Somogyi Néplap, 1956. augusztus (13. évfolyam, 180-205. szám)

1956-08-12 / 190. szám

Vasárnap, 1956. augusztus 12. SOMOGYI .NÉPLAP 7 HUNyADI JANOS (ÜatálÓHO-U 500. éufocdulá\áca) r Pénteken este Hunyadi János, nemzetünk történel­mének, egyik legjelentősebb alakja halála 500. évfor­dulójának előestéjén rendezték meg Kaposvárott a színházban a Hunyadi-emlékünnepséget. Az esti em­lékünnepélyt megelőzően az évforduló alkalmából ki­tűzött Hunyadi emlékserlegért kerékpáros és motor- kerékpáros versenyt rendeztek nagyszámú részvevővel és érdeklődővel. Az ünnepség megkezdése előtt a Hely­Nem írom pennával, Fekete tentával, De szablyám élivei Ellenségem vérivel, Az én örök híremet... őrség dísz-százada vonult fel, majd a honvéd-zenekar térzenét adott a színház előtt. A színházban körülbelül hatszázan vettek részt a Hazafias Népfront által ren­dezett ünnepségen, amelyet a Himnusszal nyitottak meg, majd Marties Pál ezredes elvtárs megnyitója után Sza­bó Gyula elvtárs, a Hazafias Népfront Városi Bizottsá­gának elnöke tartott ünnepi beszédet. Az alábbiakban kivonatosan ismertetjük az elhangzott emlékbeszédet. — idézzük most a kan- geniáilis török verő utód, a költő Zrínyi verssorait, amikor a! középkor vi­lágméretekben is legna­gyobb magyar hadvezé­rének, Hunyadi János halálának félévezredes évfordulójára emléke- ziteiík. Az ő ►►örök híre« volt az erőforrása a későbbi századok nehéz harcai­nak török ellen, német ■sülien egyaránt. A költő Zrínyi Hunyadi nevét ajánlja a «-török áfium ellen való orvosságkén ti­kára magyarjainak mondván: «De miért kell­jen elvesznünk avagy kétségben esnünk, míg csontjainkban velő, ere­inkben vér lehet, mig karunkban kopját, mar­kunkban szablyát szorít­hatunk? Nkiesen-e Is­tennek hatalmában Hu­nyadi győzelmeit ke- .zünkben újonnan meg- viráigoztatni?« Cl. Rákóczi Ferenc is Hunyadit hősnek és mél­tónak tartja arra, hogy nevét és dicsőségét min- -den század csodálja. A 48-as magyar sza­badságharc naigy forra­dalmár költője, Petőfi -Sándor, szeretett vezéré­ihez, Bemhez hasonlította. Amikor Bem serege Vaj- dábunyad várához ért, a költő képzeletében iroesgif jodták az ódon fa­iak, életre keltek a kö­vek, mert az új vezérben .a régit ismerték fel A reneszánsz az emberiség egyik nagy korszaka s egyben ez a háttere annak a hatalmas történel­mi színjátéknak is, amelyben olyan tragikusan hősi szerep jut a magyar .népnek, amelynek sűrűjéből kivirág­zik a Hunyadi-család, amely János­ban, a hadvezérben és kormányzó­ban néhány évtized alatt magyar em­bernél soha nem látott magasságot ér el. Köré a magyar nép s a déli és keleti szomszédnépek színes legendá­kat szőttek. Mindez azonban csak .azt bizonyítja, milyen mélyen gyöke­rezett Hunyadi szeretete a magyar és ■a keleteurópai népek, későbben ma­gyar nemzetiségek szívében is. Az egykorú oklevelek és krónikák sze­rint a XV. század elején Havaselvé­ről költözött magyar földre két test­vérével és nagybátyjával együtt a jobbára kun, tatár, délszláv szárma­zású román bojárok közül való apja. Hunyadi János az okiratok szerint 1407 körül született. Apja később Zsigmond király udvari toborzótiszt- je volt. Hunyadi katonának nevelkedett, familiáris tesztként több nagyúr kí­séretében megfordult, Zsigmond kí­séretében is járt Itáliában, majd, 1436—1438 közt ugyancsak a király 'kíséretében Csehországban tartózko­dott. 1439-ben toborzótisztként került a déli frontra. «A török torkában fek­vő« orsovakörnyéki várakat kellett védelmeznie. A délvidéki harcokban, a pusztítók ■ellen vívott mindennapos élet-halál­küzdelemben formálódott ki Hunya­di legjellemzőbb vonása, mely to­ronymagasan emeli osztálya tagjai fölé: lángoló hazaszeretete. Levelei­ből árad az indulat, amikor a török ■pusztításairól, a felgyújtott falvak lángjáról, a rabságba hurcolt embe­rek kínjairól, az otthonmaradtak át­kairól ír. Ounyadi, mint katona és hadve- zér s mint államférfi tudatá­ban volt annak, hogy a török rabló­állam alapos hadi szervezettségével csak hasonló szervezettséggel lehet ■eredményes harcot folytatni. Az or­szág báróira — ezt tapasztalásból tudta — ebben a szándékában sem támaszkodhatik. Tudvalevő, hogy hí­res «hosszúhadjáratófcan« is a főurak közül csupán egy Pálóczi, egy Czu- dar, egy Marczali támogatták. Igen hálás és szükséges feladatnak látszik annak felkutatása, hogy a Somogy megyei bárók miképpen tá­mogatták Hunyadit, aki a megyében is rendelkezett földbirtokkal. De en­nél is érdekesebb és jelentősebb fel­feladatot jelentene annak kiderítése, hogy a somogyi nép, az egyszerű jebbágyparasztság milyen mértékben vett részt Hunyadi harcaiban. En­nek az igen fontos körülménynek a tisztázását tekintsék megyebeli törté­nészeink egyik legsürgősebb felada­tuknak! A múltban kiadott megyei monográfiák igen szűkszavúan, vagy éppenséggel sehogyan sem válaszol­nak ezekre a kérdésekre. A Csánki- féle nagy monográfia is csupán arról tesz említést, hogy a nándorfehér­vári ütközetre mozgósító Hunyadi mellé álló kevés főuraink között ta­láljuk a varmegyében birtokos Ka­nizsai Lászlót és Rozgonyi Rajnáidat is. Már Marczali János, Somogy és Zala vármegyék akkori főispánja, nem mozdult ki marcali várából, no­ha figyelemmel kísérte Hunyadi ha­dainak mozdulatait. Az előbb emlí­tettek «segítsége« is azonban a való­ságban a semmivel volt egyenlő, mi­vel az egykorú krónikák szerint a. Hunyadi-párt főúri hívei, Rozgonyi Sebestyén és Kanizsai László is csak a csata végeztével tűntek elő csapa­taikkal. A somogyiak Hunyadi melletti ki­állásának szépirodalmi téren a múlt század második felében elhunyt s el­feledett Somogy megyei írónő, Thul- mon Jozefa állít megható emléket egyik elbeszélésében, melynek férfi főhőse, Igali Űzd részt vett és hősi halált halt a gyászos kimenetelű várnai csatában. A főurak hazafiatlan magatartását azonban hatalmas erővei ellensúlyoz­ta a nép. A hosszú hadjárathoz — Callimachos krónikája szerint — igen nagy számban jöttek önkéntesek: «csehek, lengyelek s más nemzetbe­liek«, de Boní'ini szerint távolabbi országok szülöttei, németek és fran­ciák is. A felkelők számát utóbb szerbek bosnyákok, havasalföldiek, majd bolgárok és albánok gyarapí­tották. A török sereg, melyhez hasonló sem számra, sem felszerelésre nem járt még Európa földjén, 1456- ban Magyarország, Becs, Itália meg­hódítására készült. Támadásait Belg- rád — régiesen Nándorfehérvár — fogta fel. A várat Hunyadi katonái védelmezték, elenyésző kisebbségben a török roppant tömegeihez képest. Az ostromlott várnál az egy macsói bán kivételével egy báró, egy főpap, egy nemes sem jelent meg. De meg­jelentek a népfelkelők ezrei. Mint hajdan, Mezid bég betörésekor, a nép tömegei fogtak fegyvert megtá­madott hazájuk védelmére. Csakhogy most országosan; mesteremberek, fa­lusi papok, vándordiákok, kolduló­diákok, koldulóbarátck vezetésével — «szántóvetők, földművesek, kapá­sok« mesterségük eszközeivel, füty­kösökkel és parittyákkal, katonai gyakorlat nélkül, de azzal a nagy el­határozással, hogy ezt a földet, me­lyen élnek, nem engedik elpusztítani, testvéreiket nem engedik rabságba hurcoltatni. Ez az elhatározás Belg­rad alatt. Hunyadi hadvezéri irányí­tásával, 1456. július 21—22-én közép­kori történetünk legdicsőbb győzel­mét eredményezte. Július 22-e éjje­len a fél Európa hódoltatására indult török sereg szétverve, poggyászát és hadiszereit visszahagyva, pánikban menekült a földig rontott várfalak alól — a hazájukat védő népfelkelők elől. Török még így megverve nem volt, — írta Hunyadi azonnal a győzelem után. Az óriási győzelem eredményeit azonban kihasználni már nem tudta, mert. három héttel élete legnagyobb diadala után, 1456. augusztus 11-én Zimonyban elhunyt. "[LTa lehull a lepel a magyar nép hálás megemlékezését hirde­tő pécsi Hunyadi-szoborról. Az egy- ker együtt harcoló népeknek ma bé­kés, közös célokért küzdő fiai velünk együtt meghatottan tekintenek fel az érclovasra, lélekben mélyen átérez­ve e hősi élet egyik legnagyobb ta­nulságát: összefogással legyőzhető a legnagyobb ellenség is, s az áldozatos hazaszeretet megtenni a maga édes gyümölcseit: a győzelmet, a szabad­ságot s a boldog holnapok zálogát: a békét! BERLIOZ:-INDULÓ »Életem legszebb melódiája«— ezen a címen tart előadást 13-án színházunkban a Filharmónia, s az utolsó szám koronázza meg a mű­sort: Berlioz Rákóczi-indulója. Ez a zenedarab, bármily sokszor is halljuk, megdobogtatja szívünket. Igazán nem túlzás, ha a legszebb melódiák közé soroljuk. Tüzes ritmusával a szabadság szimbólu­mává lett. Nem csoda, hogy a szabadságharc leverése után betiltot­ták, előadóit üldözték. Dallama a kuruc korban keletkezett, szerzője ismeretlen. Sokan Bihari János híres cigányprímást tartják, szerzőjének, de ő valószí­nűleg csak az induló különböző részeit olvasztotta szerves egésszé. Erre a munkára hívták fel a híres francia zeneszerző, Berlioz fi­gyelmét, aki az indulót meghangszerelte nagy zenekarra. Munkája olyan zseniálisan sikerült, hogy ebben a formájában a Rákóczi in­dulót tartják az indulók legszebbikének. Berlioz Hector (1803—1869) a franciák egyik legnagyobb zene­szerzője. Zenekari hangszerelő ké szségével magasan kortársai fölé emelkedett. Sok nép dallamait ismerte meg. Bejárta Német­országot, Oroszországot, Ausztriát, és ezidőben került, 1846-ban ha­zánkba is. Ekkor írta a Rákóczi-indulót. Ennek a műnek a születéséről még a Szabolcsi—Tóth-féle zenei lexikon is tévedésben van, amikor a mű inspirátorának Erkel Ferencet tartja. Nem lesz érdektelen, ha a mű születéséről meghallgatjuk a legilletékesebbet: Hector Ber- lioz-t. Útjáról és a Rákóczi-induló megalkotásáról ír egy Párizsban élő barátjához a következőkben: »Egy bécsi zenekedvelő, aki na­gyon jól is Merte úticélom országá­nak szokásait, néhány nappal előbb, régi dallamokat tartalmazó kötet­tel a kezében látogatott meg. Ha tetszeni akar a magyaroknak — mondotta —. írjon darabot vala­melyik nemzeti témájukra. El lesz­nek ragadtatva és ha visszatér majd ide, elújságolja elien- (vivat)- jeiket és tapsaikat. Íme, itt egy gyűjtemény, csak választania kell belőle. Követtem a tanácsot és a Rákóczy-témát választottam. Erre írtam azt a nagy indulót, amelyet ön is ismer. Alighogy meghirdették Pesthen az új hony zenedarabot, a nemzeti képzelőerő erjedni kezdett. Egy­mástól tudakolták, vajon hogyan dolgoztam fel ezt a híres és mond­hatni megszentelt témát, amely any- nyi év óta megdobogtatja a magyar szíveket és megittasítja a szabad­ság és a dicsőség iránti lelkesedés­sel. Sőt, e kérdés körül bizonyos aggodalom is észlelhető volt. Szent­ségtöréstől tartottak .. . Megvallom ez a kételkedés távolról sem bán­tott, sőt csodálatomat váltotta ki. Egyébként a gyanú nagyon is indo­kolt volt, hiszen egész tömeg szá­nalmas egyveleg és átírás gyaláz- ta meg e minden tiszteletet megér­demlő dallamokat. Az is lehetséges, hogy több magyar zenekedvelő ta­núja volt Párizsban, hogy milyen barbár kegyetlenséggel vonszoljuk nemzeti ünnepeinken a zenei csa­tornákba halhatatlan Marseillaise- ünket! Végül is egyikük, Horwath úr, egy magyar újság főszerkesztője, mar képtelen kíváncsisága tűrtöz- tetésére, elmegy a kiadóhoz akivel a hangversenyem rendezése miatt összeköttetésben állottam, megkér­di, hol lakik az a kottamásoló, aki­re partitúrám szólamkivonatainak elkészítését bíztuk, odafut embe­rünkhöz, elkéri kéziratomat és fi­gyelmesen vizsgálgatja. Horwath urat nem nagyon elégíti ki a vizs­gálat eredménye, és másnap nem tudja palástolni előttem nyugtalan­ságát. — Láttam az ön Rákóczy-induló- jának partitúráját — mondja ne­kem. — No és? — No és ... félek! — Ugyan! — ön a mi dallamunkat piano kezdi, mi viszont megszoktuk hogy fortissimo játsszák. — Igen, ha cigányaik játsszák. Egyébként ennyi az egész? Legyen nyugodt, olyan fortét kap majd, amilyet még életében nem hallott. Nem olvasta el figyelmesen. Min­dennek a vége a fontos. Ennek ellenére a hangverseny napján, amikor elérkezett az a pil­lanat, hogy ezt az ördöngös dara­bot eljátsszuk, bizonyos aggodalom szorította össze torkomat. A dallam első ütemeinek ritmusában szer­kesztett trombitajel után megjele­nik a téma, melyet — mint emlék­szik rá — fuvolák és klarinétok piano játszanak a húros hangsze­rek pizzicato-Jától kísérve, A közön­ség e váratlan bevezetésnél nyu­godt és hallgatag maradt. De ami­kor egy hosszú crescendo folyamán visszatértek a téma fugaformájú töredékei s ezeket a nagydob tá­voli ágyúdörgésre emlékeztető tompa hangjai szakították meg, a terem leírhatatlan lármával forron- gani kezdett. És abban a pillanat­ban, amikor a zenekar nekiszaba­dult az őrjöngő tusának és nekien­gedte oly soká visszafojtott fortis- simoját, kiáltozás, hallatlan dobo­gás rázkódtatta meg a termet. E forrongó lelkek egybeolvadó szen­vedélye olyan kitörésekben rob­bant ki, hogy megrémültem és bor­zongani kezdtem. Úgy éreztem, mintha hajam égnek állna, és e vég­zetes ütemtől kezdve búcsút kellett mondanom darabom zárórészének, mert a zenekar vihara képtelen volt arra hogy sikerrel küzdjön meg a fékezhetetlen szilajságú vul­kán kitörésével. Könnyen kitalál­ható, hogy újra kellet kezdenem. És másodízben csak nagy üggyel- bajjal tartóztatja magát a közön­ség két-három másodperccel to­vább, mint az első alkalommal hogy a coda néhány taktusát meghall­gassa. Horwath úr úgy kapálódzott kézzel-lábba! páholyában, mint akit megszállt az ördög. Nem tudtam nevetésemet visszatartani, és feléje ' vetett kacsintásom ezt mondotta: »Nos hát! Fél-e még? Meg van-e elé­gedve forte-jával?« Jól jártam, hogy a hangverseny végére tettem a Ra- kóczy-indulót (a darabnak ez a magyar nyelvű címe), mert elsik­kadt volna mindaz, amit utána ját­szanak. Ezek után elgondolhatja kedves Hubertem, hogy s Rákóczy-induló minden műsoromon szerepelt. és mindig ugyanezzel az eredménnyel. Sőt, amikor elutaztam, Pesth váro­sának kellett hagynom kéziratomat, mert el akarták tenni emlékül, s csak egy hónap múlva, Boroszlóba küldték utánam a másolatot«. * * *• A mű tehát elindult világhódí­tó útjára. M. J. $ * * Az ünnepi beszédet műsor követte. A hcnvódzer.ekar £ Hunyadi-nyitányt játszotta, majd Márk Judit Arany János: Szibinyáni Jánk c. költeményét szava! ajd Rohcnczy _ .. magyar virágénekeket és Bartók: Három magyar népdalát énekelte. Devecseri Gábor: A béke katonája c. versét Márk Juciit adta elő, majd a honvédzenekar Erkel: Hunyadi indulójával fejezte be a kaposvári Hunyadi emiékünnepséget. Egy kiállítás, melyet aem lehet elfelejteni Az augusztus eleji napokban szin­te nem volt olyan ember — akár üdülő, átutazó vagy helyi lakos —, aki úgy elment volna a Fonyódi Já­rási Tanács épülete előtt, hogy ha­csak egy negyedórára is, de be ne nézzen. Vonzott mindenkit a fel­irat: Dunántúli Népművészek Kiállí­tása. De nem is bánta meg, aki be­ment, mert a fürdésből vagy egyéb szórakozásból elvett időért kárpótlá­sul olyan élményben részesült, ami­lyenhez csak egy valamit lehet he- sonlítani: a szülőnek az érzését, ami­kor gyermeke járni kezd.... Igen. Mintha éz a kiállítás is valami ha­sonlót szimbolizálna. Minden kiállí­tott tárgy a maga nyeltén, a népmű­vészet varázsigés nyelvén arról be­szélt, hogy államunk dédelgetett gyermeke, a magyar népművészet határozott léptekkel elindult a fejlő­dés útján, egyre izmosodik, növek­szik, bizonyítva, hogy népi demok­ráciánk nemcsak beszél a nép ha­gyományainak, a nép művészetének megbecsüléséről, hanem megad min­den segítséget is, hogy a nép művé­szete kiterebélyesedjék, mint még so- ha ebben az országban. S ez a törődés — a szülőnek ez a gyermekéről való szerelő gondosko­dása — meghozta gyümölcsét az ér­tény), szakosi hímzésekkel, melyek oly keresettek külföldön is; a Ka­posvári Agyagipari Szövetkezel kan­dallójával, melynek párja nincs (azaz hogy a londoni kiállításon van); Ta­más László ónmázas teáskészleteivel és hamutálcáival, melyek Hollandiá­ban, Svédországban és Afrikában is hírnevet szereztek készítőjének. De a többi készítmény is mind. mind gátat tört alkotó munka örömét és gyönyörűségét tükrözi. A sokác, hidasi, lakácsai szőttesek, a sárközi faliszőnyegek, a karádi hímzések minden motívuma egy-egy kifejezett szépség, mely sokakkal mondatja: «bár az enyém lenne-«, vagy: «csak én is tudnék készíteni ilyet«. A dunántúli népművészek fonyódi kiállításán különösen a csont- és fa­faragók tettek ki magukért. Legtöb­ben talán Nagy Ferenc csontfaragá­sait csodálták meg. A Toldi-legenda egy-egy jellegzetes epizódját ábrázoló díszes kürt, a habfehér, csont áttö- réses, csipkekönnyedségű váza a ki­állítás legszebb darabjai. Papp Vendel faragott falikarai új­szerűségükkel tűntek ki. Kálmán István kulacsa, színbetétes kürtje és az a dohányos készlet, mely csont­ból faragott, lánccal kerített minia­tűr csontbetétes lakóház, a gondos , munka mesterdarabja. Nagyon szépek még Lancsikity János csontfaragásai és csillárja, Bognár István faragott tálcái, Kapoli Antal díszbotjai, Varga László faragásai, különösen a csont­brossok, és Breglants Kálmán dí- szesmarkolatú, csontpengéjű somogyi bicskái. De ki győzné felsorolni a bámu­latos ügyességet és képzelőerőt bi­zonyító alkotások minden darabját a nagy levéldoboztól, az aprólékos gonddal, gazdag díszítéssel faragott szilvamagokból fűzött karkötőkigT Külön kell szólni Mészáros Anna munkáiról, a babákról. A népviselet­be öltöztetett nőalakok, de különösen a feketeruhás, őszhajú pásztor, ahogy habfehér csontot faricskál, oly nagy kifejező erővel bír, hogy az ember szinte látja azokat, akik el­mélyült, csendes arccal csak farag­nak., vésnek, szőnek, hímeznek ... — KÓSA —.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom