Református Székely-Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy, 1916
13 Anikó, ott vonulnak a középkori szerzetesek, a flagellánsok. Szinte halljuk végül az öreg haldokló Toldi szavait: Király, ne faragd a magyart, mert a faragott fa hamarább törik, mint a faragatlan ! — Új csoport jön, messziről hallszik veszekedő lármájok ; régi, megszokott, mindennapi ismerősünk a lármás cigányhad, elöl Csőri vajda tempós büszkeséggel hetvenkedik, utána népe zajongva tolong s bizony megijesztenék a hős Púk Mihályt, ha puskaporukat nem lődözték volna el. A szomorú költő maga is nevet rajtok, nevetnie kell, nehogy szive repedjen. — Most hadak zúgása tölti be a levegőt s megjelenik világbiró Etele, kezében Isten kardja, mellette öreg gyanakvó bátyja, közbiil furakodik az alázatos képű sunyi Detre, utánnok kedves sólymaikkal Gyöngyvér és Ildikó, ott vonul a hónok ifjú erős népe, nem a pulyaságnak heverő helyéből, hanem az erőnek kiröpitő fészkéből, sátraik alól robognak elő, verik az illíreket, büntetik a görög császárt, rémitik a világot. Most egyszerre iszonyú csendesség fagyasztja meg az egészet, testvérvértől csöpög a kard s könny hull az öreg Isten szeméből, mert igen nagy kisértés lett volna halandónak, mit ő kedves fiának szánt. De az Isten akarata változhatatlan s új nép jön, a régihez hasonló, mely elfoglalja ősi örökségét s örökkétartó birodalmat alkot, ha úr lesz önmagán. — Jön a daliás Wesselényi, vezeti Murány Vénusát, meg-megjelenik Bolond Istók kedves alakja, de hirtelen eltűnik s nem tudjuk, mi lesz vele. Jön sorban a szomorú Katalin, az utolsó ázsiai magyar, szegény Jóka az ördöggel és házsártos feleségével, halljuk a diófa ágán éneklő fiilemilét s ott rohan egymásnak Péter és Pál ; ott döngeti Csóri népe a kádat, melyben a bajusztalan Szűcs György uram ül. Feje körül égi fénnyel, kezében csodafüvei gyógyítja a népét pusztító nyavalyát a szent király; majd lóra pattan, vágtat kelet felé, szikrázik a nagy ércló körme, zúg a levegő rettenetes csatabárdjától s fut a pogány a vad székely elől. — Új csoport jön. Elől a fiait sirató Ráchel, majd a galambszivii Rákócziné, utána a levélíró Szilágyi Erzsébet, a mint a hollótól örvendve veszi el a piros pecsétes levelet; majd egy páncélos, sisakos szép asszony, aki férfi módon igazgatja a gályát; majd Pázmány lovag nagy hahóta között csípi galléron az igazságos királyt. Ezután szomorúbb csoportok jönnek, elől a rodostói temető árnyai, később olyanok, kiknek emberi gyarlóságukból eredő tragikumát szánalommal látjuk; ezek között fut az esküszegő király, fut önmaga elől s örökre megpihen a h fi cseh kebelén; ott mossa fehér leplét szürke hajjal Ágnes asszony; ott zengik a jti
