Somogyország, 1957. május (2. évfolyam, 100-125. szám)

1957-05-12 / 109. szám

__^ ...................... ц,|„,||,.|| и.....................................................................................................■■in— _________________________________——— —^^’’‘Sarn'ín uiiljus 12. Jr***' agjai lehettek a kongre- É ) gációnak azok a lányok, akik a hat osztályt ki­járták és betöltötték a tizennegyedik évüket. Aztán részt Vehettek a gyülekezeten holtuk napjáig, ha közben férjhez nem mentek. A kongreganista tartozott tisztességesen viselkedni, vasárna­ponként misét hallgatni és havon­ként, a hó első péntekén meg­gyónni vétkeit. A kongreganista a leventékkel egyetemben — állt két­órás őrséget nagycsütörtökön a Krisztus koporsójánál és ment tal­pig fehérbe öltözötten az umbrella előtt ünnepi körmeneteken. Továb­bá a tagok vallásos tárgyú szín­darabot tanultak a hosszú 'téli estéken, mely előadások bevételét a templom javára fordították. Minden második vasárnap dél­utánján gyűlést tartottak az iskola hatodik osztályos termében, s a gyűlésen a község fiatal káplánja mondott beszédet. A gyűlés hagyo­mányosan úgy kezdődött, hogy miután bevonult a negyven-ötven főből álló leánysereg, nagy robaj­jal elhelyezkedett a kopott, zöld padokban. Akadt köztük negyven éves is. Mikor a káplán belépett, felpattantak és kórusban dicsérték az urat. Úgy állva elénekelték a kongreganista indulót, ami így kezdődött: »Fel, Mária tiszta leven­te csapatja...« Az induló végén unottan intett nekik a káplán, hogy leülhetnek. Azután követke­zett a névsorolvasás, az ügyeletes bejegyezte, hogy hányán és kik hiányoznak. Aki három hiányzást nem tudott kellőképpen igazolni, azt egy évre kizárták. Annál na­gyobb szégyen nem igen érhetett valakit. Az a lány, akit kizártak, rendszerint szégyenkezve, sírva búcsúzott a többitől. A káplán ilyenkor ledorongolta azokat is, akik elmulasztották a gyónást, vagy egyéb vétek száradt a fejü­kön. Míg a pap áldást osztott va­lamelyikük szerencsétlen fejére, addig a többiek szorongva vizsgál­ták magukat, nem érheti-e őket is hasonló megszégyenítés. Jócskán akadt közöttük idősebb leány; legtöbbjük csalódott, elha­gyott menyasszony. Ezek a kese­rű hangulatú szipirtyonák sohasem mulasztották el, hogy a legifjab­baknak meg ne nyirbálják a ba­bérjait. Rendszerint úgy kezdődött, hogy valamelyik kivágódott a pádból, aztán odacsörtetett a káp­lánhoz és súgott neki valamit Mi­re a pap méltatlankodott, s körül­nézett a teremben, tekintetével megkereste a bűnöst, aztán követ­kezett a pirongatás. A fiatalok méltán féltek az idősebbek nyel­vétől. Legtöbbje unta is a gyűlé­seket, a folytonos rendreutasítást, de ha már beléptek, szégyen lett volna kilépni, vagy kidobattatni. S őszintén megmondva, a szülők botránkoztak volna meg leginkább leányaik eme elvetemültségén. Tehát a gyűlés indulóval kez­dődött, iszavalattal folytatódott, izgalmas' epizódja volt a megszé­gyenítés! stádium, aztán követke­zett be a káplán javító-nevelő, helyes útra térítő prédikációja. Azt mindig úgy kezdte el, hogy lassan fölemelkedett a dobogóra helyezett székről és méltóságtelje­sen néhányszor végigsétált a pad­sorok között. Úgy látszott, hogy olyankor elmélkedett. Magas, vál­las ember volt a szőke, ifjú pan. olvan egvenes, mint a nádszál. s úgy állt rajta a reverenda, hogy szinte lehetetlen volt nem elgon­dolni, milyen gyönyörű lenne ka­tonaruhában. Hófehér kezének hosszú hüvelykujjait övébe rejtette, amint sétált, s csak ritkán emel­te ki onnan, hogy egy-egy kócos leányfejen apásan végigsimítson. Amiatt a lányok rendszerint civa­kodtak, hogy ki üljön szérűi. Amint rótta a termet, surranva lebbent a reverendája, s valami szokatlan kesernyés dohányillat terjengett körülötte. Szép ember volt a káplán és bármilyen ájta­­tos képpel vágtatott föl-alá, érez­ni lehetett, hogy ezt nagyonis tud­ja magáról. Gyakran megesett, hogy az áhítatosan bámészkodó leányseregen végigsepert gúnyos tekintettel, s ilyenkor pillantása szinte metszett. Ezt a nagyképű, bántó pásztázási csak az idősebb generáció volt képes teljes értelmé­ben felfogni és ők aztán csak méltósággal bámészkodtak. /Ш káplán, miután méltó­­f—ЧЁ képpen kielmélkedte magát, s megunta a vágtázást, kiállt a do­bogóra és megkezdte beszédét. Bibliai mozdulattal a ragyogóan sziporkázó májusi verőfényre mu­tatott, amelynek fénykévéjében úgy állt ott, mint egy glóriás je­lenség és emelt hangon, nagy, hatásos szüneteket tartva a Ma­donnáról beszélt, a májusról, mely az ő hónapja, a makulátlan tisz­taságról, sokat emlegette a szűzi szent liliomot s annak tisztaságú­CSERNA MÁRIÁMMÁ'­|ntra maros ♦ ♦ Irodalmi pályázatunkon I. díjat nyert novella hoz hasonlította az erényes, is­tenfélő kongreganistákat. Olyan szent meggyőződéssel, olyan áhí­tattal beszélt, olyan szívhez szóló­an, hogy sokaknak könny szökött a szemébe a meghatottságtól. — Minden leánynak — szólt a pap egy kínosan hosszú pzünet után halk hangon — a legnagyobb kincse a tiszta erény. De ti, Má­ria felavatott leányai, tiszta leven­te csapatja vagytok, s ti úgy áll­jatok majd a szent oltár elé vá­lasztottatok oldalán, hogy ne kell­jen pirulnotok amiatt, hogy csak ruhátok fehér, a lelketek fekete. Maradjon szívetek mindvégig olyan makulátlan tiszta fehér, mint a menyasszonyi mirtusz, me­lyet majd kebletekre szorítotok. Ha kísértésben lesztek, mindig a Mária jusson eszetekbe, mert ő a ti oltalmazótok — fejezte be elérzékenyültségtől rezgő hangon és aztán áldást osztott a gyüleke­zetre. A lányok közül sokan már a be­széd elejétől fogva nem mertek a káplánra nézni s most is égő pi­ros arccal pislogtak maguk elé. Volt közöttük egy feltűnő külse­jű, kékesfekete hajú, tejszínarcú, fiatal teremtés. Csodaszép volt ez a leány. Abból a fajtából való volt, aki fiatal kora ellenére egészen asszonyos formájú, de lélekben gyermek, alig ébredező. Ludmillá­nak keresztelték, de mindenki csak Míjának hívta. Mila ijesztően, szinte csodálatosan szép volt és végtelen értelmes. A többi lányok­tól mindenben különbözött., más­ként öltözködött, éj sötét, selymes haját is másként fésülte; lágy, rendezetlen fürtökben omlott vál­lára, s középen Riasztotta el. A káplán nem szívlelhette ezt a lányt. Minden elképzelhető formá­ban kellemetlenkedett neki, s ahol csak tehette, megszégyenítet­te. Ha ő volt a soros a szavalás­ban, akkor azzal idegesítette, hogy gúnyosan méregette, míg végülis Mila bélésűit a versmondásba és lángoló arccal, sírással küszködve ült vissza helyére. A káplán, ahol csak mód volt rá, szúrt rajta egyet, s Mila megadással tűrte. Úgy képzelte, hogy valóban benne van a hiba, hiszen mindenkitől csak azt hallotta, hogy ő nem olyan, mint a többiek. Méltán ha­ragszik rá a káplán is. Mila mit nem adott volna azért, ha olyan lehetett volna, mint a többi lány, s szívében egyre jobban élt a vágy, bárcsak kimaradhatna vala­miképpen az egyesületből. Arra azonban nem talált feleletet, hogy miként. Jói tudta, hogy túlszigorú anyjának nem panaszkodhat, mert néhány alapos pofonnal utasítja rendre, hogy ne különcködjék, ak­kor majd lesz maradása. S habár élt benne a vágy, hogy kimarad­jon, titkon félt a kiközösítéstől, és az Isten haragjától. Bár rendkívül okos volt a maga korában, egy­ben mégis egyezett az átlagosan egyforma lányokkal: maradéktala­nul magáévá tette a hitvallás min­den parancsát és aszerint élt. Szent volt előtte minden, amit a vallás tanított és mélységes meg­győződéssel tudott hinni. Ez a végtelen erősségű hit adott neki erőt ahhoz is, hogy a káplán meg­alázásait is el tudta tűrni. JЁ/Я íg a káplán beszélt, Я Ё/И Mila nem piszmogott a ' P Pádon kesztyűjével, nem unatkozott, fi­gyelemteljes kíváncsisággal leste szavait és végtelenül csodálta azért, hogy olyan keresetlen szép mon­datokat tud összefűzni. Otthon aztán gyakorolta, hogy ő is el tud­ná-e mondani inindazt, amit a gyűlésen hallott. Azon a szép má­jusi vasárnapon is — míg a többi­ek lesütötték szemüket a káplán épületes beszéde közben — Mila szemrebbenés nélkül nézett az ar­cába és elragadtatva hallgatta fej­tegetéseit. Nem haragudott a pap­ra, kétféle okból: mert valóban tetszett neki a beszéd, s mert úgy tudta, hogy közönséges halandó Isten szolgájára semmiképpen sem neheztelhet. A hibás csak egye­dül 6 lehet és ha a káplán nehez­tel rá, bizonyára megvan az oka. — Okvetlen meg kell változtatni viselkedésemet — okoskodott Mila, s tágranyílt, árfhtlan szemmel nézte a szónokló, csudaszép pa­pot, akit az Isten sem papnak te­remtett. Valósággal itta a szavait és lelki szemei előtt megjelentek a pompás, illatos, gyertyaszín lilio­mok, aztán egy villanásnyira nagy­nénje esküvői ruhája, boldog mo­solya, majd részeges férje bortól szederjés, uborka-orra, s ez egy kissé lehűtötte. A káplánnak volt számtalan vallásos témájú könyve és szívesen adta kölcsön a kongregáció tag­jainak. Nagy szobájában valósá­gos kis könyvtár ékeskedett és azokon a vasárnapokon, amikor a könyvcsere volt, sok lányt látott vendégül. Gondosan jegyezte, hogy kinek mit adott oda, mit kapott vissza. Ha a könyvek tisztán ma­radtak, akkor derűs, jókedvű volt, ha nem, akkor nem éppen szalon­képes jelzőkkel illette az illetőt malacsága miatt. Mila végtelenül szerette ezeket a könyveket és a többi lánnyal 6 is bejárt köns'v­­cserére a káplánhoz. Akkor vasár­nap is a gyűlés végén mintegy tizenkét lánnyal együtt megindult a plébánia felé. Álmatagon lépke­dett a homokos úton, még akkor is al beszéd hatása alatt volt. Egy­szer amint körültekintett, pillan­tása találkozott a káplánéval és megdermedt az ijedelemtől. A káp­lán olyan gúnyosan mérte végig, hogv szinte csontjáig hatott. — Már megint mit tettem rosszul — gon­dolkozott sebesen és hirtelen ide­ges, zavart lett, kizökkent harmo­nikus nyugalmából. Odabenn előfurakodott, szeretett volna az első között cserélni, de a káplán mindannyiszor végigmérte, valahányszor megpróbálkozott. Vé­gülis visszahúzta könyveit és meg­szeppenve várt míg rákerül a sor. S ahogy lassan fogytak a lányok a szobából, úgy fogyott Mila tü­relme is. Ájító bátortalanság vett erőt rajta. Érezte, hogy valami tör­ténni fog, valami olyan, aminek megalázás a neve. Jó lett volna el­bújni előle, de nem volt mersze egyszerűen sarkon fordulni és ki­szaladni a szobából. Szívszorong­va mérlegelte cselekedeteit, vajon mit tett, hogy a káplán olyan vésztjóslóan méregeti végig. Bizto­san meg fogja pirongatni ős azért várakoztatja, összeszedte minden bátorságát és még egyszer megpró­bálkozott: — Tisztelendő úr, kérem... na­gyon szeretnék sietni — mondta szinte könyörögve. I — Ne siess annyira... beszédem van veled — vetette oda a pap és elhárító mozdulatot tett a lány felé. Hangja hideg volt, félreérthe­tetlen. /Ё/Ё ila mögött valaki han­­шШ в gosan felvihogott, az­­^_/ f tán sugdolózni kezd­tek. Itt már nem vol­tak olyan suták és feszélyezettek, mint a gyűlésen és szinte örülni látszottak Ludmilla kellemetlen helyzetének. Mila lehajtotta szép fejét és megadással várakozott kilátástalan sorsára. Asszonyos melle alatt összeszorult gyerekes, meleg szíve és ridtan tűnődött, va­jon mit véthetett. De hiába kutatott emlékezeté­ben, nem talált semmi megbocsát^ hatatlant és aztán hirtelen meg­világosodott elméje, mentséget ta­lált a maga számára. — Ha tudom, hogy jó vagyok, akkor nincs okom szégyenkezni. -­­Hirtelen megkönnyebbült és fel­vetette a fejét. Akkor látta, hogy már csak ketten vannak a káplán­nal a szobában. Csodálkozva né­zett körül, aztán a papra siklott tekintete s dacosság villant meg szemében. Másodpercekig farkas­szemet néztek. — Mi a bűnöm? — kérdezte a lány nagysokára elhaló hangon és csak nézett a papra. — Bűnöd — mondta a pap el­nyújtott, csodálkozó hangon, az­tán kurtán felnevetett. Éles, bántó volt ez a nevetés, az ember ön­magán szokott így nevetni, ha valami szégyenteljes kudarcot val­lott. Majd szokatlanul ellágyultan azt mondta a lánynak: — Igen, van bűnöd... Az a bűnöd, hogy más vagy mint a többi lány... A káplán lassan félállt az asz­taltól és rótta a szobát. Egyszer csak odalépett az ajtóhoz és rá­zárta kulccsal, aztán kihúzta a zárból és zsebretette. Utána oda­ment a lányhoz és mutatóujjával felemelte az állát, majd mélyen a szemébe nézve fojtottan suttogta: — Beszédem van veled. Mila dermed ten nézett rá, majd ösztönszerűen egy lépést hátrált. Kételkedve tekintett az ajtó felé, majd erőtlenül kinyögte: Az ajtót is szükséges ahhoz becsukni? A pap megint sétáit egy sort, válasz nélkül hagyva a lány kér­dését. Mikor megint megállt előt­te, éppen csak odavetette neki: — Egyedül vagyunk az egész házban. — Miért mondja ezt? Csak. Hogy tudd. /Ё/Ё ásodpercekíg néma f Ёгш csönd vette őket kö- L rül, szinte4" pattanni készült Mila fejében az ér. Ott állt mozdulatlanul a szoba közepén és növekvő rémülettel fi­gyelte az erősen vívódó papot. — Azt kérdezted, hogy mi a te bűnöd — kezdte a káplán alig hallhatóan. Én felelek most neked erre, Mila, s jól tudom, nem ki­csiny a meglepetésed. Én ugye sokat bántottalak téged, megaláz­talak. gyötörtelek. Mindezt szán­dékosan tettem, pedig tudtam, hogy náladnál nincs rendesebb lány a gyülkezetben. Én ezt tettem veled, de tudtam, hogy miért te­szem. De te miért tűrted el tőlem, mondd, miért? — Mert... mert azt hittem, ne­velni akar — hebegte Mila meg­zavarodva. — Ostobaság — horkant fel a pap indulatosan. — Hát te nem tudtad azt, hogy semmiben sem hibáztál? — Hát akkor... én nem értem, hogy miért tetszett szidni engem — suttogta alázatosan. — Látod ez az! Azért szidtalak, mert le akartam küzdeni, szóval... hogy is kezdjem el... Nagyon fi­gyelj rám, Mila. Te nem olyan lány vagy, mint a többi lány. Te sohsem ültél a szélső sorban, hogy megsimogassalak, Te nem jöttél kacagva hízelegni, Te nem sugdos­tál a fülembe árulkodást. Te soh­sem gyóntál nálam, csak az öreg­úrnál. Te mindent másként csi­nálsz, más vagy. különös, idegen és gyönyörű. Én téged... szóval amit most mondok, az nagyon' furcsán hangzik, de neked meg kell érte­ned. Egyedül vagyunk, Mila... Ugye, te okos vagy? Na moncfd, hogy okos vagy. — Nem érzem magam butának- mondta Mila, és megint hátralé­pett. Ezt vártam tőled. Mila ... Ugye már tudod, hogy mi a te bű­nöd. Megőrjítettél. Nincs értelme, hogy tovább gorombáskodjam ve­led, úgysem tudom leküzdeni. Mi­la... szerelmes vagyok beléd és minden ezért volt. Szeretlek, Mi­la — suttogta szenvedélyes han­gon és a lányhoz közelített. Mila szájára szorította tenyerét, hogy fel ne sikoltson, másik kezét védekezőén a pap felé nyújtotta. Az a tény, hogy a pap is csak fér­fi, hogy ő is csak közönséges em­ber, húsból, vérből való, egészen megzavarta. Még álmában sem képzelte, hogy ilyesmi létezik. — Félsz tőlem, Mila? Ne félj, és is csak közönséges ember va­gyok — mondta ironikusan, a lány iszonyát látva és megtorpant. — Isten szolgája szerelmes nem lehet — suttogta Mila megbotrán­­kozva. — Isten szolgája is csak ember, érző ember. Mi éppen úgy tudunk szeretni, mint a többi halandó, csak Intra muros ... Nem értem ... Falakon belül... Senki sem tudja... És a tanítás ... ? A hittan? — vonta a lány felelősségre elfúló hangon. A káplán keserűen nevetett, majd feleszmélt, hogy túlságosan túllőtt a célon indulatában, és sürgősein helyesbíteni igyekezett: — Természetesen az a valóságos igazság, csak hát... gyarlók va­gyunk ml emberek és senki sem kénes betartani. Én sem ... kép­telenség ... Milával forgott a világ. Hirtelen végtelen zavar keletkezett lelké­ben és végtelen üresség. Kimond­hatatlanul fájt neki ez a megvilá­gosodás, úgy érezte, végtelen nagy kincsét lopták el, melyet addig szívében hordott. — Kegyetlen — kiáltotta siral­mas hangon és könnyek tódultak szemébe. — Miben higyjek ezután? — Olyan erőtlen, csüggedt hangon ejtette lei az utolsó szavakat, hogy a pap komolyan nyugtalankodni kezdett. — Mila — szólt hozzá kérleleen, és megragadta kezét — minden úgy van, ahogyan tanultad, csak az nem igaz, hogy mi önmegtar­tóztatásban élünk. Emberek va­gyunk Mila, csak emberek. Mi is szeretünk szeretni, Mila... én szeretlek és akarlak téged — mondta határozott hangon, aztán erőszakosan macához ragadta és szinte dühödt kívánkozással csó­kolta, marta, ahol éppen érte. Magunk vagyunk Mila ... liheg­te izgatottan a kapálódzó lány fülébe. Ne, ne próbálj sikoltani, csak téged szólnának meg úgyis. Légy okos, Mila, akarlak. Érted? Mindketten meghalunk, ha eljára­tod a szád. Hallgatnod kell, akár­mi történik is most veled. Milánt, ... szépségem ... elkárhozom ... Ne, ne nézz így rám! Nem magam vagyok az oka, hogy őrült va­gyok. Mila minden erőlködése hiába­való volt, vrskarok tartották fog­va, ajkát erőszakos, vad csókok némíitották meg. Amint ott vias­kodott kétségbeesetten a káplán­nal, eszébe jutott a gyűlésen el­mondott beszéd, a mirtuszok, a li­liomok , .. Elszörnyedve érezte, hpgy a levegőbe emeli, aztán hup­pan, leesik valami rugonyos pu­hára. Ágy — villan át agyán és kinyitotta könnyes, nagy szemét. Sikoltva, iszonyatban vergődve kérdezte támadójától: — Elvetemült... és amit dél­után beszélt... a mirtuszról, s a makulátlan liliomok? ... A káplán egy pillanatra vissza­hökkent, de nem hagyta magán elhatalmasodni gyengeségét... /Ё/Ё :1a kilépett a papiakba! MКЁ és eszelős tekintettel a у templomba rohant. Az égen viharfelhők kúsz­tak, rettentőeket villámlott, dör­­gött. Mila leroskadt az oltár elé és hangos zokogásba tört ki. Nyö­szörögve panaszkodott, átkozódotí, kesergett. Mikor nagysokára fel­nézett, látta, hogy ismét kisütött a nap, a vihar elvonult. Feltá­­pászkodott és körülvonszolta ma­gát a templomban. Merev tekin­tettel nézte a szobrokat, képeket és úgy tűnt, hogy azok mind a káplán délutáni ájtatcs arcát utá­nozzák, mintha valamennyien az erényről prédikálnának. Megdöb­bent, majd megrendült és futva hagyta el a templomot. Az ajtóból mégegyszer visszatekintett, aztán dőrrenve bevágta az ajtóit. Szentül meg volt győződve, hogy az Isten kiköltözött onnan felháborodásá­ban és másutt kell keresnie. Las­san elindult otthona felé. Fújt a tavaszi szél, lebegtette bő szoknyá­ját, belekapaszkodott zilált hajá­ba, olyan volt, mint egy megtépá­zott, lankadt, viharvert virág. Amint vívódva, tépetten lépege­tett, arcából kihullt a fény. Otthonában napokig járt apati­­kusan, sokat sírt s éjjel-nappal kínlódott: — Miben higyjek... Nincs már nekem hitem ... meg­loptak, kifosztottak, nyomorult va­gyok. Nincs ami áthidalja a ret­tentő ürességet, mely bensőmben tolong. Ilyen gyalázatot álmodni sem bírtam és éppen velem esett Élni mennyire szerettem, s most — bár hihetetlen — óhajtom a. halált. Kinek panaszkodjam? ~fi /Ё templomba, anyja Ш- többszöri fenyítése el- F „ lenére sem járt el, szintúgy a gyűlésekce sem. Elkeseredetten tiltakozott és váltig azt hajtogatta, hogy ő beteg és rosszullétek környékezik a hosz­­szú, illedelmes álldogálás közepet­te. Aztán Mila nem járt sehova sem, legfeljebb nagyritkán a te­metőbe és ott elsétálgatott a né­ma sírok között. Ott volt alkalma bőséges könnyeket ontani, s Mila mindig sírni vágyott. Elvesztette arcának hamvas hó­színét, sárga, pergamenszerűvé vált. Lefogyott, arcából kihalt minden értelem, ürestekintetű sze­mek meredtek a világba. Szülei komolyan kezdtek ag­gódni miatta. Valahányszor fag­gatták, csak annyit mondott: fáj mindenem ... beteg vagyok. — Orvoshoz vitték, de csak nyug­tátokat rendelt, komolyabb, kéz­zelfogható bajt nem tudott meg­állapítani. A községben hamarosan híre járt, hogy Mila beteg. Gyakran látogatták meg iskolatársai és azok beszéltek neki a gyülekezet­ről, a káplánról. Közölték vele. hogy betegségére való tekintettel nem zárták ki. Rettenetesen szen­vedett ezektől a fecsegésektől és nagyon kellett uralkodnia magán, hogy ki ne dobja barátnőit. Egy ideig még erőlködött, hogy fel­építhesse lerombolt illúzióit. Min­den parókája visszaáhítozta a boldogító hinnitudást. Kívánta vissza azt a misztikus ködöt, amelyben addig élt, s hogy most hirtelen felszállt és minden olyan (Folytatás a következő oldalon.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom