Somogyi Néplap, 1957. augusztus (14. évfolyam, 178-203. szám)

1957-08-28 / 200. szám

/ SOMOGYI NÉPLAP Szerda, 1957. augusztus 28. Egy kis statisztika Érdemes-e biztosítani az elemi csapások ellen? melökkel, több szavuk van hozzájuk, talán kevesebb embert ér annyi kár. A barcsi járás hatezernyi termelője közül mindössze 137-nek volt jégkár elleni biztosítása. Bezzeg a segesdi 42 biztosító gazdát nem érte meglepetés, a kárbecs­lés után megkapták a kár össze­gét. Miokovics Józsefnek 1200 öl búzáját, 1 hold tengerijét tette tönkre a jég­verés, 5100 forint kártérítést kapott. Ennyi pénzen megvásárolhatja az elveszett terményeket. — Vissza akarjuk szerezni a régi bizalmat — mondta Frirnm Géza, az Állami Biztosító igazgatója —, s az idén már minden károsultat egyé­nenként keresnek fel megbízottaink. A kárt a helyszínen, a valóságos helyzet alapján, parcellánként becsü­lik fel. A múlt esztendőkben nem így volt, s ez a bizalmatlanság mag- vát hintette el a lakosság körében. — Hogyan megy végbe a kárbecs­lés? — Hozzánk bejelentett károk meg­vizsgálására azonnal kiszállunk. Ha sok az ezzel kapcsolatos munka, ak­kor ide csoportosítanak megfelelő szakembereket az ország más részé­ből. Jelenleg 9 ember végzi ezj a munkát Somogybán. Mint említet­tem, eddig csak a kalászosok és a száz százalékra elvert kapások, sző­lők után fizettük ki a kártérítést. Ahol a jégverés után nem volt meg­állapítható a tényleges kár, ott csak előbecsléseket eszközöltünk. Eddig előszemléztünk, vagy előszemlére vár 79 község 236 termelőjének kapása és szőlője, valamint 30 község do­hánya. Augusztus 16-án újabb jég­verés érte a megyét. Ez főleg Mike, Rinyakovácsi, Hetes és Kadarkút dohányültetvényeiben okozott kárt, Memye, Kisbárapáti, Biissű közsé­gekben a kapásokban, Kőröshegy és Balatonkeresztúr községekben pedig a szőlőkben ejtett 25—35 százalékos terméskiesést. A károk megállapításával szep­tember közepéig, illetve végéig minden községben végeznek, s addig a kártérítéseket is kifize­tik. — Tanulnak-e az emberek saját,] vagy mások kárán? Erre nem mernének igenlő választ] adni a biztosító vállalat vezetői. Pél-’ dákkal is alátámasztják kételyüket. Tengődön az idén a tűz martaléká-j vá lett három ház. Ha meg nem bír-, ják fékezni, az egész házsor leéghe-. tett volna. (A három károsult közül, egynek volt biztosítása.) Utána ki-] mentek a biztosítók, s mondták a faluban: látják, emberek, senki sincs megvédve a kár ellen! — ám csak egynéhányan kötöttek tűzbiztosítást. Ez ismétlődött meg Kutason is. Azért persze vannak falvak, ahol elővigyá­zatosak a gazdák. Példaként említ­hetnénk a Mikéhez tartozó Nagyál­lást, amelynek 58 háza közül 52-t biztosítottak tűz ellen. Mikén a falu 60 százalékával áll szolgáltatási vi­szonyban a biztosító vállalat. — Sokan abban a tévedésben van­nak, hogy mivel a beadást a hátra­lékokkal együtt törölték el, így a biztosítási hátralékot sem kell meg­fizetni. Ez pedig nem így áll, mert az Állami Biztosító szolgáltatást vég­zett minden termelőnek, ha kár érte, megtérítette azt. Bizony sok a tarto­zás. Csupán a barcsi járásé egymillió forint. Ezeket átadtuk az adóügyi szerveknek és év végéig mindenki­nek meg kell fizetni — mondta Frimm elvtárs. V. J. MEGLEPETÉS Egy társaságban mesélte valaki. »■Régen láttam fiatal tisztviselő ismerősömet, akit nem is oly messzi időben, talán két éve neveztek ki vezetőnek egy hivatal élére. Mint ahogy férfiaknál szokásos, hamar a politikára tértünk, bár, amint észrevettem, ő elég óvatos maradt. Én azonban, mert nem szeretem a tisztázatlan helyzeteket, minden­áron ki akartam ugrasztani a nyulat a bokorból és nckiszegeztem a kér­dést, mi a véleménye a politikai helyzetről. Láttam kicsit megrándult az arca, de azért nyugodt maradt. Nyilván nem szokott a nyílt beszédhez az utóbbi időben. — Tudod — mondta —. nem ér­tem, miért nem engedik meg a ma­gánkereskedés további kifejlődését? Most is, tudomásom szerint jó párat visszavontak... Rajtam volt a sor. Kicsit messzi­ről kezdtem, de azért azt hiszem célba találtam. — Emlékszel-e októberre? — kér­dem. — Emlékszem — mondja. A természeti csapás mindig baj és mindig rosszkor jön. Ez nem is lehet másképp. Mert vajon lehet-e fájdal­masabb, riasztóbb látvány a szorgal­mas termelőnek, mint amikor díszbe, zöldbe öltözött mezejének a termé­sét tíz perc alatt lerombolja egy jég- vihar, vagy a kazalba gyűjtött ka­lászosokat hamuvá perzseli a tűz. Nos, olyan emberekkel beszéltünk, akik azért dolgoznak, hogy minél kevésbé legyen kockára téve a min­dennapi munka gyümölcse. Mintegy 19 ezer ügvféllel van dolga az Állami Biztosító megyei szer­veinek, a termelők 21 százaléká­val állnak szolgáltatási viszony­ban. A negyvenöt előtti Somogybán 12 biztosító társaság működött s ezek együttvéve a jelenleginél sokkal ke­vesebb lakossal, kevesebb forgalmat bonyolítottak le. Mint ismeretes, az idei évtől a kormány visszaállította a biztosítás önkéntes jellegét és formáját. Az köt biztosítást, aki akar — mindenkinek magának kell vállalnia a felelőssé­get vagyonáért. Érti-e minden gaz­da, hogy az állam az ő javát akar­ja, amikor arra szólítja fel, hogy kössön vagyonára tűz-, jég-, vagy más kár ellen biztosítást. Az idén kétszer — június 22-én és július 15- én — érte a megyét súlyosabb vi­har. Mindkettő jégesővel jött, s a jég még a nagyerejű viharnál is több kárt okozott. A biztosított felek közül 337-en je­lentettek viharkárt az igazgatóság­nak. Közülük 275-öt már rendeztek is, kártérítés fejében kifizettek ne­kik több mint 150 ezer forintot. En­nél sokkal számottevőbb a jégveré­sek okozta kár. A júniusi és júliusi kalászosokat ért, s a kapásokban és szőlőkben százszázalékos kárt okozó jégverést felbecsülték és véglegesen rendezték. Az eddigi megállapított károk a következők: 21 tsz-nek 675 000 Ft 255 egyéni gazdának 364 000 Ft 97 személynek szerződéses növény után 108 000 Ft 556 dohánytermelőnek 1 165 000 Ft Összesen 2 312 000 Ft kártérítést fizettek ki. Sajnos, ennél több gazda növényeit verte el a jég, sokaknak veszendőbe ment termesét az állam se tudja kár­pótolni, mert megfeledkeztek a biz­tosításról. Megnyugvásra tehát nincs okuk a biztosítónál dolgozó munka­társaknak. Különösen nincs a barcsi, csurgói járásban — mert ha szoro­sabb kapcsolatot teremtenek a ter­Hogyan kell a jó falathoz jutni, avagy tsalaíinta tanmese ama kiszálló férfiaknak Vágynak kies országunkban sok oly férfiak, akik hetente nyakukba veszik az országutakat, alkalmatos módijukkal (az motor, autó, s egye­bek) és falják a kilométereket. Délre megéhezvén és szomjúhoz- ván betérnek az csapszékekbe és úgyszintén falni szeretnének, de most már nem kilométereket, ha­nem sok és jó ételeket. Sajna, a sors nem kegyes hozzá­juk, újabban egyre kevesebbet főz­nek az fránya asszonyok. Sűrűn megtörténik, hogy appetitusukai- nincs módjuk kielégíthetni, s az ló­cáról éhesebben kelnek fel, mint mikor rátelepedtek. Nos, ezeknek az szegény férfiak­nak mondunk mostan el egy Igaz tanmesét, mely szerint hogy járt túl egy ember az csapos eszén. Vala tehát egy Czár nevű atyánk­fia, aki beméne az étteremnek hí­vón alkalmatosságba. Helyet foglala az lócán és oäaszöla az csaposnak: — Kévés atyámfia, ne zzon nekem egy adag menüt, nem kell nagy, csak olyan, mini máskor lenni szo­kott. Az csapos indulni késziilt, de Czár atyánkfia még visszahívta: — Aztán ed es öcsém, hozza ma­tui-ja,} mon-] gával az panaszkönyvet, amékbe beírják néhány an dókájukat... Csapos atyánkfia felhúzza szem­öldökét és megkérdezé: — Minek kednek, bátyám, az a könyv, hiszen nem látott még sem­mit nálunk... — Nem baj, édes ecsémvram, so­se lehessen tudni mi jut az embe­reknek az ő eszébe ... így is lön a dolog. Hozták az pa­naszoskönyvet — és mellé a dupla- tányéros bécsi szeletnek hívott disz­nóhúst, jó sok körítéssel. Czár atyánkfia pedig imigyen jól telerakta gyomrát, fizetett és eltá­vozott. A könyv beíratlanul ott ma­radt az asztalon, s az csapos gyor­san elvitte onnen. Ne hogy másnak is eszébe jusson, ami Czár atyánk­fiának. De pedig, hogy mégis segítsünk éhező, kiszálló sorstársainkon, mi mégis feljegyeznénk az krónikánk­ba e tsalafinta tanmesét. De pszt, tartsuk magunk közt, ne­hogy megtudják az fránya csapo­sok. Feljegyzé: Cs. J, egy kiszálló férfiú. — Akkor emlékezned kell arra a felvásárlási lázra is ... — igen, úgy van, még féltem is, nekem már nem jut semmi és inflá­ció less... — Nihát, ha magánkereskedők vannak, szerinted maradnak-e az árak a légi színvonalon? A jó szi­maté emberek nem használják-e ki azt a helyzetet, nem verik-e fel az árakat? — De igen — ismeri be az én is­merősöm. — Nohát — folytatom újra — ezek szerint a szocialista kereske­delem bebizonyította magasabbren- dűségét. Amihez persze a szocialista országok segítsége is hozzájárult. De ne maradjunk meg az októberi kivételes állapotoknál... Kaptál-e fizetésjavítást? — Igen, háromszáz forintot., — No. Hallottad-e, hogy egyes kiskereskedők egész felvásárlóhadat szerveztek maguknak. — Igen, olvastam az újságban... — Gondolod-e, hogy ezek olcsób­ban vásároltak-e fel árut, mint az állam? — Nem, azt hiszem drágábban. — Biztos lehetsz, drágábban. Ha már most sok kiskereskedő sok árut venne fel, az állam nem tudna elég olcsón felvásárolni, a piacon velük szemben árat diktálni, gondolod, a kiskereskedő nem emelné az ára­kat? — De, biztosan ... — Nahát... És ki fizetné meg neki a magasabb árakat? Te ... A fizetésemelésed menne rá ... Persze, nem azt mondom, hogy kiskereske­dőkre nincs szükség, de még több­re? ... Kicsit messzire jutnánk, nem gondolod? ... Ismerősöm felhúzta szemöldökét. — Igazán? Erre nem is gondol­tam ... És másról kezdett beszélni. — ij — Illusztráció egy most megjelent könyvből Kép Sós Endre: i : Aki az égtől elragadta 1 a villámot című könyvéből j 'TAXIBA ÜLÖK, a forgalom szinte szédítő. A 15 km hosz- szú Szadovaja körúton, a Gorkij ut­cában, és más 50—70, néhol 100 mé­ter széles utakon négy, öt sorban száguldanak az autóbuszok, trolik és kényelmes taxik egymás mellett. Az az érzésem, itt nincsenek olyan szi­gorú közlekedési szabályok mint ná­lunk. Mégis óvatosabbak a sofőrök, kevesebb a baleset. Nincs jobbra, vagy balra előzz. Egymás között ci­káznak a kocsik és sokszor a léleg­zetem is eláll. Robogás közben eszembe jut az a nálunk sokszor tar­talom nélkül hangoztatott jelszó: leg- • főbb érték az ember. Figyeltem a já­rókelőket. ők uralják az utakat, hozzájuk igazodik minden jármű. Lehet, hogy a szabályok szerint nem, de a gyakorlatban csak a gépjármű­re vonatkozik a lámpák »tilos*' jel­zése. A gyalogosok átmennek akkor is, ha a piros lámpa ég, s a gépko­csivezetők vigyáznak életükre. Kürtöt egyetlen gépkocsi sem hasz­nál. Ott ülök a vezető mellett, már- már elkapom a kormányt ijedtem­ben, amikor egy «kisfiú szalad át előttünk. Éje nem lesz baj, a vezető fékez, s bár szabad út áll előtte, tü­relmesen megvárja, míg a járdára ér a fiú. És nem is káromkodik. Sőt! 20 méteren keresztül képes szó nél­kül követni a gyalogost, ha előtted halad. Becsülöm érte ... Megérke­zünk. Kérdem, mennyit fizetek. A vezető kérdéssel válaszol: — Rubel jeszt? Mondom, hogy van. Magya­rán valamit, olyat, hogy kevés lehet. Aztán elindítja a motort, és jóked­vűen integet felém. Elment, s én adósa maradtam ... * * * A BEJÁRAT ELŐTT legalább 4 méter magas kalászbábú fo­gadja az érkezőt. Autóbuszok százai hordják a fiatalokat, nagy ünnepség készül. Az állandó mezőgazdasági ki­állítási színhelyén vagyunk, s a meg­hívó aratóünnepélyt hirdet. Az első színpadon fúvószenekar szórakoztat. De mire besötétedik és kigyúlnak a lámpák, a főút menti oszlopsor ne­onja, már a szó szoros értelmében versengenek az ének-, zene- és tánc- együttesek. Nem tudom, hány szín­cÁz, ipjiaiág. üójúsiábun 3 padot állítottak fel, nem tudom mennyien lehettek a nézők, de ilyen mozgalmas életet, derűt és vidámsá­got csak a későbbi nagy karneválon láttam. Itt is, mint mindenütt az az érzé­sem támad, nem láthatok, nem szív­hatok magamba eleget. Gondolni sem lehet arra, hogy egy este végignézem között, a zenekarokat, üzbég táncoso­kat, a hatalmas repülőgép belsejébe igyekvő fiatalokat, s a fotósakat, akik szinte ölik egymást a jól elkapott felvételért. Egy nagyobb gumikerekű kocsin négy fiú és négy lány tánczenét ját­szik, énekel. Megállnak az útkeresz­teződésnél, ott nagyobb a hely. Aki . w IP pÉgi JL Jaja# í Autogram-csere a moszkvai utcán. valamennyi köztársaság pavilonját, hisz a homlokzatok( jellegzetes díszí­tése, az építkezés maga is műremek, idő kell hozzá. Hát még a fiatalok! Egymásba kapaszkodva, nagy kur- jantások közepette szaladnak végig a tömött sorok között, léggömbökkel csillag szór ókat engednek a magasba, énekelnek, táncolnak a széles uta­kon, színpadokon és oly jó nézni őket. A hosszúcopfos türkmén lányo­kat, a bordó köntösben, bársonysap­kában táncoló fiúkat, a tíz ifjú lo­vast, aki délcegen vonul el a tömeg arra sétál, minden felszólítás nélkül táncra perdül. De nem sokáig. A »vándorzenekar« magavontatta sze­kerén már a másik sarkon húzza az andalító, szerelmes tangót. Egy ezer színben tündöklő szökő­kút előtt pécsi barátommal találko­zom. Hiába kicsi a világ. A jégház kellemes teraszán fagylaltot kérek, s a kiszolgáló papírra veti, hogy mit eszek. (Kár, hogy így sem tudom megmondani.) Én kértem tőle a fel­jegyzést, mert ízéről csak a csokolá­dét ismertem fel. A többi rendkívül jó gyümölcsféleség, és ráadásul na­gyobb gombócolcat adnak mint ná­lunk ... A hangulat egyre fokozódik. Kínai fiúkkal ismerkedem, norvég lányok­kal és együtt megyünk a szabadtéri színpadhoz, ahql éppen a »Kátyú- sá«-t tanítja egy kislány. A zenekar játszik, s ő a színpadról dirigál a közönségnek. Oroszul énekeljük a kedves, ismert dallamot, s úgy ér­zem, most valamennyien egyek va­gyunk. / * * * T/EGYES ÉRZELMEKKEL “ szemlélem az Oruzsejnoje kincseit. Valami áhítatfélét, tisztele­tet érzek, ahogy elmúlt századok fegyverei, használati tárgyai, arany és ezüst hagyatékai, smaragd, zefir éá sokféle drágakővel kirakott ruhá­zatai ötlenek szemembe. Régi korról regélnek e kincsek, s szeretnék kö­zelebbférkőzni eniléket lehelő szép­ségükhöz. De elszorul- a szívem és bosszúvágyat érzek, mert a hatalmas aranytálak mögött akaratlanul is ki­semmizett, agyongyötört emberek ve­rejtékét, eltorzult arcát látom. Azo- két, akik a cárok igájában görnyed­ve megkoplalták e drágaságokat. Osorosz ruhákat, fegyvereket lá­tok. Nyolc—tizenkét kilogrammos mell-páncélokat és Borisz Godunov védőpajzsát, melynek 20 000 láncsze­mére külön-külön rávésette nevét. Nyugateurópai fegyverek, majd XII —XV. századból fennmaradt arany dísztárgyak következnek. Itt vannak az angol, török és ki tudja hány náció követeinek ajándékai, aranyból készült metropolita bot, hét mester nyolc hónapi munkáját dicsérő tem­plomkönyv arany borítója 3000 drá­gakővel kirakva. Aranyos cári hin­tákat látok, Kelet mesterei készítet­te trónokat, s itt tudom meg, hogy a világ leghiúbb hölgye I. Péter cár Erzsébet nevű lánya volt, aki halá­lakor 15 000 ruhát hagyott maga után. A hadtörténeti múzeum világhíres, szinte egyedülálló gyűjteményét ez­rek és tízezrek nézik végig, s a Kreml vörös őrtornyai féltve őrzik kincsét a jövő fiainak, bizonyságul, emlékeztetőül. * * * A UTÓBUSZUNK végigrobog a széles utcán. A munkásifjúság találkozójára indulunk. Talán a film sokkal jobb eszköze lenne, hűbb ké­pet adhatna az emberek vendégsze­retetéről. Mégis megkísérlem papír­ra vetni. Kihajolunk az ablakon és magyar dalokat énekelünk. Kezünket nem húzhatjuk be, integetünk a minké: üdvözlőknek. Kocsinkon ott a nem zeti zászló. Tudják, kik vagyunk. í az utca köszönt, ünnepel. A belső megindultságtól, a meg hatottságtól mindig valami édes bor zongás fut át rajtam, megremegek s ahogy mondani szokás: borsózik i hátam. Ezt éreztem most is, és szin te minden nap, amikor elrobogtam a járókelők mellett. Idős asszonyok bácsik integetnek, megállnak a járd szélén, s csókot küldenek dolgos ke zükkel. A kórházból kijönnek a be tegek, s a kerítés tetejéről integer nek felénk. Egy középkorú férfi de rékig kihajol a dohányos bódéból, fiatal lánykák menet közben fogna kezet velünk, s a trolibusz ablalcc ból átnyúlnak az utasok. Csak jelzi két lehet használni, de az arcoka az őszinte szeretetet kifejező szén párokat leírni, soha. Jól esik lati a közlekedési rendőr mosolygó arcú aki szinte leállítja a forgalmat, ho( két összekulcsolt kezével inthesse nekünk, s a nagy barátságot, méh nek külső jeleivel útunkra bocsát nak a moszkvai emberek. A lámpa pirosat mutat, megáll kocsi, s egy munkáskülsejű bácsi h oda. Nehéz leírni, mert cselekede akkor is könnyekig megindított mi két. Két kezével összefog nég — ablakból lógó kezet, szájához e le s szenvedélyesen, tűzzel- cs )! meg. Úgy érzem, szívét, lelkét, jé valóját adja e csókba. Bevallom' e: kicsit szégyelltem magam .. .­(Folytatjuk.) JÁVORI . T

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom