Somogyi Néplap, 1955. szeptember (12. évfolyam, 205-230. szám)

1955-09-18 / 220. szám

Vasárnap 1956. szeptember 18. SOMOGYI KÉPLAP s cÁ ti^rÍilZŰÍd SZÓ SZÓN CU — SZERVUSZ, NÉRÓ! Megis­mersz? — Csinos, szőke leány áM egy ingerültein morgó tigris ketrece előtt. A pompás vadállat a lányi sza­vára lecsillapodik, nyújtózik és oda­sétál a rácshoz. A cirkuszban az előbb fejeződött be a művészek viharos gyűlése, ahol Almazovot, a részeges, öntelt tigris­idomárt eltiltották a fellépéstől. Ezentúl nem jelennek meg esténként a pompás idomított vadállatok a po­rondon. Nincs,' aki vállalná az élet- veszélyes, nagy akaratot, szívósságot igénylő munkát. Azaz, hogy mégis, Lena Vononoova, aki már régóta kacérkodik a gondo­lattal, Néró ketrece előtt elhatározza, hogy átveszi a tigriseket. A merész elhatározás nagy áldo­zatot követel a lányitól. El kell sza­kadnia Jemmoäajevtöl, a híres motor­kerékpárostól, akiinek eddig asszisz­tense volt. Mert Jenmolájev orszá­gos turnéra indul, hogy szerte az or­szágban elkápráztassa a nézőket nagyszerű attrakciójával, a cirkusz kupolájának magasságában végrehaj­tott motorkerékpáros ugrással. Lena Voroneova és Fjodor Jermo- lájev, a két fiatal cirkuszművész iz­galmas munkájának, szerelmének, el­válásának és egymásratalélásánák kedves története az új, színes, szovjet film «A tigrisszélídítő«. A film alkotói jól fényképezett, szépen színezett, érdekfeszítő jelene­teken, át mutatják be a szovjet cir­kusz életét. Felvonulnak előttünk a cirkusz jellegzetes alakjai: akroba­ták, bűvészek, zsonglőrök, légbomá- szok. Kacagtató epizódokban bonyo­lítják le a történetet a mellékalakok: JÖNÁS GYÖRGY: Fjerapomt Iljics, a cirkusz könyve­lője és nagyravágyó felesége, akik mindenáron Jermolájevhez akarják adni lányukat, Pétya Mokin, aki re­ménytelenül szerelmes Lénáiba, Al­mazov, a nagyképű tigrisidomár, aki nélkülözhetetlennek hiszi magát... A film alkotói méltán arattak sikert -A tigrisszelídítő+i^vet a Szovjetunió­ban. Mindvégig izgalmassá tudták 'tenni a cselekményt, szórakoztatóvá a jeleneteket. Ebben nem kevés az érdeme Pcmescsikovnak, a forgató­könyv egyik írójának, akinek nevét már régen ismeri a magyar közönség. Pomescsikov írta a «-Szibériai rap­szódia-« és «A ceniercsatár« forgató- könyvét is. A FILM FŐSZEREPÉBEN Ka­docsnyikovot látjuk viszont. A nagy szovjet művész a nem rá szabott sze­repében is kedves, egyszerű eszkö­zökkel megformált alakítást nyújt, Lena Voromcovát Kaszatkima alakít­ja. A fiatal színésznő, akinek ez az első fi’ms&erepe, jód vizsgázik. Vala­mennyi jelenetében keresetlen, s kü­lönösen kiemelkedő alakítást nyújt akkor, amikor először lép a nagykö­zönség elé tigriseivel a cirkusz po­rondjára. KÜLÖN ÉRDEKESSÉGE a film­nek, hogy a rendező egyetlen- jele­netben, a leghajmeresztőbb mutatvá­nyoknál sem alkalmazta a filmipar­ban általánosan elfogadott diublőz- megoldást, amikor a színész helyett mást fényképeznek. A tigriseket va­lóban Kaszattdna vezényli, a motor­kerékpáron is Kadocsnyitoov ül. «•A tigrisszehdítő«-f most mutatja 'be a Vörös Csillag filmszínház. Lawrence Olivierhez, a Hamlet alakítójához ... Te koponyádban hordozod a múltat, Vívódsz, mint Shakespeare, mert a kérdés éget — S tovább kell adnod, ha már megtanultad — Hogy mi rothasztja el az áüamgépet? Apát gyilkolsz, hogy megbosszuld apádat S ez agyvelőd mellé a sírba' dönti Kiért még egyszer érzed férfi-lázat. Aztán megölnek. S néma csend a többi. Alázatodhoz szó már fel sem érhet És ritmusod betölti mély igézet, Szívedig téped óllmos köntösöd; Csak néztelek és ültem önfeledten S hogy téged látlak, azt is elfeledtem, Mert Hamlet vagy a színészek között. Hirtelen nyílik az ajtó. Mindketten, a felnőtt és a diák megtorpannak, mikor váratlanul szembemtal-ál- ják egymást. A diák, amint felocsúdik a nemvárt ösz- szeütközés meglepetéséből, csendesen félreáll, utat en­gedve a siető felnőttnek. Szendén piruló arcát sze­mérmes tartózkodással hajtja le. A föld felé szegzett szeme az iskolafolyosó kockaköveit szemléli. S a fel­nőtt? Ö ahelyett, hogy a szabaddá vált úton tovább indulna, szinte megbabonázottan áll, vár és néz a‘ bar­■■iBiiiumuauuuuaauHBiUBaiiuaBUiBiiuiaiiaiaHi ■■■■■■■■■■■■*«•> Fejlődésünk beszédes bizonyítékaiból Többszázezer forintos beruházással nemrég tatarozták a kaposvári Vörös Csillag filmszínházat. A filmszínház­ban a legremekebb -magyar és külföldi filmalkotáso­kat vetítik nap mint nap 'hatalmas nézősereg előtt. A megye fümszínházaiinak száma is emelkedett a látoga­tók számával együtt. A megye filmszínházainak száma az 1951 -esnék több mint másfélszeresére emelkedett. Az előadások száma 1951-hez viszonyítva 55,5 százalék­kal nőtt. Képünk esti világításban a Vörös, Csillag filmszínházat ábrázolja. mahajú, mandiulavágású, feketén égő szemű -lányra. Szánté önmagától tolul ajkára a kérdés. — Ki...? Honnan ...? Lassú s akadozó, idegenszerű -a remegő hangon adott válasz: — Szó Szón Cu ... Korea . . . Hosszú az út Koreától Magyarországig, a Kapos-, vári Élelmiszeripari Technikum folyosóajtajáig. A tá­volság nemcsak a kilométerek ezredben mérhető, sok -mást is le kellett küzdenie, mint. csupán a messzeséget. A szülőföld, a hazai táj szeretete, a lélekbemarkoló, szaggató, szívfájdító honvágy kísérte a hosszú úton. Szó Szón Cu .. -Korea . ., Ezerkilencszázötven- egy . . . Még javában dúl a vérzivatarral telített, ke­gyetlen háború. Szűnni nem akaró bombázások, vér, rom és iszonyatos harcok. Romhalmazzá vált a virágzó városok, tömeghalál, pusztulás, fájdalom és gyász, könny és halál: ezt jelenti 1951 Koreának.. . . .. Szó Szón Cu ... Kicsi korában Hedzsuban la­kott, és nagyon boldog volt. Szerette szüleit, akik imádták drága kincsüket, Szó Szon-t... S ezt a bol­dogságot zúzta szét a háború. Szó Szón Cu apját a harc lelkesítő tüze ragadta magával. A többiekkel ő is a csatába ment. Az otthonmaraditak visszavárták, előre ízlelgetve a viszontlátás minden szenvedést feledtető örömét. , Telt, múlt az idő. .. S egy feledhetetlenül keserű emlékű napon az apa helyett csak egy szomorú Mr jött... Szó Szón Cu apját egy sötét, vihamfelleges éjsza­kán elfogták az amerikaiak. Börtönbe zárták többed- magával, s ott a többiekkel együtt halálra kínozták... A szívettépő hír hallatán már csak Szó Szón- Cu- ból tört ki a fájdalom szűnni nem akaró zokogása. Anyja már nem élt, a bomba ölte meg... Mint Észak-Korea minden városában, a kis Hed­zsuban is hatalmas árvaház volt. Szó Szón Ou 160 magakorabeld gyermekkel együtt ennek 'lakója lett, Ezerküencszázötvenegy november 9. Ezen a szép, oapsugaras őszi napon Sz-o Szon-t és 13 társát kiválo­gatták az árvaház lakói közül. Űtrakeütek. Gyalog Phenjanig, onnan gépkocsin a kínai határig. Szín Uj Cu az utolsó észak-koreai város... A kínad-koread határállomás. Aztán Kína, majd a Szovjetunió: Szibé­ria, a Bajkál tó, Moszkva és Magyarország. A több- ezerkilaméteres út mindössze 15 napi® tartott.. . Utána három év a Kim ír Szén-iskolában, s most a Kapos­vári Élelmiszeripari Technikum első osztálya. — Szó Szón Cu ... Korea ... ... Akadozó és idegen az ajkán a magyar szó, amint rebegő 'hangon lassan mondja őket. A felnőtt lassan visszalép az ajtóiból, s utat enged a gyermeknek . . . Szántó István Latinka Sándor és társai mártír­halálának 36. évfordulójára. llazánk gyümölcsterhes szép * * szigetét elöntötte az ellenség .szennyes tengeráradata. Tombolt a fehér terror. A kaposvári börtön zsúfolásig megtelt munkásokkal, pa­rasztokkal és szellemi dolgozókkal. -Ezek közt volt Lattaka Sándor is, a Somogy megyei dolgozók fiatal vezetője. Latinkát egész nap vaűlat- 'tók, kínozták a tisztek. Eldugott pénzt, aranyat, rejtőzködő kommu­nistákat követeltek tőle, de hiába... Latinka Sándor finom halvány ar­ca fényes volt a kínok verejtékétől, véres és torz az ütésektől. Merész­ívelésű magas homloka felett a vi­lágosbarna, alig észrevehetően hul­lámos haj most csapzott, kuszáit volt, itt-ott a sötét alvadt vércso­móktól összeragadt. Homlokán az -enyhe barázdákat, melyek sokat gondolkodó, művelt emberről tanús­kodtak, véres csík, korbácsütés nyo­ma szelte át. Acélkék szeme, mély­ből annyi szeretet sugárzott, a kékes sárga daganatoktól alig látszott. Lágy csengésű, halk szavai, ha meg­szólalt, határozottak voltak. Este lekísérték a földszinti egyes zárkába. Amint a börtönőr kinyitot­ta a cella ajtaját, nehéz levegő áradt ki. Latinka belépett Körülné­zett. A zárkában sötét volt, csak a vasrácsos ablakon át szűrődött be némi világosság. Leroskadt a csi­korgó vaságyra. Most valaki a benéző lyukhoz lé­pett és beszólt: — Vigyázzon az életére... Innét a halálba visz az út. Latiinka felkelt és az ajtóhoz rép- -delt. — Ki az? — választ nem ka­pott. A távolodó lépések zaja is el­halkult ' Csend lett, dermesztő, kí­nos csend. Tudta, hogy az ismeret­len igazat mond. «Innét a halálba visz az út...« Soha nem érzett kí­nos izgalom vett rajta erőt. Az ab­lakhoz sietett. Ösztönösen menekülni szeretett volna, pedig jól tudta, hogy az teljesen lehetetlen. Kinézett az' ablakon. Kintről a -börtön szomszéd­ságában lévő tiszti kaszinóból kur- jantások, hangos nevetés, vad távor- nyázás zaja hallatszott. Ellépett az ablaktól. Nem bírta 'ezt hallgatni. A nádasdi erdőssélen Az ajtóra esett a tekintete. «Innét a halálba visz az út« — futott át is­mét agyán. Nagyon rossz volt erre gondolni. Fiatal életének szomorú filmje pergett le lázas képzelete előtt. Látta magát, mint kis vir­gonc, kócos proligyereket a város végén a 'pajtásokkal. Aztán a keser­ves diákélet... A sok-sok éjszakai tanulás, az érettségi vizsga... A gyár... Külföld... Háború. A fanró, nagy napok, a forradalom... Felesé­gének és kisfiának kedves képe tűnt eléje és egy jóságos, ezüsthajó anyai arc ... Aztán ismét rázuhant a valóság: a börtön, az egyes zárka. Darutollas, zsivány ábrázatok. Fegy­ver, vér, feneketlen sötétség El akarta űzni ezeket a víziókat, de csak gyötörte, nem hagyta el a rettenetes látomás. Akitől oly sokat tanult, aki ra­gyogó példaképe volt, valahogy most Lenin alakja villant eléje. Szíve megdobbant. Érezte, zúzott arcán perzselni kezdenek a lázrózsák. Iz­maiba visszaköltözik az erő. Kiegye­nesedve, keményen lépdelt a cella közepén és hallotta, amint recseg, ropog -a korhadt padló a lábai alatt... |übörgő kocsi állt meg a bör­tön épülete előtt. Csizmák kopogtak a folyosón, a vaslépcső­kön. Zárkaajtók nyíltak és csapód­tak be. Suttogó beszéd az ő zárkája előtt. Csikorgóit a 'kulcs a zárban és a kitárt ajtóiban megjelent egy sasorrú tiszt és néhány daru tollas. A haramiaszemek vigyorogva mére­gették Latiinkát. — Készüljön, velünk jön — re­csegett a sasorrú hangja. — Hová? — Kihallgatásra. — Éjnek idején? — Most! — De hiszen engem már kühaligat- tak. Hová visznek? A tisztek válasz helyett kezére, lábára bilincset vertek, majd körül­vették és kikísérték az utcára., A kapu előtt hatalmas, zárt ra-bszáUító kocsi állt. bebocsátották. Szalma, D Irta: Somogyi Pál Tóth és Lewin már benn ültek ösz- szeláncolva. — Hová visznek? — Mi lesz? — kérdezték a belépő Latiinkát, de ő nem felelt, nem tu­dott mit felelni. Pár pillanat múlva az óriásterme­tű Farkas Istvánt tuszkolták be. Aztán nagy zuhanással rájuk zá­rult az ajtó. A kocsis szólította a lo­vakat, elindultak. Előttük, utánuk autó ment, megrakva tisztekkel. A dübörgő kocsi zajától egymás sza­vát alig értették. — Mi lesz? — Ki tudja. — Az utolsó utunk... — Ami tőlem telt, megtettem — mondta Latiinka, inkább önmagának. Teste sajgott, fájt a verésektől, súlyos, nehéz volt minden tagja, de a szívét könnyűnek érezte. Bensőjét valami eddig nem érzett melegség a büszkeség a diadal érzése töltöt­te eL — Amiért éltem, azért fogok meghalni! Vérünk nem fauH hiába. Gyermekeinknek boldogságot terem majd ez a föld. — Tisztám állunk a jövő előtt — sóhajtott fel Tóth Lajos. Több szó nem esett köztük. Halál- raszántan, magukba szállva ültek a nagyokat zökkenő kccsi-ban. 'T'án félóra sem telt el, megállt a kocsi. — Itt vagyunk — hallatszott a rekedt hang. A tisztek leugráltak az autókról, kinyitották a kocsi ajtaját és kiszó­lították a foglyokat. Erdő közepén álltak, körösikörül suttogtak a ma­gas, sötét fák -hold-ezüstös levelei. A tisztek nagy sietve egy magasabb helyre géppuskát állítottak fel. Lö­vésre kész fegyverrel gyűrűt alkot­tak a foglyok körül A kezekről le­szedték a 'bilincseket, s a kocsiba dobták, a láncok csak a lábukon csörögtek. Mindegyiknek ásót nyom­tak a kezébe, melyet az autókról szedtek le. — Na. népbiztosok, munkára! — Ki hol áll, ott megássa a saját sírját! — parancsolta a sasornú. A foglyok akaratlanul összenéz­tek. A hold kibújt a felhők mögül és megvilágította szürkéssárga arcu­kat, melyeken ott ült az elszántság keménysége s a szemekben valami izzó, büszke tűz. Egyébként a veré­sektől, az izgalomtól kimerülve alig áll-tak a lábúkon. Elsőnek Farkas kezdte el az ásást. — Essünk túl rajta elvtársak! Ásták a földet, nehezen, kínosan, szótlanul A tisztek nevetgéltek, fü- työrésztek körülöttük. Néhányan az autó (mellett álltak, -bort ittak és trá­gár vicceket mondtak egymásnak, melyre hangosan félröhögtek. Lewinnek, a kereskedelmi ügyek intézőjének a vallatásnál kicsavarták a jobb karját. Egy kézzel ásott. Szörnyen szenvedett. Felszisszent, jajdult minden mozdulatnál Szája szélét rágta fájdalmában. Majd re­megni kezdett egész testében és összeesett. — Állj! Zsidó! — rontott rá két tiszt és kicsavart jobbkarjánál fog­va felrántották. — Jaj, jaj! — sikoltotta Lewin. — Itt is szimulálsz! talán majd ón ásom meg a sírodat? Lewin reszketett, ásni próbált, ha- lálrasápadt arcát hideg verejték lep­te el, leroskadt. — Vágd agyon a cefetet... — bő- dült a sasorrú. Suttyogtak a nádpál­cák, korbácsok... — Ki van csavarva a karja. Hát nem látják? Emberek maguk?! — kiáltott a tisztek felé Tóth Lajos. — Kuss! — mordult rá egyik tiszt és a vézna embert puskatussal gyo­morba ütötte. Tóth hosszasan fel­nyögött és összeesett. — Állat! — tört ki Farkas István és a holdfényben megvillant az ásó­ja. A tiszt félre ugrott. A többiek rá­tüzeltek. ] Farkas István testéből lövellt a vér. Szótlanul elvágódott a félig ki­ásott gödörben.;; A sasorrú Latinkához sietett,- Kezéből kivette az ásót, le­szúrta a friss földbe, karonfogta és pár lépésnyire félrevezette. — Sokat hallottam magáról — mondta halkan, hízelgőén-. — Kár magáért, családja van, felesége, -gye­reke Sajnálom magát... Segíteni akarok magán. Persze eh-hez az kell, hogy ön is segítségünkre legyen egy- be-másba. Érti? No beszéljem!... — Kezükben vagyunk, azt teszik velünk, amit akarnak — kezdte csendesen Latámka. Tekintete a csil­lagos, tiszta égre tévedt. Nézte az eget, az életre gondolt, az emberek­re, akiket itt kell hagynia. A sze­retet, s a gyűlölet érzése lobbant fel -lelkében. -Kiegyenesedett, fejét fel­szegte és úgy folytatta: — Agyonvernek, agyonlőnek, mindegy. De engem, minket meg­hajtani, árulóvá tenni, hogy én el­adjam osztályomat, -pártomat, né­pem jövőjét, nem! Ezt nem értik meg önök soha!... Ebben a pillanat- -bam lövés dördült el, szeme előtt a lövés tűzében megvillant a gyűlö­letes sasorrú arc. Fájdalom hasított mellébe, testéből lövellt a vér. Meg- tántorodott, elesett. Elsötétült előtte minden. Kimúló öntudata egy képet idézett fel: feleségét látta kisfiával a karján. És ezt a sokat -hallott szót hallatta: «-Sándor«. A tisztek sartüzet adtak le rá. Ez gondolata utolsó szikráját is kioltotta. Latinka utolsó mondatait olyan messzehangzóan mondta el, hogy a zaj ellenére mindenki tisztán hallotta. Az erőteljesen csengő szavakat fel­kapta a virradattal felébredt szellő és elvitte, elsodorta messzire.;; Mire a telihold lágy estist arca eltűnt a keceli dombok mögött, és felütötte életpiros fejét a pürkadó nap, mely most olyan volt, mintha a mártírok vérébe mártották volna, az öt kommunista félig élve, félig holtan el volt földelve... A zóta harmatkönnyével gyak- ** ran megsíratja őket az ég. És minden tavasszal színes virágok­kal 'borítja el jeltelen sírjukat az édes anyaföld. Harcos életükről, hő­si halálukról lelkesítő, igaz, szép történeteket mesélnek a somogyi parasztok, kovácsok és a nádasdi er­dő halkan suhogó sudár jegenyéi, tölgyfái...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom