Somogyi Néplap, 1955. április (12. évfolyam, 77-101. szám)
1955-04-03 / 79. szám
MIN OEM -HATALOM í , A vousOiySnépe partvezetesevel ujjáepitet-1 Fűk A BOMBA döntött országot: A FOLD A 2LTZ AK! MEGMŰVEL ff>IC$0$E6 A fTLSZÄ8A* 1 DlTÖ SZOVJETUNIÓNAK Merő Béla, a Táncsics Gimnázium igazgatója: flz ország újjáépült, az élet megszépült Kóczán Magda, a DISZ Megyebizottság titkára: A felszabadulás után, 1945 tavaszán menteni először Budapestre. ** Amikor a romokban heverő dunaparton végigmentem, valami döbbenetes kétség és szomorúság vett rajtam erőt. Mi lesz ezzel a kirabolt, romokban heverő országgal és szép fővárosával? Sivárnak és reménytelennek láttam a jövőt. Nem ismertem azt az erőt, amely csodákat tud tenni, nem ismertem a dolgozó nép erejét. Nem erre neveltek Horthy Magyarországában. Először a megindult élet sodra vitt magával, szinte öntudatlanul kapcsolódtam be az újjáépítés nagy. munkájáéba. S lassan ez a munka meggyógyított, a cél megvilágosodott, az eredmények lelkesítettek, s munkám tudatossá vált. Egyre jobban éreztem a felelősséget, a tenni- vágyást, az alkotás nagyszerűségét, a becsületesen végzett munka elismerését és az embernek a munkáján keresztül történő értékelését. A szakszervezeten, az ifjúsági szervezeten keresztül kapcsolódtam a mozgalmi munkába, s később — 1947-ben — párttag lettem. Amit kezdetben olyan távolinak, csaknem megvalósíthatatlannak véltem, az sokkal hamarabb vált valóra: az ország újjáépült, az élet megszépült. S ha e tíz év távlatából visszatekintek a megtett útra, látom az erő forrását is, ahonnan merítettem, ahol segítettek, tanáccsal láttak el, bíráltak, rámutattak hibáimra, ahol munkámat értékelték: a Pártot. Jogos büszkeséggel és örömmel töltött el, amikor többévi munkám elismeréséül 1954-ben az oktatásügy kiváló dolgozója lettem, s 1955-ben a Szocialista Munkáért Érdemérem kormánykitüntetésben részesültem. Az elismerés, tudom, kötelez. Kötelez április 4-e, hogy az ifjúságot — melyért dolgozni a legszebb, legnemesebb feladat — erkölcsös, hazáját és népét szerető, kulturált magatartása ifjúsággá segítsem nevelni. A ssorjet tankok nyomában új élet sarjadt Gelencsér József, a Heresznyei Községi Tanács elnöke: Megtanultam a közösségért dolgozni A múlt év őszén a falumbéli gazdák, termelőszövetkezeti tagok kívánságára tanácstagnak javasoltak, s elnöknek is megválasztottak. Azt az örömet el sem tudom mondani, amit akkor éreztem. Eszembe jutott, hogy ebben a faluban 1945. előtt nincstelen napszámosként tengettem életem, s mindjárt hozzáteszem azt is, hogy az igazi élet 1945- ben kezdődött számomra, amikor népemnek elhozta a szabadságot a dicső Szovjet Hadsereg. Örökre emlékezetes lesz az a tavasz, s mindig arra gondolok: tudok-e annyit tenni, hogy méltó lehessek a szovjet hősök véráldozatához, pártom, népem bizalmához. Tagja lettem a kommunista pártnak, s akkor megerősödött bennem az elhatározás, hogy amíg erő lesz karomban, mindig népem érdekeiért harcolok. Felosztottuk az urak földjét, amelyből nekem is jutott 3 hold. Amikor pedig pártunk a paraszti élet felemelkedésének útját megmutatta, én is a szövetkezeti gazdálkodást választottam. A közös munkában, a közös tanulásban megtanultam a közösségért dolgozni. Mint a párt munkása a megyei földhivatal élére kerültem. Megtisztelő megbízatást kaptam a Földművelés- ügyi Minisztériumban, és én tovább tanultam. Elvégeztem a mező- gazdasági akadémiát. De a falu visz- szahivott, a szívem is odahúzott. Hogyne jelentkeztem volna az elsők között, amikor a párt szakembereket kért a falunak! Mint agro- nómus kerültem falumba s a tanácsválasztás alkalmával megválasztottak községi tanácselnöknek. . Hogy mit köszönhetek én a felszabadulásnak? Sokat, nagyon sokat! Köszönöm, hős szovjet elvtársak, hogy elhoztátok április 4,-ét, hogy a nincstelen napszámosból megbecsült emberré válhattam, hogy az én életem is igazolja: ebben az országban minden hatalom a dolgozó népé. Van-e szebb, magasztosatok feladat mint a szebb élet váromány osain&k az ifjúságnak a nevelése? Számomra nincs, értük dolgozom,, ezzel bízott meg a párt, a dolgozó nép. Szeretem a mi ifjúságunkat, szeretem azt a lelkesedést, azt a tüzet, amely feszi) bennük, amely nagy tettekre képe« Gyakran beszélgetek velük, életükről, jövőjükről. Mennyi boldogít« terv: én traktorista leszek, én mérnök, én orvos... Én is terveztem, de az én tervei» 17 éves koromig csak álmok maradtak. Mennyi mindent szerettem volna! Nem, nemcsak magam, hanem a hozzám hasonló cselédgyerekek számára is. Múlt... Elmúlt... 1945-ben azt mondták: megváltozott a világ. Nem értettem meg mindjárt, csak akkor, amikor lebontották a régi cselédházat, amikor új utcasor épült az uraság felosztott földjén és Rákosi elvtársat hallottam egy nagygyűlésen arról beszélni, hogy a munkás-, parasztíiatalok előtt kinyílt az élet kapuja. Ettől kezdve számomra is felfelé vezetett az út. En 17 évig éltem abban a világban, amelyben a munkás- és parasztfiatalok előtt kilátástalan jövő á’ilt Ma tízéves gyermekékkel beszélgetek, akik akkor születtek, amikor a szovjet tankok nyomában új élet sarjadt hazánkban. Elmondom nekik, hogy milyen volt az én gyermekkorom, elmondom nektek is, diszisták, hogy nekünk nem vd* kultúrhelyiségünk a múltban, hogy sivár, reménytelen volt a sorsunk. De azt is elmondom, hogy most má« az életünk. Hogy minden, ami ebben az országban történik, a mi boldogságunkért van, hogy mindezt április 4-nek köszönhetjük... BOGNÁR MIHÁLY FÖLDET KAPOTT Kipp ... kopp ... kipp ... kopp __ Bognár Mih ály ernyedt inait megfeszítse, teljes erőből, teljes szívből méri a súlyos csapásokat fejszéje fokával a sárga akácfakaróra. Vérágas szemében elszántság ég, mintha gyűlölt ellenségének mérné az útravalót a másvilágra... De hiszen tényleg azt teszi. Ez a végeláthatatlan nagybirtok volt hosszú évtizedeken át legveszedelmesebb ellensége .. . Ezt áztatta verejtékével, ezen váltak ernyedtté izmai, ezen borult őszbe üstöké, a marcangoló nyomorral küszködve majd egy emberöltőn át. S úgy érzi — erre méri most szívből-lélekből a súlyos ütéseket. Majd győzelmesen felegyenesedik. Kucsmáját a karóra akasztja, töröl- geti gyöngyöző homlokát. Aztán csak áll, s szemeit tágra meresztve néz egyirányba, mozdulatlanul. A dűlő alsó végénél csillog már a mérőlánc az emberek kezében. Ide néhányszáz méterre emelkedik- ki a zöld fenyők közül ódon tornyával a kastélyépület. Mellette szinte eltörpülnek a sötét, kis- ablakú cselédházak. Velük szemben szalmatetős; düledező disznóólak tá- tonganak üresen. — Csakhogy vége már ennek — sóhajt a keserves cselédéletre gondolva. Tekintete ismét visszatéved a mérőláncot vonszoló emberekre, akik között egy siltes-sapkás, városi öltözetű fiatalember magyaráz valamit szenvedélyesen, kezében egy papírcsomót rázva. — Úgy mondják, városi... kommunista — latolgatja magában —, akárki, de bátor, derék egy ember. Azt mondta: ez a nyolc hold már örökre az enyém ... Nem veheti el tőlem senki sem... a gróf sem jön többé rissza .. . Eztán azé a föld. aki. megműveli ... — Az én földem... saját tulajdonom — csiklandozta szívét a boldogság. S fásult der álcát meghajtva, bütykös ujjaival belemarkol a zsíros, fekete földbe. Az orrához emeli a tenyerében szétmorzsolt rögöt, s valami nagyon, de nagyon jó illatát érzi neki. Olyant, amilyent még soha... S e különös illat úgy felüdítette, hogy egyszeriben elfelejtette a ma- gamögött hagyott ötven nehéz esztendőt. SZŰCS FERENC.
