Somogyi Néplap, 1955. augusztus (12. évfolyam, 179-204. szám)

1955-08-17 / 193. szám

2 SOMOGYI NÉPLAP Szerda, 1955. augusztus 17. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság pekingi nagykövetének iogadóestje Peking (Uj Kína). Csoj ír, a Ko­reai Népi Demokratikus Köztársaság pekingi nagykövete hétfőn este fogar dást rendezett Korea felszabadításá­nak tizedik évfordulója alkalmából. Csoj ír pohárköszöntője utón Csou En-laj, a Kínai Népköztársaság mi­niszterelnöke mondott beszédet. Csou En-laj miniszterelnök rámu­tatott arra, hogy az 1954. évi genfi értekezleten nem sikerült megálla­podásra jutni Korea békés egyesíté­sének kérdésében. Majd így folytat­ta: Az elmúlt esztendőben a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság kor­mánya különféle erőfeszítéseket tett a koreai fegyverszünet megszilárdí­tására, és igyekezett a békés egye­sítés érdekében kapcsolatokat létesí­teni Dél- és Észak-Korea között. A kínai nép mindig támogatta a Ko­reai Népi Demokratikus Köztársaság kormányának és népének ezeket a törekvéseit. Állhatatosan arra az ál­láspontra helyezkedtünk, hogy min­den külföldi csapatot ki kell vonni Koreából és az érdekelt országoknak biztosítaniok kell Korea békés fej­lődését. Azt javasoltuk, hogy az érdekelt országok tartsanak távolkeleti érte­kezletet az ázsiai országok széles­körű részvételével, a koreai kérdés békés rendezésének elérése céljából. Azok, akik őszintén óhajtják Korea békés egyesítését és a távolkeleti feszültség enyhítését, nem helyez­kedhetnek szembe ezzel a javasla­tunkkal. Li Szín Man nem fér a bőrébe New York (TASZSZ). Mint a Uni­ted Press hírügynökség szöuli tudó­sítójának közleményéből kitűnik, Li Szín Man délikoreai elnök au­gusztus 15-én egy szöuli nagygyűlé­sen megismételte azt az aljas fe­nyegetést, hogy eltávolítják Dél- Koreából a semleges fegyverszüneti felügyelőbizottság tagjait. »Senki sem akadályozhat meg bennünket eltökéltségünkben« — jelentette ki Li Szín Man. Ugyanakkor a közleményből ki­tűnik, hogy Dél-Korea különböző városaiban tüntetéseket szerveznek a semleges fegyverszüneti felügyelő­bizottság tagjainak, ottartózkodása ellen. 1 szovjet leypeies erők létszámcsökkentésének franciaországi sajtóvisszfiangja Párizs (TASSZ). A fegyveres erők létszámának csökkentéséről hozott szovjet kormányhatározat továbbra is a párizsi szemleírók érdeklődésé­nek középpontjában áll. A párizsi sajtó egyetlen orgánuma sem szánta rá magát arra, hogy elhallgassa a Szovjetuniónak ezt a lépését, jólle­het egyes burzsoá lapok, köztük a Figaro és az Aurore igyekszik csök­kenteni jelentőségét. Az Aurore mindamellett beismeri, hogy a Szov­jetunió bátorító lépést tett és hogy a szovjet kormányhatározatot ér­deklődéssel és helyesléssel fogadták a nyugati fővárosokban. Kétségkívül megállapítható — fű­zi hozzá a lap —, hogy ez az intéz­kedés közvetlen következménye a nemzetközi helyzetben a genfi érte­kezlet óta bekövetkezett javulásnak. Ez kedvező befolyást gyakorol a jö­vőbeni nemzetközi találkozókra is. A Combat megállapítja, hogy a Szovjetunió határozata csakis a fe­szültség igazi enyhülése keretében vált lehetővé. A haladó lapok lelkes helyesléssel írnak a szovjet kormányhatározatról. Minden diplomáciai szakértelem nélkül — írja a Liberation — meg lehet állapítani, hogy az olyan or­szág, amely egyszeriben hatszáz- negyvenezer katonát szerel le, el­utasítja a háborút. A határozat híré­nek hallattára éppen erre gondoltak a békeszerető polgárok százmilliói világszerte. A szovjet -lépés előreha­ladást jelent a leszerelés útján és ennek nyomán a feszültség még job­ban enyhül. Mindez örömmel tölt el bennünket. A Liberation. a Szovjetunió példá­jának követésére és a francia fegy­veres erők csökkentésére szólítja fel Franciaország kormányát. OOOOOOOOOOCXXXXDOOOOOOOOOCXXXXXOOOOOOOOOOOOOOOOOOi THOMAS MANN HALÁLÁRA 8 »... Itt, Kaposvárott ért a sző­tt morú hír, Thomas Mann halálhí- S re, s nem maradt nyom nélkül § bennem ... « — írja levelében Kó­I sa István, néphadseregünk tizede­se. Kétkedve jegyzi meg: nem hi­szi, hogy a szerkesztőség közlésre alkalmasnak találja versét, mégis hozzánk küldi, mint a néphadse­reg Kaposvárott állomásozó tag­ja. Bár nem mentes a vers a for­mai hibáktól, mégis közöljük. Nemcsak szép képeiért, gondola­taiért, de azért is, mert öröm hal­lani arról, hogy a nép gyermekei, néphadesregünk tagjai ennyire közelállónak érezték magukhoz Thomas Mannt, a nagy német írót. A rádió mondta meg, s utána jóéjszakát kívánt, de ágyam már gyűrött volt, szájam keserű és arcom zilált. Illett volna őrjöngni vagy elmondani egy csendes imát? S minden okos harag és minden szépséges beszéd kiszállt arcom törődött redöire, mint eső után a hangyák ... Haragja, mosolya volt rajiam: mi Ember. Halotti maszkját így öltöttem fel, s megláttam magam a Varázshegy-i háznak nyitott ablakában, majd az olasz tenqer mellett egy kislánynak oldalán, ki a homokot mossa le fürdőruhájáról, I s mindenütt, hol páráznak a rétek, s szirt szülője a habnak ... — így teremtetted meg magad. így teremtettelek magamnak. KOSA ISTVÁN tizedes. 60 000 ember pusztult el a pakisztáni áradások következe tében Mint az AFP jelenti, valószínűleg hatvanezer ember pusztult el és sok más személy -megsebesült a felhő- szakadások következtében Pakisztán északnyugati határvidékén bekövet­kezett pusztító áradásokban. Ülésezik a genfi atomértekezlet Genf. Az atomerő békés felhasz­nálásával foglalkozó nemzetközi tu­dományos és műszaki értekezlet au­gusztus 15-én folytatta munkáját. Ülést tartott a fizikai és a reaktor szakosztály, a vegyészeti szakosztály, a kohászati és technológiai szakosz­tály, a biológiai és orvostudományi szakosztály. Színdarabok helyett ágyúk írta: Szizonyenko AZ ELMÚLT ÉV ŐSZÉN Barce­lonában a «Cindad dó Barcelona» színház műkedvelő dáiosvarsemyt rendezett. A verseny «győztese» Thomas Salvador lett, aki szabad­idejében «mellékfoglalkozásként» rendőri szolgálatot teljesít. Abban, hogy az első díjat -rendiőr nyerte el, nin-cs semmi különös: hiszen a rend­őrnek is lehet jó hangj-a. A különös ebben az ügyben más: a város egész hivatalos sajtója Salvadort «a titok­zatos és sötét alvilág énekeinek ki­váló előad6művész-e»-káint jéUfeH mezte. Ez a tény nagyon jellemző arra a légkörre, .-amelyet a fasiszta rend­szer a kultúra területén és így 'töb­bek között a színházi életiben terem­tett. A spanyol színházait a francoisták uralom-rajutása után közvetlenül a reakció elkeseredett támadásainak tették ki. A színművészetet -üres, semmitmondó látványossággá, ízlés­telen, erkölcstelen művészetté tet­ték, kiirtottak belőle minden szociá­lis tartalmat. A francoisták ehhez minden eszközt felhasználnak. A inemkívánt színdarabokat betiltják, a nekik nem -megfelelő színészeket száműzik a színházakból, emelik a különadókat, stb. VESZÉLYES KORBÁCSKÉNT emelkedik a spanyol színházak fölé a -reakciós cenzúra. Mint az EL Popular, a spanyol politikai emigránsok lapja rámuta­tott, mindezek után érthető, hogy elégedetlenség -uralkodik a spanyo-1 színészek, írók között a Fna-nco- klikk színház-politikájával kapcsolat­ban. Tony Leblanc ismert művész és filmszínész kijelentette, hogy Spa­nyolországban, «min'dten eszközzel fojtogatják a színművészetet és ezek után még csodálkoznak, hogy seny- ve-d a színházi élet. Csökkenteni kell az adókat és a különtarif ókat... Meg kell szüntetni, vagy kevésbé szigorúvá -kell tenni a cenzúrát.» Ernesto Wilkes, ismert színdarab­író elkeseredetten írta; «Már három éve keresek egy -színházat, hogy be­mutassam múltunkhoz méltó új színdarabomat. Ezt a színházat -a -mali napig sem tudtam megtalálni.» A spanyol színházi válság mási-k következménye a -szőlészek közötti egyre növekvő munkanélküliség. Még a francodsta sajtó is kénytelen beismerni, hogy ez a munkanélküli­ség «fenyegető méreteket ölt». Egyes ibértollnokok ia felelősséget ezért a színészekre hárítják: nagyon sok köztük — úgymond —- -a képzet­len művész. «Ez az állítás — írja a Mund-o Obirero — nemcsak hogy durva -megsértése -a spanyol -művé­szeknek, hanem egyszerűen -butaság, mivel művészeink kiváló képessé­geikkel rendelkeznek ;A spanyol színházi munkanélküliségnek és vál­ságnak gyökerei azokban a szociális körülményekben rejlenek, amelyek az országban uralkodnak.» A színház hanyatlását elősegíti az egyre élesedő -gazdasági válság is, amelyet a franco,ista rendszer idé­zett elő. E rendszernek a célja a fegyverkezési hajsza fokozása és nem a művészet támogatása. A la­kosság alacsony életszínvonal-a lehe­tetlenné teszi a spanyol -lakosság többségének még a karzati jegyek -megvásárlását is. A HANYATLÁS és a -bomlás lég­körét Spanyolország művészetében a fasiszták teremtik. A -hős spanyol nép, a! haladó értelmiség azonban tovább folytatja nehéz, de nemes harcát az igazságos, realista művé­szetért. Javaslat egységes német főiskolai rendszer kialakítására Berlin (MTI). A Német Demokra­tikus Köztársaság egyetemeinek rek­torai Grotewohl miniszterelnök pén­teken elhangzott kormánynyilatko­zatára utalva közös tanácskozás megkezdését javasolták a nyugat- németországi egyetemek rektorainak. A tanácskozások célja egységes né­met főiskolai rendszer kialakítása -lenne. BERKY ÉVA: mély a Sió Tóth némán baktat a dicsekvő mellett. Néha inge ujjával végig- törli izzadt homlokát. Nyolc után jár az idő, amikor felcsillan előttük a Sió keskeny, zsámbékos, nádas szé­lével. — Én azt mondom, megél, ha ügyeskedik, dolgozik az ember! — kiáltja ellentmondást nem tűrő han­gon a kanász. Tóth nem válaszol, csak gyűlölkö­dő pillantást vet rá. — Én megélnék a te két holdadból is. Közel Siófok azzal a sok, pénzes nyaralóval. Ott nyáron aranyat ér a zöldség meg a gyümölcs. A pestiek­nek mindenre telik. Én konyhaker­tet csinálnék! — A konyhakertet boldog kurjantással mondja. — Mit tudod te, sógor, micsoda fényes dol­god lehetne, ha volna hozzá eszed. De neked búza, krumpli kell. Nem mondom, nincs is ezzel olyan sok dolog, mint azzal volna! — »Hej, ha nékem két hód födém vóóna« — módosít a nótán a kanász és kiáltozása felveri a vízi szárnya­sokat, amelyek hangos, ijedt szárny­csapkodással röppennek fel a hang­ra. Kocsis jól tudja, hogy a konyha­kerthez befektetés, iga kell, s azt is, hogy Tóthnak semmije sincs. De mit bánja ő? Előtte most nincs aka­dály! Olyan kedvében van, ha egy lajtorjára akadna, hát bevágná a földbe, s megindulna fölfelé, hogy tanácsot adjon magának az úristen­nek. Megismerni a kanászt cifra járásáról, Megismerni a Tóthot veres pofájáról f— bömböli Kocsis, ahogy csak ki­fér a torkán, míg a másik lehor- gasztott fejjel, égő noha-gyűlölettel ballag mellette. rpóth tejben-vajban látja für- deni a kanászt. Kövéreknek a gyerekeit, baboskendővel a felesé­gét. Önmagát eladósodna, családját éhezőnek, feleségét fogatlan zsém- •beskedőnek, még sokkal sötétebben, mint ahogyan a valóságban van. Tóthot vérforraló düh fojtogatja, s úgy megmarkolja furkósát, hogy barna, inas ujjal beléfehérednek. ELBESZÉLÉS — Ni, a mocskos — füstölög ma­gában — ellopja az állásomat, bi­tangul kifoszt és még belémrugdal... Na megállj, megfizetek érte!... Leérnek a gázlóig, már csak át kell menni, s elválnak útjaik. Leszáll az alkony, szinte kézzel­fogható a levegő sűrűsége. Erős bor­gőz dől a szájukon, s az erősebb Ko­csisnak égni kezd a halántéka. Et­től úgy megdühödik, hogy elröppen nótás kedve: — Hát te egész úton mit fogod a pofádat? — ordít Tóthra. — Irigyel­ni az embert azt igen, dolgozni azt nem! — kiáltja fellobbanva. Tóthot mint ár, úgy söpri el tíz indulat. Fejébe szalad a vér, zava­ros hullámok hömpölyögnek benne. Hát ki dolgozik, ha ő nem? Látástól vakülásig... Hát ő tehet arról, hogy mégse tud menni semmire? Nem az ilyen piszkos, aki ellopja előle az állást? ... Amelyik kilopjq szájából a kenyeret? És még ez mer szólni? Tóthnak összeszűkül a szeme és egyetlen ugrással Kocsis előtt te­rem: — Ezt nekem mondtad? — kérdi dühtől fuldokló hangon. — Neked hát! — üvölt a kanász. S a képzelt magaslat biztonságáról csendes utálkozással, megvetéssel méri végig társát, ahogyan az in­téző szokta őket, úgy, ahogyan ő eddig a kutyáját sem mérte végig. — Mit kértem én tőled?... Azt mondd meg nekem! — sziszegi dü­hösen Tóth. — Az kéne még! Keresd meg a magadnakvalót! — azzal ellép a másiktól és előre indul, de pár lé­pés után visszafordul: — Még visszaszól a kódis! — üvölti vérbenforgó szemmel. A sógor mint dühödt vad, eléje ugrik, arcát egészen a maikéhoz tolja és teli torokból ordítja: — Elvenni más kenyerét? Te ... Te... Meleged van Kútpusztán? Mondják, feleséged minden nap más tyúkját vágja! Könnyű így él­ni! Tolvaj! — Az anyád.!! Na megájjü! — or­dít Kocsis, s a két ember botját fel­emelve üt egymás felé. Részeg vadsággal vágják egymás­ba furkósukat. A kicsi, keszeg sógor az ügyesebb, előbb csap le botja a másik felső arcára. A kanász egyetlen fűtéstől el- terül, s körülötte vörös lesz a sárgára kiaszott fű. Tóth egy pil­lanatig még viadalra készen emeli botját, de amikor látja, hogy Ko­csis elesik, leengedi és bamba értel­metlenséggel áll előtte. Azután el­dobja a botot és társa mellé térdel. Kocsis arcát elborítja a vér, Tóth rázza, közben zavart rémülettel mo­tyogja: — Nem akartam, no ... ennyire nem akartam... Ne bolondozz, na... Lemegyünk a Sióhoz, lemossuk a vért, aztán nincs harag ... Amikor látja, hogy társa meg sem mozdul, lerohan a partra, kalapját telemeríti vízzel, s fut vissza, hogy melle dolgozik, mint valami fújtató. Öntözgeti, locsolgatja Kocsis arcát, de minden hiába. Tóth újra meg újra a vízhez sza­lad, s míg kalapját meríti, rémülten ordít segítség után. Hangja messze száll, de mégsem hallja meg senki. Vasárnap este van, s aki a földeken volt, az is elhúzódott a közeledő vi­har elől. Kihalt a vidék, csak a sö­tét felhők gomolyognak, egyre job­ban gomolyognak a holt meg az élő fölött. Tóth reszkető kétségbeeséssel eme­li vállára társát és lecipeli a partig. Ott leteszi, újra mosogatja, törölgeti, nem tudja elhinni, de már régen rádöbbent, hogy hiába. — A noha!... Az az átkozott no­ha! ... — üvölti elkeseredetten és vad, síró, tomboló átkozódásba kezd. A meginduló szél rövidesen or­kánná fajul. Lefekteti a nádat, a fű­szálakat, süvítve csavarja a fák ágait, vágtató iramban hajtja a fe­kete felhőket, s meglebbenti Kocsis véráztatta haját. rPóth fél. Fél önmagától, a ha- lottói, a vihartól. Felugrik térdeplő helyzetéből és iratnodna a gázló felé, de félúton megáll, vissza­rohan a kanászhoz. Nem *udja itt­hagyni, pedig életösztöne egyre erő­sebben diktálja: Fuss! Menekülj! Kétségbeesetten kutatja a menekü­lés útját: Jön a vihar, a nyomokat elmossa a víz... Ö mindent tagad, nem tudják rábizonyítani... Világgá megy ... Felakasztja magát... Szá­guldó gondolatai tébolyult körben gomolyognak, eszébe jut felsége, a gyermekei, Kocsis családja. Őrjöng­ve keresi a kiutat, hogyan lehetne mindent rendbehozní? Hogyan le­hetne az igazságszolgáltatás akasztó hurkából szabadulni? Tóth reszket, sírvafakad félelmében, ő, aki eddig sohasem félt, csupán a mindent fel­faló nyomortól, amelytől mégsem tu­dott szabadulni. Később már mene­külni sem akar. Valami Tébolyul! düh keríti hatalmába, amit nem is tudja, ki iránt érez. Kiszolgáltatott baromnak érzi önmagát és társát. Áldozatok mindketten, akiket nem is tudja milyen hatalom tart kérlel­hetetlen markában. Sírással kevert iszonyú káromkodás, vad vád íör fel ajkáról, miközben megragadja társát és vállánál fogva magával rántja a széltől felkorbácsolt, meg- vadultan kavargó Sióba. Sokszor kicsiny tócsa a Sió. Isza­pos medrében itt-ott csillan a víz. Néha meg hömpölygő, vad hullámo­kat vet, hátára kapja szállítmányait, vagy elnyeli áldozatait. 1934-ben sok mindent szállított a Sió. Apró, csi­nos kajakokat, sárgára festett, kar­csú kielbotokat. De szállított sok fe­lesleges kismagyart is. Ezeket a fa­lusi bábák kuvik hangja mellett, az éj sötétjében, mocskos újságpapírba csomagolva dobták a vízbe. De volt már olyan mély a Sió, hogy elnyelt kocsit is lovastól... II. TAVASZ A PARTON isüt a nap. Friss földszag árad a levegőben. A zápor alatt behúzódott, elcsendesedett ta­nya gyorsan visszatér megszokott rendjére. Az urasági lakatosműhely­nél motorjavító szovjet katonák fü- työrésznek. A lakóépületek előtt gyerekek nyafognak, anyjukkal kán­tálnak. Távolabb helybeliek kopá- csolnak, bontják a romos istállót. Az udvaron riadt csirkék futnak méltóságteljesen kotyogó anyjuk után. Az egyik ól előtt kurtafarkú, beesetthasú malacka dörzsöli koszos oldalát a léckerítéshez. A kerítés oszlopán tarka macska sütkérezik a napon és szemrehányóan hunyorog a röfögő nyugalomzavaróra. Az egyik fehérre meszelt, hosszú cselédház előtt, lócán fekszik a be­teg fiú. Barna szeme lázasan csillog, kiálló arccsontjára petyhüdten ta­pad a bőr. Húsz év körüli, de ki­csire aszott arcával süldő gyereket mutat. Gyerekek futnak ibolyázni a ker­tek alatt ka.nyargó Sió-partra. A be­teg fiú legkisebb testvére köztük a legvirgoncabb. Utána is kiált vé­kony kis anyja: — Aztán a vizet kerüljétek! El nem hagyná ezt a figyelmez­tetést, amióta náluk járt a két ka­kastollas: — Kocsisáét keressük — mondta a szőke, a magasabb. — Én vagyok — válaszolt rosszat sejtve az asszony. — Hol az ura? — Helyszerzőbe ... várom már... nagyon elmarad. A csendőr fontoskodóan kihúzta magát és pökhendi méltósággal kö­zölte: — Hát azt hiába várja. A maga rokonával, Tóth Mihállyal a Sióba emésztették egymást... Kádas gaz­da hallotta, amikor valami álláson vitatkoztak... Az asszony szájára szorította ke­zét, míg négy gyereke értelmetlenül bámészkodott körülötte. A csendőr egy darabig méregette őket, aztán izzadt üstökét vakargatva, undorral folytatta: — Nincs hitványabb a maguk fé­lénél ... Egy darab kenyérért meg­fojtanák a másikat... Ilyen disznó- ságot csinálni — mondta fejcsóvál­va. A másik csendőr helyeslőén bólo­gatott, azután közölték a hivatalos tennivalókat és tovább álltak. Másnap az intéző már kora reggel hivatta az asszonyt: — A maga ura beperelt engem, mert a lánya kezét összeroncsolta a morzsoló. A lány hibájából tör­tént ... A bíróság jogtalanul ítélte maguknak a havi tizenkét pengőt... Deltát hagyjuk ... Most válasszon: \ha továbbra is akarja a pénzt, akkor fogja a holmiját és azonnal álljon to­vább, ha lemond, akkor ingyen lak­hat a tanyában, kegyelem lakás­ban ... Ittmaradhat akár élete vé­géig ... Majdcsak megélnek vala­hogy, ha maga is, meg a gyerekei is tisztességesen dolgoznak. (Folytatjuk.) . ■ .

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom