Somogyország, 1957. június (2. évfolyam, 126-148. szám)

1957-06-13 / 136. szám

Csütörtök, 195;, június 13. eoMOGYOKSZAG __________3 ......... in— mii 1 !■ mii—1111 41 1 11 1 I ■ ....................- ------ ---------1 ------------------------------------------------------------——------------"------—иная——— li ——.........I HI 11 II' I 1Г' Г11Т1 iTiTi ’|||||1Т"Т|~ТГИГ*‘''[Г П......~Т~''ЕмГ' 'iMiii Г~ I ГП 1 ГГГ Г Ti'7 П111И l'líT ~ Ч1ГГТ' ' —г ТГГТ " ' ' 1 •^-'ТТТГ-------Г пмчмтпг. A KÖLTŐ-TANÁR EMLÉKE CSURGÓN Ismét megrendezik a Csokonai-kiállítást AZ ELMÚLT NAPOK egyikén Csokonai Vitéz Mihály emlékének szántam Csurgón töltött időm leg­nagyobb részét. Megilletődve szem­léltem az ó-kollégium egyszerű épü­letét. Néhány pillanatig azon tűnőd­tem, megállt-e a költő néha valame­lyik kis ablaknál gondolataiba me­rülve, aztán siettem a gyönyörű parkkal övezett gimnáziumba, amelyben kései utódai ugyanolyan szorgalommal oktatják a tanulnivá­­gyó ifjúságot, mint valamikor a költő és társai. A gimnázium falán, a kapu mellett egyszerű tábla hirdeti: »1799. V. 20.—1800. II. 17-ig a csurgói gimná­ziumban volt tanár Csokonai Vitéz Mihály ...« Az előcsarnokban m&r­­ványfoglalatban и költő bronz re­liefje. Minden, minden az egykori csurgói tanárra emlékeztet itt. Valójában azzal a céllal kerestem fel a gimnáziumot, hogy megtudjam, mióta gyűjtik a költő hátrahagyott emlékeit, mikor kezdődik a megyé­ben az a mozgalom, amely végre méltóképpen megbecsülte Csokonai Vitéz Mihály munkásságát, emlékét. Pókos Ferenc tanár adott felvilá­gosítást kérdéseimre. Szavaiból s az írásos bizonyítékokból kitűnt, hogy a költő nagyságát már az elmúlt század közepén felismerték. Ennek magyarázataként egy füzetet helye­zett elém, amelyben szép sorjában leírták a Csokonaival kapcsolatos eseményeket, emlékezéseket. »1846—47-ben Csokonai Képző Társulat alakult Csurgón« — olva­som s tisztelet tölt el a 48-as sza­badságharc előtti időkben élt elődök iránt, akik Csokonai nevével alakí­tottak, — a későbbi névvel szólva — önképzőkört falujukban. ITT EGY IDŐRE megszakadnak a nyomok, s csak jóval a kiegyezés esztendeje után tűnik fel ismét az emlék: 1884-ben Csokonai Körbe tö­mörült a falu haladni vágyó része. 1887-ben már festményt lepleznek le a költőről. Ez a kép — Aggházy Gyula festménye — ma is ott látható a tanári szoba falán. Leleplezésekor Kondor József gimnáziumi tanár — korának Csokonai kutatója — felol­vasta a költőről »Csokonai Somogy­bán« címmel írt emlékiratát. A ta­nár írásának érdekessége, hogy első­ként vizsgálta somogyi szemmel Cso­konai életét, munkássá,gát. A századforduló táján a Csokonai Kör határozatot hozott egy Csokonai szobor felállítására. Lelkes gyűjtés indult meg a faluban, s a kör tag­jainak kezdeményezéséhez rövid idő alatt sorra csatlakoztak a kívülállók is. Szívesen adták pénzecskéjüket a nemes. célra. Az első világháború azonban fel­borított minden szép tervet. A szo­bor felállításához szánt pénzt is el­vitte. Újabb esemény csak a háború befejezése után következett, amikor a csurgói református gimnázium felvette Csokonai Vitéz Mihály ne­vét. A valóban festői parkban sétál­gatva beszélgetünk Pókos tanárral. Csokonairól miséi, csurgói munkás­ságáról, megmutatja Nagyváthi Já­nos síremlékét, aki az ó-kollégium építésénél az egyházi inspektor sze­repét töltötte be, s igen sokat tetí a gimnáziumért. Sírkövére latin szavakat véstek, melyek tudtul ad­ják: »Nemes Nagyváthi Já'aos nemes Zala vármegye törvényszékének ül­nöke, a polgári munkának különbö­ző fajai után, 20 éven át, megma­radt életét díszes szegénységben, se­rényen töltötte el és megelégelve a földön töltött időt, a munkát, jobb helyre költözött, 1819 február 24-én, életének 64. évében.« EZ A FELIRAT azt bizonyítja, hogy Nagyváthi János abban az idő­ben, amikor Csokonai Csurgón ta­nított, szintén a községben élt, s mint másutt kiderül, mintagazda volt és minden bizonnyal ismerte is a költőt, hiszen a gimnáziummal mindig voltaik elintézendő, ügyes­­bajos dolgai. Míg beszélgetünk ezekről a felte­vésekről, sajnos, csak azok, mert is­meretségüknek semmi bizonyítéka nem maradt fenn, a park egyik csendes, meghitt zugában egy pád­ra lelünk. Támlája kő, felsőrészén dombormű, melynek főalakja a köl­tő. Ez alatt rövid, négysoros, kicsit kopott betűjű vers: »Itt, ahol most zöld gyep felett, Vén fák alatt e kis pad áll, Itt tanított, s verselgetett Csokonai Vitéz Mihály.« Ez hát a »Csokonai-pad«, amit 1936- ban állítottak fel a költő tiszteleté­re. A versikét pedig Écsi Ödön Ist­ván gimnáziumi tanár írta, aki ebben az időben a Csokonai emlé­kek őrzője, s kutatója volt Csurgón. A közelebbi múltra terelődik a szó. Megtudom, hogy 1952-ben Kin­cses Ferenc, a gimnázium akkori igazgatója megszervezte az iskola múzeumát s a kiállítási anyag egy­­részét a Csokonai emlékek képezték. Mik is ezek az emlékek? Nem túl­ságosan sok, de a gimnáziumban nagy, s becses értékként kezelik, óvják mindegyiket. Az első egy megsárgult papírlap, melyen Csokonai kézírásával a kö­vetkezőket olvashatjuk: »Quietanlia azon 25,— Rft-okról, a’mellyeket tekintetes Sárközy István főeurator Úrtól a Kosztom’ kifizetésének egyrészében felvettem. Sig. D. 25. decemberis 1799. Csokonay Vitéz Mihály.« CSER PÄL: 11. Д/f inden felnőtt hazudik — fe­­leseit fel a hallgatásból a fegyveres gyerek hangja. — Igazán? — kötődött feléje kí­váncsiskodva a Férfi. — Ajjaj! Igaz, Csicsa? — Igaz! Maga pedig nem horgász! Nem veszünk mi be mindenféle me­sét. Maga vagy rendőr, vagy kém ... — Az hát! Utánunk jött ólálkodni. — Biztosan az iskola eresztette a nyomunkba! — vádaskodott a ki­sebbik. — Pedig nem megyünk vissza, mert mi Amerikába... — Fogd be a szád, te barom! A Férfi felnevetett. — Ismerem a titkotokat! — No, ügye, most bevallja, hogy utánunk kémkedett? — Nem én. Csak olvastam a pa­lackban küldött üzeneteteket. Két órája, arra lejjebb fogtam ki az üve­get. Azt hittem, hogy az ilyen üze­net nem titkos. A két gyerek ismét elhallgatott. Elhúzódtak a kalyiba mögé, s ott susmotoltak. A Férfi kissé felvidá­­modva nézte az érdekes képet, s már nem bánta, hogy a vízbedobott üveg nyomába szegődött. Úgy látszik, hogy a két szigetlakó befejezte a nagy palávert. Igen ko­moly, ünnepélyes arccal bújtak ki a zöldsátor mögül, s mogorván néz­tek foglyukra. — Magának meg kell halnia! kezdte a nagyobbik. — Mert különben elárul bennün­ket — folytatta a kisebb. Esküszöm nektek ... Ugyan bácsi, mit ér egy felnőtt esküje? Én még nem láttam olyan embert, aki nem hazudott volna. — Meg asszonyt sem ... Mind hazudozók! Talán mégsem! Csend. A két gyerek hátrál a bok­rok felé. A nagyobbik emeli a pisz­tolyt. — Én most magát keresztüllöyöm. Estére mi már csónakban leszünk, talán éjfél felé elérjük a Drávát, on­nét majd rá a Dunára, azután ha­marosan kint leszünk a tengeren. Addigra biztosan ráakadnak magára és elfogják temetni. A Férfi csak most döbbent rá iga­zán a veszedelemre. Látta a két gye­rek elszánt tekintetét, nézte a fegy­verrel hadonászó vékony karokat és érezte, hogy ezek most nem viccel­nek. Két öltlét óvatosan kirántotta a drótzsinegből, s ugrásra készült. Hogy figyelmüket elterelje, fájdal­mas arcot vágva beszélni kezdett. — Nagyon kegyetlenek vagytok. Pedig az arcotok is arról árulkodik, hogy ti jó' gyerekek lehettek. Komo­lyan mondom... ( — Hagyja ezt a dumát... — Csak a lábam ne fájna olyan kegyetlenül. Jól belédurrantottál. Nem szűnik a vérzés. Nézzétek... A két gyerek szeme a Férfi vér­foltos nadrágjára és csupasz lábfe­jére száradt piros vércsíkokra me­redt. Arcukra valami iszonyféle ült. — Nagyon fáj? — kérdezte a ki­sebbik. Képzelheted... — Én nem akartam, csak úgy ijesztésképpen puffantottam arra, gondoltam, hogy elszalad. Akkor nem lőttem volna többet. Isten bi-Ez tehát egy nyugta, aminek ráadá­sul az az érdekessége, hogy a költő ez alkalommal »y«-nal írta vezeték­nevét. A következő egy előbbi keltezésű, levél, amit nem sokkal Csurgóra ér­kezése után szintén Sárközy István­nak írt a költő. Ez kitűnik abból is, hogy a bevezető sorok után olvas­hatjuk: »Én a leckéket még ma egy hete elkezdettem.« Ezek után pedagógiai terveiről ír, s panaszkodik, hogy kevés idővel rendelkezik: »... nékem teljes kifeszülésem nem lehet a kis idő, s a Nagy bizonytalanság között. Nagy alkot­mányba többé nem kezdhetek...« A könyvtár polcairól, ahol egy idő óta a Csokonai emlékeket őrzik, Pókos Ferenc elővesz egy kicsit avult könyvet is: Csokonai Vitéz,Mi­hály összegyűjtött műveit. Ezt a könyvet 1844-ben adta ki Schedel Ferenc, a költő munkásságának egyik tisztelője. AZ EMLÉKEK visszakerülnek helyükre. A levelek egy szekrénybe, a könyv a polcra. Nemsokára azon­ban ismét előv.szik őket, s az ér­deklődök üveglapok alatt nézegethe­tik valamennyit. A gimnázium igaz­gatósága ugyanis azt tervezi, hogy ismét felállítja az iskola-múzeumot, ahol a költőtől megmaradt emléke­ken kívül a többi között írásokkal, képekkel bemutatják az iskola fej­lődésének történetét is. W. L. Elvárjuk felsőbb vezetőinktől a segítséget Szeretnék néhány sort az ÉDOSZ Területi Bizottsága, valamint a Szakszervezetek Somogy megyei Ta­nácsa vezetőihez intézni és választ kapni tőlük a megyei lapban erre a levelünkre. Üzemünk — a Nagyatádi Konzerv­gyár — szezonjellegű, mintegy 100 fős törzslétszámmal, s 250—300 fő­nyi idényjellegű alkalmazottal dol­gozunk az év öt-hat hónapján ke­resztül. Dolgozóink nagy része fia­tal, s olyanok, akik ipari üzemben alig, vagy még egyáltalán nem dol­goztak. Ezért elhatároztuk, hogy a művezetők és önálló csoportvezetők részére üzembiztonsági és balesetvé­delmi oktatást szervezünk, amely is­meretekből vizsgát kötelesek tenni. Olyan vezetőkre akartuk bízni dol­gozóink testi épségét, akik teljes egészében tisztában vannak az üzem­­biztonsági és balesetvédelmi szabá­lyokkal, ismerik azok jelentőségét és ki tudják oktatni beosztottaikat a baleseti veszélyek megelőzésére. Határozatunkat végre is hajtottuk, megállapodtunk művezetőinkkel és csoportvezetőinkkel a vizsga letéte­lének pontos idejében és abban, hogy csak azok dolgozhatnak műve­zetői és csoportvezetői beosztásban, akik üzembiztonságból és baleset­védelemből sikeres vizsgát tettek, s a tanultak szellemében dolgoznak. A vizsga színvonalasabbá tétele és nagyobD tekintélye érdekében meg­hívtuk az ÉDOSZ Területi Bizottsá­gát, valamint a Szakszervezeteit Megyei Tanácsát, névszerint Suhajda elvtársnak címzett levélben. Elérke­zett a vizsga napja és sajnálattal kellett megállapítanunk, hogy sem az ÉDOSZ, sem a Szakszervezetek Megyei Tanácsa nem tartották ér­Á gazdaság feledékeny vezetői helyett... Az elmúlt vasárnap országszer­te gépállomásokon, állami gazda­ságokban ünnepelték a traktoro­sokat. A keddi újságok terjedel­mes tudósításokban számoltak be a traktoros-nap szép, bensőséges ünnepségeiről. Gépállomásaink és állami gazdaságaink traktorosai megérdemlik ezt az ünneplést és megbecsülést, hisz sokszor éjjel, nappal, esőben, sárban dolgoznak azért, hogy bőséges termést érlel­jen a föld, hogy minél több kenyér jusson a dolgozók asztalára. A Somogy megyei Állatforgalmi Vállalat rinyatamási célgazdaságá­nak traktorosairól azonban megfe­ledkeztek a gazdaság vezetői: eb­ben a gazdaságban nem ünnepel­ték meg a traktoros-napot, még­­csak egyetlen elismerő szóval sem méltatták a traktorosok eredmé­nyeit és szorgalmas munkáját. Pe­dig a traktorosok és szerelők itt is áldozatkész munkát végezték éve­ken át. Keserűen jegyezte meg az egyik traktoros, amikor hallotta, ■hogy a szomszédos Lábodi Állami Gazdaságban a dolgozók a trakto­rosok részére impozáns ünnepet rendeztek, hogy »velük nem törő­dik senki«. Valóban több megbecsülést ér­demelnének a rinyatamási célgaz­daság traktoristái. Igaz, kevesen vannak, de sokat tesznek azért, hogy a gazdaság jó eredményeket érjen el, erdményesen termeljen. Az ő munkájuk nyomán a környé­ken sokan megszerették a gépeket, a gépi munkát, s a gazdaságban szinte évről évre jelentős mérték­ben növekszik a terméshozam. Most késve, feledékeny vezetőik helyett a lap hasábjain üdvözöljük e gazdaság szorgalmas traktoro­sait, szerelőit, Horváth Lászlót, Li­­pics Istvánt, Kovács Istvánt és a többieket. Erőt és egészséget kívá­nunk munkájukhoz. demesnek, hogy megjelenjenek, de még azt sem, hogy telefonon beje­lentsék távolmaradásukat. Még arra sem hivatkozhatnak, hogy későn ér­tesítettük őket, mert öt nappal a vizsga időpontja előtt, május 25-én elküldtük az értesítést. Igen hiá­nyoljuk, hogy a legilletékesebb munka- és érdekvédelmi szerv kép­viselői nem vesznek annyi fáradsá­got, hogy ilyen esetben üzemünkhöz eljöjjenek. Ezt csupán azért írjuk meg, hogy a lapon keresztül választ kapjunk először is arra a kérdésre: szakszervezetünk megyei és területi vezetőinek vajon mindegy-e, hogy 250—300 dolgozót üzembiztonság és balesetvédelem szempontjából mi­lyen felkészültségű vezetőkre bíz­zuk? Mert nagyon szépen hangzik az az aranymondat, hogy a mi társa­dalmi rendszerünkben legfőbb értök az ember — de nemcsak akkor, ha a termelékenység növeléséről, az ön­költség csökkentéséről van szó! Eh­hez az elvhez tartanunk kell ma­gunkat akkor is, ha dolgozóink üzembiztonsági és balesetvédelmi körülményeinek javítását követeli meg tőlünk az élet. Egy másik kérdésünkre a választ már megkaptuk. Üzemünkben ugyanis alszik a szakszervezeti munka. Ennek egyik oka az is, hogy :.öbb mint három hónapja szakszer­­/ezeti vezető üzemünkben nem járt. Mi nem kívánjuk az aktatáskás el­lenőrök egész hadát, de szívesen lát­juk és elvárjuk felsőbb vezetőink látogatását és igényeljük segítségü­ket. Patzek Mihály Szűcs István MSZMP elnök. műszaki vez. i!ll!!ll!!i!ll!l!l!lli!!llllll!!!lllll!l!llll!!HII!!l!!!lil!lll!!l!!llllili!llli!ll!l!llllll! Mit olvassunk? Kép Feleki László: A világ közepe című könyvéből Feleki László: A világ közepe. (Szépirodalmi). Kb. 312 oldal, kötve 19 Ft. Feleki Lászlónak a Ludas Matyi­­ban megjelent legsikerültebb hu­moreszkjeiből készült válogatás, Vasvári Anna rajzaival. zony... De most már úgyis mindegy, hiszen mindjárt meghal... — Be kellene kötözni — véleke­dett sírásra görbülő szájjal Csicsa. Itt az alkalom, gondolta a Férfi. Ezt a két megilletődött és megzava­rodott gyereket könnyű lenne elin­tézni. — Kötözd be hát a lábát! — adta ki a nagyobbik a parancsot. — Ad­dig várhatunk. A Férfi gondolt egyet. Nem -rs- mozdult, várta, hogy ml lesz. — Nyújtsa ki a lábát, bácsi. Kinyújtotta a lábát. Fogai között sziszergett, amikor a fiú feljebb gyűrte lábán a nadrágot. A piszkos, tó; kormosfalú lábasban vizet hozott a folyóról, óvatosan odaloccsantott a térdhajlás alatti vastaghúsra, hol a golyó felcsípte a bőrt, s kicsit be a rostokat is. Azután valami rongyot tekert a gyerek a seb fölé. Majdnem felkiáltott, hogy hagyja a fenébe, mert vérmérgezést okoz az ilyesféle segélynyújtás, de legyűrte aggodal­mát, a két szigetlakó gondolatait szerette volna lemérni. — Ügyesen csinálod, pajtás. Hábo­rúban az ilyen gondos kéz aranyat ér! Nem fáj nagyon? — aggodal­maskodott fel az alkalmi szamari­tánus. — Ha valaki férfinak érzi magát, ne panaszolja fel a szót — toldította meg a beszélő gyerek gondolatait. —Csak ne hencegjen — morcos­­kodott a háttérbe húzódott géppisz­­tolyos. A Férfi a nagyobbik gyerek felé pillantott. Látta, hogy az előbbi fe­kete elszántság már csak a fiú sza­vaiban él, a lazán fogott fegyver hideg merevségében, mert arcáról, ereszkedő testtartásából, két szemé­nek vibrálásából valami bizonyta­lanság és tétovázás tetszik ki. — Nem hencegtem, csak úgy mondtam. De akár hiszed, akár nem, .én a háborúban tényleg tapasztaltam ezt. Persze, akkor még te a cuclis­üveget szopogattad. — Csak ne hazudjon megint! — Hát nézzétek meg a hátamat! Eddig még soha eszébe sem jutott, hogy a hátába kapott gránátszilán­kok hegeivel valaha dicsekedni is fog. Lám, az embernek mi minden lehet hasznára. — Nézd meg Csicsa! — hangzott fel a nagyobbik parancsa. A Férfi engedte, hogy felhúzza istápolója a kabátját, majd kiránci­­gálja nadrágjából az inget is. — Istók csűri, te Gyura! A fél há­ta csupa sebforradás! A gyerek száján kiszaladó hang tele volt csodálkozással. A nagyob­bik megmozdult társa szavaira, két szemét a Férfin tartva, egy meg nem húzott kör peremén elindult, a sebe­sült háta mögé került. A Férfi most egyiküket sem látta, de felmeztele­­nített háta pólusain érezte, hogy négy szem matat ott a bőre körül. Kicsit kényelmetlen érzés volt ez, mert nem tudta bizonyosan, hogy az előbbi elszánt harajg, vagy a han­gokból és mozdulatokból kiszűrt gyávulás lesz-e két támadója akara­tának mozgatója. Kicsit izgatta az is, hogy a drótkötélből kihúzott kezére felfigyelhetnek. Szóval akarta meg­törni a bizonytalanságot. — Le kellene ülnöm. Nem bírom a lábam. Talán már kékül is ... IV em kapott választ. A két kö­­lyök csendben állt mögötte, csak apró pihegő lélekzésük bújtatá­sa hallatszott. Várt kicsit. Azután hirtelen elhatározással leült a ho­mokra. — A kabátom zsebében van a ci­garettám. Gyújtsatok meg egyet és tegyétek a számba. Azt hitte már, hogy tovább ment a dologban, mintsem tanácsos lett volna, mert azok nem mozdultak mögötte. De azután elébe lépett a kisebbik, cigarettát nyújtott feléje. Gyújtotta a gyufát is. — Ne a magatokét pazaroljátok. Kell az nektek a hosszú útra. — Nem számít — felelt' legényked­ve a másik, s 6 is előkerült a hát­térből. Élvezettel szívta le1 a füstöt. A két .szigetlakó úgy nézte, mintha most látna először füstölő felnőttet. Azután ők is rágyújtottak. Először a Csicsa gyerek, majd saját cigarettá­jának parazsán egy másikat is meg­gyújtott, s azt Gyura szájába nyom­ta. Szótlanul füstöltek így, majd tisz­tes távolban ők is letelepedtek a fű­csomós homokba, a Férfival szem­ben. A nagyobbik fiú térdére fektet­te a géppisztolyt, s felnőttektől elle­sett pózban billegette újjai között a cigarettát. — Hosszú lesz az utatok a tenge­rig, azután meg még hosszabb. De legnehezebb lesz a Dráva, meg a Duna. öt ország határán kell át­csúsznotok, kijátszani a határőröket. De ügyes gyerekeknek látszatok, ta­lán Sikerül. Nem feleltek neki. A gyerekek el­gondolkodva a földet nézték. (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom