Somogyi Néplap, 1953. november (10. évfolyam, 257-280. szám)

1953-11-07 / 262. szám

Éljen a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 36. évfordulója AZ OKTÓBERI ÉJSZAKA Részlet Nyikolaj Nyikityin elbeszéléséből APRÓ TÖRTÉNETEK A NAGY NAPOKBÓL EGY EMBER A MUNKÁSTELEPRŐL Este érkeztünk meg Petrográdba. Anyám teát főzött és sok jó ennivalót tett az asztalra. Jegor remekül érez­te magát és nagy hévvel beszélt frontélményeinkről. — Nagy időket élünk, nénikém — mondta. — Itt bomlásról beszélnek, mi meg a román fronton ... Nem sikerült befejeznie a monda­tot, mert az ablaküveg úgy megre­megett, hogy csaknem betört. — Nyolchüvelykes... — mondta Jegor. Anyám keresztet vetett. — A bolsevikok... Ma van a fel­kelés. ■— Ma? — kérdezte Jegor. — Már a pályaudvaron gondoltam, amikor láttam, hogy egy komisszár katoná­kat toboroz ... Persze a pályaudva­rokon kezdték. De te sürgettél, hogy gyerünk haza — fordult hozzám. — No, most aztán itthon vagy. Egészen sápadt lett és szemrehá­nyóan nézett rám. Összeráncolta a szemöldökét, felállt és odébblökte a székét. — Elég volt a teázásból... Gye­rünk! — Hova mentek ilyenkor, fiam? — kérdezte ijedten anyám. — Az utcára! — felelte helyettem Jegor. — Azért jöttünk! Valami furcsa érzés vett erőt raj­tam. Valahogy nehezebb volt a me­leg szobából harcba indulni, mint a lövészárokból, ahol amúgyis kemény az élet. Erőszakkal kellett kiszakí­tani magam ebből a meleg környe­zetből. Kirohantam a szobából. Anyám utánam futott. Jegor rosszalóan né­zett utánunk, majd követett bennün­ket. Vállamra tette a kezét és oda­tolt anyámhoz. — Mindig egyedül van — mondta. — Búcsúzzatok el... Megcsókoltam anyámat. Sírt sze­gény. Jegor is megölelte, megcsókol­ta. Nagyon szégyeltem pillanatnyi gyengeségemet; fogtam a puskát és elindultunk. Jegor az utcán egy katonától meg­tudta, hogy a küldöttek a Szmolnij- ban tanácskoznak. Odasiettünk. A Szmolnij-tér valóságos táborrá vált, rá sem lehetett ismerni. Teher­autók jöttek, megrakodva fegyverek­kel. Közvetlenül a gépkocsiról osz­tották szét a fegyvereket és a lő­szert a vörösgárdistáknak. A Szmol- nij körül gerendákból barrikádot ál­lítottak. Az emberek a kertben gyü­lekeztek. Egyesek ott gyakorolták a pisztolylövést. A főbejáratnál ágyuk álltak, a folyosón gépfegyvereket ci­peltek. A fák alatt páncélautók za­katoltak. Nehéz volt a levegő az el­használt benzingáztól. A Szmolnij pedig olyan volt a kékesszürke, hi­deg ködben, az ablakaiból kiáradó vakító fénnyel, mint valami óriási hajó. Azt mondták a vörösgárdisták, hogy a nagy oszlopcsarnokban a szovjetek második kongresszusa fo­lyik. — Lenin is ott van? — kérdezte halkan, izgatottan Jegor. — Ott — felelte egy szőrmesapkás munkás. — Bemegyek én is — súgta a fü­lembe Jegor. Meghagyta, hogy fél óra múlva várjam ott és eltűnt. A tér feketéllett az emberektől és a gépkocsiktól. A távolból lövések hallatszottak. Jegor jósokára érkezett vissza. Mint mindig, most is egészen váratlanul jelent meg. Zsúfolt teher­gépkocsi állt meg mellettem, csiko­rogva fékezett. A tetejéről, mintha a sötétségből jönne, Jegor vidám hang­ját hallottam: — Gyerünk... szállj fel! Felkapaszkodtam. A gépkocsi el­indult és őrült sebességgel vágtatott az utcákon. Jobbra-balra dülöngél­tünk a tetején. Jegor erősen megszorította a karo­mat és diadalmasan a fülembe kiál­totta: — Láttam Lenint!... Csapatunkat a Nyári-kerthez «küld­ték. Ott mindannyian leugráltunk a gépkocsiról. Nekiindultunk a sötét és poros Mars-mezőnek. A távolban to­vább folyt a lövöldözés. Két üteg vágtatott az óriási téren keresztül. — A kadétiskola visszavonul... — mondta valaki. Már csak a vágtató junkerek hátát láthattuk. Csapatunk élén Jegor haladt. El­értük a Pavlov laktanya hosszú, ko­mor épületét. Kihalt, fekete ablakai­ról láthattuk, hogy a kaszárnyában lélek sem maradt. Egy őrszem a Moj- ka felé irányított bennünket. A lövöl­dözés a Téli Palota felől erősödött. Mindenfelé sűrű láncban álltak a fel­fegyverzett munkás- és katonazászló­aljak. Sok ember zsúfolódott össze, mégis ünnepi rendben várták csa­pataink a támadás percét. Kis idő múlva gépkocsi gördíit keresztül a csatorna hídján, majd- lassan elhaladt soraink között, ránkvetve egyetlen fényszórójának sugárkévéjét. Három köpenyes férfi közeledett a gépkocsi felé. Az egyik, akinek pi­pa volt a szájában, elvált a másik kettőtől és magához hívta a csapatok parancsnokait. Nem hallottam, hogy mit mondott Jegornak, de Jegor ez­után felsorakoztatott bennünket. A Pevcsevszkij-hídnál három csatár­láncot alakított csapatunkból. Én az elsőbe kerültem és igyekeztem Jegor közelében maradni. A régi kormány a Téli Palotában bújt meg. A palota ablakaiban hol kigyulladt, hol elaludt a fény, mint­ha az ott rejtőző emberek valami furcsa játékot folytatnának. A forradalom vezérkarának gép­kocsijai gyakran jelentek meg a Pa­lota-tér jobb- és balszárnyán. Az em­berek minden gépkocsit körülfogtak, mind szerettek volna mielőbb híre­ket hallani a Szmolnijból. A palota körüli barrikádokon a szalagcsere rö­vid szüneteitől eltekintve, állandóan szóltak a gépfegyverek. Úgy éreztük, hogy közel vagyunk a célhoz. Mind­egyikünk abban reménykedett, hogy ő fogja el Kerenszkijt... Mindenfe­lől a mi harcosaink hangját hallot­tuk; gyűrűben vették körül a Téli Palotát, s a tér úgy zúgott, mint a tenger. A Sándor-kertben valaki fák­lyát gyújtott, amely megvilágította az arcokat. Ez valami jel lehetett, mert a Péter-Pál erődben tüzérsé­günk azonnal megszólalt. Jegor fel­állt. — Lenin nevével előre! — kiáltot­ta. Előugrottunk a boltívek alól. A palota nagykapuja kinyílt. A junkerek két ágyút gördítettek elő. Jegor csatárláncait az ágyúk ellen vezényelte. Puskákból lövöldözve elő­retörtünk a kapuig, visszavetettük a junkereket, leugrottunk a pincébe és felrohantunk a lépcsőn abban a hi- szemben, hogy tovább jutunk a pa­lotában. A lépcsőn azonban lesből tü­zeltek ránk. A pince sötétjében álig láttuk egy­mást. A harcosok egyrésze a pincé­ben maradt, másrészük követte Je- gort az első emelet halványan meg­világított folyosójára. Az ablakok mentén piszkos matracokon junkerek százai feküdtek. Piszok és veríték bűze terjengett, mindenfelé cigaretta­végek és üres borosüvegek hevertek. A junkerek megijedtek a vörösgár­distáktól és a katonáktól. Egyesek el­dobták fegyvereiket, mások elfutot­tak, Jegor nem üldözte őket. Várta, hogy egész csapata odaérkezzék ... Ekkor a junkerek csoportjából kivált egy fiatal, jólöltözött hadapród. Mi­kor látta, hogy Jegor a parancsnok, tisztelgett előtte. — Ellenállásunk céltalan — mond­ta és kérte Jegort, hogy kövesse a Téli Palota vezérkarához. — Miért? — kérdezte Jegor. — Mint parlamenter válaszolta a hadapród. — Mi megadjuk magun­kat. Úgy tudom, önök nem akarnak felesleges vérontást... Mi sem. A hadapród elvörösödött. Jegort egy pillanatra megtévesztette a ka­tona félelmet és reménykedést kife­jező kék szeme. A junkerek kihasz­nálták ezt a pillanatot: hirtelen kö­rülfogták és magukkal cipelték Je­gort. Végig a folyosón minden sarok­ból tüzeltek. Mi a lépcső felé halad­tunk, menetközben válaszolva a tü­zelésre. Reggelre végétért a harc: győzött a szovjethatalom. A tér macskakövein kilőtt töltényhüvelyek hevertek. A letartóztatott minisztereket a folyó­parton vezették a Péter-Pál erődbe. Szerettünk volna azonnal leszámolni velük, de a tengerészek nem enged­ték. A palota körül már a mieink álltak őrt. A cár monogrammjával díszített falon túl, a kis kertben fe­küdtek az éjszaka folyamán elesett matrózok, katonák és vörösgárdis­ták. Nem sokan voltak. Itt találtam meg Jegort is; tágranyitott szemmel, felhúzott szemöldökkel feküdt. Te­kintete tiszta volt és nyugodt. Néhány év előtt véletlenül talál­koztam valakivel, aki ott volt Jegor kivégzésénél. Részletesen elmondta, hogyan ölték meg. Nagyon megverték Jegort, aztán fegyvertelenül egy vörös posztóval borított hosszú asztal elé kísérték. Palcsinszkij mérnök, az Ideiglenes Kormány teljhatalmú megbízottja Petrográd diktátorának érezte ma­gát. Az asztalnál ült és jobbra-balra pillantgatott a cári tisztekre és tá­bornokokra. — Mi a mondanivalója? — fordult Jegorhoz. Jegor hallgatott. — Csak egy dolog mulattat engem, főméltóságű uram — mondta Pal- csinszkii egy tábornoki egyenruhát viselő, izgő-mozgó kövér emberhez fordulva — miben reménykedik ez a maroknyi csapat? Hiszen néhány nap múlva feltétlenül leszámolunk velük. Jegor úgy nézett rá, mint valami őrültre. — Oroszország mivelünk van — mondta halkan és határozottan, mint­egy sajátmagának. — Talán egész Oroszország kato­na? — kérdezte Palcsinszkij. — Oroszország mivelünk van — is­mételte Jegor. — Tudja, hogy mi vár önre? — Mi? kérdezte Jegor mosolyog­va. — ön tiszt, nemde? — Nem. — Nem? Egyszerű közlegény? Palcsinszkij hangjából csodálkozás csendült ki. — Jegor Petrov közkatona... ez vagyok a szolgálati szabályzat sze­rint! — mondta mosolyogva Jegor. — De bármi történik is velem, ma­gukat már semmi sem menti meg a pusztulástól! Most a mi szavunkra figyel az egész világ ... Palcsinszkij felugrott. A tábornok hadsegédei kivezették Jegort. Ott lőt­ték agyon két lövéssel egy nagy fe­hér oszlop mellett. „A SZOVJETHATALOM ELSŐ SZAVA" N. Oszenyev festőművész képe A mi telepünkön tulajdonképpen csak decemberben kezdődött az Ok­tóberi Forradalom. A gyár legtága­sabb műhelyében, a hengerdében gyűltünk össze és ott választottuk meg a munkásbizottságot. A szónoki emelvényre — amelyet egy ócskavas­kupac helyettesített — Kirill Miro­nov, egy köpcös, vörösszakállú hen­gerész lépett fel elsőnek. De még két szót sem szólhatott, mindenünnen kiáltások hangzottak fel: —- Ő legyen az elnök!... — Úgy van! Éljen Kirjusa! — Éljen az elnök! Mironov segélytkérően nézett kö­rül, mondani akart valamit, de a munkások lelkes kiáltásai elnyomták Mironov hangját, s csak a szája moz­gásából gondolhatta az ember, hogy azzal kezdte: «Elvtársak! ...» S már készült is a határozat szö­vege, hogy az üzem munkásai Kirill Mironovot «a termelés feletti mun­kásellenőrzést gyakorló» bizottság el­nökévé választják. És amikor magasba lendültek a ke­zek, hogy helybenhagyják Mironov jelölését — csak akkor jutott végre hozzá, hogy közbekiáltson: — Dehát elvtársak! Nem lehet, hi­szen én még ... Senki sem hallotta szavait. Oda­rohantak hozzá a «szónoki emelvény­hez», vállukra kapták és lelkes hur­rázás közepette vitték a gyári irodá­hoz. Az egyik szoba ajtajára közben már ki is szegezte valaki a táblát: «Munkásbizottság». A végrehajtó bizottság elküldött egy alkalommal Mironovhoz egy cé­dulával, amelyben öt villanylámpát kért a gyártól. Mironov elvette a pa­pírt, figyelmesen megnézte, aztán en­gem kezdett vizsgálni, tréfásan hu­nyorítva. — Mondd csak, kedveském, jár­tál te iskolába? — Jártam. Elemibe. — No az szép dolog!... És olvasni is tudsz? — Tudok. — Igazán? — Isten bizony, tudok, Kirill Sza- velics! — Ne esküdözz. Lássam, el tudod-e olvasni, ami itt áll ezen a papíron, amit hoztál. Akkor elhiszem. Fogtam az írást és elolvastam. — No nézd csak, igazán tudsz ... Derék dolog. Hát írni tudsz-e? — írni is tudok. — Eiha! Aztán mondd, nem fül­lentesz? — Nem. — No, majd meglátjuk. A DIFI Ezerkilencszáztizenkilenc. Alig 20 versztnyire lehettek tőlünk Kolcsak bandái. A Komszomol első nemzedé­ke mind egy szálig a fronton volt, az új Komszomol-szervezetben még a legidősebb tag sem volt több 16 évesnél. Vityka éppenséggel csak 13 volt, de — akárcsak a többi — pilla­natra sem vált volna meg ócska pus­kájától. A komszomolisták nappal teljesítettek őrszolgálatot a telep ut­cáin. Vitykát a telep bejárata elé állították, persze nem a front felőli, hanem a hátsó kapuhoz. Életében először volt akkor őrségen. A fontos megbízatás tudatában büszkeség és izgalom duzzasztotta mellét. Hama­rosan szárnyrakapta gondolatait gye­rekfantáziája ... -Tyüh, de jó lenne most foglyul ejteni egy fehéret; vagy lefülelni egy ellenséges felderítőt!... Egyenesen odavinné a parancsnok elé, feszes vigyázzba vágná magát és jelentést tenne ... — Hé, gyerek, mit csinálsz te itt? Vityka előtt, mintha csak a földből nőtt volna ki, magastermetű, isme­retlen ember állt meg, prémbekecs­ben, füles katonasapkában, vörös ba­jusszal az orra és a szája között... Vityka nagy szemeket meresztett a furcsa külsejű emberre. Ki ez — a mi emberünk, vagy ellenség? ... Ha a mi emberünk, vörös szalag lenne a sapkáján, ha a fehéreké, valami epolett lenne a vállán. Ezen azonban se egyik, se másik. Csak mosolyog. — Azt kérdeztem tőled fiam, ki vagy és mit csinálsz itt? —• Én bácsi... nem vagyok se fe­hér se vörös, a helyi ifjúság — bökte ki végre Vityka. A bajúszos ember jóízűen kaca­gott. — Szóval se vörös, se fehér? Ér­tem. Nagy diplomata vagy te, fiacs­kám! ... — Jó, de most már mutassa az igazolványait — igyekezett hivatalos hangot használni Vityka. — Ez már férfias beszéd!... Vityka gondosan átvizsgálta az ira­tokat, aztán egyszercsak hamisítat­lan gyerekmosoly vonta be szeplős arcocskáját. Felvette az asztalról a tollat, be­mártotta a tintába és a kezembe nyomta. — Hát akkor írd oda a sarkába, hogy «Szjomin raktárnoknak, pont. Adj ki a VB-nek öt lámpát...» Megvan? — Meg. — Mutasd csak... Ez már igen, derék fiú vagy! Figyelmesen vizsgálgatta az írást, aztán vette a tollat és nagyokat szu­szogva, minden erejét megfeszítve, hogy még a verejték is kiült a hom­lokára, odaírta csupa nyomtatott nagybetűvel, hogy «Kir. Mir.» — ami nyilván azt jelentette, hogy Kirill Mironov. Sokáig simogatta a fejemet vas­portól és tűztől feketére mart, ke­mény kezével, s közben a papírt néz­te. Aztán körülnézett a szobában és halkan megkérdezte: — Idefigyelj, kedveském, megta­níthatnál engem is írni-olvasni? ... Mert látod . . . elnöknek választot­tak ... aztán ebből ilyen baj szárma­zik. Emiatt az aláírás miatt Kiri-Mi- rinek hívnak a tréfacsinálók. Ne­kem meg ezen igazán nincs kedvem nevetni... Ettől kezdve sok-sok téli estén ül­tünk együtt Kirill Mironovval az ábécéskönyv mellett. Tizennyolc ta­vaszán aztán, az egyik ilyen estén Mironov elvtárs különös kedvesség­gel kínálta a teát meg a fekete két­szersül tét. Aztán így fordult hozzám: — Mondd csak, ide tudnád adni nekem ezt a könyvet? — Nagyon szívesen, Kirill Szavele- vics. — Köszönöm. Tudod, vége a mi kettőnk esti egyetemének. Holnap a frontra megyek. A helyi zászlóalj ko­misszárja leszek. Meg kell verni a fehér bitangokat. A könyvet magam­mal viszem, most már magam is el- igarzodok benne valahogyan ... ... Nemrég a Szakszervezetek Há­za oszlopcsarnokában a békekon­gresszus szónoki emelvényén egy őszhaiú, borotváltarc'ú, keményte­kintetű férfit láttam. Lapozgatott egyet-kettőt a jegyzetei között, az­tán félretéve őket, arról kezdett be­szélni, hogyan harcolnak a szovjet emberek a békéért a forradalom első napja óta. Lenin és Sztálin szavait idézte ... Mikor lejött az emelvény­ről, odaléptem hozzá, örömömet és meghatottságomat alig tudtam visz- szatartani. Kezet nyújtottam neki: — Jó estét, «Kiri-Miri» elvtárs! Késő éjszakáig _kóboroltunk a moszkvai utcákon, s”a munkástelep Októberének emlékeit idézgettük. — Ne higgye ám, hogy gyávaság­ból mondtam, hogy se vörös, se fe­hér! ... Ki akartam puhatolni, hogy maga miféle szerzet. — Tudom én azt, fiacskám. Hi­szen azért mondtam, hogy nagy dip­lomata vagy. Vitykán rajtaragadt a «diplomata» elnevezés. Eleinte megsértődött miat­ta, aztán hozzászokott. De dicsőséget nem ezzel szerzett magának. Vitykát nagyon megszeret­te a bajúszos ember, akiről hamaro­san kiderült, hogy a helyi forradal­mi bizottság újonnan kinevezett el­nöke. Magához vette Vitykát, aki amolyan szárnysegédje lett. Ö is fü­les sapkát tett a fejére és úgy körül­csavarta magát mindenféle szíjakkal, hogy még mi is megirigyeltük. Egy­szer aztán a forradalmi bizottság el­nöke felsorakoztatta az udvaron a rendkívüli helyi alakulatot és így szólt: — Elvtársak, engedjétek meg, hogy nyilvánosan köszönetét mondjak a forradalmi bizottság előtt Viktor N. elvtársnak, aki elfogott egy kémet és ezzel nagy szolgálatot tett a Vö­rös Hadseregnek és a forradalom­nak! ... Vityka lángvörös arccal állt ott és zavartan mosolygó arcocskáján büsz­kén ragyogott a két szeme. Mikor azt akarta mondani, hogy «a forra­dalmat szolgálom!» — elfúlt a hang­ja az izgalomtól, csak tátogott, de egy szó nem sok, annyi nem jött ki a torkán. A templomszolga volt a kém. A fia a harangtoronyból papírsárkányt eregetett a levegőbe, mindenféle szí­nes papírcsíkokkal a sárkány far­kán — így jelezte a fehéreknek csa­pataink mozgását. Az apja tanította rá. Vityka gyanút fogott és jelentet­te a forradalmi bizottság elnökének. ... Mostanában, valahányszor^ a lapokban közleményt olvasok diplo­máciai fogadásokról és ott látom Vik­tor N. nevét, mindig a pirosra hevült «diplomata» Vitykát látom magam előtt szikrázó, fekete szemével.

Next

/
Oldalképek
Tartalom