Somogyország, 1957. március (2. évfolyam, 50-76. szám)
1957-03-12 / 59. szám
Kedd, 1957. március ÍZ. 3QHOGTORSZÁG 3 CfJABB RfiYWILLIÓ Sotn&qtf. eqéxziAqo-édelméée VASTAPS —... Ez lesz itt az öltöző, ezek a tisztálkodási fülkék — mutat Dr. Arató főorvos, még néhány, az említett helyiségnek nehezen elképzelhető szobára. Bizony, a koratavaszi szél még besuhan a falakon a keretnélküli ablakokon és a csukhatatlan ajtókon. A kőművesek javában munkálkodnak. Arató főorvossal nagy optimizmussal lépegetünk a törött téglákon, a padlótlan, huzatos helyiségekben, bízva, hogy csakhamar elérkezik majd a szeptember, és itt, a most még féligkész épületben komoly tudományos munkába kezdhetnek a laboratóriumi orvosok és asszisztensek... igen, mert a nyárvégi hónapokban adják át rendeltetésének Somogy megye új, к írszerű körzeti laboratóriumát, itt a megyei kórház területén. Rejtelmes és csodálatos világ ez a laikus számára. A tudomány fellegvárában beszélnek a kövek, a félkész falak és jólesőn csapong a bizakodó képzelet. Az épület földszintjén állunk. Körben vakolatlan helyiségek. Az orvos arca megelevenedik és gondolatai sorra felöltöztetik a rideg falakat, •és berendezgetik a még üres helyiségeket. Olyan lelkesen beszél, mintha már fehér köpenyben indítaná a tudományos műszereket, mintha már... —... Igen — mondja —, látja, ez itt egészen steril helyiség lesz, végig kirakva ragyogó csempével, ellátva baktériumölő kvarclámpákkal. Itt történik majd a ■táptalajelosztás is. Biztosan tudja, hogy mi baktériumokkal dolgozunk, amelyeket táptalajon tenyésztünk ki és vizsgáljuk azok tulajdonságait, keressük a legcélravezetőbb ellenszereket. A megyei kórház régi vágya teljesült, hiszen egy körzeti laboratóriumnak igen nagy szerepe van a megye egészségügyi munkájában. Itt végezzük el a kötelező laboratóriumi szűrővizsgálatokat, az élelmiszer és közszükségleti cikkek állandó ellenőrzését, itt történik a tífusz-bacilusgazdák felkutatása. Eddig mintegy 54 bacilusgazdát tartunk nyilván a megyében. Ebből 25-öt a laboratórium szűrt ki. 1956- ban az elvégzett összes vizsgálatok száma eléri a 120 ezret. — Ránc ül a homlokára, s egy pillanatra a múltra gondol. — Sajnos, eddig annyira szűkös körülmények között végeztük feladatainkat, amelyet aligha lehet ecsetelni. Látszik, nem szívesen emlékszik vissza rájuk, mert ismét csak az új, készülő épületben keresi a megoldást... — Itt lesz a lues, a vérbaj elleni hüxdelem színtere. Ebben a kis helyiségben, számos reakciót végeznek majd a vérbaj kutatására. Az eddigi munka eredménye is óriási, friss esetekkel már nem igen találkozunk. Egy lépéssel arrébb a parazitológia leendő munkaterme áll félkészen. Itt a szervezetben élő bélférgek tanulmányozása és kutatása történik majd. Ehhez tartozik a malária elleni küzdelem is. A következő szobában a tbc-baktériumok tenyésztési problémája oldódik meg. Ez a helyiség parafával teljesen elszigetelt, állandó 37 fokos hőmérsékletű tudományos munkahely lesz. (Ilyen hőmérséklet kell a tbc-baktériumok kitenyésztéséhez.) Mellette korszerű mosogatóhelyiség, — a több ezer kémcső és munkaedény tisztogatási fülkéje, ahova előzetes fertőtlenítés után kerülnek be. Amott már a bakteriológia helyiségének ajtaja kandikál. Itt végzik a kötelező laboratóriumi szűrővizsgálatokat és a klinikai bakteriológiai feladatok megejtését. Ebben a kisebb helyiségben történik az élelem és az ivóvíz rendszeres vizsgálata bakteriológiailag és kémiailag. Ezzel máris az emelet rendeltetéséhez jutottunk. Itt egy felvonófülke, amely az emeletre szállítja a vizsgálati anyagokat. Valamennyi emeleti helyiség kémiai vizsgálatok célját szolgálja, ahol az anyagokat alkotó elemeire bontják. És még számos helyiségről beszélhetnénk, amelyek mind korszerű, modem felszerelést kapnak. Utolsónak egy »sötétkamra« elnevezésű szobába lépünk. Itt helyezik el a különböző elektromos mérőműszereket, analitikai mérlegeket, stb. Az orvos elszomorodik: — Félő — mondja —, hogy ezekben a műszerekben majd hiányunk lesz. Évek óta kellene például egy lángfotóméter. Hlegvan rá a fedeztet, csakhogy és itt jön a csakhogy. Az elejtett szavak után méltán tehetjük fel a kérdést az Egészségügyi Minisztériumnak: miért nem törődik a vidék jobb műszerellátásával? Miért nem küldenek fontos laboratóriumi műszereket a központi elosztók? Miért nem teremtenek rá vásárlási lehetőséget’ Miért gátolják érthetetlen intézkedésekkel a vidék egészségügyi ellátását? Miért teszik ezt, amikor a vidéki orvosok szívüket is kitennék azért, hogy korszerűbbé, elfogadhatóbbá, eredményesebbé tegyék a kórház egészségügyi, gyógyító munkáját? — Jó lenne, ha a választ hamarosan eredményekben láthatnék, mert az eddigi eljárásnak aligha lehet jogos alapot teremteni... Sajnos, helyszűke miatt pontot kell tenni a tudósításra. De hisz csak az volt e kis írás célja, hogy ízelítőt adjon a több mint egymillió forintos építkezésből. Az új körzeti laboratórium jelentőségét felmérni ma még szinte lehetetlen, de a léte minden bizonnyal rövidesen éreődni fog az élet minden területén. Szegedi Nándor Marietta-pusztán hosszú évek óta csak burgonyanemesítéssel foglalkozták, de figyelték a homokos talaj niós növényféleségeinek fejlődését is A termelők sokat panaszkodtak a iovászpatonai rozsra. Termésben, szalmában meghálálja ugyan a gondoskodást, szorgalmat, de van égy nagy hátránya: érés előtt könnyen leveszi a lábáról akár egy kisebb sitél vagy eső is. A kísérletezők ezért nemrégiben hozzáfogtak egy keményebb szalmájú, ugyancsak bőtermő rozsfajta ki nemesi téséhez. Tavaly a próbaképpen vetett rozs 16 mázsa 66 kilós átlagot adott holdanként. Az ősszel ismét vetettek belőle, s bíznak benne, hogy két év múlva nagyobb területen arathatnak ebből az új növényből, s learathatják a síkért is. — Benne voltam én sokféle bizottságban a tsz-nél. A fegyelmi ügyeket is nekem kellett intéznem. Ha valaki dézsmálta a közös vagyont, nyilván nem dicséretet adhattam neki érte. Azt чю hagyhattam büntetlenül, hogy a mezőn földbe ássák a műtrágyát ahelyett, hogy a vetésre szórnák ki. Pedig akadt ilyen ember is nálunk — mondja Szili István, a Barcsi Vörös Csillag tagja. — A megfenyítettek természetesen nem jó szemmel aéztek rám. Az egyik fegyelmetlenkedő az ősszel, október 28-án éjjel fél tizenkettőkor baltával beverte lakásom ablakait, rántástól együtt. Ez a kis történet is példázza, hogy az ellenforradalom napjaiban mennyire elhatalmasodott a személyi bosszú. Csepel D—700 — ez a felírás díszük a sötétzöld színű, újtípusú, hattermes tehergépkocsi orrán. Nem sokan ismerik még ezt a kocsit, hissen csak kettő fut belőle a megyében. Az egyikkel a múlt héten Sontogyfajszon találkoztunk. Keresztúri Janos gépkocsivezető büszkén mutogatta masináját. — Nincs ezzel semmi baj sem. A napi 420 tonnakilométer helyett 660-at teljesít, öt köb* méter fa meg sem kottyan neki, úgy száguld vele, mintha üresen menne. A nagyobb teherbíráson kívül van még egy előnye: nem kell ázni-fáznl a rakodóknak, mert a megnagyobbított vezetőfülkébe hét ember befér. A szakember szeme azonban egy jelentős műszaki hibát is észrevesz a kocsin. Hiányzik róla az elsökerékmeghajtás. Pedig de kellene az, hiszen a fát nemcsak a műúton kell szállítani, hanem az erdőbe is be kellene érte menni. Iparunk egyik büszkesége az új Csepel teherautó. Az Erdőgazdasági Szállító és Gépjavító Vállalat kaposvári kirendeltsége minél több ilyen járművet vár. Nem okoz akkor gondot a kövesút mentén felhalmozott farakások vagonokba juttatása Hjrül adtuk már, hogy a komiósdi tanács szívén viseli az újjászerveződő Terv Tsz sorsát. Ezúttal Scheffer Ernő tanácselnök újabb, dicsérendő segítségnyújtásáról számolhatunk be. A vbelnök jóideje vezeti már a községet. Az íróasztal mellett sem felejtette el azonban a régi szakmáját. Ha sor kerül rá, ma is otthon érzi magát a kovácsmesterségben. És mostanában egyre gyakrabban módját ejti eredeti foglalkozása gyakorlásának, persze csakis akkor, ha a hivatalban szünetel a munka. A múlt vasárnap pl. olyan szakszerűen megpatkolta a tsz egyetlen pár lovát, hogy az »hivatásos« kovácsnak is dicséretére válna. Azt is vállalta, hogy a kocsikat s a megrongálódott gazdasági felszerelést is megjavítja, Persze, nem azért teszi ezt, mintha attól tartana, hogy elfelejti a szakmai fogásokat. Erre a cselekedetre a szövetkezeten való segíteni akarása készteti. Minthogy nem számít fizetségre munkájáért, a lap hasábjain keresztül is tolmácsoljuk neki a tsz-tagok köszönetét. K. J. Rúgott, tombolt a tapsvihar, s az ezüsthajú művész szerényen ^ hajolt meg az ünneplő közönség előtt. Megnyerő személyében a nagy zenész-dinasztia tagját, Borisz Alekszandrovics Alekszandrovot ismertük meg, a kórus muzsikájából, szívet-lelket gyönyörködtető énekéből pedig a világhírű — apja nevét viselő — Alekszandrov-együttest. Eddig csak rádióból hallhatta őket a kaposvári közönség. De most, hogy szombaton este ellátogattak városunkba, közelebb jutottak hozzánk, s befészkelték magukat, művészetüket az emberek szívébe. Lágy pianóban, a pengetőshangszerek húrjain csendült fel a magyar himnusz előjátéka. A kórus magyarul, mélyen átérezve énekelte nemzeti imánkat. Nem szokás nálunk tapssal jutalmazni a himnusz előadását. De ez a kedvesség, s a megszólaltatás tökéletessége elismerésre késztette a hallgatókat. A közönséget már az első pillanatban megragadta az együttes egysége, az ének- és zenekar tökéletes összhangja. A zenekari és énekkari aláfestés mindig oly pontosan illeszkedett a szólóénekek merengőn búslakodó, játszi könnyedséggel tréfálkozó, vagy szerelmi érzést tolmácsoló hangulatába, hogy szinte hallottuk, láttuk, éreztük egyszerre a dal cselekményét, mondanivalóját. Láttuk a hős tengerészeket, kik maguk süllyesztették el szeretett hajójukat, a Varjagot, hogy ne kerüljön az ellenség kezére. Nevettünk Rimszkij-Korszakov »Májusi éj« című operájának falusi bíróján, aki öreg kora ellenére is udvarolni próbál a lányoknak. És együtt könnyeztünk a magányos utassal, kiben az ifjúság, az első szerelem emlékét idézi fel a postakocsis magasba szárnyaló dala. Kitűnő hangú tenorista, Nyikoláj Abramov énekelte ez utóbbi, »Csengettyű« című, hazánkban is ismert dalt, s a közönség forró tapssal jutalmazta művészetét. Az együttes leginkább hihetetlenül nagy hangerejével, dinamikájának széles skálájával hatott ránk, melyet a könnyed, lebegő pianisszimától az erőteljes, szenvedélyes fortisszimóig oly mesterien tud fokozni, s minden hatás vadászattól mentesen, tisztán a niű szolgálatába állítani. Most is szívesen emlékezünk Szolovjev-Szedoj: »Útra fel« című katonadalára. A hadba induló ifjú szovjet katonák búcsúznak e dalban kedvesüktől. Távolból felharsan a kürtök hangja, s egyre közeledőn hangzik az ének. Menetel a kórus a színpadon. Úgy tűnik, mintha csak látnánk őket előbukkant a laktanya udvaráról. Közelednek a katonák, erősödik a dal. S ahogy eltűnnek szemünk elől, úgy halkul az ének is a távoli pianisszimóig. Éreznek, énekelnek és játszanak a színpadon. Ez teszi művészetüket oly tökéletessé, igazzá. A Szovjet Hadsereg Ének- és Táncegyüttesének repertoárjában magyar művek is szerepelnek, s ezeket kétszeres örömmel fogadta a hálás közönség. Pengetés hangszerek, harmonikák és kürtök együttesében hangzott fel Kodály: »Háry János« című operájának toborzója, s az előadó művész: Kpnsztantyin Geraszimov csakúgy, mint Jevgenyij Beljajev — a »Gerencsért utca« előadója — megérdemelten kapott vastapsot magyar nyelvű énekéért. Alekszej Szergejev lágy, tónusokban gazdag, erőteljes és izeó vérmérsékletű basszusa szinte elkápráztatta a közönséget. (Véleményünk szerint ő a felsorakoztatott szólisták legjobbja.) Szeröv: »Ördögi erő« című operájából a Jerjomka dalát, a »Végig a Pityerszkáján« című orosz, és az »Elindultam szép hazámból« című magyar népdalt a dalok hangulatát mélyen átérző előadásban tolmácsolta. Egyébként szembetűnő és figyelemre méltó volt a szólisták sajátos, egyéni kifejezés- és előadásmódja, mely mindenkor találkozott a közönség tetszésével és elismerésével. Operaáriákat, több népdalt, az »Amur hullámai« című régi orosz keringőt hallottuk e nagyszerű együttes előadásában, de iá tudná felsorolni, s külön értékelni valamennyit? Csak a közönség, mely dübörgő tapssal követelt — s kapott — újrázást csaknem minden műsorszám után. ' Kitűnően illeszkedett az esi műsorába a táncegyüttes is. Derűs életkedvet sugárzó táncaikkal a katonaélet szépségeit, apró örömeit fejezték ki valóban művészi eszközökkel. (Tőlük még több műsorszámot szeretett volna látni a közönség.) A tánckar ügyes, aprólékosan kidolgozott, sokszor szinte az akrobatikával határos táncai: »A kimenő«, »A pihenő« és »Az orosz katonavetélkedő» mind-mmd maradandó élményt jelentett. A több mint három órás elő adás után, a forró hangulatban vörös szekfücsokrokkal köszöntötték a művészeket. Ezúttal mi is hadd tolmácsoljuk az üdvözletét. Köszönet az Alekszandrovegyüttes vezetőinek, tagjainak, hogy ilyen értékes művészi élményben részesítette városunk nagyigényű, de ezúttal is hálás közönségét. JÁVORI BÉLA Nem tagadta meg önmagát . HOSSZAN, elnyújtottál! sípol a mozdony. Lassít... megáll. Végre ismét elvánszorogtunk egy kis állomásig'. De itt aztán már megelevenedik a kupé. Bőszoknyás, berlinerkendös asszonyok tódulnak be a kocsi ajtaján, kezükben, hátukon hatalmas batyukat cipelve. Minden óvatosságot mellőző tolakodással csinálnak helyet maguknak is, meg csomagjaiknak is. S aztán megindul a terefere. Akár egy vásárban, akkora a zsivaj. — Most eladjuk az egyik tehenet és veszünk lovat — magyarázza egy baboskendős, dir.nyeképű menyecske társainak —, mert a tszcs nem adja vissza a lovat Pedig most igazán bíztunk ... — Maguk is most álltak ki? — kérdi az asszonytól egy zsíroskalapos, ragyás képű, ötvenen túli férfi. — Dehogy... mi nem kellettünk oda... mi kulákok vagyunk. bezzeg a jószágunk kellett nekik szól az asszony, s valami káromkodásféle csúszik ki száján. — Sohse szégyellj e, édes húgom, hogy kulák . . Nézze, én is' az vagyok ... S nem is tagadom le, míg élek. Ezt olyan büszkén jelentette ki. mintha élete legdicsőbb hőstettéről adott volna számot. Lévén ő a csurgói járás Porrogszentkirály községének egyik nagygazdája, szép kis szántó, gyümölcsös és szőlő, aztán jó néhány cseléd mindenható ura, a szegényemberek zsarolója, a kommunisták és a népi demokrácia gyűlölője s esküdt ellensége, s nem utolsó sorban a falu nem kívánatos, sót közutálatnak örvendő egyénisége. Mindezek és a rókaravaszsággal elkövetett törvényellenes tevékenységei révén alaposan rászolgált annak idején a határsávból való kitelepítésre. így került aztán őkegyelme Hortobágyra egy állami gazdaságba. Innen kezdi meséjét, amelyet oly nagy buzgalommal mond el, mintha tapsot várna jutalmul. De adjuk át a szót őneki. — Nem volt rossz sorom a Hortobágyon. Dolgoztam s megéltem. Esetleg a gazdaság sínylette meg ottlétemet. Mert nehogy azt higygyék, hogy egy cseppet is törekedtünk a gazdaság gyarapodásán. A kutya se ... Sokszor kitoltunk mi a gazdaság vezetőivel. Egy időben csikókat bíztak rám. Volt takarmány bőviben. De azt csináltam, hogy míg volt, annyi szénát meg abrakot vetettem a csikók elé, hogy hasig gázoltak benne. Persze, így aztán tavasz felé már szalmát kellett etetni. Mert nincs az a sok, ami egyszer el ne fogyna. Nos, a csikók a kezem alatt egyre jobban lerongyolódtak. Úgy néztek ki, mint a denevér ... haha ... Mire egészen kitavaszodott, jó néhány a dögkútba került belőlük. Hadd pusztuljanak — gondoltam — ott pusztul, ahol van... Az enyémet elvették, ezek meg dögöljenek meg, nem az enyémek. Semmi bajom nem lett ebből. Eltettek más munkába. Kikerültem a mezőre, a vetéshez. De itt is kifundáltam, hogyan törhetek borsot a vezetők orra alá. egyik délután - folytatja amikor befejeztük az egyik táblán a vetést, még jócskán maradt mag a vetőgépben. Éppen arra jött az agronómus, s kérdem tőle, mit csináljunk egzel a maggal? Rávessük a már bevetett területre? — Nem — azt mondja —, hanem- vegyük ki a gépből és vigyük be a gazdaságba. Érdeklődöm, hogyan vegyük ki? Azt feleli az agronómus, hogy »tudják maguk, hiszen paraszti munkával foglalkoztak«, s ezzel továbbállt. No, csak ezt vártam. Gyerünk emberek, szóltam a társaimnak. — S azt a nagy vetőgépet felborítottuk, hogy kiöntsük belőle a magot. Jót nevettem, meg társaim is, hehehe ... ____ Persze, összetörött a vetőgép. S amikor kérdőre vontak, azzal védekeztem, hogy nem mondta meg az agronómus, miként kell ezt csinálni. Hanem azután volt még egy jó hecc ... Kaptuk az utasítást, hogy a gépszínt ürítsük ki, s a gépeket az udvaron ponyvázzuk le, mert a színbe tőzeget rakunk a télre tüzelőnek. Nagy szeme van arrafelé a tőzegnek! Hát mi ki is raktuk a géneket az udvarra, de a tőzeget is ott, a gépszín mellett, az ég alatt raktuk össze. Ez aztán a hótól, fagytól, széltől mind szétmálott, a gépszín meg üresen tátongott, hehehe Jaj, de jól tették! - kacagott remegősen a dinnyeképű kulák -asszony. — No hát ezeket csak a holend hiszi el — kiáltott oda a még mindig vigyorgó dicsekvonek egy kékoverállos idősebb munkás. — És ezek után még maga mi sídig szabadlábon jár? — hangzott egy másik közbeszólás. Erre a kulák peckesen kihúzta magát, s foghegyről odafelelte: — Mi az, hoffv szabadlábon járok? Ha akarja tudni, visszakaptam az eresz vagyonomat. Egyik házamba már be is költöztem, a másikat meg fönntartom a cselédnek ... Mert ketten a feleségemmel nem győzzük... a fiam meg itt dolgozik Kaposváron, a Vasgyárban. Sok szegényember talál nálam munkát. Mert mit gondol, hova mennek azok, akik a szövetkezetből kiálltak? — De ezt már az ajtóból kiáltotta, mert érmen a sornogyjádi állomásra értünk, ahova állítólag tehenet vásárolni ment. Talán szerencséje is, hogy leszállt .. A kékoverállos ember dühösen nézett utána, s hangosan megjegyezte: — Lám, a rókalelkű nem tagadta meg önmagát. JÓ IDEJE MAR, hogy ennek a dicstelen dicsekvésnek akaratlanul is fültanúi voltunk. Nem jártunk utána kártevéséről szóló meséjének — így is elhisszük neki. Abban azonban szeretnénk kételkedni, hogy visszaszerezte elvesztett paradicsomát. Reméljük, a kulák vágyálma Porrogszentkirályon is vágyálom marad. Sz. F.
