Somogyország, 1957. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1957-02-03 / 28. szám

Kovács Sándor, Ssalai László és Sziíís István riportja: KILENCVENEGYEN HAZATÉRTEK Rodek bácsi, meg a fia Ülésezik a hazatelepitési jugo­szláv— magyar vegyesbizottság. Megtörtént шаг a névsoregyezte­tés, amikor a tolmács bejelenti, hogy még két személy hazatelepí­téséről lesz szó. Idősb és ifjabb Rodek István áll majd a bizottság elé. Az apa 45 év körüli, de sokkal többnek látszik. Erősen megvi­selték az utóbbi napok esemé­nyei. Borostás álla is árulkodik, bogy az utóbbi időben nem volt sem éjjele, sem nappala. Hogy is ne, hisz január utolsó napjai­ban. mint derült égből a villám­csapás, ütött be Rodekékhoz az egyik kis Zala megyei határmenti község békés házába a szörnyű hír: И éves gyermekük, Pista megszökött. Valószínűleg Jugoszlá­viába távozott. Tűvé tették Rodekék a gyerme­kért az egész falut. Estére kelve nyilvánvaló lett, hogy amíg a csa­lád egy rokoni mennyegzőn a la­kodalmi vacsorát fogyasztotta, a kis Rodek Pista barátaival együtt megszökött. Az apa azonnyomban útrakélt. Sikerült is átjutnia a határon. Odaát is voltak ismerősök, s ke­reste a fiát. Azok nem tudtak ró­la semmit, de a jugoszláv határ­őrség már igen. Itt találtak egy­másra apa és fia. Ma már boldogan szorítja ma­gához Rodek bácsi gyermekét. Még hirtelen haragja is elmúlt, amikor meglátta könnyező kisfiát, aki arra a kérdésre, hogy miért szökött el Magyarországról, csak a Jugoszláviában vásárolha­tó csokoládéval és naranccsal tu­dott válaszolni. Egyszerű az ügy. Bár határsér­tést követtek el Rodekék mindket­ten. de nincs szó bűnről. A gyer­mek csínytevő. Január utolsó napján este a Za­la megyei kis községben a szokott­nál vidámabb a hangulat. Na­gyobb ünnep van, mint a pár »nap előtti lakodalmi esten. Hogyisne. Itthon van a Pista-gyerek. Együtt van ismét a Rodek-család... Sírva búcsúzott, Szőke, kékszemű, nagyon csinos, mindössze tizenhét esztendős Szen­tesi Margit. A többi hazatérniakaró­­val egvütt ő is eljött Kotoriba a ha+árállomásig. Aztán ott meggon­dolta magát. Kijelentette, nem akar hazatérni. Inkább Amerikába sze­retne menni. Beszélgettünk vele .. . S szavaiból kiderült, miért válasz­totta egy fiatal lány az otthon he­lyett a bizonytalanságot... Mielőtt elhagyta országunkat, Katymáron élt. Mostohaapja állan­dóan üldözte, molesztálta a nagyon csinos kislányt. Ez elöl az üldözés elöl, mostohaapja mindennapos dur­vaságaitól "»menekült« Jugoszláviá­ba. (Talán lehetett volna, más mó­dot is találni.) Ott kint sokat gon­dolkodott. Úgy határozott, haza ion. S mégis az utolsó pillanatban visz­­szarettent. Inkább a bizonytalan­ság Megkérdeztük tőle, nincs-e olyan rokona, hozzátartozója, vagy barát­ja, akinél hazatérve élhetne? Meg­kérdeztük azt is, nincs senki, vagy semmi, ami hazahúzná? — Nincs senkim — mondja —. nem sajnálok otthagyni senkit és semmit. Nem kívántunk neki szerencsés utat. sem jót, sem rosszat. Csak. annyit mondtunk: »Ne felejtse, hogy a ma­gyar föld hazavárja azokat, akik itt születtek.« Nem felel. erősnek akarja magát mutatni. — Nem saj­nálok semmit — mondja, de hiába, mert szeméből árulkodva előbugy­­gyannak a könnyek ... M/W a már egyre csökken azoknak száma, akik hazájuktól távol keresik a boldogulást. Azok­ra a határsértőkre gondolunk, akiket nem riasztott vissza a zord fél, vagy a Dráva jege, egyszóval semmi, hanem hátatfordítottak hazájuknak, hogy másutt, más országban keressék a boldogulást. Az utóbbi időben a déli határ felé özönlöttek ezek az emberek. A mi megyénkben is sok száz, más megyékből, városokból érkező »látogató« érkezett a Dráva-partra. Nagy há nyadukat határőreink, s a karhatalmisták még idő­ben jobb belátásra bírták. Az ilyen tettenért határ­sértők azután rendszerint könnyezve adták tanújelét, hogy legtöbben valóban megbánták, hogy cserben akarták hagyni az országot akkor, amikor oly nagy szükség van a dolgos kézre. Tizenötezer körül van azonban azoknak a száma, akiknek »sikerült«. Ezek az emberek ma a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságban vannak, s legtöbbjük bizony hamarosan rájött arra, hogy másutt sem fené­kig tejfel az élet. A menekültek táborában uralkodó bizonytalanság legtöbbjüket visszafordulásra késztet­né, csak ne volnának azok a fantasztikus rémhírek. Kik terjesztik e híreket? Azok, akiknek .lelkiisme­retét súlyos bűnök terhelik, akiknek kezéhez vér ta­pad, akik fegyvert fogtak hazájuk ellen. A fegyver már kihullott a kezükből, s most más fegyverrel, a rémhírterjesztés fegyverével harcolnak azért, hogy ha másként nem tudnak ártani, hát legalább zavart kelt­senek. Persze akadnak ma már a menekültek között egy­re nagyobb számban olyanok is, akik nyíltan hangot adnak megbánásuknak. Egyre többen kérik közülük, hogy hazatérhessenek. A minap a jugoszláviai Kotoriba határállomáson jugoszláv—magyar vegyesbizottság tárgyalta a magyar menekültek hazatérésének ügyét. A jugoszláv határ­­állomás egyik tárgyaló teremmé átalakított, fehérre meszelt szobácskája nagy események színhelye lett. Csaknem száz ember sorsa dőlt el itt a négyórás tár­gyalás során. Akiknek a jövőjéről határozott a négy jugoszláv és négy magyarból álló Vegyesbizottság, azok ott szorongtak lenn a vasútállomáson két személy­­kocsiban. A magyar küldöttség megérkezésekor felhangzott éljen kiáltásuk, s a feltörő: végre — sóhajok mindent kifejeztek, amit ezek az emberek e percekben érez­tek. Szinte kivétel léikül mindnyájan könnyeztek, amikor P. őrnagy, a magyar delegáció vezetője pár szóval a felsorakozottakhoz szólt: — Jöjjenek haza. Szeretettel várjuk magukat. Szükség van dolgos kar­jaikra, hogy mielőbb behegedjenek a hazánkon esett sebek — mondotta. Idegen földön ezeknek az egyszerűen csengő, mély értelmű szavaknak különösen nagy a varázsuk. Ezért is jelentette ki a 94 főnyi magyar menekült csoport­ból 91, hogy hazatér. I mikor a vegyesbizottság befejezte tárgyalását és utolsót sercent az aláírók tolla, abban a pillanatban újra magyar lett, s újra szabad lett 91 hazájától távol lévő menekült. Mindnyájuk sorsát, bármily terjedelmes lenne is az újságcikk, lehetetlenség volna bemutatni. Pedig mindegyikük külön említést érdemelne, mert ahányan voltak, szinte annyi tragédia vonult el rövid pár óra alatt előttünk. Néhányat közülük azonban csokorba gyűjtöttünk. Ezeket átnyújtjuk a Somogyország ol­vasóinak. Hát nem elég kedve­sek? De igen. Óh ... hisz meg is köszönjük. Meg mindent, a szíves látást, a bánásmódot, a jugo­szláv őrnagy mosolyát, de, de ... ah, ez mégis, mégis más. Meg lehetne még gondolni? Igen. Most még nem késő. Gondold meggon­dold meg — dübörgi egy belső hang, talán ma­radj itt, keress új hazát, — nyöszörgi mind hal­kabban egy utolsó érzés­hullám. Nézd ... Még áll itt a sor, még neved nem olvasták, hát nem lennг jó mégis ittmaradni, és szerencsét próbálni? Hisz oly rendes embe­rek ezek és nem is any­­nyira szokatlanok. Ott áll az a kis katona szürkés-MÉGIS. kék köpenyben, fiatal, nevetős arccal és a ve­zetőjük, az a civil... nagy darab szőkehajú, hegyesorrú férfi... sze­retettel néz ránk... a többiekre is ... minden­kire mosolyog. Miért? Olyan családias jellege van a dolognak. Mintha nem is. menekültekről lenne szó, mintha otthon történne az egész. Hisz itt is olyan egyforma minden ... A házak tete­je épp oly havas, fehér, szélein csöpög a hóié, az olvadás alatt látszik a piros zsindely, az udvar­ban a fakerítés mellett tyúk kapargál s lángoló taréjú kakas fötör a szárnyával, — mint ott­hon. Az állomás épülete szén kockaalakú épület, falán kerek jelvény és írás. Kis vörös lángok fonódnak egybe raj'a. Ez a jugoszláv címer? Igen. Biztosan. Mit je­lent a lángolás? És ez a név Kotoriba, Kotoriba? Mindjárt szólítanak, mit válaszoljak? Az őrnagy rangjelzése úgy csillog, rásüt a nap ... Istenem, Magyarországon is ez a nap süt... nálunk is, milyen furcsa, a torkom­ban valami úgy szorít... Mint mikor otthon a Himnuszt énekelik. Lenkei Miklós! — hall­ja a nevét valahonnan a távolból, de jön közelit minden, élesebbek lesz­nek a körvonalak, a sok arc, mely mind kíván­csian néz rá, az állomás, a várakozó vonat és nyűtt ruhájú társai. Kö­zelít, egyre közelít min­den, mint mikor autó szalad a film vásznán, s úgy érzi az ember, rá­rohan. Felemeli fejéi, elnéz, a magasba, s lélegszakad­­va kiáltja: — Igen, megyek! Kilép a sorból, átfut a hazatérőkhöz, s míg át­lép a síneken, elébe ke­rül az otthon, Kaposvár, s már tudja... lehet ott könny, átok, sóhaj, lehet minden az ember életé­ben, csak magyar le­gyen. gyors a pROPaeaaDB, lassú a segítés Újságírók beszélgetnek a kotori­­bai határállomáson. A Somogyor­­szág újságírói ismerkednek a jugo­szláv sajtó, fotó és film munkatár­saival. Nem köti őket most már a formaság, hisz a tárgyalás »hiva­talos« részének vége. A magyar új­ságírók az ő életükről beszélnek. A Jugoszláv kollégák bemutatják saját ynunkaterületüket. Sok szó esik a sportról is. A belgrádi film­operatőr * D-I-Ameri kában illegá­lisan portyázó Honvéd ügyében kér felvilágosítást. Sorolja a neveket: Puskás, Kocsis* Rózsik, Grosics. — ismersz-e te ennyi válogatott Játé­kost a ml csapatunkból? — teszi fel a kérdést. Szerencsére kéznél van a mi sportember ünk is, s máris hangzik: E-eara, Milutonovlcs, Horvath. Vu­­kasz, Böbék neve. — 5:4-re győztetek — jelentik ki tréfásan a jugoszláv kollégák. Aztán szó baj ön a menekültek ügye. — Hogy látjátok ti? — vetik fel a kérdést. — Sajnos a propaganda nagyon sokat megtéveszt — hangzik vála­szunk. — igen, a propaganda, az na­gyon gyors —■ mondják a jugoszláv kollégák. — A menekültek megse­gítésében már a Nyugat sokkal lassúbb — fűzik hozzá. — Igen, így mondják a hazatérő meneküljek is. SOHA TÖBBÉ Mikor jött át? — Egy hónapja. He­resznyénél. — miért: Felvonja a vállát, könnyedén válaszol: Elcsábítottak! — Négyen voltunk. Egy idegen segített át bennünket a határon. Amikor átértünk, be­mentünk egy házba, ahol útbaigazítottak bennünket. Aztán Ge­­rovába kerültünk egy gyűjtőtáborba. Ketten mindjárt vissza akar­tunk jönni, nem tet­szett sehogyan sem a dolog. Gerovából, mi­helyt lehetett, eljöt­tünk Kotoribába, hogy innen hazamehessünk. — Mihez kezd, ha otthon lesz? — A Kaposvári Áram­­szolgáltató Vállalatnál dolgoztam, mint cso­portvezető. Ha lehetne, szeretnék visszamenni a vállalathoz. Én na­gyon megbántam, hogy átiöttem. — Családja van? Felsóhajt, lehajtja fejét. Három gyerme­kem. Pillanatnyi csend fo­nódik közénk, ö a csa­ládra gondol, én arra. hogyan tehet ilyet egy ember. Elfogódottan kérdezi: — Mit gondol, haza­engednek? — Persze, hogy haza­engedik. Felesége tud­ja, hogy visszajön? — Nem, nem tudja. Elmosolyodik, s így folytatja: — Meglepetés lesz. Hát bizony ko­moly meglepetés. S mondja, átjönne még egyszer? Egészen meghököl­­ve tör ki belőle a szó: - Soha többé! Nem könnyű az étet Utána nincs már más, csak pár méter föld. Kövér, dús füvet, arany­sárga kalászokat termő magyar föld. Aztán jön a folyó. Közepén a határ. A halak egyszer ide, egyszer oda úsznak. Jugoszlávia—Magyarország. Nekik mindegy. Ott áll á parton a bódé. Kis ablakú, apró alkotmány. Gyalog megyünk a bódé felé, a magyar küldöttség. Várni kell a vo­natra, hát beinvitálnak bennünket, a határőrök végállomására. T. őrnagy, a küldöttség vezetője benyitja az ajtót és előre mutat ke­zével. — Parancsoljanak. Beljebb lépünk. A szobában U. D. határőr pattan fel ültéből s mint a cövek áll az őrnagy előtt. — őrnagy bajtárs, jelentem, őrség­ben két fő ... A vezető visszafelel barátságos, de katonás hangon. Mi leülünk, ki ide, ki oda. Látszik, a helyiségben nem szoktak a vendégfogadáshoz. Két ágy, egy asztal, székek — mindössze ez a szoba berendezése. R. L. határőr magas, jóképű fia­talember. Most piheni ki az éjszakai szolgálat fáradalmait. Messziről, na­gyon messziről került ide, hogy itt, az ország legtávolibb sarkában védje a hazát, a haza határát. Szolgálata nem könnyű, fáradságos és egész embert kíván. Különösen most, ami­kor a kivándorlási láz a Jugoszlávia felé vezető utakat borítja el. R. L. nagyon szereti hazáját, szereti a szolgálatát, mert csak így tudja el­képzelni az életet. T. őrnagy leül ágyának szélére. Beszélgetnek. Nagy a rendfokozat­­küljjnbség parancsnok és határőr kö­zött. Mégis fesztelen, barátságos, a közös erőfeszítések összekovácsolta viselkedés érzik beszédükön. Sok szülő, apa, testvér gondolata száll feléjük. Mi lesz a fiammal? Mi lesz a férjemmel? — sóhajtanak so­kan otthon. Kedves határőr bajtársak! Vigyáz­zatok rájuk, mentsétek meg őket, a hontalanság szörnyűségeitől, a gyö­­kértelenség kínlódásaitól. T. őrnagy és R. L. közlegény, és a sok más bajtárs ezért áldozza éjje­­lét-nappalát, ezer: küzd ott a Mura partján, a szülőföld végénél. Apja után ment, DE VISSZATÉRT Fusz Mária Beremenden született, ott is élt nem egészen 15 esztendős koráig. 1956 novemberéig. Az októberi esemé­nyek vihara, no meg a kalandvágy igen sok fiatalt elcsábított Beremendröl le. (A kilencvenegy visszatérő között tíz here.mendi volt.) — Barátnőimmel —■ meséli Fusz Mária — sokét beszéltünk arról, hogy jó lenne egy kicsit körül­nézni a világban. Megnézni, hogyan él­nek más emberek. Nekem különösen tetszett az ötlet, mert édesapám Nyu­­gat-Néme'országban él. engem pedig mostohaanyám nevel. így aztán egylf nap három barátnőmmel felkereked­tünk, átmentünk Jugoszláviába. Elhatá­roztam ott, hogy tovább megyek Nyu­­gat-Németországba, apám után .. . ■— Jugoszláviába eljutottunk — me­séli tovább —. de meglátni, megismerni a világot már nem sikerült. A napok teltek a táborban, de mi nem jutottunk tovább .Arra ugyan jó volt az Idő. hogy gondolkozhattam. El Is határoztam, hogy nem megyek tovább, hanem inkább visszatérek nevelőanyámhoz. A tábor­ban ugyan jól bántak velünk, de mégis csak jobb volt otthon. Sokszor megbán­tam — fejezi be —, hogy elhagytam otthonomat. De bízom abban, hogy ne­velőanyám megbecsát és szeretettel fo­gad . . . Még útlevéllel sem Az elmúlt év október elejér* rokoni látogatásra Jugoszláviába utazott Baranyi József kecskemé­ti gépkocsivezető. így nem tudta azt sem, mi játszódott le hazánk­ban október—november hónapban. Csak azoktól »értesült«, akik ka­landvágyból, s különböző okok miatt kiszöktek az országból. Hitt ezeknek. Elhitte a kiszökött »hazafiak« szavait, akik a becsü­­iqfces emberek üldözésével és a ha­zatértek internálótáborba való zárásával rémi tgették őt. Hitt ne­kik és nem tért haza, menedék­jogot kért ő is. — Nagyon sok különböző em­berrel kerültem össze — meséli. Olyanokkal, akik azzal dicseked­tek, hogy kommunistákat gyilkol­tak meg. Ezek a hősködések fel­nyitották szememet... Az a levél pedig, amelyet édesanvámtó! kaptam, végleg megerősítette bennem a hazatérés gondolatát... Olvasom a levelet. Egy sokat szenvedett, gyermeke után sóvár­­gó anya szeretete árad minden so­rából. »Fiacskám, gyere haza. Hi­szen akik úgy szöktek ki, azok közül is sokan visszajöttek és dol­goznak régi helyükön« — írta Ba­ranyi néni. Fia hallgatott a le­vélre. hallgatott szívére, amely visszahívta őt hazájába, otthoná­ba. édesanyjához... Együtt ülök a kis fülkében Ba­ranyi Józseffel, amikor vona­tunk átrobog a Mura-folyón... Magyar földre értünk ... Lekerül­nek a fejekről a sapkák, könny szökik elő nagyon sok fiatal sze­méből. Hazatértek... S az ünne­pélyes csendben mint fogadalom hangzik, Baranyi meghatott i aé­­rete: »soha, soha, még útlevélre)? sem hagyom el hazámat. Négyen „szerencsét“ próbáltak Az apa, K. János, mint fűtő dol­gozott hosszú évek óta. Keresete­­nem volt valami rózsás. Fia, ifj. K. János alkalmazottként keresett pár száz forintot, ebből élt a család, bi­zony nem valami fényesen ... Ott volt az anya, Katalin, a nagyobbik lány, aki a háztartásban segített, s Etel, aki pedig tanuló volt. Ezért, amikor látták, hogy ezrek és ezrek kerekednek fel, ők is elhatározták, hogy szerencsét próbálnak. Csak К.-né maradt itthon, a három gye­­■rek pedig ment az apával... A szerencse azonban csak nem akart rájuk mosolyogni. A hosszú hetek, amit a táborban töltöttek, megviselték mind a négyüket. Nem így képzelték. Azt hitték, hogy majd dolgozhatnak, s keresetükből küldhetnek haza is... Egymásután teltek a napok a hiába való vára­kozással. Sokat rágódtak, tépelőd­­tek. — Kevés volt az otthoni, de biztos — mondották egy napon — s elhatározták, hogy hazatérnek. El­határozták, hogy itthon j keresik meg inkább szerencséjüket. Bíznak abban, hogy nagyobb eredménnyel, mint eddig Murakeresztúr... Leszáll a vo­natról kilencvenegy hazatért ma­gyar, köztük ők négyen. »Megbilin­cselve sem tudnak bennünket innen többet elvinni« — mondják —, s hogy ezt így is érzik, látom sze­mükből, ahonnan örömkönnyeken csal ki a hazai táj látása ... MAGYARUL OLVASNI Csattog a vonat ke­reke ... ICat-kat... El­suhan a havas táj. Egy­hangúságát csak a ma­gánosán álló kopasz fák szakítják meg. Szinte mindennapos látvány utazáshoz szo­kott szemnek. Most mégis a kupé­ban ülők tekintete lá­zas izgalommal lesi az ablakok sávján feltűnő telefonpóznákat, a be­borított mezőket, a já­tékos-kicsinynek tűnő házakat. Dombos János ül mellettem egy ideges, vékonykezű, sovány, szemüveges fiatalem­ber. Nem dől hátra kényelmet keresve az ülésen, nem — az is­tennek se tudna most elővenni könyvet, la­pozni, olvasni. Most oda kell figyelni a vo­nat zakatolására, az ablakra, a fészkelődö úti társakra. Felemeli kezét, ko­pott kabátja nagyot lebben, s úgy fordul fe­lém. — Nem, magam sem tudom, miért jöttem át. Tudja, elkapja az em­bert valami és megy, megy. Nem becsülték meg itthon munkáját? Rossz dolga volt? ... Lehunyja szemét és tettét szaggató, átkos önmarcangolással felel. — Tanácstag voltam. Megvolt a rendes meg­élhetésem, én nem is tudom... Rohan a vonat, ár­nyék kúszik be ae ab­lakon. Pitt-patt, resz­ket a híd, s átkígyó­zunk a Mura-folyón. Feltűnik az állomás épülete. Az ablakon a másik kupéból egy bor­zas, feketehajú fiatal­ember hajol ki és át­kiabálja nekünk. — Gyerekek!... Ma­gyarul lehet elolvasni az állomás nevét.... magyarul! Dombos János is ar­ra néz, a zöld, dombo­rú betűkre. Murakeresztúr. Elfordul, hogy ne is lássam, leveszi szem­üvegét és piszkos zseb­kendőjével remegő ke­zekkel törli, törli, tö­­rölgeti... Hófény csillag az üvegen? Pára, vagy könny?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom