Somogyi Néplap, 1954. február (11. évfolyam, 27-50. szám)
1954-02-28 / 50. szám
4 SOMOGYI NÉPLA8* Vasárnap, 1954 február 28. A Legfelső Tanács a Szovjetunió államhatalmának legfelső szerve írta: I. Leonov A Szovjetunió a munkások és parasztok szocialista állama. »A Szovjetunióban minden hatalom a város és falu dolgozóié, akiket a dolgozók küldötteinek szovjetjei képviselnek« — szögezi le a Szov' jetunió Alkotmánya. A szovjet hatalom létrehozása után néhány nappal, V. I. Lenin, a szovjet állam megteremtője a következőket mondotta: »Elvtársak! Dolgozók! Ne fe_ ledjétek, hogy most ti magatok kormányozzátok arz államot. . . A ti szovjetjeitek mostantól fogva az államhatalom szervei, teljhatalmú, döntő szervek « A Szovjetunió legfőbb államhatalmi szerve az SZSZSZK Legfelső Tanácsa, amelyet a szovjet állam polgárai az általános, egyenlő és közvetlen választójog alapján, titkos szavazással 4 évenként választanak meg. A legutóbbi választások 1950 március 12-én voltak. Ezekben a napokban a szovjet emberek a Legfelső Tanács március 14-én sorrakerülő választásaira készülnek. Kire bízza rá a nép a legfőbb^ hatalom gyakorlását? Vessünk egy pillantást az 1950 március 12'én megválasztott Legfelső Tanács küldötteinek jegyzékére. A küldöttek között 418 munkást, 269 parasztot és 629 szovjet értelmiségit találunk. A küldöttek 40 százaléka nő. Nézzünk néhány küldöttet a legutóbb megválasztott Legfelső Tanácsból: Vaszilij Gyikany — a harkovi traktorgyár esztergályosa, Viktor Blazsenov — mozdonyvezető, Praszkovja Angelina — ukrán traktoristanő, I. Akramova — a margelani selyemfonóüzem munkásnője, Andrej Csuhno — paraszt, az egyik Sztavropolj-kerületi kolhoz elnöke, Z. Szabitova — mérnök, egy balkaszi üzem (Kazah SZSZK) technológusa, Dmitrij Sosztakoyics — zeneszerző, Alekszandr Fagyejev és Hja Erenburg — írók, Trofim Liszen- ko — akadémikus. A küldöttek között ott láthatjuk a szovjet állam és a kommunista párt kiváló vezetőit is: G. Malenkovot, V. Molotovot, N. Hruscsovot, K. Vo- rosilovot, N. Bulganyint és másokat A Szovjetunió Legfelső Tanácsa küldöttei a nép legjobb fiai, különböző nemzetiségű kommunisták és pártonkívüli dolgozók. A Szovjetunió Legfelső Tanácsa ülésein (ülésszakain) az ország legfontosabb kérdéseit döntik el. A Legfelső Tanács múlt ülésszakán (1953 augusztus) fogadták el például a Szovjetunió 1953. évi állami költségvetéséről szóló törvényt. A költségvetés csupán közoktatási és kulturális kiadásokra 62 milliárd rubelt irányzott elő,' amely a költségvetés kiadásainak 12 százalékát teszi ki. A Legfelső Tanács ugyanezen ülésszakán hoztak törvényt az új mezőgazdasági adóról. Az új adórendszer jelentős mértékben csökkenti a parasztság adókötelezettségeit. A szovjet állam történetében még nem fordult elő, hogy az államhatalom legfelső szerve olyan törvényt hozott volna, amely a legkisebb mértékben is figyelmen kívül hagyná a dolgozók érdekeit. Ez érthető is, mivel a Szovjetunió Legfelső Tanácsában a nép legjobb fiai és leányai foglalnak helyet. A Szovjetunióban a küldött a nép szolgája. A Legfelső Tanács hatáskörébe a következők tartoznak: a háború és béke kérdései, új köztársaságok felvétele az SZSZSZK kötelékébe, a szövetséges köztársaságokon belül új határterületek és területek, valamint új autonom köztársaságok és autonom területek alakításának jóváhagyása, az SZSZSZK népgazdasági terveinek jóváhagyása, stb. A Szovjetunió Legfelső Tanácsa választja meg a Legfelső Tanács elnökségét, a Szovjetunió Minisztertanácsát és a Szovjetunió Legfelső Bíróságát. A Legfelső Tanács nevezi ki a Szovjetunió főügyészét is. A Szovjetunió Legfelső Tanácsa két Házból áll: a Szövetségi Tanácsból és a Nemzetiségi Tanácsból. Ismeretes, hogy a Szovjetunió soknemzetiségű állam- Több mint 60 egyenlőjogú nemzetiség és nemzetiségi csoport él benne. A Szqv jetunió valamennyi népének egy, közös célja van: a kommunista társadalom felépítése és a világbéke. A Szövetségi Tanács és a Nemzetiségi Tanács együtt alkotják az államhatalom legfelső szervét — a Szovjetunió Legfelső Tanácsát. Az SZSZSZK Legfelső Tanácsának mindkét háza egyenlőjogú. A Szövetségi Tanács és a Nemzetiségi Tanács ülésszakai egyidőben kezdődnek és fejeződnek be. A törvény akkor számít elfogadottnak, ha az SZSZSZK Legfelső Tanácsának mindkét háza egyszerű szótöbbséggel elfogadta. RÉSZLET E. KAZAKEVICS yfjamuz az Odetain“ CÍMŰ REGÉNYÉBŐL J. K. Oszipova látogatása a Táncsics-gimnáziumban TAPASZTALT pedagógusok, fiatal tanárok és tanárnők gyűltek ösz- sze pénteken délben a Táncsics Mihály Fiúgimnázium tanári szobájá- ban. Kedves vendég érkezését várták. Kedves vendéget, aki többezer kilométerről utazott hazánkba, hogy átadja gazdag tapasztalatait a magyar pegadógusoknak, s országjáró körútja alkalmából Kaposvárra is ellátogat. J. K. Oszipova elvtársnőt, a moszkvai 243. számú leányiskola igazgatónőjét, a hazánkban tartózkodó szovjet kulturális küldöttség tagját várták a kaposvári iskolák igazgatói, tanárai. A várakozás izgalmas percei gyorsan telnék. A beszélgető kis csoportokban a nevelés nagyszerű munkájáról folyik a szó. Gondolatban, de szóban is azokat a pontokat keresik a nevelésben, tanításban, ahol úgy érzik, legnagyobb szükség van Oszipova elvtársnő segítségére, tanácsára. S mikor feltárul az ajtó és tanáraink szemben állnak munkatársukkal, a baráti szovjet nép küldöttével, megannyi bizalmat sugárzó szempár szegeződik a nagyszerű asszonyra. A szemek arról a háláról beszélnek, melyet a felszabadulás óta nyújtott szovjet segítség jelentett népünknek. Fs a szemek szavát formálja meg Merő Béla elvtárs baráti üdvözlőjében. A barátság és szeretet melegével telített helyiségben orosz és magyar szavak cserélődnek, testet ölt a két nép elszakíthatatlan barátsága. A pillanatnyi szünetet felhasználva lép előre a gimnázium egyik tanulója, Boda József és hatalmas vörös szekfűcsokorral. anyanyelvén üdvözli a kedves vendéget... MEGKEZDŐDIK a baráti beszélgetés. Oszipova elvtársnő nem előadást tartani jött ' közénk, hanem, hogy közvetlen hangon elbeszélgessen a kaposvári pedagógusokat legjobban érdeklő pedagógiai kérdésekről. A legtöbb szó a politechnikai nevelésről esik. Kérik az elvtársnőt, beszéljen tapasztalatairól, arról, hogy iskolájában hogyan oldják meg a politechnikai nevelés gyakorlati kérdéseit. Emellett számos, személyes természetű kérdés is elhangzik, melyekre türelemmel, nagy-nagy segíteniakarás- sal válaszol. A PEDAGÓGUSAINKNAK sok segítséget adó, termékeny beszélgetés után Oszipova elvtársnő megtekintette a gimnáziumot. Nagy érdeklődéssel szemlélte a biológiai szakkör értékes gyűjteményét, érdeklődéssel nyilao- kozott a tanárok és tanulók jó_ kollektív munkájáról'. A fizikai előadóterem és szertár megtekintése után Oszipova elvtársnő hosszasan elbeszélgetett az egyik tanteremben egyénileg tanuló diákotthoni tanulókkal. A jórészt alsóbb osztályos fiuk bi-. zalmát gyorsan megnyerte a kiváló pedagógusra annyira jellemző szerető, baráti érdeklődésével. Arra a kérdésre, hogy szabadidejüket mivel töltik a legszívesebben, — már kórusban felelték a fiuk: sporttal. A beszélgetés azonban hamarosan komolyra fordult: az iskolai DISZ-szervezet munkája érdekelte vendégünket. A kérdésekre, hogy hogyan segíti a DISZ az igazgató munkáját, hogyan segít a gyengébb tanulóknak a tanulásban, feszes vigyázzban válaszolt Kovács András III. á. osztályos tanuló, DISZ-vezetőségi tag. Az őszinte feleletekért Oszipova elvtársnő iskolája Kcmszomol-titkárának ajándékát, egy Komszomol-jelvényt tűzött Kovács András kabátjára azzal a kívánsággal, hogy a jövőben még jobb munkát végezzenek és többet segítsenek tanáraik munkájában, mint eddig. A fiuk méltán érezték azt a nagy- nagy büszkeséget, amely eltoltotte őket Oszipova elvtársnő látogatásával és megfogadták magukban: méltó követői lesznek a magyar ifjúság példaképének, a lenini Komszomolnak. AZ ÖRA bizony gyorsan elszállt és az estébehajló, sötétedő gimnáziumban tanárok, diákok hálatelt szívvel köszönteik el Oszipova elvtársnőtől és fogadták meg: látogatása nem válik emlékké, hanem élő segítségként ott él napi munkájukban. Ezzel viszonozzák a szovjet nép kiváló küldöttének sokatadó látog- tását. (A beszélgetés részletes ismertetésére visszatérünk.) ARATÁS IVÁNNAL A tábornok ellátogatott aszövet- séges repülők fogolytáborába, amelyet a szovjet csapatok sza- bodítottak fel. A tábor kétemeletes téglaházakból álló gyártelepen volt. Már messziről éktelen lárma, énekszó és ordítozás zaja ütötte meg a tábornok fülét. • A tábor nem éppen józan vigalom színhelye volt. Az amerikai és angol repülők karonfogva dülöngéltek az utcákon, kurjongattak és hangosan tereferéltek. Örömük teljesen érthető volt. A németek már készülődtek, hogy gépkocsira rakják és tovább vigyék őket Nyugatra, de ekkor a gyárba behatolt az első orosz harckocsi. Kezdetben a foglyok nem akartak hinni a szemüknek az orosz harckocsi láttán. A harckocsi közeledtére szökésnek eredtek, azt hitték, hogy visz- szavcinulás,. előtt a németek ki akarják őket irtani. A harckocsi egy pillanatra megállt, mintha a levegőbe szaglászott volna hosszú ágyúcsövével, majd berontott a német őrség kellős közepébe. Aztán hátrahúzódott, egyhelyben dübörgött és nekihajtott a háznak, ahová a németek behúzódtak. A ház, mint erős ökölcsapásra a pofacsont, egyszeriben szétrepedt, A harckocsi megfordult tengelye körül, két lövedéket eresztett a foglyok elszállítására az úton veszteglő tehergépkocsikba, aztán eldübörgött. Hiába futottak utána a hálálkodó amerikaiak és angolok, hogy kiemeljék az acélkolosszusból a dicső szovjet fiúkat, a kétszáz fogoly repülő váratlan, nyugodt és karakán felszabadítóit. A dicső fiúknak 1 úgylátszik más dolguk akadt. Hernyótalpuk elnémított egy német légvédelmi üteget, aztán eltűntek a kanyarban. Amikor az orosz csapatok megjöttek, az angol és amerikai repülők egyre faggatták a táborukba betért orosz tiszteket, hogy mondják meg nekik: ki ült a felszabadító harckocsiban. Nevetségesen hangzik, de az angolok és amerikaiak szemmelláthatóan a kétszáz angolszász megmentését tartották a háború egyik legtüneményesebb fegyvertényének. A szovjet tisztek csak legyintettek rá: — Nem mindegy az? Közölték a repülőkkel, hogy már néhány »Douglas« áll készenlétben: hamarosan elszállítják őket a repülőtérre. A megérkezett tábornok láttára az angolok és amerikaiak sorakoztak és tisztelegtek, kiki a maga módján: az amerikaiak jobb tenyerüket könnyed mozdulattal a homlokukhoz és előrelendítve, az angolok pedig merev tartással kapták sapkájukhoz kissé kifordított tenyerüket. A tábornok kiszállt a kocsiból, sorba kezetfogott az elől álló szövetséges tisztekkel és tolmácsa útján megkérdezte, nincs-e szükségük .valamire? A magas angol, Sir Reginaid Tang- ley, a brit királyi haderő ezredese válaszolt neki. Megköszönve a szovjet parancsnokság szíves gondoskodását és igazi bajtársi magatartását, kijelentette, hogy a foglyok semmiben sem szűkölködnek. Az volt az egyetlen kívánságuk, ha lehetséges, értesítsék sürgönyileg a hozzátartozóikat, hogy valamennyien életben vannak és egészségesek. A tábornok méltányosnak találta a kívánságot és azt indítványozta, adják át segédtisztjének a táborban lévők név- és ranglajstromát. Az adatokat sürgönyileg továbbítják majd Moszkvába, a brit, illetve amerikai katonai misszióhoz. gy szemüveges amerikai őrnagy más kérdésekkel hozakodott elő: nem maradhat-e továbbra is ott? Az ördög tudja, hogyan jut el innen ebben a zavaros pillanatban. Ha a tábornoknak nincs kifogása ellene, szívesen beáll a szovjet légierő kötelékébe addig, amíg az Oderánál nem találkoznak az amerikaiakkal, ott aztán majd átmegy az övéihez. —, Az Oderánál? — kérdezte a tábornok. — Az Oderánál kérem nincsenek amerikaiak. Ott a németek állnak. Az amerikaiakkal valószínűleg csak valahol az Elbánál fogunk találkozni. — Berlint ezek szerint Önök foglalják el? — kérdezte egy angol őrnagy. A tábornok fürkésző pillantást vetett rá és röviden csak ennyit mondott: — Igen. A társalgás udvarias volt és csendes, de hirtelen kavargás támadt a szövetséges tisztek soraiban. Az ezredesek és őrnagyok mögött tolongó, kapatos altisztek és hadnagyok, félretolva rangidős bajtársaikat, előretörték magukat és lelkesen szorongatták a tábornok és a mellette álló szovjet tiszt kezét. A találkozás egyszeriben elvesztette hivatalos jellegét. Ujjongó közbeszólások és éljenzések röpködtek a levegőben: — Thanks, boddies! . . . (Köszönet, öreg fiúk!) —: Long live Russia! . . . (Éljen Oroszország!) A brit királyi légierő ezredese, Sir Reginaid Tangley méltatlankodva csóválta a fejét, majd hirtelen udvariasan elmosolyodott, kissé elnézően, ahogy gyerekcsínyen szoktak mosolyogni a felnőttek. Mosolya még szélesebbre húzódott, amikor észrevette magán a tábornok fürkésző tekintetét. Végül fülig szaladt a mosolya, amint látta, hogy az úton vonuló szovjet katonák szívélyesen integetnek a felszabadított szövetséges tisztek felé. Csak a két füle korlátozta mosolya további bontakozását. Az úton megállás nélkül vonult a szovjet katonák áradata. Szelíd, szívélyes arckifejezésükről Tangley olyasmit olvasott le, amit az erő öntudatának lehetett volna nevezni. Az orosz harcosok nem' siettek, de szívósan és öntudatosan meneteltek nyugodt, kissé ravaszkás tekintettel szemlélve az útjukba kerülő jelenségeket. Széllengette esőköpenyük csattogott rajtuk, akár a vitorla. Tangley visszaidézte magában azt a számos beszélgetést, amelyet a magasrangú brit tisztek folytattak egymás között arról, hogy Oroszország elvérezve kerül ki ebből a háborúból. »Szó sincs róla — gondolta most Tangley és hirtelen kínos nyugtalanság fogta el: .— Ezek bizony jó mélyen benyomultak Európába«. Mosolya ennek megfelelően fogyatkozni kezdett, mind jobban és jobban. Ekkor elmosolyodott a tábornok. És kiderült, ez- a szigorú arc tud olyan gúnyosan és áthatóan is mosolyogni, hogy az angol kényelmetlenül érezte magát tőle. \ bban a percben megérkeztek az autóbuszok, hogy a szövetséges tiszteket kivigyék a repülőtérre. A tábornok tovább folytatta az útját. (Dudás Kálmán fordítása.) 1915 nyarán az első orosz hadifogoly-csoport megérkezett hozzánk a majorba. Éppen az aratást kezdtük meg. Az uradalomban a foglyokat is munkába állították . . . így történt, hogy én a hatalmas termetű, erős fizikumú Iván marokszedője lettem. Ismerkedésünk kezdete ugyan nem ígért barátságot, mert az én Ivánom mint élkaszás, oly gyorsan haladt és olyan széles rendet vágott a másfél méteres rozsban, hogy legnagyobb igyekezettel sem tudtam nyomon követni. — No Jóska — mondtam magamnak elkeseredve — te aztán jól kifogtad ezzel a hatalmas emberrel. — így beszéltem róla mindaddig, mig meg nem ismertem. Legtöbbször arra gondoltam: azért vág olyan nagy rendet, azért siet oly nagyon, hogy megszökjem. Verejtékezve és lihegve kapkodtam a-sarlót s közben a melegtől elvakultan mondtam szitkokat Ivánra. Amint a nap fokozatosan ívelt a láthatár szélétől felfelé és egyre forróbb sugaraival árasztotta el az aranysárga búzatengert, az én tekintetem is ilyen fokozatosan szúrósabb pillantásokkal méregette végig Iván izmos termetét. Amint szőttem gondolataimat, hirtelen hátulról valaki megfogott s villámgyorsan a magasba lendített, mintha el akarna ejteni, de azután újra elkapott és óvatosan állított talpra. Ijedten fordultam hátra s nagy meglepetésemre Iván állt előttem hatalmas termetével, arcán jóságos mosollyal. — Zsárkó jeszty — mondta valahogy ilyenformán, amit én természetesen nem értettem. De ő nem törődött azzal, hogy értem-e vagy sem. Előhúzta zsebkendőjét, fölém hajolt és szinte apai gyengédséggel töröl- gette le arcomról a verejtéket, azután sapkáját fejembe nyomta és tréfás vigyázz-állásba állt előttem, közben nevetgélve mormolta a számomra érthetetlen szavakat. Majd elvette tőlem a sarlót és percek alatt marokba szedte a levágott gabonát. Meglepetésemben csak bámultam rá. — Hát ilyenek ezek az orosz emberek? — villant át agyamon — s éreztem, hogy arcom majd kipattan a szégyentől. Szerettem volna bocsánatot kérni tőle korábbi gonosz gondolataimért és megköszönni segítségét. De még inkább szerettem volna ott előtte nyomban világgá harsogni, hogy mennyire aljas hazúgság mindaz, amit mi addig róluk, oroszokról tanultunk és hallottunk. Mivel beszélni nem tudtam vele. csak néztem rá, szinte megsemmisülve. Mikor Iván a marokszedés végeztével ismét elém állt tréfás tisztelgéssel — mintha karddal tenné — átadta nekem a sarlót és nevetve megveregette a vállamat. Alig mertem felpillantani a nagy tányérsapka alól. Roppant zavaromban lekaptam a sapkát fejemről, hogy visszaadjam neki, de ő elhárító mozdulatot tett és a tűző napra mutatva magyarázta, hogy a sapka okos dolog és ha meleg is, csak tűrjem, mert megvéd a napszúrástól. Ettől kezdve olyan meleg barátság fejlődött ki köztünk, amire még most 39 év múltán is elérzékenyülve gondolok. S Ijabár beszélni nem tudtunk egymással, mégis, szinte tökéletesen megértettük egymást. Mire dél lett, már azt is megtudtam tőle, hogy 42 éves, hogy ő is. uradalmi cseléd és neki is van egy hozzám hasonló U éves szőkehajú kisfia, aki talán most épp úgy, mint én, verejtékezik az uraság tarlóján. — Én is elmondtam neki, hogy az én apáin is 42 éves, hogy épp olyan erős, nagybajúszú ember, mint ő. Barátságiinkat Iván azzal pecsételte meg, hogy este, amikor a sapkáiét vissza akartam adni, felkapott, hevesen magához ölelt és értésemre adta, hogy a sapkát örökre nekem ajándékozza. — Ezen a nyáron szedtem először markot, ami bizonyára nagyon hosz- szú, keserves lett volna, ha a sors nem hoz össze ezzel a derék, becsületes orosz paraszttal. Mellette könnyű volt a munka. Egész aratás ideje alatt ő volt az első kaszás és rendszerint azt tette, amit az első napon: gyorsan előre sietett, hogy aztán nekem segíthessen. Nem csoda, hegy úgy megszerettem, mint ahogy ínég senki idegen embert életemben. De nemcsak őt, hanem rajta keresztül fogolytársait is és az egész orosz népet. És egy napon, amikor ezt az első hadifogolycsoportot elvitték tőlünk, sírva búcsúztam el Ivántól. A nagy tányérsapkát pedig sokáig, szakadtáig őriztem, mint legkedvesebb emléket attól az embertől, aki aranyszívével elsőként tanított igaz emberségre. Szalai József.
