Református Székely-Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy, 1917
13 fagyos szele, csak akkor vesszük észre, hogy fantáziánk elragadott, mert hiszen temetőben járunk, tekintetünk egy magányos sirdombra mered, az takar el fényt, örömet .........Kábán állunk a kérlelhete tlen valóval szemben, hogy mindez már a múlté, a történelemé, hogy nincs folytatása, mert hisz a jövőt az a gyászos hant fedi. A háború sötét végzetként szállott alá. Megállította az épitő, alkotó munkát. Szörnyű vihara rombolva, pusztítva rohant végig az emberiesség, a művelődés gyönyörű vetésén ; elpusztult, mit emberi elme kigondolt, mit emberi kéz alkotott. A múzsák elhallgattak, a tudomány a rombolás szolgálatába szegődött, a nevelés-tanítás zugiskolákban húzódott meg, alig tengette életét. Petrás György kiragadtatva izzó tevékenysége, újabb sikerekkel biztató munkássága köréből, messze hazájától, idegen földön teljesít katonai szolgálatot. Majd betegen, megtörtén haza kerül, de nem leli többé honját a hazában. A világégés egész egyéniségét, egyéniségével összeforrott szokásait, életmódját megzavarta. Megbénítva, tehetetlenül áll az általános zűrzavar közepette ; itt is, ott is, szerető édes anyja s testvérei, majd tanártársai s jó barátai körében keresve a kifelé vezető utat. De hiába ! Nem találta meg s reménye vesztetten merült önmagába. Testi betegsége csak fokozta lelke izgalmait, tetézte gyötrő tépelődéseit. Nyugalmat nem talált sehol, szenvedéseitől csak a halál válthatta meg. 1917. március 14-én felidézte a rettegett, neki oly szívesen látott rémet. Szive megszűnt dobogni, meghasonlott lelke elköltözött a tökéletes nyugalom országába. Romlandó porrészeit március 17-én délután 3 órakor kisérte nyugvó helyére a kollégium elöljárósága, tanári kara, a jó barátok, tisztelők s ismerősök népes serege. A kollégium saját halottjának tekintette a megboldogultat annyival inkább, mert a súlyos közlekedési viszonyok édes anyját s rokonságát a temetésen való részvételben megakadályozták. A búcsúbeszédek elhangzása után kedves tanítványainak gyászéneke csendült fel és ennek zokogó hangjai mellett hullott koporsójára az anyaföld röge. Petrás György melancholikus természet volt. Lelke olyan volt, mint a mélységes óceán, hol a rengeteg víztömegek alatt néha nagy forrongás megy végbe, haHmas áramlatok hömpölyögnek tova, de a felszínen mindezekből semmi sem látszik, az nyugodt, sima, mint a tükörlap. Az ő lelkében is erős benyomások erős visszahatást keltettek ; ott forrongtak szive mélyén, emésztették, marcangolták, de nyugodt, egyenletes, közömbös arcvonásai mit sem árultak el a belsejében tomboló viharról. Eme vérmérséklete erős
