Somogyország, 1957. február (2. évfolyam, 26-49. szám)
1957-02-19 / 41. szám
___________________________________________________somohyorscAo s Összeomlottak az alaptalan vádak A Böhönyei Sertéstenyésztő racionalizálási ügye A Somogyország február 5-i számában cikket közölt »így is lehet racionalizálni?« címmel. Ezt az írást Nagy Sándor honvédhadnagy küldte hozzánk, s cikkének tartalmában csak stilisztikai változtatásokat, illetve szövegrövidítést eszközöltünk, de elmulasztottuk a benne szereplő adatok ellenőrzését. . Két levelet kaptunk kézhez az »így is lehet racionalizálni?« című cikk után. A két levelet egymás mellé helyezve megdöbben az ember. Hol hát az igazság? Radnai József, a Böhönyei Sertéstenyésztő és Hizlaló Vállalat számviteli csoportvezetője kishíján hazugságnak minősíti az egészet. Egervári Emil, a másik levél írója pedig, kinek felesége a racionalizáltak között van — nemcsak egyetért a megjelent írással, hanem rá is kontráz annak tartalmára. Ez valóban több, mint tréfadolog, emberek becsületéről, családok nyugalmáról van itt szó. Gyerünk hát Böhönyére, hogy a Sertéstenyésztő központjában szemtőlszembe beszéljük meg a tényeket az elvtársakkal. Radnai József fogadott s csakhamar belépett Ormai Kálmán főkönyvelő is. Kettejüket rágalmazta meg az említett cikk. Rendre megtárgyaltam a tartalmát velük. Jelen volt a beszélgetésen Tóth Imre, a főmérnök és Varga János, a szakszervezeti bizottság elnöke is. Valamennyien elmondták, hogy milyen keserves és nehéz volt s mennyi fejtörést, gondot jelentett a racionalizálást igazságosan végrehajtani. A tények A racionalizálandók névsorát az igazgató, főmérnök és a főkönyvelő állították össze. A végleges névsor, melyben 39 beosztást szüntettek meg s 23 embert bocsátottak el, sokban különbözött a vezetők által elkészített tervezetől. Ugyanis január 24- én a munkástanács gyűlésén vitatták meg a végleges névjegyzéket. Ezen a tárgyaláson részt vettek a vállalat vezetői, a munkástanács és a szakszervezet képviselői is. Ormai főkönyvelőre hárult azután a nem éppen kellemes feladat, hogy az elbocsátásokat és az áthelyezéseket a nyilvánosság előtt tudassa a dolgozókkal. Radnai József csoportvezetőnek semmi köze nem volt mindehhez. Erre legjobb bizonyíték az, hogy az ő személye is szóba jött a racionalizálás tárgyalásai során. Ez ma már nyílt titok. S most nézzük meg egyenként az öt fentemlített racionalizálási ügyét, akik közül az áthelyezettek megkérdezésükkor belenyugodtak a döntésbe és elfogadták új munkahelyüket. Egervári Emilné háromgyermekes anya. Férjével együtt 1545 forintot keres, mivel ő az SZTK-tól rokkantsági táppénzt kap idegbaja miatt. Ebből az összegből él az öttagú család. A Sertéstenyésztőnek joga volt az elbocsátásra, s mivel a táppénzt ezután ismét kapja, keresetük tehát nem is csökkent. Pozsgai Lászlóné felmondása szóba került ugyan, de mivel kisgyermeke c.sak öt hónapos, ügyét elejtették. Jelenleg is dolgozik. Futó József racionalizálása is helyes: a nyugdíjkorhatárt már rég elérte, most nyugalomba vonulhatott. Watty Aliznak kisbabája van, s címek ellenére — hosszas megfontoBelépek az ajtón. Dél van, szép vasárnapi dél. Ilyenkor az ember éhes. — Többnyire éhes is, szomjas is, azért lép be a kaposvári Béke- Szálló éttermébe, hogy megebédeljen. Keresek egy jó kis asztalt. Nem túl nagyot, nehogy odaüljenek, nem túl kicsit, amolyan ' közeoeset. Hely van bőven, lehet válogatni. Végül kát oszlop között egy nagyon rokonszenves asztalhoz leülök. Jó lenne rágyújtani, de nem szabad, mert közvetlen ebéd előtt nem egészséges. Sietnem kell, mert megyek a meccsre. A konyha előtti térségnél négy-öt pincér áll. Egyikük észrevesz. látom, hogy észrevesz, mert felhúzza szemöldökét. Pár perc múlva leereszti és nem történik semmi. No-no, csak nyugalom — biztathatom magam és elkezdek babrálni a sótartóval. Tényleg valami történik, mert nemsokára elhúz mellettem fehér kabátjában egv f'lszol«áló. Levest visz a szomszéd asztalhoz. — Halló! — szólok és felemelem kicsit a kezem, jelezve, hogy itt vagyok. — Nem hozzám tartozik — kiáltja és elrobog. Tíz perc múlva kivárom a másika'. Beépített mosollvnl — nehogy megbántsam — szerényen szólok hozzá: lás után — kihelyezték a kondászhalmi pusztára adminisztrátornak. De szó van arról is, hogy Memyén kap helyet és lakást is. A fizetés marad. Tóth Józsefnét jelenleg az egyik budapesti kórházban operálják. Ot is áthelyezték. Iktatói munkaköre megszűnt, s ezért autóbusszal jól megközelíthető helyre — nem konyiaianynak, hanem konyhavezetőnek osztották be. Még a fizetése is emelkedett így 60 forinttal. A vállalat vezetőinek egyhangú véleménye, hogy a leggyengébb munkaerőket racionalizálták a kormányrendelet előírásának megfelelően. S ha jól fontolóra vesszük ennek az öt embernek esetét, tényként áll előttünk: a humanitás, a megértés, a segítés szelleme igenis áthatotta a vezetőket, a munkástanácsot és szakszervezetet, akik létrehozták ezt a döntést. Nem akarunk most behatóan foglalkozni azokkal a kérdésekkel, hogy miként született meg ferde felfogásban, a tényeket meghamisítva a február 5-i cikk. Hónapok óta húzódó asszonyi torzsalkodások, perpatvarok és »fúrások« előzték meg a mostani eseményeket. Csak az a csodálatos, hogy ezek a személyek most mennyire össze tudtak fogni az általuk képzelt sérelmek felpanaszolására. Szerelem és szerelemféltés, bosszúvágy és miegymás — nagyon is emberi tulajdonságok vezették őket a közös nevezőre. Mert azért azt sem szabad elfelejteni, hogy a biztos állásból való elbocsátás, de még az áthelyezés is mindenkinek fájdalmas dolog, akit érint. Alaptalan vádak Nemcsak ezeknek az embereknek az igazságtalan racionalizálásával vádolták a Sertéstenyésztő vezetőit. Egyébbel is. Például azzal, hogy a Merkei-házaspár is a vállalatnál dolgozik és egyiküket sem bocsá. tották el. Ez igaz is. Csakhogy a férj a munkástanács elnöke, felesége pedig várandós. Törvénytelenség lett volna bármelyiküket elbocsátani. Hasonló a helyzet Varga Jánossal is, a szakszervezeti bizottság elnökével. Ez a vád tehát összeroppant. Egervári Emil levelében a következőket írta: »... Nem voltak ingd* dozók, hogy a vállalat vezetősége egymás között kiosszon a forradalom napjaiban fejenkint 6—20 000 forint prémiumot. Vajon csak az ellenforradalom idején volt kiértékelhető a prémium?« Először is a 20 000 forint túlzás. Másodszor pedig a Sertéstenyésztő a harmadik negyedévi önköltségi tervet 28 százalékkal túlteljesítette, s a prémiumhoz szintén szükséges sertéstenyésztési tervet 194 százalékra teljesítette. Ezáltal éves viszonylatban is végrehajtotta a tervfeladatot. Az pedig, hogy a prémium kifizetése október második felére esett, teljesen helyénvaló, lévén október a harmadik negyedév után. íme tisztázódtak a félreértések és a meg nem értések. Nem minden fenékig tejfel a Böhönyei Sertéstenyésztő és Hizlaló Vállalatnál. Korántsem. De azok a vádak, amelyeket e szalmaszálba kapaszkodó emberek koholtak, bizony gyengék voltak ahhoz, hogy elérjék kívánt céljukat. A Sertéstenyésztő Vállalat becsületesen hajtotta végre a kormány rendelkezéseit ás nem hágta át semmiben népköztársaságunk törvényeit. Reméljük, megelégszik ezzel az elégtétellel Radnai József is. FEHÉR KÄLMÄN Szép szavak egy ragyogó kirakatról Sokféle verseny volt már, de kirakatversenyt nem rendeztek mostanában. Pedig igen meglepő eredmények születhetnének a nemes vetélkedés folyamán. Ieaz, egy kis jóindulattal mondhatnánk, hogy a verseny anélkül is folyik. Ha úgy is hívják: áruforgalom bonyolítás. — Többet, minél többet eladni — ez a kereskedelmi alapszabály. De hogyan? — Nos, a kirakat... Szerepe óriási: Csalétek, utcai szónok, kétkezi! árumutogató egy-két négyzetméternyi ablakban ... És még valami: Huncut árulkodó, mert bizony bepillantást enged a belső üzleti műhelytitkokba ... Igen jól látható, ha az üzlet vezetésében nincs valami egészen rendjén. Rossz, elhanyagolt kirakatnak rendszerint a boltjában is hasonló a helyzet. A fent említett verseny tehát mégis csak megtörténik — naponként. A zsűri pedig a nagyközönség, minden kis bámészkodó kölyök, nézegelődő felnőtt. Bírál, gusztál, ítéletét mondja, — ós vásárol is. Ha ügyes volt a kirakat rendezése, akkor több mint valószínű, vásárol is... ha ma nem, hát holnap. A kedves, szép, praktikus árutól, ha egyszer »megfogta« az embert, nem lehet szabadulni többé. Dohát minek folytassam, a kirakat beszél, többet mint egyesek gondolnák. Egyszerű, mindennapos eset történt meg velem is .a napokban. — A 120-as számú Május 1 utcai Csemege-boltban vajon a kirakat kínálta a finom hideg ételeket? Ahogy visszaemlékezem, igent kell. hogy mondjak. A kirakat volt a »bűnbak« és a következmény érezhetően a zsebemre ment. Mert ez a kirakat ...! Aligha haladhat el az ember mellette anélkül, hogy legalább egyetlen pillanatást ne vetne rá. Csillog és vonz. Ügyes rendezői kezekre vall a legkisebb sütemény elhelyezése, és a csokoládé csak, és egyedül csakis abból a bizonyos sarokból »szól« a legmegindítóbban. Amellett nagyon változatos. Kielégítő választ ad a vevő érdeklődésére anélkül, hogy kérdezősködésért, árukeresésért odabent sorbaállnia kellene. Ügyes hozzáértésre, jó üzleti érzékre és szívvel — »kereskedői« szíwel- 1 élekkel végzett munkára vall... Bárcsak sok-sok utánzója akadna. Több élménnyel, kedvesebb hangulattal távoznának Kaposvárról az idegenek és jobban éreznénk magunkat mi. —di. « Vasórnapi séta rek. Egy pohár sört és egy menüt ké— Nem hozzám tartozik — feleli és felhúzza a vállát... Ö nem tehet a dologról. Ketten-hárman elmennek még az asztalom mellett. A nagy üvegablakon keresztül már látni egy 'fét embercsoportot, amint a pálya felé húznak, mint a vadludak. Hát ez bosszantó. 25 perce ülök itt és még sehol semmi. Úristen!... Villan át agvamon a felismerés, én a demarkációs vonalon ülök. A senkiföldjén. Ilyesmit csak frontregényekb°n lehet olvasni. Ott van a senkiföldje. Ezt az asztalt viszont senkihez nem osztották be. Végül, éppen, amikor elhatározom, máshova ülök, észrevesz egy drága, aranyosarcú, öreg felszolgáló és sikerül megebédelni. Futva rohanok a pályára, ülőjegyemmel már csak állni tudok, fél lábbal egy téglán, kezemmel a Gépjavító kerítésébe kapaszkodva, másik lábbal egy kövér alakot taposok, aki folyton ezt ordítja a balhátvédnek: .. .»rúgd ki a belit!...« Dehát hol van ez már, milyen régen volt, még a múlt tavasszal. Barátom megragadja a karomat, hogy a sétálókat jobban kikerülhessük és újra mesélni kezd. Múlt vasárnap feleségemmel indultam el a városba, megkívánta a rétest. Úgy hét óra felé járhatott az idő. Menyünk a rstesbolthoz, a legnagyobb meglepetésünkre zárva van. — Gyerünk a Béke-Cukrászdába, — mondja nejem — a sarokra. — Gyerünk. Nyomulunk befelé vagy tizen, vagy húszán kifelé sodornak. Végre sikerül bejütni. Örömmel ordítok. — Itt rengeteg hely van, le is lehet ülni. — Mit parancsolsz — kérdez* ném nőmtől, de megragad bennem a szó. A szekrénykék üresek, cukrászsütemény eqy darab sincs. Hát ezért jöttek kifelé annyian, most már értem,. — Viszont akkor miért nem zárják be, a csuda vigye el, — zsörtölődik a feleségem, de én kész vagyok az újabb ötlettel. — Megyünk a Állhatatos falusi kommunisták Igen, róluk, a tegnap, a ma, és a holnap hőseiről az emberibb életért küzdők legjobbjairól akarok szólni, Emberekről, kommunistákról, akik a rájuk lövellő ellenforradalmi’ életve.szedelemben, tűzben sem tagadták meg az eszmét, a pártot. Ha i<jleig-óráig erőt is vett rajtuk a csüggedés, a vésztjósló jövő, védelmeitek, s felemelték a zászlót, s ma is ott harcolnak az első sorokban a kommunista név becsületéért, a nép boldogságának kivívásáért, a szocializmus megvédéséért. Kommunistákról, az életért, a jövőért harcoló hősökről, igaz emberekről szólunk, s nem holmi szélkakasokról, akik csupán karrierből hordták ugyan zsebükben a piros könyvecskét, de menten tűzbe dobták, 'megtagadták, mocskot szórtak az eszmére, mihelyt viharos felhők gyülekeztek az égen. Nem, ezélj: a többhúron pendülő emberek soha sem voltak s nem is lehettek kommunisták. Ök csak bitorolták ezt a nevet, s nem felejtődik el soha árulásuk, gerinctelen jellemük. Kommunistákról, az eszméért, á népért élni, halni kész emberekről mondunk el néhány igaz történetet. S hogy a szereplőket csak nevük kezdőbetűivel jelzem, annak egyetlen indítóoka van. Mégpedig az, hogy az érintett elvtársak kikötötték: amit tettek becsületből, meggyőződésből, a pártért, a r.ép érdekeiért tették, szerénységben akarnak élni ezután is. Amikor azokban az októbervégi napokban ebben a déli határmenti községben is uralomra kapott az ellen forradalom, kezdték kinyomni itt is az állásaikból a kommunistákat. Kulákíiak, levitézlett csendőrök, lélekveszejtő papi-prókátorok, különböző kétes elemek, a népi rendszer gyűlöletes ellenségei úgynevezett »forradalmi bizottságot« verbuváltak össze s irtóhadjáratot kezdtek a ' kommunisták ellen. A vezetőhelyekről azonnal eltanácsolták a leghívebb kommunistákat. így került az eltávolítottak közé P. B. is, egyik vezető ember. Bűnéül azt rótták, hogy kommunista, s a Rákosl-rendszer kiszolgálója volt. P. B. elvtárs ezt nem is tagadta, nem1 védte magát, ellenkezőleg, megvédte a pártot, s kijelentette: »Önöknek nem is vagyok hajlandó dolgozni. Ha téved'em is munka közben, nem rosszszándékból tettem azt, hittem, hogy jót teszek, használok vele a népnek.« P. elvtárs, bár nagyon jól tudta az első napok után, hogyan hazudnak, akik a népnek »tiszta forradalmat« hangoztatnak, hamis jelszavakkal akarják félrevezetni, becsapni őket, egy pillanatra sem csüggedt, megőrizte hitét. Tudta, hogy el kell jönni a napnak, amikor elmondhatjuk: győztünk az ellenforradalom felett. S nemhiába bízott ebben, á történelem őt igazolta. Ma is az élen harcol. Cs. D. elvtárs fiatal ember még, de már 43 óta tagja a kommunista pártnak. Jól emlékszem, amikor egyik megyei vezető a múlt év nyarán gyávának, opportunistának nevezte őt. Hej, pedig dehogy volt 6 gyáva, dehogy volt ő opportunista. A legnehezebb órákban is bátor emberként küzdött. Elvtársainak — megbízható munkatársainak — azt mondta: mi elvtársak vagyunk, mostantól kezdve, ha illegálisan is, de dolgoznunk kell, nem hagyhatjuk cserben a pártot, a népet. Amikor az ellenforradalmárok a kivégzendők listáit írták, Cs. D. elvtársaival együtt azon tanakodott, kik a legmegbízhatóbbak a partizánmunkára. Összeköttetést teremtettek jugoszláv elvtársakkal és rövid utón fegyverekhez jutottak K. L. elvtárfi révén, akit korábban »megbízhatatlanság« vádjával eltávolítottak fontos beosztásából. És K. L., az egykori cselédgyerekből lett »megbízhatatlan« ember, a veszélyes órákban a kommunista párt, a népi hatalom megvédése mellé állt. A saját becsületén esett sérelménél is nagyobbra tartotta akkor a szent ügyet. Ilyen ember volt Cs. D. és K. L. elvtárs. T. S.-né elvtársnö soha nem volt tán olyan hangos, szókimondó, mint az októbervégi, november eleji napokban. Regényt lehetne írni hősies magatartásáról. Ö biztatta, bátorította férjét is, akinek idegeit és az amúgyis gyenge lábon álló egészségét nagyon megviselte az ellenforradalom. Rajta szerepelt a kivégzendők listáján, mint »népellenes bűnös«. Az ítélkezők: kulákok és a fentebb említettek az »elítéltek«: egyszerű munkásemberek. így festett a kép a »népellenes bűnökről«. T. S.-né elvtársnő olyan erőt érzett akkor magában, amilyent csak igaz ügyért küzdő emberek érezhetnek. 17 ommunistákról, igaz, melegszívű emberekről írtuk a fenti történeteket. Száz és ezerszámra élnek ilyen bátor emberek a mi hazánkban. Az ellenforradalmárok, ha sikerül a tervük, kiirthatták volna a kommunistákat, de az eszmét, amelyet öt világrész szebb, boldogabb életéért küzdő embereinek harcát egyesíti — soha! Tanultak a magyar kommunisták októberből. Ez lesz a biztosítéka annak, hogy az ellenforradalom soha többé nem kerekedhet felül Magyarországon. Békébe. Az étteremben hely nincs. Egy asztal ugyan van, a zenekar alatt, a székeket azonban már elvitték mellőle. Megpróbálok széket szerezni, hasztalan. — Most már azért sem megyünk haza — vitatkozik velem feleségem, beülünk a grillbe. Micsoda asszonyi naivitás! Vagy kétszáz szempár kereszttüzében, tanácstalanul belibegünk a zsúfolt asztalok között. A zenekar sikolt: »Nekünk találkozni kellett ... valahol, valamikor.*' — Jól van, a fene bánná, valamikor én is hittem az előre elrendelésben, csakhát hely lenne. Nem adjuk fel a harcot. Lemegyünk a nagytemplom melletti cukrászdába Ott hely bőven van, de sütemény nincs. A volt, Кп*опа-лЧегет.Ьеп roskadunk le egy szerelmespár asztalához m oni':nk — suttogja a nő és k’hörninti málnáját .Tőindnia+Ann mosolynak rá, talán eimonn°k. Nem _ a-’ért sem, sziszegi az exvölegény. VARGA JÓZSEF Azért menjünk el, hogy ezek örüljenek? — és felénk bandzsít. A sétálók ellepték a Május 1 utcát. öregek, nők, fiatalok, szerelmemespárok tolonganak a járdákon. Vannak. akik csak szórakozásból tizenötször teszik meg az utat a nagytemolom és a Béke között. Ez már olyan vasárnap esti szokás. Gvere — mondja barátom, benézünk a Békébe. Előítéletemet leküzdve besodródunk. Nem kis megerőltetésbe kerül bizony helyet kapni. De azért leülünk. A zsibongó lármából hangfoszlányok úsznak felénk ... 2:0-ról 3:?,-re győztünk!... Mit szólsz hozzá? ... Hej, Rákóczi, Rákóczi... a KMTE sohse lesz ilven tó Via csaoat. Csak a csatársor... Mici olyan jól áll ez a ka! an magának ... Na ne izélj... Feri... — Parancsolnak? — udvarias, kedves hang kérdez'. figvelm°sen. — Látod — fordul felém barátom. — a Via-mlgálás sokat javult. Csak sajnos olyan sok a vendég, hogy alig győzik. Kanosvár a szórakozóbelwk szemoontiáhól RzíUröocVőn áll. Hiába, az emberek szeretnek Rzóretr^zni. nevetni, bort inni ... csak legven hol. Jön a tavasz, most kell gondolkodni ezen. Szűts István.
