Somogyország, 1957. június (2. évfolyam, 126-148. szám)

1957-06-23 / 145. szám

C ZALAINE OTT ÜL A NYI­­СУ xoxx ABLAKNÄL, s unot­tan bámul a keskenyke kert bok­rain át az utca felé. Szombat dél­után van és a hirtelen jött kániku­lában szemmel láthatóan reszket a levegő. Az utcán nemigen van lát­nivaló, mert kisvárosokban a hét­végi délutánon csitul a hat munka­nap zaja; komótosan kocog a szó­­dáskocsi, a szemközti járdán két olajfoltos kabátú munkás andalog; a szomszédék daxlikutyája úgy ván­szorog át az utközépen, mint egy reumás éjjeliőr; az időnként elsur­ranó autók nyomában felrezzenő por is úgy hull vissza a gödrös, ki­kopott aszfaltra, mint szennyes ha­lotti lepel. Megszokott kép ez, s az unatkozó asszony nem is csodálko­zik rajta, csupán utálkozik felette és mélységesen sajnálja önmagát. Szenved, már évek óta szenved. Nem, nem a test nyavalygása ez, hiszen minden porci'kája ép, szíve, tüdeje, mája, epéje, gyomra, ösz­­szes mirigyei kitűnően végzik élet­funkciójukat. Szenved az emberek miatt, a férje, gyerekei, anyja miatt, az egész társadalom miatt, melyet idegen szóval dégout-nak (csömör) nevez. Most kivételesen, de nem először, a lakása miatt szen­ved, mert az ablakon bezúduló kinti fényesség kendőzetlenül mutatja meg a kopott székék esetlenségét, a »család régi bútorainak« nevezett szekrények tömegcikk-formációját, melyek helyébe hiába álmodja évek óta a stílbútorok eleganciáját. Szen­ved a szoba falainak kopottságán, a banális zöld, sárga, drapp színek miatt, melyek úgy hatnak a fény­árban, mint falusi asszonyok ki­­fakult, nyűtt kendői. Bizony, mind­ezek a dolgok, melyeket más, ha­sonló korú és sorsú asszonyok ész­re sem vettek volna, gyötörték- és mélységesen felháborították. Suho­gó selymekkel bevont, nagy szalo­nokról álmodott, finom, művészien faragott bútorokkal, melyeken ve­lencei csipkék, kristályvázák és ezüst tálcák hevernek. A falakat feketekeretes miniatűrökkel népe­sítette be képzelete, meg a régi holland mesterek mélyárnyú képei­vel, melyekből mint fénylő ékszer villan ki egy-egy csipkés fodor. Az ócska, fakult mintájú meszelés he­lyére melegszínű, viola és rózsa árnyalatában színesedő tapétát kép­zelt, faunokkal, szökellő ámorokkal, óarany szökőkutakkal és antik kí­nai vázák bíbor, mélyzöld és ten­gerkék színekben tobzódó, csodála­tos madaraival. A fekete, pattogott oldalú vaskályha helyén kandalló­nak keilene állnia, előtte jegesmedve kiterített bőre, kétoldalt öblös fote­lek, s párkányán bronzból munkált, sárkányfejes fáklyatartók. Kintről, a konyha felé vezető aj­tón át edénycsörömpölés zaja hal­latszott, s ez megzavarta unalmát és tűnődését. Az anyja szöszmötölt odakint az edényekkel, úgy látszik, elszunyókált az ebéd után, és most kezd a mosogatáshoz. Ideges lesz, mert az jut eszébe, ha most vélet­lenül vendége lenne, miként ala­­csonyítaná le őt ez a konyhai idill Gerincén hideg csiklandoz végig, karja lúdbőrös lesz, Gyűlöli ezeket a zajokat, viszolyog tőlük minden porcikája és gyomra egyszerre éme­lyegni kezd, mert ez a lárma a konyha elsavanyodott szagait csem­pészi érzékszerveibe, s a mosogató­víz szürkés szennyét, a lábosok, tá­nyérok zsírfoltos, ételmaszatos ké­pét láttatja vele. A hirtelen jött borzongás után fulladásos melege lesz, enyhén pihegni kezd. Pongyo­láját széthúzza, hogy kintről, az ut­ca felől becsapódó fuvallat járja át testét. A kurta nylon kombiné alatt kellemesen bizsereg fehér húsa, a fény, a meleg és a cirógató szellő csiklandó csókján. Mint valami nagy macska, kényelmes, ritmikus és harmonikus mozdulattal nyújtózik el ülőhelyén. Majd valami eszébe jut, feláll a székről, s libegő léptek­kel a tükör elé megy. Buján igazít szőkére festett haján, többféle mo­solyt próbál a foncsorozott üveglap előtt, s bő ruháját egészen szétnyit­va, tetszelegve nézi, csodálja önma­gát. Majd kiszámított mozdulatok­kal két karját széttárja, nagy ívben feje fölé nyújtja és izgatottan fi­gyeli a felfelé feszített, enyhén hát­­rahajló test arányos ívét. — Vilma hol van? — hallja kint­ről férje hangját. Felhúzza szemöldökét, megszűnik testének játékos mozgása, fitymálva biggyeszti ajkát tükörképe felé, vál­lán ránt egyet, mintha valami kó­bor bogarat akarna elkergetni ez­zel a mozdulattal, pongyoláját ösz­­szerántja, miként drága ékszerekre csukják rá a szelence tetejét, s visz­­szaül a székre, kicsit keresett póz­zal, mereven és cigarettára gyújt. 1VYÍLIK AZ AJTÓ, belép a férfi. A Torony — mondja magában, mert így hívja barátai szűkebb körében is férjét, ezt a ma­gas, erős medvét, akinek arcán és szemén ehhez a fizikai konstrukció­hoz nem illő gyermeki lelkűiét tá­rulkozik. — Megjöttél? — szól a megkín-Cser Pál: SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1957. június 23. BARÁTNŐK zottak fáradt, közömbös hangján a férfi felé. — Meg. Kicsit késtem, meg kel­lett még néznem az ormándi hidat, tegnap egy pótkocsis teherautó le­vitte a korlátját. Odamegy az asszonyhoz, megcsó­kolja arcát. De büdös fokhagyma szagod van! — Hát persze, hogy az van,’meg­kentem a lángcst. — Mikor hagysz már végre fel ezekkel a paraszt szokásokkal? Be­­büdösíted a szobát! — Jó, jó, majd kiszellőzik! A férj szája mozdul, mintha mon­dani akarna még valamit, de úgy látszik, meggondolja, s letelepszik az egyik asztalhoz, zsebéből újságot vesz elő, olvasni kezd. Te, Péter! Mi van az autóval? Még semmi, talán nem is^lesz. Nem sokat számít. Az én munka­körömben, ezeken az utakon prak­tikusabb is a motorkerékpár. — Hát ez jellemző rád! — for­­tyan fel az asszony. Munkaköröd, munkaköröd, s a családodra nem gondolsz? Persze, hogy nem gon­dolsz, ez neked édesmindegy! Egy útépítő mérnöknek, egy vezető­mérnöknek még ebben a proli vi­lágban is kijár. Magad mondtad, hogy az az alak megígérte ... — Kárász miniszterhelyettes? — Mit bánom én, hogy micsoda, meg kicsoda .. . Légy szíves, nézz utána, ha téged nem érdekel, hát miattam ... A férj beletemeti arcát az újság­ba. Az asszony összeráncolt hom­­lckikal nézi, fehér, gyűrűs kezének kelyhe összecsukódik és idegesen dobolja térdét. Kattan a kilincs. Az anya jön, ke­zében vasalt fehérnemű, s lábával taszigálja beljebb az ajtót. Olyan mindennapi öregasszony, arcán, karjain fonnyadt, eres a bőr, sötét­színű ruhája kissé slampos, dagadt lábain régen fényezett, magasszárú fekete cipő, félig befűzve, s egyik kötője úgy úszik utána, mint valami lebbentyű. A fehérneműt az asztal­ra dobja, lekicsinylő pillantással méltatja lányát. — Itt van, nagysád, kegyeskedjék elrakni! — Ne izéljen, anyám! Pont az ol­vasóasztalra rakja! — Rakd el, ha nem tetszik! — Ne molesztáljon, jó? Az öregasszony végigméri, ugyan­csak a férfit is, azután kifordul a szobából. Puffan utána az ajtó. Szalainé dohogva rakosgatja az egyik szekrénybe a fehérneműt. A férfi újságjából felfigyelve nézi, vá­gyait megfogja karcsú, vonalas alakja, mozdulna is feléje, de esze helyén tartja. Kedves szóval közelít. — Van valami programod estére? — Nekem? Itt? — felel vissza kurta kérdőszavakkal az asszony. — Csak úgy kérdem. Irodalmi est lesz a klubban, elmehetnénk. Pest­ről jönnek le írók ... — A te klubodban? Nevetséges! Csak nem ülök le a kubikosaiddal, meg a trampli szakácsnéfelesé­­£eikkel a költészetről ábrándozni. Böfögni fognak, tökmagot rágnak... — Tudod, Vilma, ez már mégis csak sok! Azok mind tisztességes emberek, nekem nemcsak munka­társaim, hanem barátaim is. S azok­ban az asszonyokban legalább any­­nyi ízlés van ... — A te ízlésed szerint, ugye? Az enyém szerint azonban nem. Elfe­lejted, hogy a te feleséged úriasz­­szony, akinek gyerekszobája volt? A férj dühösen felugrik. —• Látom, a témánál vagy. Ha te normális vagy, akkor engem dalai lámának hívnak. De én vagyok a barom, hogy ezt tűröm, az istene­det! — Ne téveszd össze ezt az úriszo­bát apád istállójával, jó?! A férfi ökle a levegőbe emelke­dik, de csak fáradt mozdulat lesz belőle. Fújtatva, szája szélét rágva kimegy a szobából. Szalainé enyhén festett arcán las­san elerednek a könnyek. Szinte látja, hogy szíve miként facsarodik össze, s lelkét hogyan marcangolják a bárdolatlan szavak. Reszkető uj­jakkal ismét cigarettára gyújt, meg­húzza a konyakos üveget, azután karilt vesz be. két szemet is egy­szerre, mert rájön, hogy rettenetes migrénje van. A tükör elé megy szo­­morkodni, arcát szemléli könnye­sen, könny nélkül, búsan, borongó­­san, búbánatosan, s arra gondol, hogy miért nem ment lánykorában hozzá Valentin ügyvédhez, aki, ha csúnya is volt, de szakadt belőle az úri tüchtigség ÍZ OPOGNAK AZ AJTÓN. Fel sem igen figyel még, már kicsapódik s egyetlen barátnője, Freiszné, született Makkai Sarolta lebben be, negyvenévesen, de húsz­évesek viharával, szinte úszik köl­nije felhőjében és lányos, habfehér ruhája derűjében. — Szevasz, Baba! — Szevasz, Cicus! Valamikor ez angolkisasszonyok­hoz jártak iskolába. »Az intézetbe«, ahogy ezt maguk között mondják, mert ennek a szónak szerintük kü­lönös patinája van, s egészen más súlyt, árnyalatot, ízt ad személyük­nek, ízlésüknek, kultúrájuknak, ez a megjelölés a kiválasztottak és a különbek közé húz. Akkor is, azóta is testi-lelki jóbarátok, a világ majd­nem csak kettőjükből áll — a töb­biek, a mások nemigen számítanak — legfeljebb az a néhány ember, akit maguk közé emelnek. — Aranyos a ruhád, Cicus! — Kis nyári ócskaság, Madarász­ná csinálta, kettőötvenért. Kicsit sok, dehát az ember nem akaszthat magára minden vacakot. Szalainé likőrt vesz elő. Tölt. Isz­nak, azután cigarettára gyújtanak. — Láttam az udvaron az uradat, futballozik a gyerekekkel. — Attól kitelik, tudod milyen bugris! — összevesztetek? — Vele nem nehéz, éppen olyan paraszt, mint az apja. Ismét nyílik az ajtó, az öregasz­­szony jön. Szalainé fintorog, nem szereti, ha vendégeivel zavarják. — Csókolom, Olga néni! Az anya faarccal bólint, fogai között mondja a köszöntő szót is. — Hogy tetszik lenni? — Fenemód úriasan vagyok. Nem régen mosogattam el, azután vasal­tam is, most kiganézom a fürdőszo­bát, mert ezek mindent eldobálnak, úgy néz ki, mint a disznóól. — Ne ízléstelenkedjék, anyám! — Pardon! Pillanatnyi csend szakad közéjük. Az anya szuszogva leül, s undor­ral kotorja tovább a hamus, fekete­végű cigarettacsikkekkel telt tálcát. — Lakatosné volt itt az előbb. — A maga barátnője, anyám, en­gem nem érdekel. — Klárinak ma lesz az eljegyzé­se, azért jött. — Ne tessék mondani, néni — csodálkozott fel raffináltan Freisz­né. — Hát elveszi az a kis torna­tanár a Klárit? Hiszen állapotos! — Megint hívott benneteket az eljegyzésre. Nekem mondta, hozzád nem mert bejönni, mert a múltkor olyan elutasító voltál. De ezt igazán meg kell tenned, elvégre keresztlá­nyom .. — Ne gyötörjön azzal a kis rin­­gyóval! Különben sem bírom őket. A konyhaasztalon eszik az ebédet, hatféle tányérban szervíroznak, az öreg Lakatos szürcsöli a levest és kommunista. Hát ezt ne kívánja tő­lem. Az embernek mégiscsak disz­­tingválnia kell. — Hova teszik ezek a férfiak az eszüket? — sóhajtott az anya és lány beszélgetése közé lágyan Freisz­né. Csinos, ügyes, dolgos lány a Klári! — érvelt vissza az anya. — Igen, de lefeküdt már azzal a bukfencmesterrel. Kipróbáltatta ma­gát. Nem mondom, csoda ügyes! El­jegyzés, háromhónapos gyerekkel. Fantasztikus. Csodálkozom rajtad, anyám, hogy ilyen közönséges ízlé­sed van. Elvégre te is úriasszony vagy, ha nem is adsz magadra. Te zongoráztál is, míg a szegény papa élt, meg teniszeztél is, meg miegy­más. Ne felejtsd el, hogy te egy közjegyző özvegye vagy! — Bizony — kontrázott szelíden, mosolyogva és nagyon kedvesen a barátnő. — Ne hóbortoskodj nekem, Vil­ma! — mérgesedett az öregasszony és izgalmában feldöntötte könyöké­vel az asztal sarkán^ álló likőrös­­üveget. Szalainé sikoltott, Freiszné sikoltott, mind a ketten kaptak ér­te, de az üveg csak felborult, és a sárga, aromás, szirupos lé öblösen szétfutott az asztalon. — Tönkreteszi a szobámat, azt hiszi, itt is a konyhában van a csetreszei között? A Z ANYA MELANKOLIKUS KÖZÖNNYEL nézte a likőr­ben úszó asztalt, a két nő erőlködé­sét. Tudtommal ez az egész szoba, és minden, ami bent van, az enyém. A tiéd nem más, mint az a sok ka­­cat. Ha kedvem tartja, egy egész mosogatódézsát beönthetek ide! — Hát tudja meg, elköltözöm in­nét. Most már igazán torkig vagyok. Látod, Cicus, így élek én, nem va­gyok én a magam asszonya. — Tőlem mehetsz. De már tíz év óta ezt mondod! — Ne mérgelődj, Baba — békítgé­­tett a barátnő. — Igazán véletlenül történt. Az anya nyugodtan és szilárdan ült, mint egy eleven Buddha. A két asszony kapkodó, ideges mozdula­tokkal valami rendet csinált. Az­után ők is leültek. Szalainé több­ször fejéhez kapott, újabb karilt vett be, s cigarettára gyújtott. — Szétmegy a fejem! — Nem megy szét, csak az eszed megy el! Hát idefigyelj! Elmentek, vagy nem mentek el? — Hát nem megyünk el! Én nem leszek egy erkölcstelen kis cafka házasságba való evickélésének ko­ronatanúja. — Vilma, ne légy ilyen egzaltált, meg nagyképű sem. Te is hetedik hónapra születtél! — Az más! — Istenkém, a törvényes házassá­gokban ilyen előfordul — fuvolázott bűbájosán Freiszné. — Hogyne, előfordul — komorult el az öreg. — Csakhogy én egészen természetesen vettem. Megboldo­gult apád is. — Ne közönségeskedjék, jó? És apám emlékét se bántsa, legyen úriasszony már, hagyja ezt a cse­lédstílust! — Uriasszony? Olyan, mint te? Hát én nem tudok olyan lenni, fiam, tudod, hogy én csak olyan egyszerű, rosszul fizetett pénztáros­nő voltam a Koronában. De hagy­juk, itthagyom ezt a finom légkört, mert még belebetegszem. Alászol­­gája! Mint egy öreg, kopott, billegő, roggyant autóbusz, morogva kipö­fögött a szobából. — Meg kel.l őrülnöm, Cicuskám! Hát élet- ez így? Láttad, mit művelt velem az a vén banya, csakhogy megszégyenítsen? Az uram előtt is ezt teszi, meg a gyerekek előtt is, és most itt, a te szemed láttán ... — Ne törődj vele, Eaba! Kicsit szenilis _ már, de azért nagyon-na­­gyon jó lélek. Aranyos asszony, csak már kicsit eldurvult az ízlése. — Te könnyen vagy. A saját ma­gad asszonya vagy. De én már soha­sem leszek, mert túl él engem, meglátod, túl él... — Mit törődsz vele? Lakásodat rendben tartja, főz, mos, vigyáz a gyerekekre. Hagyd a csodába. Egy potrohos, zizegőszárnyú don­gó repült be a szobába. Zsongva, búgva kergette önmagát a csillár színes üvegei körül, majd rászállt a likőrtől illatozó asztalra. Nézik a kapkodva mászkáló, hosszú potro­hút cipelő bogarat. — Üljünk innét, mert még ránk száll. Az ablak közelében telepednek le. Kintről két madár csivitel be, akácillattal rezdül a szél, s a ház előtt álló fa lombjain átszűrődő su­garak arany- és ezüstnyilakat sugá­roznak arcukba, glóriás, csillogó ko­szorút vonnál? fejük fölé, ugyanak­kor szemérmetlenül kaparják ki ar­cukra az elvirágzás hiába kendő­zött vonalait. — Tibor írt Venezuelából. — Ne mesélj? Mit ír? — Még mindig fülig szerelmes belém. Nagy honvágya van, termé­szetesen miattam. — Hát, amit te megtettél azért a gyerekért... — Na, ne viccelj, Baba, húszéves volt, hamvas, szemérmes, átkozot­tul ragadozó iérfi. Komolyan mon­dom ... Szegényt sajnálom. Kép­zeld, kifutófiú egy áruházban. Te, Baba, de erről egy szót sem sen­kinek! Másoknak úgy mondom, hogy kávéháza van ... — Őrület, Cicus! Kifutó ez az in­telligens, jómodorú fiú? Egy bömbölő, kilenc, tízéves lányka robogott be a szobába. Arca csupa könny, térdecskéjén csúf, vé­res horzsolás. Odaszalad anyjához, odaborul ölébe és sír keservesen. A Z INTIM BESZÉLGETÉS megakad a gyerek jöttén. Freiszné kissé távolabb húzódik, ru­háját félti, hátha a gyerek hozzáér és még valami foltot ejt rajt. — Mi bajod, Ági? — kérdi az any­ja, de szavában több a türelmetlen­ség, mint az aggódó szeretet. — Fellökött a Pisti — sír, panasz­kodik a kislány. — Hát majd elrakom, ne búsulj. De most eredj ki a nagymamához, hogy hozzon rendbe. Mondd meg neki, hogy a térdedet mossa jól le. Hintsen rá egy kis ultraszeptil port. — A mami elment a boltba — nyöszörög a gyerek tovább. — Hát akkor menj apádhoz, mondd, hogy én küldtelek. Na ne­sze. itt egy forint fagyira. A kislány sírva kibotorkál. A két nő hosszan utána néz. Szalainé sze­mében felsugárzik valami büszke öröm, az anyai ösztön vékonyka su­gara. Cuki ez a gyerek. — A büszkeségem — dicsekszik Szalainé. — A fiúk az apjukra ütöt­tek, de ez a kislány én vagyok. Csak az bánt, hogy nem tudok kellő gondot fordítani a nevelésére. Az én idegeim ezt nem bírják. Anyám olyan öregasszonyosan szeszélyes, hol babusgatja, hol összeteremtetté­­zi. Az uram csak hét végén ér rá foglalkozni vele, de akkor is inkább a fiúkkal van. Ha más világ van, egy freulent tartanék mellette. De tudod, hogy a mai világban nem lehet. Azután azzal az iskolával is úgy vagyok, hogy borsózik tőle a hátam. Hogy itt mire nevelik a gye­rekeket, még elmondani is szörnyű­ség. Szóval, megvan erről a brancs­­ról is a véleményem. Félművelt alakok, egyetlen körünkbeli ember sincs köztük. Képzeld, tegnapelőtt itt a házunk előtt megy el Tóth Gé­za, a számtantanár, feleségével, ka­pa a vállukon. Pechemre kinézek az ablakon, s ezek leállnak beszél­getni. Gondolhatod, hogy mit áll­tam ki az alatt a negyedóra alatt. S közben csicseregnem kellett an­nak a vékonydongájú nőnek, aki­nek még talán négy polgárija sincs, s innét, az ablakból láttam, hogy körmei feketék, hogy így angyal­kám, meg úgy Gizikém. Érted, hogy csak a gyerekek miatt, de szörnyű volt. — Nem mondasz újat, drágám. De a gyerekekért mit meg nem tesz az ember? — Bizony, nekünk anyáknak még ezt is vállalni kell... Csak a lel­kűket féltem, mert mi lesz ezek­ből? — Én megoldottam. Invioláta nő­vér jár az Istvánkához. Tudod, az a kövér, aki temetni is szokott. Há­romszáz forintot adok neki, persze, igen diszkréten, borítékban... És az a gyerek mit fejlődik azóta Г Tudja az egész katekizmust, szó­val mindent. Úgy látom, hogy az iskolában megneszeltek valamit mert utaznak Istvánkára. Az osz­tályfőnöke azt mondta, hogy nyelv­tanból, meg számtanból négyese­­lesz. Mit szólsz ehhez? De ha ér»' egyszer kipakolok, mert ha még egy október jön, kipakolok, azután’ körülnézhetik magukat. SZAVUK CSUPA AGGÖDÄS, ^ hangjuk fröccsenő gúny. Ezt a témát még jo ideig nyúzzák, szinte csodálják önmagukat, hogy ebben a förtelmes, felemás világ­ban, a senkik, az embertelen embe­rek világában olyan érintetlenül és» mocsoktalanul tiszták maradtak, nem hatott rájuk semmiféle fertő, lelkűk, jellemük, életfelfogásuk üdezöld oázis a szocializmus felé tárulkozó országban. — Mi a programod estére. Baba?" — változtat ä beszéd fonalán» Freiszné. Nincs, Cicuskám, semmi. — Gyertek át este hozzánk! Tu­lajdonképpen ezért jöttem. Egy kis; zsúr lesz, meg jó fekete. Mit, vagy kit ünnepeltek? Semmit, semmit. Csak úgy ma­gunk között leszünk. Meg Sarkad! lesz ott. tudod, az a fiatal posta­tisztviselő. Irtó rendes gyerek, mér­hetek óta bukik utánam. Nős, de az: nem számít. — Szerelem? — Még nem tudom. Lehet. — Az uradnak hogy adtad be? — Istvánka bélyeggyűjtő szenve­délyével. Vettem a gyereknek egy csomó mindenféle bélyeget, s már egy hete azt hajtogatom Freisznek, hogy az iskolában most meg ezt a> marhaságot találták ki. bélyeggyűj­tő szakkör és így tovább és így to­vább. Azután, hogy ez most Balogh földrajztanár szenvedélye, hát csi­nálja a gyerek, mert különben a tanár utazni fog rá. Ezért kell ez a Gábor, mert így hívják, és irton ért a világ összes bélyegeihez. És így tovább, és így tovább. Majd légy szíves, ezt te is bizonyítsd. Kérd fel ott Gábort, hogy a te fiaidnak is segítsen. Érted? — Értem. Jó neked, te a magacT asszonya vagy! — Na, azért hébe-hóba te is kf tudtál röpDenni! Tavalyelőtt is az­zal a medikussal... — Hagyd, jó? Az egy csibész volt!" Azóta úgy élek. mint egy apáca. — Tudom, tudom. Szóval jöttök? — Persze! Igaz ,hogy az urammal ezért még ma össze kell vesznem, mert valami irodalmi estet vett be a fejébe. De nem baj, megyünk. — Ugyan, nevetséges. Hol él a te urad? Van ma egyáltalán irodalom? Vagy egyáltalán volt itt a tizenkét év alatt? Nézd, Baba, én előttem a magyar irodalom Herczeg Ferenc­cel lezárult. Hát nem? ЦОКАТ SUSMOGNAK MÉG, ^ pletykálnak. tereferélnek, nevetnek, búsulnak, felháborodnak. Talán hat óra felé jár, amikor Freiszné menni készül. Szalainé gyengéden átkarolja barátnője de­rekát és mint a hit és reménység elevenhúsba formált szimbólumai, lebegnek ki a szobából. Az öregasszony jön be utánuk. Orrát fintorítva áll meg a szoba közepén, az ablakot teljesen kitár­ja, az ajtót is kinyitja: szellőztet...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom