varsóban. Talán itt gyilkolták le a legtöbb partizánt. 20—25-ösével hullott porba a- sok hazafi. A fasiszták fenevadként pusztítottak. Ha valamelyik ház­ból egyetlen puskalövés is eldördült, azt megjelölték fekete kereszttel és rövidesen levegőbe repült az épü­let. Pusztított itt bomba, aláaknázás, gyújtogatás, ágyútűz, mindenféle fegyver. Voltak olyan napok is, amikor még nappal is alig lehetett látni a füsttől.« S amerre elmegyünk, az emlékezés virágai nyíl­nak: falakon elhelyezett emléktáblák, útszegélyek melletti sírok, emlékoszlopok jelzik a szabadságharco­sok nyughelyét. Egyszerű feliratok közlik, hogy itt nyugszik 40 partizán. Nevet csak ritkán olvashatunk. Mégis mindenütt mindig friss virágot, égő gyertyákat, villanyégőket, nemzeti és vörös zászlókat látunk. Kik ápolják a névtelen sírokat? Mindenki, aki arrajár, mert a hősök minden lengyel halottal. A .hősök élnek, vérük hirdeti a lengyel nép hazaszeretetét és tanítják helyt­állásra az élőket. Már sok-sok új üzlet mellett mentünk el, láttuk, az élet pezseg, a jövő már valóság. Rövid betekintésre benézünk egy hatalmas áruházba. Modern, szép és tele áruval. Minket külön is megörvendeztetett a mozgó­lépcső, mert azt olvastuk a jelzőtábláról, hogy Magyar- országon készült. Vásárlátogatás közben sokat tapasztalunk. A tan­szerek feltűnően olcsók. Csak egy példa: 12 gombfes­ték óra 2,80, finom Mephisto ceruza 1,10 zloty, olcsó füzetek, rajzeszközök. Az elárusító szerint — mélysé­gesen igaza van — ezeknek az áruknak igen olcsóknak kell lenniök, mert ezzel segítjük a tanulókat és szülő­ket egyaránt, tanuljanak könnyen a gyerekek. Na- gj'on ötletesek, szépek és olcsók az iskolai szemléltető eszközök is, kis gépek sokasága szabadon vásárolható. Nagyszerű ez. A gyerekosztályon is érdekes a helyzet. A gyerekáruk nálunk is olcsók, de itt még inkább lát­ható ez a helyes irányzat. Pl. egy gyermek gumicipő 23 zloty. Rendkívül olcsók a flanell- és selyemáruk. A cukorkafélék is rendkívül szép, ízléses csomagolásban vásárolhatók, így nemcsak a sokféle finom minőség, de az olcsó ár és gusztusos csomagolás is élvezetes lát­vány. Ezt utánoznunk kellene idehaza is. A férfiszövetek rendkívül jó minőségűek, úgy mondták, a lengyelek szívesebben veszik a saját ter­melést, mint az angol szöveteket — bár ez is-sok lát­ható, mert áruik minősége az angolnál is jobb. (Igaz, hogy az ára is borsos.) Hamarosan közlik is, hogy min­den erővel olcsóbbá kell tenniük a ruhák, szövetek árát. Mi hozzátehetjük, hogy a cipőkét is és a formán is sokat kell változtatniok; szó, ami szó, a mi hölgyeink általában elegánsabfcak. Tehát összegezhetjük is a lá­tottakat: sokat tanulhatunk Lengyelországtól: tudato­san törekszenek a szociális gondoskodás megvalósítá­sára, a jó minőségre, az olcsóbb termelésre, a szép ki­vitelre. Az a legtermészetesebb, hogy mindez még nem sikerült tökéletesen. Meg kell jegyeznem, -hogy minden áru árához néhány fillért hozzászámítanak, ami olyan újjáépítési adóféle és az a címe: »Együtt építjük Lengyelországot«. És amikor az árat mondják, ezt a hozzáadást soha nem mondják. Hősies helytállás .ez is, hiszen nagyszerű az, hogy ezt mindenki a világ legtermészetesebbjének tartja. Valóban így van: a rombadőlt hazát együtt építi a lengyel nép. (Folytatjuk.) Nagy Károly

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom