Somogyi Néplap, 1957. augusztus (14. évfolyam, 178-203. szám)

1957-08-18 / 193. szám

■ SOMOGYI NtPLAF Vasárnap, 1957. augusztus 18. 790 mázsa mézet vásárolt fel az idén a méhészbolt A SZERKESZTŐSÉG POSTÁJÁBÓL Miért nem megy Pamukon a cséplés? Néhány évvel ezelőtt új színfolt­tal gazdagodott a Május 1. utca: a Kaposvári Földművesszövetkezet méhész csoportja megnyitotta szak­boltját. Bár a bolt kicsi, de a mé­hész szakcsoport néhány éves fej­lődését, a felvásárlás alakulását jól szemlélteti ez a néhány négyzetmé­teres üzlet is. 1951-ben a mézfelvásárlás alig ha­ladta meg a 110 mázsát. A bolt sze­gényessége és kicsinysége ellenére is elég üres volt az 1951—52-es évek­ben. 1954- ben megnövekedett a szak­csoportban tömörült méhészek száma és 440 mázsára emelke­dett a felvásárolt mézmennyiség. 1955- ben, amikor a felvásárlás rhár a 730 mázsát is elérte, a bolt is gazdagodott és megjelentek az első méhészeti eszközök, kaptárak, különböző szerszámok, amelyeket itt a méhészek könnyen és olcsón beszerezhettek. 1956- ban már 1009 mázsás, szinte rekord-eredményről beszélhetünk. A méhészbolt méhészeti eszközökben ebben az évben már minden szük­séges igényt ki tudott elégíteni, ta­nácsokkal és útmutatással látta el a környékről belátogató méhészeket. 1957-ben sajnos a kedvezőtlen idő­járás miatt, kissé megcsappant a mézfelvásárlás, de külön öröm, hogy az eddig felvásárolt 790 mázsa méz országosan is a legjobb eredmények A múlt évben Kaposváron, a To- ponári úton hozzáláttak az ország harmadik legnagyobb szervestrágya szemcseüzemének megépítéséhez. Az építkezés igen nagy kiterjedésű. Azonban, mint mondják, mégsem ál­lította az építészet szakembereit ne­héz építéstechnikai feladatok elé, mivel többnyire földszintes üzem- építkezésről van szó. Annál több csodálnivaló akad a belső gépi be­rendezésekben, a korszerű kazán, műtrágyakeverő és formakialakító gépeken stb. A szemcséző üzemben készülő műtrágyát tőzeg, foszfor, fekál és szuperfoszfát keverékéből állítják elő úgy, hogy a trágya végleges alakja között említhető. Nem kétséges, hogy az eredményt a felvásárlás he­lyes módja is elősegítette: ugyan­is a szakcsoport felvásárlói igye­keznek mindig a realitás talaján maradni és csak olyan termelőkkel kötnek szerződést, akiknél a szer­ződött mennyiséget valóban biztosí­tottnak is látják. így a mézfelvásárlási eredményeik nem csupán papírformák, ha­nem valóságosak. Az idei ősz és, tél ismét nehéz munka elé állítja a bolt dolgozóit. Négyszáznegyven szakcsoport tag, hét és félezer méhcsaládjának át- teleltetéséhez kell segítséget nyújta­nia. A méhészbolt azonkívül, hogy olcsó áron műlépet biztosít a cso­port tagjainak, gondoskodik a be- teleltetéshez szükséges cukor jut­tatásáról is. A kaposvári méhészboltot a törő­dés, a dolgozók igyekezete teszi egy­re gazdagabbá és célszerűbbé. Ha helyiségük nagyobb lenne, komo­lyabb feladatok megoldására is ké­pesek lennének. Mindent egybevet­ve a méhészbolt helyes összekötője a rendszeres, jó felvásárlásnak és a becsületes, de minden kedvező le­hetőséget kiaknázó kereskedelmi te­vékenységnek. Ezért nem véletlen, hogy a Kaposvári Földművesszövet­kezet méhészgárdája a megye leg­jobb ilyen társulása és eredményei­ről országosan is elismert szakcso­port. szemcse-szerű. Ez a szervestrágya tartalmazza a legfontosabb táp­anyagokat, ezért igen széles kör­ben lehet alkalmazni. Az üzem termelési kapacitása nagyméretű. Jelentős ’földterület műtrágyaellá­tását biztosítja majd. Október után a beruházási kere­tek csökkentésével a szemcséző üzem építkezése is megtorpant. De gazdasági életünk megerősödésével újra megindulhat és remény van arra, hogy hamar be is fejeződik az építkezés, amelynek beruházási ősz- szege eléri a 4 millió forintot. Ez a befektetés is mezőgazdaságunk ja­vát szolgálja. hétre Ismeretes, hogy számos, elsősor­ban tanácsi vállalatnál az elmúlt évekhez viszonyítva jelentős profil­változás történt. Az új gyártás-tí­pusok bevezetése természetszerűen jelentősen megváltoztatta a terme­lékenység arányait is. Másként ala­kult az önköltség, a bér és a szá­zalékos tervteljesítés stb. Innen van aztán, hogy néhol, mint például a Kefeanyagkikészítő Vállalatnál, vagy a Finommechanikai Vállalat­nál is 143, sőt 180 százalékos terv­teljesítéssel is találkozhattunk július hónapban. Nem azt jelenti ez persze, hogy ezeknél a vállalatoknál — mert ma­gas a tervteljesítési százalék — rendben van minden. Távolról sem: az történt csupán, hogy az idén ki­alakult, említett új viszonyok mel­lett is a tavalyi rentabilitási száza­lékokat kapták a vállalatok eléren­dő célul. Azaz nem a termelékeny­ség emelkedett ilyen nagy mérték­ben, hanem a rentabilitási százalék volt aránytalanul alacsony. Mert igaz, hogy a mennyiségi termelés emelkedett, de ugyanakkor sok he­lyen rossz például a '100 forintra eső munká.sbér felhasználás. Pedig ez a vállalat gazdaságos működésé­ben döntő fontosságú. A Textilmű­veknek például közel 350 ezer fo­rint nyereséglemaradást kell be­hozni. Ezen a területen kell tehát elsősorban kihúzni a bajok gyöke­rét. Nem vitás, hogy ehhez igen nagy segítséget kapnak az üzemek a helyes munkaverseny kialakításán val. Ezért az új kormányrendelettel szabályozott munkaverseny feltéte­lek kidolgozásánál különös tekin­tettel kell lenni az önköltség le­szorítására, hiszen elsősorban ez az, ahol igen sokat lehet megtakaríta­ni. Sajnos, az utóbbi időben egyre ke­vesebb szó esik önköltségcsökken­tésről. Harmadrendű kérdéssé válása semmiképpen sem vezethet jó ered­ményekhez. Az új versenyfeltételek megállapí­tása során a vállalat vezetősége, pártszervezete és szakszervezete a dolgozók bevonásával készítsen olyan önköltségcsökkentési prog­ramot, amely elérhető és valóban jelentékenyen érezhető eredménye­ken alapszik. A Lengyeltóti Gépállomás olyan cséplőgépet küldött a községbe, amely ha egy nap csépel, két nap javításra szorul. Három hét alatt harminc gazdánál csépelt el, persze nem a legkisebb szemveszteséggel. Hátra van még 965 gazda gabonája. Ha a cséplés továbbra is ilyen »ütemben« halad, akkor Október vé­géig is eltarthat. Ezalatt a verebek vígan lakmároznak és híznak kaz­laink tetején. Ha gazdánként na­ponta csak egy kg búzát esznek meg, az a községben napi közel 1 mázsa kárt jelent. Mire rúg ez ok­tóber közepéig? HOZZÁSZÓL AZ OLVASÓ Megyénk állatorvosai igen nagy örömmel olvasták a Somogyi Nép­lap 1957. augusztus 11-i számában megjelent »Gátat vetettek a vírus terjedésének« című írást. Állator­vosaink, s állategészségügyi dol­gozóink megelégedéssel fogadták ezt a nagy körültekintéssel és szak­szerűen megírt cikket, amely je­lentős segítséget nyújt nekik a száj- és körömfájás elleni küzdelemben, mivel részletesen megmutatja a la­kosság kötelességét, ha ragályos ál­latbetegség ütötte fel fejét. Jól Nem is beszélve arról, hogy 1 beáll egy esős időszak, s beáznak kazlak, mennyi kárunk lesz. Kár ■kulában és hőségben is mindé megtettünk, hogy a legkisel szemveszteséggel takarítsuk be j ország kenyerét s most tétlenül k( nézni, hogy napról-napra keveset lesz. 90 gazdatársam nevében k rém a Somogyi Néplap szerkeszt' ségét, hívja fel az illetékesek 1 gyeimét, hogy minél sürgősebb« intézkedjenek. Berdár Józs tanácstag esett mindnyájunknak, hogy a cik elismeréssel szól arról a nagy ti dóst, szakértelmét igénylő, fárads; gos munkáról, amelyet állategés: ségügyi dolgozóink végeznek a néi gazdaságot oly súlyosan érintő á latbetegségek megfékezése, felszí molása érdekében. Az említett cil kért köszönetét mondok a szenkes; tőségnek a somogyi állategészséf ügyi dolgozók szakszervezeti táj jainak nevében: Dr. Veress Mihál állatorvos a szakszerv. biz. elnök A cigánykérdésről Többen is reagáltak lapunk au­gusztus 11-i számának egyik írá­sára, »A csökölyi cigányok« című cikkünkre. Ezzel kapcsolatban fel­kereste szerkesztőségünket Bogdán József kaposvári lakos is, aki el­mondta: ő is cigánysorból szárma­zott. De ma —- mint látszott is rajta — tisztán, kulturáltan öltözködik. A Patyolatnál dolgozik, s igyekszik beleilleszkedni a társadalomba. Hat elemit végzett, s két gyermekét gondosan neveli. Kért bennünket, hogy adjunk hangot az ő vélemé­nyének is. »Kérem én elítélem azo­kat a cigányokat, akik nem dolgoz­nak, lopnak, csavarognak. Nem igaz, amit a csökölyi cigányasszonyok mondtak az újságírónak; hogy nem érnek rá tisztálkodni. Én nem is érezném jól magam piszkosan.« Levelet kaptunk a cikkel kapcso­latban Somogyszilból is. Sárdy Vil mosné olvasónk nagyon erélye intézkedéseket sürget a cigánya ellen. Mint írja, az ő községükbe csak néhány cigányférfi dolgozik, . többiek rémei a falunak. Kiszedtél a hagymáját, s most lopják a nap raforgót, kukoricát is. A rendőrök tői sem félnek, láttak már csúnyj verekedéseket, de a szegény rendő tehetetlen volt velük szemben szemtelenül odavágták: »Üssön, hs mer, lőjjön, ha mer.« Lovaikat má sok takarmányával etetik. Iskoláb nem járnak, a nők nem dolgoznak Végül így fejezi be: »Ide nem simo gatás kell, hanem erélyes kéz, ; rendőrség erélyes fellépése. Radiká lisan büntessék a lopásokat, s le hessen munkatáborba küldeni azo­kat a cigányokat, akik másként nerr válnak dolgos emberekké.« —o Négymilliós beruházás — a mezőgazdaság érdekébea A megye állatorvosainak nevében... Szabó Pál: Qöitdß latö k az 0 n zúg if íi /éj en A z országgyűlési képviselők úgy találkoztok a parlamentben, mintha megannyian hosszú, igen hosszú útról érkeztek volna meg. Valóban, az utolsó ülés óta irgal­matlanul kegyetlen hosszú és nehéz volt az út. Nemcsak az egyéni ember léte, vagy nem léte ólálkodott két­oldalt az út mellett, hanem az egész nemzeti, állami lét kérdése is. Vala­hány képviselő, ugyanannyi táj, falu, városnegyed, s most az országgyűlés termében zsúfolódott össze az egész Magyarország minden gondja, baja. De hát minden ember saját terhét érzi, az én terhem alig bírható, úgy ülök itt az ülésen, mintha olyan gaz­da volnék, akinek a búzáját elverte a jég, a villám lecsapott a házába, a jószága kifordult a hámból, de él­ni keil, lenni, valamit kezdeni, mert segítséget vár a tönkrement vetés, megriadt gyermek, síró feleség, s az egész család. Ki tehet róla, hogy az én csalá­dom már az egész Magyarország, hi­szen én nagyon szeretem a fővárost, hiszen én úgy tudok örülni, amikor akár a hegyekben, akár a pestszent­lőrinci részeken egy-egy csinos la­kóház épül, de szeretem komor, nagy palotáit, szeretem nappali nyüzsgé­sét, mozgását, szeretem éjjeli fé­nyét, mikor felette ragyog a tele- hold, s az ívlámpák fénye a Dunába hull. Szeretem karmát, füstjét, sze­retem köveinek kongását, az állvá­nyokon és az utcák burkolatában, én nagyon, nagyon benne élek a fő­városiban. Hogy mennyire benne él­hetek hát a nagy vidéki égtájakban, azt én ki sem mondhatom. Mindig, de mindig benne éltem én a nagy magyar tájakban, bármerre mentem, haza mentem, s otthonra ta­láltam a tanyasi iskolákban éppúgy, iránt a faluk bármelyik utcájában, vagy a városokban, a renyhe munka engemet károsított, a jó munka en- gernet gazdagított, az egész Magyar- ország az én otthonom, de most baj van, nagy baj. Olyan nagy baj, ami­lyen igen kevésszer szakadt rá euró­pai több mint ezer éves történelme folyamán. Nem az a nagy baj, hogy még fel sem épültek, ki sem |avítód­tak a főváros, vagy a vidéki városok háború alatti sebei, hanem az, hogy sokkal több a rom az emberek lelké­ben, mint a főváros, vagy a vidéki városok épületeiben. Hiszen tudom, hogy a pilisi hegyekben egymás után nyílnak meg az új mészégető kemen­cék, hiába bővülnek, tágulnak a tég­lagyárak, s hiába hirdetem már évek óta, hogy rengeteg, családi ház épül paraszti hajlékká országszerte, s új, széles utcájú falvak sokasága virág­zott fel a Tiszántúlon, a török világ­ban elpusztult sok száz falvak he­lyén, hiába. Tegnapra, de inkább má­ra, elborította itt a lelkeket a esüg- gedés. F gyszerű emberek, akik még bé- resek voltak az uradalmi föl­deken, jöttek és jönnek hozzám írás­ban és szóban, s rendre adják fel a kérdéseket. Valahány olvasóm van az országban, ugyanannyi kérdő te­kintet tájakon, időkön át, valahány ismerősöm van, mind valami meg­nyugtató szót vár. Mennyi féltés, mennyi aggodalom, s egyetlenegy szív hogy tudna annyi emberbe re­ménységet dobogni ? Egyik siratja Nyugatra ment gyermekét, másik si­ratja októberben meghalt kedvesét, a minap kaptam egy levelet Zalából, amely merő sikoltás az eltűnt kedves után. Fiatal emberek féltik a régi, harcos kommunista pártot, de ki le­het mondani, hogy az egyéni ijedel­meken túl nagy, s általános nemzet- féltés aggasztja most a lelkeket. Egy paraszttal beszélgettem egy távoli fa­luban a minap, akit ismerek jól, hótt- szegény ember volt a néhai apja is, de hóttszegény ember volt minden rokona, barátja, s most... három ha- sastehén az istállóban, háza új, ran­gos, tomácos ház, s disznók mara­kodnak a moslékon az udvaron, minden olyan jó lenne. De ... — s csak néz rám szorongva. Feleletet vár. De ... én is feleletet várok és éppen ezért ülök itt a parlamentben. S hallgatom a megnyílt országgyűlés szónokait. Olyan szót várok, amely­től szakadjanak le a nemzetfélt» magyarok szívéről a szorongások, az édesanyák szemében ragyogjon fél a könny, mint a hajnali csillag az égaljon virradatkor, s az emberek tekintetéből tűnjenek el a kérdője­lek, s ajkukon nyíljon ki az öröm s nevetés. Ez a nép nagyon kevés jó szót ka­pott történelme folyamán, itt a jó szó már csoda, ha a saját nyelvién szólnak hozzá, már csoda, s ha egy ilyen szó feléje csendül, az öröm húr­jai megrendülnek belé a legtávolabbi bihari vagy szatmári faluszélekig. Egy ilyen szó feleletet adna arra az egyre szorongóbb nemzetféltésre, ami belé van tapadva a gondolkodó em­berek szívébe a fővárosi perifériák­tól a zalai vagy szatmári végekig. Egy ilyen szó jelentené a lelkek nyugalmát, a riadalom és bizonyta­lanság, az erkölcsi romok, omladé­kák végképpen való eltakarodását a telkekből. Jelentené azt, hogy ».. .ne kelljen félnem a felkeléstől, ha este lefekszem«, amint ezt nekem egy pa­raszt a múlt év nyarán mondta, s ez a paraszt ezt sok, igen sok ember telkéből mondta. j\/í i mindent jelentene egy szív- bői jövő, a nemzet szívéhez elhangzott szó? Csodát várnék én a szavaktól, de hát hiába, csodák nin­csenek, s különben is minden szó annyit ér, amennyire meg tudja töl­teni tartalommal a semmi érzelgős­séget nem ismerő munkás hétköznapi élet. De a szó mégis nagy dolog na­gyon. A szívből jövő szó olyan, mint az édesanyánk 'tenyere, simogató. Gyakorlati haszna alig, de letörli a gyermek arcáról a könnyeket, s miég idős korban is kisöpri a létekből a hántást, s keserűséget. Az elmúlt hosszú, s tragikus hóna­pok óta először éreztem az emberi szó forróságát, ízét, hitelét, mikor az országgyűlésen Kádár János elmond­ta összefoglaló beszédét. Nem először leírta és felolvasta, hanem csak úgy egyszerűen mondta. Ahogy a szívé­ből jött. Ahogyan a létekből kdvetül- nek a gondolatok, s én azt hiszem, hogy a reformkor nagy szónokai, s a kiegyezés lehiggadt, okos politikusai beszélhettek így a nemzethez. Kádár János, mint a munkásosz­tály fia beszélt, de szavaiból újra és újra kicsendült a szorongó aggoda­lom az egész nemzetért. Mára, akiket sors és történelem o semmi irgalmat nem ismerő törvé­nye a szellemi s társadalmi élet szint­jére sodort, szinte túlnyomórészt vagy munkások, vagy parasztok va­gyunk. Származásunkból eredően na­gyon felelős a helyzetünk, s felelős­ségünk talán azért nőtt ki a nem­zeti létezés formálásának nagy igé­nyéig. Mi vagyunk a felelősek az örökölt, s szerzett erkölcsi, s anyagi javakért, nemcsak a szocializmus ál­tal nevelt értelmiségért, hanem min­denért és mindenkiért, akiben bár­milyen formában is megnyilatkozik az emberi haladásra törekvő érte­tem. Kádár János beszéde az a be­széd hosszú idők óta, ami egyre és egyre messzebbre gyűrűző hullámo­kat kavar a lélekben. Most még csak itt, a parlamenti ülésteremben, de kell, hogy elborítsa a folyosókat, s keresztülcsapjanak hullámai a fővá­roson, s a májusi fények rezgésében, szelek langyosságában keresztülmen­jenek az országon. iktóber óta valahány külföldi járt nálunk, csaknem meg­annyian' feladták a kérdést: hogyan lehetett a magyar népnek ezen a föl­dön, az Alpok lábánál, s a Kárpátok medencéjében, a nagy történelmek ütközőpontján ezer évig megmarad­ni, nemzetet alkotni? Hiszen nyelvi elszigeteltsége tökéletes, számaránya se tudhatta az erősebb jogán létezé­sét biztosítani. Az író bárkinek a kérdésére felel, mindig, de mindig önmagának is fe­lel, és újra és újra csak azt tudom felelni százszor és ezerszer: valóban a kis népek közé tartozunk és mégis: Ady Endre a világ egyik legnagyobb költője. De Ady előtt s mellett, s utána lehetne sorolni, hogy mit adott ez a kis nép az egész világnak, holott magyar ember fajilag, vérségileg mára már nincs, vagy csak alig. Leg­feljebb szórványos esetekben tehetne valamit belőle meglátni egyes csalá­dokban. Roppant szerencsés keresz­teződésen ment át történelme folya­mán, s megyen változatlanul mind­máig. Nagyon küzdelmes volt a múltja, s nagy küzdelmek nagy hő­söket szülnek, s éppen az ütköző­pont fergeteges törvénye teremtette meg a sajátos magyar művészetet, műveltséget, aminek a vonzása olyan nagy, hogy Petőfivel is kimondatta a döbbenetes nagy szavakat: »Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én ...« Európa történelmében mindig elől jártunk az emberi szabadságra val( törekvésben, s az emberiség kialakí­tásában, a szocialista ember megfor málásában, a tizenkilences proletár forradalomnak már megvolt itten í régen megkezdett csapása a Habs- burg-politika megrekedt történeimé nek dzsungelében. Hogyan is fogal­mazhatnám meg egy szóban a ma­gyar nép jellegét? A megfogalma­zást valahonnan kölcsön veszem (ön­magámtól is) talán így: »Kis nép. nagy lélekkel.« A magyar népet, tehát magunkal próbáltam meglátni az októberi na­pokban az egész világot bevilágító égésnél, rettenetes volt. S ezt meg is írtam március közepén egy cikk­ben. A cikk még nem jelent meg, mindegy, ami megvan írva, az meg­van. Most csak annyit, hogy a mi októberünk igen bonyolult dolog, s kegyetlen a tény, hogy valóban el­lenforradalomba zúdult át. Októberben tizenkét év eredmé­nye, bűne, erénye, hibája volt a mérlegen, s mintha a földből nőttek volna ki, azonnal voltak, akik csa­lárd kereskedő módjára annyi pót­lékot adtak hozzá, hogy a mérleg megbillent. S ha egyszer megbillen, nincs megállás. Mint ahogy nem volt megállás. Minden, ami szép volt, jó volt, eltűnt a felszított s felszaba­dult szenvedély tűzében. inden időben igen keserves do- log magyar írónak lenni, de most sokszorosan az: talán mind­örökre szétrombolt éjszakáimon újra és újra leteszem október minden sír­jára a bihari mezők minden virágát s minden nyugatra kiözönlött fiatal az én gyermekem, s úgy érzem, hogy minden szétzúzód'ott családi boldog­ság iszonyú teher a nemzet leik.iis- meretén. Bővebben beszéltem erről említett cikkemben, ma sem tudnék októberről mást mondani. Legfel­jebb többet, s mélyebbet. Ahogy tá­volodunk Októbertől, az októberi mélység szédítően mélyül, egyre mé­lyül, s az egész nemzet próbálja magát meglátni a mélységben, s az író számára az volt a félelmes, hogy beleszédül és nincs megállás. Se megváltás. Igazabb és világosabb, mint valaha, hogy egy népet nem tarthat meg senki és semmi, csak a nép tarthatja meg önmagát. Ami azt jelenti, hogy az októberi tragédiáért vannak felelősök, persze, hogy van­nak, de a felelősség egyáltalán nem

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom