Somogyország, 1957. április (2. évfolyam, 77-99. szám)

1957-04-12 / 85. szám

Feafek, 1357. április 18. _______________________;________________________SOMOGYORSZAG________________________ § <^GY ŐSZI NAPON TÖRTÉNT Irodalmi pályázatunkra »ősz, 1956.« jeligével beküldött mű. Szürkén, borongósan, vigasztalanul jött ez a reg­gel is. A felhőkből esőcseppek szivárogtak té­tován, lassan. A város pereme csendes volt, pedig már nyolc óra is elmúlott. A komor ég felé törő gyánkémé­­nyak az élet legkisebb jelét sem mutatták, belőlük pirinyó füst sem szállt. Mint néma felkiáltójelek álltak magasratörve, mutatva az ember diadalát, egyúttal elesettségét is. Imre egykedvűen taposta a pedált. Nem sokat né­zett jobbra, balra, hisz már számtalanszor megtette ezt az utat. Most is csak egy pillantást vetett a néma vasútállomásra, a hideg gyárkéményekre. Gondolatai szertekalandoztak, de főleg az időjárást latolgatta és szidta magában. — Fogadok, hogy visszafelé jövet ismét ellensze­lem lesz. Hogy a fene enné meg ezt az esőt. Ennek is éppen most kell esnie. Csak legalább a vonatok mennének. Itt van ni! Kerekezhetek ebben a latyak­ban. Hja, mindenért meg kell szenvedni. Maradtam volna .inkább otthon. Viszont nem árt néha egy kis városi levegő. Az ám! Egy kis jó, finom, ködös, esős, sztrájkszagú városi levegő ... Imre gondolatai eleinte minden rendszer nélkül csapongtak ide-oda, a város szélénél azonban egyre jobban a dúló sztrájk nyomai kötötték le érdeklődését. Beljebb érve tétovázó embereket látott, ácsorgó diá­kokat, meg egy hosszú sort egy üzlet előtt. — Nincs. Nincs. Csak a nincs — mormogta ma­gában. — Nincs szappan, nincs cigaretta, nincs... hopp, itt egy trafik. Itt talán lesz füstölnivaló... Leugrott a csatakos útra, de aztán lemondóan legyintett. Az ajtón kis fehér papír fityegett, amelyen ez állt: »-Min­dennemű trafikáru elfogyott!-« Némi öröm is vegyült azért rosszallásába, mert táskájában öt csomag ciga­retta lapult. Utolsó aranytartalékát hozta magával, hogy testvérének örömet okozzon vele. — Mégis csak jó, hogy elhoztam. Bizonyára na­gyon hiányzik már neki. Hej, de boldog lesz, amikor ki­teszem eléje és azt mondom: »Gyújtsunk csak rá, egy finom Kossuthra.-« — Ez megint jó téma volt a gon­dolkodásra, egészen beletemetkezett. Szinte észre sem vette és meg is érkezett a nagy kétemeletes ház elé, ahol testvére lakott családjával. Csengetésére senki sem nyitott ajtót. Csend volt, de mintha zörrent volna valami odabenn. Ismét csengetett. Az ajtó üveg­jét fedő függöny ekkor valamicskét félreóvatoskodott és aggódó, félénk szempár tekintett ki. Imre testvéré­nek kisfia volt. — Zolika! — Imre nevetve koccantott az üvegre. — Nem akarsz beengedni? — A félős kisfiú gyorsan ki­tárta az ajtót és csatakiáltással robogott be a szóbába: — Hugi, Hugi-i-ü! Itt van Imre bácsi! Imre alig tudott védekezni a két kis ostromló el­len. A kisfiú a nyakába ugrált, a kisleány a zsebébe nyuládozott, egyre hajtogatván: — Nem hoztál sündisz­nót? Ugye hoztál? Amit a múltkor hoztál, képzeld el. szegény megdöglött. TV! agynehezen helyreállt a rend. Kiderült, hogy ’ a gyerekek egyedül vannak otthon, mert szü­leik dolgoznak. Azaz dehogyis dolgoznak, csupán mun­­kahelyükön tartózkodnak. Zoli ezt így magyarázta: — Tetszik tudni az úgy van, hogy apu, meg anyu elmen­tek az üzembe, mert ott kell nekik lenni, de dolgozni nem kell. — Hát ti miért nem vagytok iskolában? ■ Mi is sztrájkolunk. Egyébként nincs is tanítás ■ És a napközi-otthonban sincs foglalkozás? — Nincsen. Nem is baj, itthon játszunk. De Hugi­val nem lehet kijönni, ő mindig mást akar játszani, mint én. Imre nem kérdezősködött tovább. Leült a szőnyeg­re és ismét gyermek lett. Játszott Zolival, kiszolgáltat­va magát annak kénye-kedvének. Kora délután megér­keztek a szülök. Imrétől éppen csak azt kérdezték, mi újság, s meg sem várva válaszát, máris másról kezd­ték gyorsan, idegesen beszélni. — Te, apu! Hoztál kenyeret? — Dehogyis hoztam. Csak nem állok be abba a hosszú sorba? — Akkor délután el kell menned. Nézd meg a 69-es boltban, hogy van-e liszt. Úgy hallottam, van. Hozz legalább tíz kilót. Ja, cukor is kellene. Legalább öt kilót hozz. Van elég finomszesz itthon? Tudod, az is kellene. De, mamikám. ötven kiló lisztünk van, meg vagy húsz kiló cukrunk. Finonftzesz sem kell. Ott a szekrényben három üveggel. — Apu, hogy mondhatsz ilyent, hogy nem kell? Mert te csak ilyen vagy. Nem akarsz a családról gon­doskodni. Felőled akár éhen is halhatnánk. A férj megadóan tárta szét karjait: — Jaj, csak asszonyok ne volnának a világon. Imre nem szólt a vitába, csak amikor már kezdett * hangulat feszült lenni, akkor nyúlt a táskájába. — Gyerekek ne veszekedjetek. Inkább szívjuk el valamennyien a békepipát. Azzal előszedte a kincset^ a Kossuth-cigarettát és várta a hatást. Testvére kissé fitymálva kérdezte: — Mid van, Kossuth? — Van egy csomag igazi Munkás is. Tessék, nek­tek hoztam. Öt csomag. Az utolsó aranytartalék. — Kínálva nyújtotta feléjük, de testvére csak legyintett. — A Munkás büdös, a Kossuth meg erős. — Ki­oltotta a szekrény ajtaját. Imre odapillantott és nagy halom katonás rendben sorakozó dobozt látott. — Akarsz Mátrát? Vagy talán Harmónia kell? — Süssétek meg! — mormogta, és rágyújtott saját Iíossuthjára. Nem derítette jókedvre az sem, hogy nekilátott inni. Mert sógora, amikor megjött a bevá­sárlásból, pancsolni kezdett a konyhában. Különböző aromákat kevert finomszesszel és cukrosvízzel, majd egyszerre elkészültek a különböző likőrök. Imre mind­egyiket megkóstolta. Estefelé három vendég érkezett. Az egyiket, egy csendes asszonyt, már régebbről ismer­te Imre, de a másik kettőt, egy házaspárt, még sohasem látta. A vendégek letelepedtek a meleg szobában s hangos terefere közben szürcsölgetni kezdték a likő­röket. A beszélgetés egyre élénkült. Szinte 'mindenki egyszerre beszélt. Csupán Imre hallgatott. Délután óta hangulata nem oldódott, sőt mind komorabbá vált. Úgy érezte magát, mintha idegen helyen lenne. A té­ma, a modor, az emberek mintha hihetetlen távol let­tek volna. Most éppen a fiatalasszony vitte a szót. — ... és ismét csak azt mondom, hogy egyetlen fegyverünk van, a sztrájk. Igaz, Karcsi? — fordult fér­je felé, aki helyeslőén biccentett. — De mondok egy érdekes esetet. Ha más mesélné, hát tudjátok, egy szót sem hinnék el belőle, de éppen Karcsival történt meg ma délelőtt. Képzeljétek csak el, bent ül Karcsi a hi­vatali szobájában, éppen keresztrejtvényt fejtett, ami- Kor bemegy hozzá egy ipse, és azt kérdezi: Lehet ké­rem adót fizetni? Persze, Karcsi aztán alaposan meg­mondta az őrült alaknak, hogy menjen már valahová, most sztrájk van, minden becsületes magyar ember beszüntette a munkát. Aki pedig adót akar fizetni, az a kormányt támogatja. — A kormány előbb-utóbb beadja a kulcsot — vet­te át a szót a férj. — És amint megbukik, az ENSZ rendfenntartó csapatai vonulnak be. Másképpen nem lehet elképzelni, hogy az országban rend legyen. Addig azonban nincs adó, nincs munka, ne is legyen. Apropó. Maga hol is dolgozik? — fordult Imre felé. Imre megmondta. Karcsi kissé sajnálkozva néz- A te. — És kibírja ott a parasztok között? — Az emiber mindenütt feltalálja magát. Hogy mubkárn a faluhoz köt, ez nem számít. Munkakörömet nagyon sze­retem, keresetemmel meg vagyok elégedve. Ha meg szórakozni akarok, közel a város, beugróm. Hol vonat­tal, hol meg kerékpárral. Egyébként is, nekem tetszik a falu. Szókimondóbbak, nyíltabbak, közvetlenebbek és őszintébbek az emberék, és .. . megmondom őszintén, mifelénk a józan tömeg élesen elítéli a sztrájkot. —1 Imrét kissé fűtötte a gyenge ital. Úgy érezte, hogy a társaság felett lebeg. Testvére mintegy bocsánatkérően szólt közbe: — Tudjátok, Imre igen jó reakciós. Egy ízben, há­rom vagy négy éve nagyon piszkálták. Állítólag még a deportálandók névsorára is felvették és ... — Ugyan hagyd már — vágta félbe az áradozást Imre. — Rég volt. Elmúlt. Egyébként később nekem adtak igazat, hogy úgy mondjam, rehabilitáltak, pedig a hajamszála sem görbült meg. Azt a karrieristát pe­dig; aki annyira fúrt, később funkciójából is vissza­hívták, meg a pártból is kitették. Még sokat tudnék beszélni erről, de nem sok értelme van. — Mondja csak — szólt közbe Karcsi —, október végén volt-e magukftál valamilyen hazafias megmoz­dulás? Értem ezalatt a csillagleverést, iratok égetését, lincselést. — Ha ön a lincselést és a többi egyebet hazafias megmozdulásnak nevezi, a legnagyobb sajnálatra ki kell jelentenem, hogy nem volt — válaszolt csípős hangsúllyal Imre. — Egyébként is sokkal józanabb a magyar paraszt. — Hagyja csak a magyar parasztot. Teli pince, kamra, teli a pocak. Megvan mindene. De mi, váro­siak mit szólunk? Nekünk nincsen semmink. Tengő­dünk csak, nyomorgunk, épp hogy élünk. Kulizunk, robotolunk és miért? Éhbérért. Ez a helyzet kibírha­tatlan. Legszívesebben disszidálnék. Imre nem szerette a szóváltást, vitát, de most valahogyan úgy érezte, hogy ez elkerülhetetlen. Látta maga előtt a zsíros arcot, a jóltáplált testet, aki tulaj­donképpen ember, de mégsem az, hanem egy tunya, elpuhult báb. Itt ül előtte lomhán elterpeszkedve a fotelben, iszik, fújja a füstöt, ha megéhezik, hát tele­eszi magát, mert kamráját megtömte mindenféle földi jóval. Szekrénye tele ruhával, hisz az előbb erről is csevegett dicsekvőleg a feleségé. Ujján vastag arany­gyűrű, lábán hatszáz forintos luxuscipő, Pannónia mo­torral jár, azt is említette, mégis elégedetlen. Imre nem szokott politizálni, de most egyre jobban bele­lovalta magát haragos gondolataiba, majd nem vala­mi nagyon udvariasan tört ki: — Maga beszél így? Hisz mindene megvan. Van szíve sztrájkot hirdetni, pedig az kész tönkremenés sokunknak. Persze, könnyen beszél az, aki a páholy­ból nézi az egészet. Mi csakis, érti, csakis munkával tudunk magunknak elégedett, békés, boldog életet teremteni. Dolgozni kell, és ha eredménye van mun­kánknak, azt nem szabad letagadni, eltorzítani, leki­­csinyleni. Ez a legnagyobb badarság. Magyarországon minden ember megtalálja a maga számítását, aki dol­gozni akar. No, de. persze vannak, akiknek nem jó illatú a munka szaga, dolgozni nem szeretnek, viszont kellemesen óhajtanak élni. Ezeknek semmiféle kor­mány nem jó, ezek örökké csak elégedetlenkednek. Tehát ismét csak azt tudom mondani, hogy dolgozni kell. E kissé kuszán elmondott, de szívből jött, forró mondatokra jéghideg zuhanyt kapott válaszul. — Üres szólamok. Könyéken kibúvó, elpufogtatott kommunista frázisok. Munka! Hahaha! Méghogy munka! Mondhatom, maga aztán alaposan bedőlt a propagandának. Imre nem bírta tovább türtőztetni magát. Fel­ugrott, s félredobva minden önuralmát, áthajolva az asztalon, Karcsi szeme közé kiabálta: — Üres frázis, szólam? Propaganda? Szégyellje magát torz elvei miatt. Önző egoista. Mások dögölje­nek meg, csak maga éljen jól? Karcsi megütközve húzódott hátrább. — Bará­­tocskám, maga tökrészeg. De Imre! Te tisztára meg­bolondultál! Úgy beszélsz, mint aki megőrült. Jaj, gyerekek — fordult most testvére a vendégek felé — ne haragudjatok erre a bolondra, maga sem tudja, mit beszél. Imre holtsópadtan megindult az ajtó felé, s meg­markolva a kilincset, keményen szembenézett a tár­sasággal — Úgy? — arcáról eltűnt lassan a düh, helyette hideg gúny jelent meg vonásain. — Úgy? Szóval én — bolond vagyok? Csak kegyedék normálisak? Bolond az a paraszt, az az egyszerű melós, aki dolgozni akar? Aki élni akar? Bolondok vagyunk, mert jólétet, bé­kességet akarunk? Bolondok vagyunk, mert nem akarjuk egymást gyilkolni? Bolondok vagyunk, mert nem disszidálunk? Mert itthon akarjuk leélni életün­ket? — Hirtelen sarkonfordult és kisietett. A mérhe­tetlen súly, ami már egész délután nyomta a szívét, kezdett könnyebbé válni. Mit is tett? Megmondta 'az igazát, azt az igazat, ami már régóta kikívánkozott belőle, de nem szólt soha egy szót sem, mert úgy vél­te: hallgatni arany. ХГ áliára dobta a még kissé nedves esőkabátját, ’ táskáját ráakasztotta kerékpárjára és elballa­gott. Az utcán még megállt, talán várta, hogy valaki utána jön, visszahívja. De senki nem jött. Sem rokon, sem idegen. Felcibálta magára kabátját és közben érezte, hogy szellő legyezgeti. Valóban, jól gondolta reggel, a szél ismét szembefújt. De az ég kiderült. Még fütyörészett is, ahogy a pedál taposása kí­vánta. A kerékpár pedig vígan gurult, mintha tudná, hogy győztes utast hordoz. Olyan győztest, aki élete legnehezebb győzelmét aratta. Saját magát győzte le. - -Zárt kapukat döngettünk? Immár közel három hete annak, hogy lapunkban felemeltük szavun­kat három elbocsátott asszony sérel­mével kapcsolatban. »Nekik ki ad igazat? — kérdezte cikkünk címé, s lám, akik az igazságtalanságot, em­bertelenséget elkövették a három és az azóta jelentkezett negyedik asszonnyal szemben, azoknak egy szavuk sincs a cikkhez, nem érzik a felelősséget, hogy választ adjanak az ezer meg ezer olvasó előtt elhang­zott bírálatra. Azaz, hogy egy leve­let mégis kaptunk, ám semmi köszö­net benne. Hogy világosabb, érthe­tőbb jegyen az ügy az olvasó előtt, gombolyítsuk végig még egyszer a fonalat. Hogyan is kezdődött? így: Már a múlt decemberben eldöntöt­ték, hogy a csurgói szociális otthont — mivel nagyobb és jobb hely kínál­kozott — Berzencére költöztetik. A szociális otthon dolgozóinak decem­ber 15-én fel is mondtak azzal az indokkal, hogy megszűnik a munka ­hely. December 31-én aztán szóbeli utasítást kaptak Major doktortól, a járási tisztiorvostól, hogy nyugodtan dolgozzanak tovább, aki akar, elme­het Berzencére az otthonnal együtt. Négyen: Csikiné, Becsei Katalin, Varga Ilona, Kiss Julianna vállal­koztak is. Az asszonyok mit sem sejtve, nyu­godtan dolgoztak január végéig. Ek­kor már folyt az otthon Berzencére költöztetése. Január 31-én aztán meglepetés érte a készülődőket. Csí­ki Károlynéval az új, berzencei in­tézetvezető az utcán közölte: ne menjen, mert a főorvos úr egy órá­val azelőtt telefonált neki Berzen­cére, hogy szakácsnőnek vegyék fel Knézics József né ottani lakost. Csi­kiné 1955. augusztusa ó+a dolgozott a szociális otthonban, többék állítá­sa szerint ízesen, tisztán, jól főzött, megillette volna, hogy továbbra is ő főzzön az intézetben. (Az MSZMP járási intézőbizottsága is igazságta­lannak tartja az asszonyok raciona­lizálását.) — Hiába mentem a főorvos úrhoz — panaszolja Csikiné —, hogy - én sohasem mondtam, hogy nem akarok Berzencére menni. Ő azt felelte: »Semmi beszédem magával.« Azzal aztán faképnél hagyott Kiadták; . a munkakönyvét, s a hatheti raciona­lizálási pénzt. Tiltakozásunkra, hogy nekünk nem kell a pénz, a munka­könyv, a főorvos úr a^t felelte:, men­jenek az egyeztető bizottsághoz! Az­óta járjuk kálváriánkat, de úgy lát­szik, nem segítenek. Munkanélküli vagyok. Kikönyörögtek a ktsz-től. s most meg elbocsátottak — mondja Csikiné. Március 22-i cikkünkre válaszolva Szakállas Richárd, a berzencei inté­zet vezetője egy szóval sem tesz em­lítést különösen Csíki Károlyné és társai racionalizálásáijak jogtalansá­gáról. ehelyett egykedvűséggel, nagy kegyesen megállapítja^ »Jelen új ott­honban az alkalmazottakat az inté­zetvezető nevezi ki, illetve veszi fel.« Vagyis értsd: azt vesz fel, akit akar, őt nem érdekli, hogy kik ma-: radnak állás nélkül, kenyér nélkül. Hej, raci, raci, de mindent rád le­het kenni! (Milyen nagy a hatalma eay otthonvezetőnek!) Vajon az em­berség, a lelkiismeret nem azt dik­­tálja-e, hogy ha valahol megszün­tetnek, átszerveznek szerveket, első­sorban a régi dolgozókról kell gon­doskodni? Vajon Knézicsné jobban rászorult a keresetre. mint Csíki Károlyné? Nem. Ebben az. esetben sajnálatosan szíven döfték az ' igaz­ságot. Gavallérosan kifizették av ra­cionalizálási pénzt, de kinek a zse­béből? Az államéból, Ki ad igazat Csíki Károlynénak lés társainak? Úgy tudjuk, bíróság elé tárják az ügyet. S azt mondjuk: jól teszik, jo­guk van hozzá, hiszen az igazság az 6 oldalukon áll.-a —f KÉKKÖTÉNYES GYÁSZVITÉZEK A szónok dörgó hangját vissza­verik a tágas terem falai. — Honfitársak! Ütött a kommu­nisták végórája és elérkezett az idő, hogy átvegyük a falu vezetését, s leszámoljunk ellenségeinkkel.. Azt hiszem, nem lesz nehéz kijelölnünk azokat, akik oly sokszor borsot tör­tek az orrunk alá. Tudjuk jól, hogy kik vették el földjeinket, állatain­kat, kiktől kellett eddig félnünk, ne­künk, igaz magyar hazafiaknak. — Ügy van!... Le a kommunizmussal! Vesszenek a vörösök!.. — Meg az oroszok... A szónok egyetértő mosollyal az arcán bólogat, majd csendet int. — Polgártársak! Úgy látom, va­lamennyien egyetértünk — folytat­ja, s tekintetével hízelgőén végig­­símogatja a körülötte üldögélő nyolc alakot. — Igaz, még kevesen va­gyunk, de arra elegen, hogy a ve­zető posztokat elfoglaljuk. És oda­kint is egyre többen értenek szót velünk, állnak a mi oldalunkra. A Nagy Imre-kormány a mi javunkra cselekszik, s már kérte az ENSZ- csapatok segítségét is, úgyhogy min­den kommunista- és oroszveszélyt: könnyen elfojthatunk. — Ha kell, mi is fegyvert fogunk. — Vérünket sem sajnáljuk a szent ügyért... — Ha másként nem, akár az ösz­­szes kommunistát kiirtjuk, akkor is megvédjük hatalmunkat... — Ez szép — emeli fel ismét sza­vát a szónok. — Látom, itt minden­ki igaz barátom. Régen vágytam már e szent pillanatra, hogy e ba­rátság megnyilatkozhassék köztünk. —■ Éljen Almássy úr, a mi hűsé­ges pártfogónk, hivatott vezetőnk!... — Éljen, éljen! — Köszönöm, barátaim, a bizal­mat — folytatja ravaszul mosolyog­va a szónok. — Biztos vagyok ben­ne, hogy anyagiakban is kifejezhe­tem hálámat önöknek hamarosan... Azt hiszem, a megbízottam már in­tézkedett, bogy az ezer holdam, amit eddig hálátlan cselédeim bito­roltak, ismét a jogos gazdája tulaj­donába kerüljön. S akkor sokat se­gíthetek önöknek, falusi barátaim. S biztosítom önöket, hogy hamaro­san megkapják kárpótlásukat sé­relmeikért ... — Éljen a vezérünk, Almássy úr! — Sürget az idő, honfitársak — fűzi tovább a szót Álmássy, egykori földbirtokos. — MoSt azonnal meg kell hoznunk a határozatokat a leg­fontosabb intézkedésekre. De hogy neve legyen a gyereknek, illetve annak, amit teszünk, hogy ki teszi, létre kell hoznunk azonnal a Füg­getlen Kisgazda Pártot. Tehát á kis­gazdapárt intézkedik. — Helyes ... Nagyon okosan van ... Én, ha megengedik, azonnal te­szek is javaslatot néhány fontos in­tézkedésre. Halljuk!... — Első dolgunk, l)ogy összeszed­jük a vörösöket és híveiket. Azt hi­szem, nem ártana néhányat a falu szeme előtt a fára húzni, figyelmez­tetésnek, most mindjárt... A töb­bivel majd ráérünk elbánni azután is. ■ Kötelet a kommunistáknak! Helyes. De az oroszok elleni védekezésre is fel kell készülnünk. Tehát minden reszortot közülünk kell valakinek betölteni. A fő irá­nyítást én vállalom, s természetes a központtal én tartom a kapcsolatot. Kérem a szavazást! — Éljen a vezérünk, Almássy úr! — Számunkra minden szava pa­rancs ezentúl. — Nagyon köszönöm. Tehát ak­kor egy ember elmegy gépkocsival fegyverekért Taszárra. S ez az em­ber lesz a nemzetőrség parancsno­ka. Más valaki tudatja a faluval, hogy mától kezdve a kisgazdapárt vezeti a községet, s mindenki köte­les parancsait, utasításait maradék­talanul végrehajtani. A termelőszö­vetkezetben és mások tulajdonában lévő, nagygazdaságokiból származó minden ingót és ingatlant azonnal vissza kell adni a volt tulajdonosnak. Az összes megbízható emberünket fegyverezzük fel, ezekkel őriztessük a kommunistákat és azok hozzátar­tozóit. A felfegyverzétt hazafiak kö­telessége az esetleges orosz táma­dással is szembeszállni, akár az utolsó csepp vérig... A biztonság kedvéért elrendelem, hogy minden megbízható háznál töltsék meg az összes üveget benzinnel, hogy a Bu­dapesten már jól bevált módszer­rel semmisíthessük meg az 'esetle­gesen bemerészkedő szovjet páncélo­sokat. Most pedig esküdjünk mi, a szent forradalom helyi vezetői.. — Esküszünk, hogy utolsó lehele­tünkig harcolunk az oroszok és a kommunisták ellen, hogy megment­sük ... Itt hirtelen elharaniák a szót va­lamennyien és megrökönyödve me­rednek az ajtón berontott fiatal su­­hancra, aki hebegve magyarázza, ho»T egy orosz páncélos csapat Dombóvárra érkezett. Ennél több sem kellett. Mintha a mennydörgős mennykő vágott volna a terembe. Eszeveszett rohangálásba kezdenek. Egyik a kucsmáját húzza az orrára, a legtöbb pedig az errefelé viseletes kék köténnyel takarja le arcát, s úgy vakon szaladnak, egymásba bo­tolva, kifelé. S néhány perc múlva már valamennyien a kertek alatt bukdácsolva lakásuk felé osonnak. Akik e jelenetnek szemtanúi vol­tak, még ma is hasukat fogva' ne­vetik, hogy megfutamodtak a kék­­kötényes gyászvitézek. Csupán a számukra egy kellemetlen hír hal­latára ... Szűcs Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom