Somogyország, 1957. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1957-02-03 / 28. szám

Vasárnap, 1957. február S. SOMOGUORSEÄG 5 Hogyan válhat belterjessé, jövedelmezővé, fejlett árutermelővé a jákói üzemegység ? Virágzó, magas terméshozamú, fej­lett állattenyésztési szinten álló mezőgazdaságot akarunk teremteni. Elégítse ki a belső fogyasztást, az ipar nyersanyagszükségletét és jus­son világhímevű mezőgazdasági ter­mékeinkből külföldre is. Virágozzék a mezőgazdaság minden ága szo­cialista és egyéni szektor egyaránt. Ez országos érdek. Mindenesetre elő­re lehet látni, hogy helyes gazdaság­­politikával, megfelelő szakirányítás­sal a fejlődésben elsősorban a nagy­­üzeroi állami gazdaságók diktálják majd az iramot. Meg kell érteni azt igazi mintagazdaságokat,őáp—ü-t„a is, hogy az egyéni parasztok nem a szépen hangzó szavak, hanem a va­lódi eredmények után látnak majd példát az állami gazdaságokban. Mert valljuk meg őszintén, hogy kö­zülük sokban nem láthat még ilyent a parasztság. A nagyüzem, az egy­­tagban lévő föld még nem üdvözít, még akkor sem, ha korszerű, nagy­teljesítményű gépek vannak hozzá. A Kutasi Állami Gazdaság egyik 1600 hold kiterjedésű üzemegysége Jákóban és a hozzátartozó 6—8 kilo­méteres körzetben lévő négy község határában terül el. 1699 hold föld — 26 tábla — alkalmas nagyüzemi gazdálko­dásra. Homoktalaja a burgonya, a rozs, fehérhere, nyúlszapuka, csillagfürt hazája. Kiválóan al­kalmas a gyümölcs, alma, szilva termesztésére. Tábláin alkalmaz­hatók a legkülönfélébb talajmű­velő gépek. igen, ezek a lehetőségek, de hogyan élnek velük? iFa Istvánnal, az üzemegység veze- Ajével, a szakma kiváló ismerőjével Beszélgettünk. Elismert tény, hogy az állami gazdaságok léte népi rendsze­rünk nagyszerű szocialista vívmánya, vagyonuk egész népünk vagyona. Az sem tagadható, hogy megalakulása, 1948 óta évről-évre nagy lépést tett előre a jákói üzemegység is. Ám most ne ezt, inkább azt taglaljuk: a lehetőségekhez mérten mennyire előbbre állna, mennyivel több ter­ményt, terméket bocsájthatna az or­szág rende’kezésére, ha fejlődését nem gátolják különböző helytelen és káros intézkedések. — Igaz, hogy az elmúlt években kétkézzel tömte az állam pénzzel a gazdaságokat, de ép­pen az önálló gazdálkodás, az irányí­tásért való személyes felelősség hiá­nyában ez a pénz gyakran nem té­rült vissza az állam kasszájába. Az instruktorok, bankellenőrök se azt kutatták kiszállásukkor: van-e ter­melési jövedelem a kifizetett bérek mögött, csak az volt a fontos, ne le­gyen bércsalás, sikkasztás. Ennek velejárója volt a túlzott centralizmus. Nem az üzemegység vezetői, a helyi adottságokat jól ismerő szakemberek határozták meg, mit vessenek, ho­gyan gazdálkodjanak, a központban döntötték el ezt is — mondja Fa elv­társ. A legfontosabb teendő a földeken végbemenő talajpusztulás — ter­­mőerőcsökkenés — megállítása. Áz üzemegységben vannak táblák, amelyek 12—15 éve nem láttak is­tállótrágyát, holott köztudomású, hogy a homoktalaj legalább három­­évenként kívánja az istállótrágyát. E veszély következményei az ala­csony termésátlagokban mutatkoz­nak. Tavaly például 6.80 mázsával fizetett a búza, még ennél is rosz­­szabbul a rozs, amely pedig a homo­kot tekinti hazájának. (Rendes kö­rülmények között 10—15 mázsa ter­més is elérhető ezen a vidéken.) A tennivaló maga magát kínál­ja: a külterjes viszonyokról át kell térni a belterjes gazdálko­dásra, vagyis igen nagy gondot kell fordí­tani az állattenyésztésre, hogy le­gyen elegendő istállótrágya, mert enélkül magasabb termésátlagot, jö­vedelmezőséget várni- nem egyéb, mint ábrándozás. Nem nehéz meg­érteni, hogy nem mindegy, ha egy holdról 7 mázsát, vagy kétszeresét, 14 mázsát hoznak-e le. Világos, hogy a jó talajerőben lévő földbe vetett nagyobb termést hozó gabonára ki­sebb az önköltség, mint az elhanya­golt földbe vetettre. Évtizedes elma­radottságot kell tehát helyrehozni. Egy év erre azonban nem elegendő. A jákói üzemegységnek ahhoz, hogy három éven belül minden földjébe kerüljön humuszpótló, évente leg­alább 533 holdat kellene trágyázni. Ehhez 800 vagon — 800 darab szá­mosállattól származó egy évi — is­tállótrágya szükséges. De mit csinál­jon akkor, ha ennek csak alig egy­­hatodával rendelkezik jelenleg? És elegendő istálló sincs, hiszen össze­sen 150 állatot tudnak istállóban el­helyezni. Először tehát istállókat kell építeni — még ha költséges is, mert enélkül semmit se lehet kezdeni —, aztán rá kell térni a marhahízlalás­­ra. A tehenészet itt nem kifizetődő üzemág, mert a teheneknek szükséges fehérjetartalmú pillangósok nem te­remnek meg. Nagy lehetőség kínál­kozik a mangalica sertéstenyésztés fejlesztésére, szaporítására. Az is­tállótrágyát pótolni lehet keserű csillagfürt zöldtrágyával. Bővíteni lehetne a burgonya termőterületet. Nagyon megérné, hogy ha a közel­ben valahol szeszgyárat létesítené­nek, az ebből származó szeszmoslék kiváló takarmány lenne a hízómar­háknak. A tavasszal már hozzáfog­nak 190 hold gyümölcsös telepítésé­hez. Természetesen a gazdasági, termelési, jövedel­mezőségi i érdeknek találkozni kell a munkások érdekével. S ide kívánkozik, hogy az üzemegy­ség vezetői vegyék igazán meggon­dolás alá a munkások jó ötleteit, ke­ressék a módját annak, hogy a föl­deket mintaszerűen megmunkálják. Ha sok a föld, s nem kapnak elegen­dő munkaerőt — nem veszt, hanem nyer az állam azzal, ha a munkaerő­vel megbirkózni nem tudó földből bérbe, vagy részesművelésre adnak egyénieknek. Talán érdemes volna meghallgatni Gulyás István és a többiek szavát: ne kössék magukat a vezetők mindenáron a felső szempontok­hoz, ha úgy látják, hogy ez előnytelen a gazdaság számára. Ezt is jelenti az önállóság. Az üzemegység a burgonyát ré­szesművelésre akarja kiadni. A dol­gozók harmadából szívesen kiven­nék, a gazdaság viszont köti magát a régi sikertelen módhoz, ezt pedig a dolgozók nem fogadják el. A gaz­daság dolgozói régóta fájlalják azt is, hogy kevés illetményföldet kap­nak, noha éveken keresztül látták, miként maradtak száz holdak meg­­műveletlenül, ugyanakkor nekik »népgazdasági érdekre« való hivat­kozással nem adtak pár száz ölnyi földdel többet. Érdemes megemlíte­ni, hogy az uradalomban egy hold kukoricaföldet ingyenes megműve­léssel, egy hold rétet, 400 öl kert­földet kapott minden kommenciós cseléd. Meg lehetne vizsgálni, nem emelhető-e az egyes családoknak adandó 600—1200 négyszögölnyi il­letmény föld. Érdekeltebbé kell ten­ni anyagilag is a dolgozókat az ál­lami gazdaságokban. A fő cél: a ter­méshozamok, a jövedelmezőség nö­velése, a mezőgazdaság felvirágozta­tása legyen minden lépésüknél. hoz. Mehetünk, Pali — válaszolt csen­desen Vajda. Az asszony könyöroy­­ve lépett a férje elé. — Az Isten szerelmére, mit akar­tok ti? Hiszen ti nemcsak öregek vagytok, hanem betegek is. A szí­ved Pali, hiszen jól tudod, te nem bírod ai)fűzet, a nagy hőséget. Ma­radjatok az Istenért. A fiú is beleszólt: — Édesapám! Hiszen maga nyug­díjas. Varga József ÍclLillL hétköznap. Kaposfő, 1957. január 31. GYORSAN TISZTUL A SZÜR­KESÉG... Kelet felől sárgás fény­csóva tör át a cafatos ködfüggönyön. Ezüstösen csillog a kertek fehér köntöse s a házak hósüvege. Lassan könnyezni kezdenek az ereszek alján csüngő jégcsapok. Az éjszakai méla csendet eleven zsibongás váltatta fel. Egy falusi hétköznap szokásos zaja, zsongása, élete indult meg is­mét. Az utcán és az udvarokon em­berek sürgölődnek. A jószágok ete­tése, itatása a legsürgősebb dolga ilyenkor a parasztembernek. Az egyik udvaron már meri a vizet a gazda a vályúba, s két szép rengő­­tőgyű tehén hajol a vályú fölé. Az egyik elnyújtva bőg, s megiramodik az istálló felé: borjához siet. A szom­szédban a gazdasszony kukoricát szór a rikácsoló baromfihadnak. Egy másik ház kapuján menyecske siet ki az utcára, két kezében tejeskan­nákat cipel, nyilván a tejcsamokba megy ... Alig ér a harmadik házhoz, amikor egy borzas szőrű eb ráacsar­­kodik, mire a menyecske megszapo­­rázza lépteit. Mikor már jól tova jut, hátratekint, nem követi-e a ku­tya, amelyik még mindig erősen csa­hol. De nem. Az egyik szánt ugatja, amely érett istállótrágyával terhel­ve száguld a két fürgemozgású pej ló nyomában. A téli reggel zajába egyszerre belehasít a falu kis állomásához kö­zeledő vonat éles füttye. De aztán ismét az előbbi zene... Vagy vala­mivel élénkebb ... egy csapat gye­rek nagy zsivajjal tapossa a piszkos útszéli havat: az iskola felé tarta­nak. A vasútállomás felől jön a levél­kézbesítő, aiki néhány peryre betér a postahivatalba, s aztán ismét az utcán van. Viszi a friss postát, a le­velet, újságot a házakhoz. A föld­művesszövetkezet boltjánál hirtelen megáll, gondol egyet s benyit az üz­lethelyiségbe, hátha időzik itt olyan, akinek a címére van a táskájában valami posta... A pult előtt vagy tízen állnak s Túri József kiszolgálónak van mit tennie. Azért jut ideje arra is, hogy egy-két kedves, tréfás szót váltson a vevőkkel. És a tréfás szavak mögött néha igen komoly dolgok rejtőznek. Csak azon veszi magát észre a vá­sárló, hogy a boltos »-megagitálta«. •Mert ember legyen a talpán, aki a még mindig égő vásárlási lázban igazságosan, a lehető legjobban ki­elégíti a vevők áruigényeit. Túri Jó­zsef azonban érti a dolgát. Egy fia­talember öt doboz mosóport kér. Tú­ri rámosolyog, azt mondja: -— Mi­nek magának egyszerre ilyen sok mosópor? — Hát, mert, hogy legyen otthon... — Igazad van, fiam, te fiatal vagy, egészséges, hát eregy te. — Én, én nem megyek! Én nem leszek sztrájktörő. — Gyerünk, Imre — szólt Gács pajtásának és elindultak. Sietve haladtak át a néptelen kes- Iceny utcákon. Egyenesen Vajda la­kására igyekeztek. 0 is munkaru­hát öltött, élelmet vett magához, s indultak ki az állomásra. Az állo­más körül ólálkodtak néhányan, fiatalabb férfiak, nők, de idősebbek is. — Hová, Pali bátyám? — szólítot­ta meg Gácsot egy nyurga vasutas. Gács nem felelt. — Hej, hová? — Kiáltották felé­jük többen is. NEM VÁLASZOLTAK, mentek a vagonok felé. Ahogy tíz nappal ez­előtt a sztrájk beálltával a munká­sok otthagyták a mozdonyokat, va­gonokat, most is minden úgy állt a régi helyén. A legelső vonat volt a leghosszabb. Rogyásig tele csillo­gó fekete szénnel. Erre szálltak fel. Gács a kazánfülkébe sietett, le­tette batyuját, vette a lapátot és a kazánból kikotorta a salakot. Aztán befűtött. Ez idő alatt Vajda öreg szakértő szem,eivel körülvizsgálta a mozdonyt, kerekeket, nincs-e rajtuk valami baj. De semmi hibát nem fedezett fel. Az emberek már oda­szivárogtak köréjük. Egyesek kiabálni kezdtek: — Mit csinálnak itt maguk? Hát Mehetünk, Imre — szólt Vajda- nem tudják, hogy sztrájk van! Baj lesz ebből, hé ! De ők oda se hederítettek. Végez­ték dolgukat. Gács Pál fűtött, hányta, lapátolta a szenet a kazán­ba. Vakító lánggal lobogott a tűz. Gács öreg szeme benedvesedett az erős fénytől. Kabátja kormos ujjá­­val letörölte könnyeit és homloká­ról a kigyöngyözött verejtéket. Az öreg fűtő hamar kiizadt. Rég elszo­kott a munkától, öt éve nem dol­gozott már. És gyenge volt, beteges. Testén patakzott a verejték. De a lelke tele volt fiatalos lendülettel, acélos akarattal. Hányta a szenet, mint hajdan, fiatalabb korában. Szédülést, szívszúrást most nem ér­zett. Sem az örökös zúgást a fejé­ben. Talán a heves munkától, vagy a prüszkölő mozdony zajától. — Kész vagy-e hékás? — kiáltott a mozdonyvezetőhöz. — Kész, indulhatunk — válaszol­ta amaz a régi megszokott, félig hivatalos hangon. Remegve, fújtatva, verejtékezve megindult a vasparipa. Az odacső­­dült emberek csak nem hagyták abba a kiabálást: — Sztrájktörők! Hazaárulók! Csúnya szavak jégesője zúdult feléjük. Kövek, széndarabok is vá­gódtak a kazánhoz, az ablak be­törött. De a vonat már száguldott. Már-már elhagyták az állomást, a várost, sebesen vágtatott a mozdony a csillagfényes éjszakában. A kazán­tűz fénye mellett a két öreg vas­utas boldogan összekacsintott. A kanyarulatnál Gács Pál visszané­zett, vajon akadt-e követőjük, nem tért-e észhez egyik-másik? De sem füst, se fény nem látszott sehol. Csend volt, csak a vonatkerekek csattogtak, énekeltek. Vajda is szokása szerint rágyúj­tott régi kedvenc dalára: Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára, Kanizsáról, Kanizsáról Pest-Budára. .. Elöl ül a masiniszta, Ki a gőzöst igazítja. Számításuk szerint valahol Pest felé jártak, amikor távoli fegyver­ropogást, géppuska-tűzet, ágyulövé­­seket hallottak. Kinéztek a vész­vemhes novemberi éjszakába. De a végtelen sötétség mindent eltakart szemük elől. Budapesten szívesen fogadták őket, hisz kellett, a szén, nagyon kellett, jobban mint a falat kenyér. A MÁSODIK FORDULÓNÁL az út közepe táján Gács Pál nehéznek érezte a lapátot, mocskos, izzadt sapkáját is letette, mert azt is sú­lyosnak érezte. De csak dolgozott tovább, a társának nem is szólt. Foghíjas száját összeszorította, hányta a szenet. Fütött, mert jól tudta, hogy ott fenn az ország szí­vében dideregnek a gyerekek, va­cognak a betegek. Dolgozott, hogy el ne sötétedjen a város, mert az most nagy baj lenne... Azért, hogy egyre nehezebb neki a lapát, azért, hogy ő szédül, rosszul érzi magát, nem állhat meg a vonat. A tört ab­lakhoz lépett, friss levegőt szívott. Ez jól esett neki. Kint szemerkélt az eső, nyirkos sötét volt, csak a sziporkák szálltak fényesen, mint mérges tűz-bogarak. A harmadik fordulónál már meg­virradt, mire hazatértek. Vajda le­állította a mozdonyt és leugrott. — Hékás, gyere már, itthon va­gyunk! — Gács nem válaszolt. Vaj­da újra szólt, majd rosszat sejtve felkapaszkodott és belebotlott az előtte fekvő emberbe. Gács kis idő­vel ezelőtt elszédült és összeesett. Most halkan nyöszörögve, nehezen lélegzett. Vajda ölébevette barátját, s minden erejét megfeszítve sietett vele haza. A fiú és az öregasszony otthon voltak. Az öregasszony halálsápad­­tan meredt rájuk. — Ja-aj! Szent atyám, mi van vele?! Vajda a beteget az ágyra fek­tette. — Vizet... — Te pedig, János, ro­hanj orvosért. A fin elsietett. — Ajjaj! Megmondtam én — si­ránkozott az öregasszony. — Meg­mondtam, hogy nem bírja. Evőka­nálba orvosságot, szívcseppeket csepegtetett és a könnyei is bele hullottak, melyek épp oly keserűek voltak, mint az orvosság. Tejet is adott a betegnek. Kis idő múlva Gács Pál megszólalt. Alig hallható, nyöszörgés volt a szava, szeme fá­tyolos. Hol vagyok? — Jó helyen Pali, otthon — vála­szolta Vajda. — A sapkámat a fejemről vedd le, mert nyom. — Levettük már — siránkozott az öregasszony. Nemsokára benyitott az orvos. Cingár, gyorsmozgású ember, meg­törölte nedves szemüvegét, és a be­teghez lépett. Pulzusát fogta s az arcába nézett s alig láthatóan meg­csóválta a fejét. A beteg szívveré­sét hallgatta. Többféle orvosságot írt s elrendelte, hogy teljes csend legyen a beteg körül. Megígérte, hogy egy óra múlva visszajön. De remény nem tükröződött az orvos tekintetéből. Gács Pál két nap múlva meghalt. A család és még szép számmal idős és fiatal vasutasok és más kör­nyékbeliek, az öreg fűtő tisztelői, ki­kísérték a temetőbe. Néma, papnél­küli, búcsúztató beszéd nélküli te­metés volt ez. Gács Pál régi kí­vánsága szerint. A TEMETÉS UTÁN János, a test­ben és lélekben összetört két öreg­gel, édesanyjával és Vargával a karján hazaballagott. Otthon leve­tette fekete ünneplőjét. Magára öl­tötte munkásruháját. Lelkében fájó bűntudattal kisietett az állomásra és munkába állt. A vasutasok közül jónéhányan követték János példáját. — De hiszen lesz a jövő héten is, s akkor is kap majd... — És ha nem lesz? — Nézzen, ha másnak is ötösével adtam volna, akkor magának már nem jutna... — No jó, hát akkor adjon egy do­bozzal, hogy más is vehessen. S mindenkinek ád, akinek szüksé­ge van mosóporra, de felhalmozni senkinek sem enged. Hasonlóan csi­nál a cigarettával j is. De rpint. Túri József mondja, nirics is egyéb cikk­ből hiánya, mint zománcos edényből. Ha azonban sikerül elmennie Bony­­hádra, akkor onnan hoz zománcos edényt. Egy idősebb férfi aziránt ér­deklődik, hogy a pátika nyitva van-e. No, nézzük meg. Elkísérem a kis falusi gyógyszertárba, amely igen csinos és tiszta, s a patikus, László Viktor igen udvarias. Gyorsan ki­szolgálja az öreg bácsit, s közben elmondja, hogy Kariion kívül szinte minden orvosság megtalálható itt. De ezt a gyógyszert is pótolni tudja por­keverékkel. Megtudjuk, hogy László Viktor Várdáról jár ide dolgozni, s délután négykor lezár, hogy elérje a vonatot. No, már most mi lesz, ha négy óra után kell valakinek orvos­ság? itt lakik a szomszédban a kör­orvos — mondja 4 ez a patikaláda az övé — mutat egy nagy faládára. Éppen most egészítem ki tartalmá­nak hiányát. Van ebben mindenféle orvosság, s ebből kaphatnak a bete­gek az orvosnál, amikor a gyógyszer­­tár zárva van. Innen is megnyugodva köszönök el: rendjén megy a munka. NÉZZÜNK BE MOST MÄR A TANÄCSHÄZBA IS. Mi újság, hogy dolgoznak itt? — Most már rendjén megy az élet itt is — mondja Sárdi József vb-elnök. — Három hónapig, az ok­tóberi zűrzavar után még adót sem fizettek a gazdák. De most már jön­nek, törlesztik adótartozásukat. Jó, hogy az újság is megírta, hogy ez­után is kell adót fizetni. És hogy mennyire nagy az emberek életked­ve, mutatja az is, hogy egyre többen vásárolnak földet... Az utóbbi idő­ben vagy 15—20 gazda vett földet. László János 2 holdat, Műdig Jó­zsef fél holdat vett. Mennyiért kel £1 a föld? Ki hogy tud megegyezni... A házhelyeket igen megfizetik ... Elharapja a szót az elnök, mert egy fiatal asszony lépett _ be az aj­tón s őhozzá fordult. — Elnök kartárs, kérem — mond­ja síró hangon Tóth Andrásné —, en már közel egy éve, hogy kértem a maguk segítségét... Az a helyzet, hogy hatodmagunkkal lakunk egy kis szobában, s még | konyhánk sincs. A másik szobánkban van egy lakó, akinek a tanács útján már egy éve fölmondtunk, mert szükség volna ar­ra a szobára is. Meg aztán renovál­tatok is kellene, merj: már ránk sza­kad, de ő nem hajlandó még most sem elköltözni tőlünk ... — Ismerem ezt az ügyet — mondja Sárdi József — és tudom, hogy ma­guknak igazuk van. Még ma fel fog­juk szólítani... vagyis felmondunk neki. Mert valóban rendbe kell hozni sürgősen azt az épületet, nehogy szétomoljon. Szóval keresünk meg­oldást ... nem kell azért úgy elke­seredni, i .11 T. A fiatalasszony megkönnyebbülve köszön el. Alig hogy becsukja maga mögött az ajtót, egy újabb »-fél« nyit be. Schmidt Istvánnak hívják, most költözött ide szüleihez Sellyéről, Ba­ranya megyéből, mert feloszlott a tsz, amelyikben dolgozott. Aziránt érdeklődik, hogy van-e Kaposfőe MSZMP-szervezet, mert be akar je­lentkezni abba. — Van... eddig öten vagyunk a pártszervezetben, maga lesz a ha» todik. — Aztán szeretnék majd a párt­­szervezettől valami munkát kapni... mert én már megszoktam, hogy párt­munkát végezzek. — Rendben van, majd ezt megbe­széljük a taggyűlésen. Schmidt István egyetértőén kezet szorít az elnökkel, s elmegy. Dél felé jár az idő. Sárdi elvtárs borostás állát dörzsölgeti, s ekkor belép, aki­re e pillanatban gondolt, a borbély, Ruppert Péter. Gyorsan kiakasztja nyakából a szíjra fűzött táskát, az­tán munkához lát. Siet, mert még so­kan várják. Vagy 70 házi vendége van. Milyen jó a kaposfői gazdák­nak: helyükbe jár a borbély!., DELET HARANGOZNAK. Most egy kis időre elcsendesül az utca... S délután ismét a hétköznapi munka zaja tölti be a falut, míg csak be nem vonja az esti szürkület SZŰCS FERENC

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom