Somogyi Néplap, 1951. szeptember (8. évfolyam, 203-228. szám)

1951-09-25 / 223. szám

\

VASÁRNAP, 1951. SZEPTEMBER 23

SZABAD NÉP

Beszélgetés a Koreai Népi Együttes ifjú hőseivel

hazájuk életéről, harcairól és az amerikai agresszorok barbár gaztetteiről

Rövidesen megjelenik \, I. Lenin műveinek 21 kötete magyarul

A 21. kötet V. I. Leninnek 1914 augusztusától 1915 végéig írt műveit tartalmazza. Lenin ezekben a müvekben kibontotta az imperialista háború elleni és a nemzetközi szocíálsoviniz- mus elleni harc zászlaját. A háború, a béke és a forradalom kérdéseiben megalapozta a Bolsevik Párt elméletét és taktikáját. A művek egy csoportja a háború kérdését, a proletár- párt és a nemzetközi munkásmozgalom feladatait taglalja. A művek többsége a nemzetközi és különösen az oroszországi szociálsovinizmust és centrizmust leplezi le. Lenin feltárja és behatóan elemzi a II. Internacio- nálé csődjének okait. A 21. kötet tartalmazza Leninnek azt a müvét, amelyben megfogalmazta a szocializmus egy országban bekövetkezhető győzelmének zseniális elméletét.

Ismerkedik a két testvéri nép fiatalsága, a Koreai Népi Együttes és a magyar honvédség baráti találkozóján.

Pénteken este a Magyarországon tartózkodó Koreai Népi Együttes a honvédség előtt szerepelt. Művészi műsoruk, csodálatos szépségű dalaik, táncaik — a koreai nép életének, harcainak kifejezői — sokáig élni fognak a magyar katonák emlékezetében. Előadás után a népi együttes tagjai baráti beszélgetésre gyűltek össze a magyar néphadsereg tagjaival. A kitüntetett fiatal harcosok, a koreai nép kiváló művészei, odaadó fiai és leányai a hős Korea életéről, szenvedéseiről és harcairól beszéltek magyar bajtársaiknak.

Li Szun lm, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság Hőse

szerényen ül az asztal végén, hol egyik, hol másik szomszédjára mosolyog kedvesen csillogó szemével. Fényes, fekete haját simán hátrafésüli. Ha a katonazubbony, a tiszti váll-lap és a mellén csillogó kitüntetések nem árulnák el, ki gondolná, hogy Korea kétszeres hőse ez a huszonegyéves fiatal lány? Tekintetében, mozgásában ugyanaz a báj és gyöngédség, mint a küldöttség táncosnőiben. Az 5 táncuk és hősiességük ugyanarról a töröl fakad: a koreai föld és a koreai nép iránti végtelen szeretetből.

Nem könnyű szólásra bírni: nem szívesen beszél magáról. Akkor élénkül fel, válik érdeklődővé, Vidámmá, szinte izgatottá, amikor a magyar katonák, katonalányok léptlek be a terembe. Olyan melegen, boldogan fog kezet a vezetőjükkel, hogy ebben a kézfogásban az egész testvéri találkozás öröme benne van.

Nehezen indul a beszélgetés. Csak nézik egymást és mosolyognak, ö a magyar katonalányokat, a lányok őt. De nem sokáig tart a némaság. Mikor Li Szun lm először mondja mosolyogva: „Rákosi” s mikor a ml katonáink először éltetik Kim ír Szent, majd Sztálint: egyszerre úgy érzik, hogy egy nyelvet beszélnek. Fiatal honvédeink, honvédlányaink elfogódot- ták — de ezt nem az ismeretien nyelv, inkább az a különös, jó katona-izgalom okozza, amely elfogja a harcost, ha olyan bajtárssal találkozik, aki nem egy hősi harcban került már szembe az ellenséggel.

Li Szun lm szinte kivirágzik a magyar katonák között. Kicsiny jelekből, mozdulatokból, a papírszalvétára vetett kusza rajzokból mindent megért. Már úgy beszélgetnek egymással, mintha hosszú, nehéz hónapokon át egymás mellett hasaltak Volna a fedezékben, tüzet zúdítva a mindennél kegyetlenebb ellenségre. Forró, eleven, bajtársi hangulat kerekedik a magyar katonák s a koreai lány körül. Most ütközetekről beszélnek, kemény, kegyetlen csatákról. Hangjukkal még azt is érzékeltetik, gépfegyver szól-e ebben a pillanatban, vagy golyószóró, aknavető. Aztán még elevenebbé teszi az izgalmas beszélgetést az ellenség emlegetése. Hiszen bennünket is ugyanaz az ellenség fenyeget, amelyik őket megtámadta és ei akarja pusztítani. Ezért szorul egyszerre ökölbe a kezük, ütnek az asztalra haragjukban. Most harsányan nevetni kezdenek, — az ellenség ostobaságára, csúnya kudarcára terelődött a szó.

A vezérőrnagy rámutat egy fiatal alezredesre:

— ö is partizán volt — mondja.

— Partizán?! — kiált fel a koreai lány, s olyan elragadtatás tükröződik az arcáról, mintha ennél szebbet nem is mondhattak volna neki.

Mert Li Szun lm a partizánharcokban is jártas. Bár mint ápolónő szolgál a hadseregben, a fegyverre! is kitünően bánik. Mao Ce Tung felszabadító seregében tanulta meg.

Li Szun lm szegény koreai paraszt lánya volt s élete hű tükre a koreai nép sorsának. Szülei a jobb megélhetésért, a marék rizsért egyik helyről a másikra vándoroltak. így kerültek Mandzsúriába. A szabadságot akkor ízlelte meg először, mikor a Szovjet Hadsereg felszabadította őket. Li Szun lm ettől fogva úgy érezte, hogy senkinek nem szabad rabságban élni. Tizennyolc éves korában ápolónőnek jelentkezett a felszabadító, kínai hadseregbe.

— Ügy hívták öt: a sebesültek anyja — mondja egy fiatat koreai táncosnő és gyöngéden végigsimít Li Szun lm fényes haján.

Egy kérdés hangzik el: — Asz- szony-e, vagy lány? Gondot-e a házasságra?

Nevetni kezd, mikor a tolmács lefordítja a kérdést. De azután elkomolyodik.

— Most nékem mindenkit nagyon, nagyon kell szeretnem. Most én nem szerethetek senkit lobban a másiknál. Nekem most sok-sokezer vőlegényem, férjem, gyerekem van Koreában..." S már úira mosolyog: „De majd azután, ha kikergettük az ellenséget otthonról ...”

Valaki elmondja róla, hogy Tanjan városa mellett, az amerikai repülök által felgyújtott kórházból nyolcvan

súlyos sebesültet hozott ki a hátán. Már perzselt volt a haja, szeme véres a füsttől, de újra berohant a lángoló barakkba, amíg a f űstmérgezéstől és az égési sebektől össze nem esett.

Egy apró forradás még most is látszik a szeme alatt. De ha mosolyog, eltűnik. Sokat mosolyog. Azt mesélik róla, hogy a harctéren is jókedvű. Mesél, énekel és táncol a sebesülteknek. Levelet ír helyettük szüleiknek, kedveseiknek így él évek óta fegyverek közt, haldokló hősök közt, halálos veszedelemben és halálos fáradalmakban ... Most néha körültek nt a fényes termen, a terített asztalokon s az ablakokon át becsillogó békés városon.

— Hogy érzi magát nálunk?

— Szeretem titeket — mondja váratlanul magyarul, s harsányan nevet kedves, kislányos hángján.

A többit már hazája nyelvén mondja. De olyan világos,, egyszerű, magától értetődő, ahogyan mondja, hogy szinte előre érteni a tolmács szavait:

— De már nagyon szeretnék otthon lenni, a gyermekeimnél.

Kis .csend támad az asztalnál. A katonák egymásra néznek. Mindenki tudja, hogy az „otthon", ahová úgy visszavágyik ez a fiatal lány: lángoló, szenvedő, ezer veszedelmet rejtegető föld. A „gyerekek" pedig sápadt, véres, de mindhalálig elszánt sebesült katonák.

A fiatal magyar katonák szemében — ahogy Li Szun Im-re néznek —- együttérzés és szeretet csillog.

Szón Ha Jón,

az Állami Zászlórend harmadik fokozatának kitüntetettje

Mosolygószemű, 26 éves fiatalember Szón Ha Jon, a Koreai Munkapárt központi lapjának munkatársa. A harcok megindulásának pillanatában frontszolgálatra jelentkezett, s mellén az Állami Zászlórend harmadik fokozatának ragyogó ötágá csillaga tanúsítja, hogy tulajdonosa a legelkesere- dettebb harcokban, is hősként szállt szembe az amerikai gyilkosokkal.

Szón Ha Jon most életéről beszél néphadseregünk fiatat harcosainak.

Eszak-Phenjan tartomány, Namgiri falcából való. Szülei szegényparasztok voltak, s a család mindössze másfél hektár földön gazdálkodott. Még gyermek volt Szón Ha Jón és bátyja is csak éppen kinőtt a gyermeksorból, mikor apjuk, anyjuk meghalt. Bátyja tovább gazdálkodott, ö pedig elment „boy"-nak, kifutónak egy japán életbiztosítási társasághoz. Huszonnégy jent kerestek ott a japán kifutófiúk havonta, de neki az első hónap végén csak 10 jent adták. Szemébe nevettek a társaság gazdái, mikor a jussát követelte: „Te koreai vagy, s még követelődzőt? Talán nem is tudnál mit kezdeni a pénzzel, te ostoba, ha többet adnánk nekedI" Akkor úgy Számították, hogy legkevesebb négy kiló rizs szükséges egy ember egyhavi megélhetésére — ö a fizetésén csak három kilót tudott venni. Tanulni akart, középiskolába járni. Ez lehetetlen volt. Tankönyvekei vásárolt hát, hogy tovább képezze magát, öt éven keresztül csak egpszer evett napjában s foszladozó ruhában járt, de éjszaka nekiült a tankönyveknek.

Távolról sem neki volt a legnehezebb élete Koreában. Az emberek tízezrei kóboroltak az ország egyik végéből a másikba, hidak alatt, vagy hegyi barlangokban éltek, télen pedig jalnélkütí fészerekben húzták meg magukat a hó elöl. Uton-útfélen ezrek és ezrek pusztultak el a hidegtől, az éhségtől.

Szón Ha Jón szeme elborul, még a hangja is keményebbé válik, ahogyan a japánok gaztetteiről beszél, akik közel fél évszázadon át elnyomták, kiszipolyozták Korea népét:.

— 1944-ben, ha lehet, még fokozódott a japán elnyomás — mondja. — A rizs minden szemét be kellett adni a japánoknak, s az emberek őrüllek, ha a lovak és ökrök takarmányából jutott nekik valami „ennivaló’’.- Ha egy háznál eldugott rizst találtak, az egész családot elhurcolták, börtönbe vetették, a családfőt kivégezték.

Aztán egyszerre megváltozik az arca, Homlokán kisimulnak a ráncok, s szeme ismét mosolyog. A felszabadulásról beszél. Elmondja, hogyan szálltak szembe a koreai falvak önvédelmi brigádjai 1945. augusztusában a japán imperialistákkal, hogyan zavarták ki a parasztok a faluból sorsuk megke- serítőit: a földesurakat. A koreai népet arra tanította eddig a történelem, hogy az idegennel szemben idegenül kell viselkedni, s különösen kerülni kell az idegen katonákat. De megjelent Namgiri községben az első szovjet járőr. Ezek a katonák kezet nyújtottak az embereknek, megcsókolták őket, mint édestestvéreiket, s ahol csak lehetett, segítettek nekik munkájukban. Így volt ez szerte egész Észak-Koreában. A szabadságot, a boldog életet, a lelkes, békés munkát hozták el Sztálin hős harcosai a koreai népnek.

— Namgiri kicsiny falu — folytatja Szón Ha Jón —, de ha valaki 1945-tŐl 1950-ig nem látta a községet, nem Ismert rá, ha addig egész életében ott élt is. Azelőtt rizsszalmával fedték be a nyomorúságos viskók tetejét, csak a földesurak házán volt szürkecserepes tető. 1950 nyarán már ritkaságszámba ment a rizsszalmával fedett ház Namgiriben. Minden paraszt otthonában vezetékes rádió szólt. A mécsest, amely inkább kormozott, mint világított, a villany váltotta fel. A környék vlzierőművei bőven termeltek áramot, s az én községem parasztjai is lassan hozzászoktak ahhoz, hogy egyes munkákat villanyerővel végezzenek.

Fejlődött az ország, fejlődtek az emberek. Szón Ha Jón közvetlenül a felszabadulás után az ifjúsági szövetség tagja lett. Első faladatként megtanítottak irni-olvasni a falu lakosságát. Kemény munka volt, de sikerrel járt. Öreg, 70—80 éves parasztemberek is hihetetlen szívóssággal tanulták meg a betűvetést és életük első levelét Kim ír Szénnek címezték. Szón Ha Jón továbbtanult, Phenjanba került, s a párt központi lapjának: a Nodon Sztnmun-nak lett a munkatársa. így tanult, dolgozott az egész nép, hogy évek alatt évszázadok mulasztásait pótolja, hétmérföldes csizmával haladjon előre.

De elérkezett a nap, amikor amerikai gazdáinak utasítására Li Szín Man hordái be akartak törni Észak- Koreába. Egész népének harci elszántsága, minden nehézségen diadalt arató győzelmi akarata sugárzik Szón Ha Jón szavaiból, amikor a hősi harcokról beszél:

" Egy gondolat tölti el a háború első percétől kezdve az egész országot: nem térhet vissza az, ami 45 előtt volt — mondja. — Ha gyűlöltük a japán megszállókat, ezerszeresen gyűlöljük az amerikai imperialistákat, hiszen ezerszer szörnyűbb sorsot szántak a mi népünknek. Gaztetteik önmagukat leplezik le. Bármerre jártam, mindenült halálrakinzott csecsemők, anyák, öregek holttesteit, sírjait láttam. Az egyik faluban egy öregasz- szony elmondta nekem, hogyan irtották ki egész családját. Fiát megki- nozták, majd agyonlőtték, mert a párt

tagja volt. Tökrészeg amerikai katonák azkal szórakoztak, hogy menyét kisgyermekével a karján a falhoz állították, s rájuk lövöldöztek. Amikor a gyermek öreg, szakállas nagyapja ráborult a holttestekre, őbelé is géppuska-sorozatot eresztettek az amerikai gyilkosok. Ki tudná elsorolni azt a számtalan vadállati gaztettet, amiről én magam is a saját szememmel győződtem meg/ Ha összegyüjtenénk azt a rengeteg vért és 'könnyet, ami az amerikaiak miatt omlott ki a mi hazánkban, széles folyó lenne belőle. .

— Ha Koreában valaki ezt a szót hallja: Amerika — undor, gyűlölet és harag fogja cl, Amerika ezt jelenti a mi számunkra: vérszopók, gyilkosok, banditák, emberevők uralma. De az amerikaiak rosszul számítottak. Nem vettek emberszámba, lebecsültek bennünket. Ám a mi népünk már tudja> milyen a szabad élet. Ezért harcol halált megvető bátorsággal minden egyes katonánk. Ezért verjük vissza a hős kínai önkéntesekkel együtt az ellenség minden dühödt támadását, s ezért lesz a miénk a végső győzelem.

Valaki még Namgiri község sorsáról érdeklődik. Szón Ha Jón elmondja, hogy a házak jórésze a barbár bombatámadások következtében elpusztult, a parasztok földbevált viskókban laknak. A férfiak katonák. A fronton harcol az amerikaiak ellen Szón Ha Jón bátyja is. A földet a nők, az öregek és a nagyobb gyermekek művelik, Éjjel dolgoznak, amikor a sötétség elrejti őket a repülök élőt. De megbirkóznak minden nehézséggel. Tudják, hogy a frontnak élelemre van szüksége. Tudják, hogy a győzelemért harcolnak ők is, a földeken. Nemcsak nekik, de Koreában minden embernek legszitárdabb meggyőződése, hogy a nép Kim ír Szén elvtárs vezetésével kiűzi hazájából az amerikai betolakodókat.

Dzson Bu Nők, a népi együttes kitüntetett szólistája

Dzson Bu Nők énekesnő a népi együttes énekkarának szólistája. Mellén ott ragyog a néphadsereg kitüntetése: Dzson Bu Nők, mint sokezer társa résztvesz hazája felszabadításában. Odaadó hazaszeretet és az ellenség elleni határtalan gyűlölet tölti el.

Dzson Bu Nők életéről, munkájáról, a koreai nép harcairól beszél. Ö, az egykori földnélküli szegényparaszt íanya hazája felszabadítása után ismerte csak meg, mit jelent a szabad élet. Szenvedélyesen vonzódott a tudós felé — iskolába járt, egyetemre

készült. Még húszéves sem volt, amikor hazáját megtámadták a gyilkos amerikai hordák. Dzson Bu Nők alion- nal jelentkezett a hadseregbe, hogy megvédje új, megváltozott, szabad életét. A népi együttes tagja lett — művészetével, szárnyaló hangjával, csodálatos tehetségével lelkesítette, bátorította újabb sikerekre a hazát védő hős koreai katonákat. Nem ismert félelmet, bátran állta meg helyét a legnehezebb napokban is. Társaival együtt meglátogatta a fronton küzdő harcosokat és sokszor az ellenség közvetlen közelébet), támadás előtt énekelt baj társainál^. Átélte a kegyetlen és embertelen amerikai bombázások minden borzalmát, átszenvedte a hős koreai nép minden szenvedését. • Elment a sebésültekhez, az ellenség megcsonkított, agyongyötört áldozataihoz, hogy énekével enyhítse szenvedéseiket, hogy új életerőt és reményt keltsen bennük Nem szívesen beszél magáról, — Csak azt tettem, amit bárki más megtett volna — mondja szerényen. S

amikor megkérdezik: miért kaj>ta

kitüntetését, ezt válaszolja: „A (élen történt. Az első frontvonalban énekeltünk. Az amerikaiak felderítették állásainkat és támadást indítottak ellenünk, hevesen és embertelenül bombázták körletünket. Vissza kellett vonulni. Kegyetlen hidegben, hóviharban meneteltünk a magas hegyekben napi 50 kilométert. Útközben három társunk meghalt. Már negyedik napja nem ettünk, amikor egy frontkórházhoz érkeztünk. A sebesültek nagy örömmel fogadtak bennünket: vágyódtak dalaink és táncaink után." Es Dzson Bu Nők, az elcsigázott, kiéhezett, agyonfáradt fiatal lány énekelni kezdett: arról dalolt, hogy hazájának harcai, küzdelmei győzelemmel, a koreai nép szabadságával fognak végződni. Arról énekelt, hogy Korea nincs egyedül —- mellette áll a testvéri népek hatalmas tábora. A hős katonákról, a dicsőséges partizánokról énekelt, akik megbosszulják a nép szenvedéseit, akik a végső győzelemért és a békéért harcolnak.

„Csak az tudja elénekelni, dalba foglalni a nép érzéseit — mondja csendesen —, csak az tudja lelkesíteni és bátorítani a mi hőseinket, aki maga Is részese annak a harcnak és szenvedésnek, amit a nép átél."

Dzson Bu Nők, a koreai néphadsereg kitüntetett tagja, valóban ilyen művész. Élete, művészete egybeforrott a néppel. Mosolygó arca, ragyogó, bizakodó fekete szemei, elszánt és biztos magatartása, áldozatkész hazaszeretete, kemény kézfogása mind arról beszél — a koreai fiatalság, a koreai nép legyőzhetetlen!

An Szón Hí és Csői Szón Hi, a Koreai Népi Együttes szólótáncosnői.