Református Székely-Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy, 1916
14 tiizhalál kínjai közt is a bárdok a zsarnok király fülébe merész éneküket; ott énekel térdepelve Szondi két apródja s hiába fenyegeti a pogány szolga; ott ül a héttoronyban a magyar rab, Török Bálint s ajkán szomorúan száll fel a pogánynál is pogányabb szomszéd sziklabörtöneiben senyvedő magyar rabok sóhaja. Ott jön egy sápadt ifjú honvéd, szemében isteni tűz, megy vig özvegyéhez, hogy kézenfogva vigye el fiát oda, hol ő lakik. Ez a csodás ifjú még sokszor megjelenik előttünk, láttára a komoly költő arcvonásai enyhülnek, majd döbbenve kérdi, hogy vájjon vad kozák lándzsája, vagy buta o'áh fejszéje ölte-e meg. Most vércsevíjjongással táncolva szalad egy lány, kezében véres tőr, szemében szokatlan láng, ijedt szánakozással néz utána az udvar apra, nagyja; ott viaskodik láthatatlan ellenfelével Bende vitéz, ott rohannak pokolba az ünneprontók, ott tolong az uj hídon a szerencsétlen öngyilkosok tarka serege, ott száll egyik varjúból a másikba a boszorkány Vörös Rébék lelke, ott kiabál a képmutogató, ott hallgatja legény s leány Dalos Eszti s Tuba Ferkó szomorú esetét. És jönnek-mennek még sokan, sokan, de már fáraszt a látvány, pihennünk kell s megpihenünk egy csendes tavaszi estén a bolingató eperfa alatt a magyar paraszt komoly, derült családi körében, hol a kis diák már verseket, nótákat próbálgat s hová a béna harcfival együtt bekopogunk éjjeli szállásért s megpihenünk a tamburás öreg úrral együtt, ki már megjárta az életet, többnyire gyalog, a kit ott vár a végső nyugalom, mert a nyitott kalitkából a rab madár sem röpülhet ki, ha szegve szárnya. íme, igy vonul el előttünk a nagy szellemtábor s középen nyugodtan áll az egyszerű szürke öreg ember, kinek akarata szerint csoportokba verődve él, mozog, csodás szép nyelven beszél s rendben eltűnik a nagy tömeg, hogy meg-megjelenjék egyik-másik, hogy éljen s működjék itt közöttünk s bennünk mindenik, örökké. Mélyen tisztelt Közönség 1 Kedves Tanuló Ifjak 1 Gyönyörűen irta meg egyik költőnk, hogy az anyai szeretet oly erős, hogy azon a halál sem fog, azt a sir sem takarja el, hanem azután is visszajár árváit gondozni. Én a nagy költők fajszeretetét épen ilyen erősnek hiszem és érzem ; én hiszem, mert érzem, hogy itt vannak ők közöttünk, élnek s cselekesznek bennünk, szeretettel s gyöngédséggel vezetnek minket, csak mi vagyunk gyengék, erőtlenek az ő útjaikon járni. A szent király is oly gonddal félti, őrzi nemzetét a keletről törő pogány ellen, hogy háromszázados sírjából is kikéi.
