Református Székely-Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy, 1916
11 budai oldalra páratlan látványt nyújtó ablakaiból is folyton a mezőre, a szántóföldre, az Alföldre, szülővárosa, Szalonta kicsiny házai közé vágyik vissza ; látjuk rajta a véznatestii, mélázó, de eminens tanuló gyermeket, kit apja a bibliából tanít olvasni, de nem látjuk benne a vándorszínészet szivárványa után futó ábrándos gyermeket, a ki kavics és tüske vérezte lábbal, megtörve menekül a szülői házba anyját eltemetni s világtalan öreg apját gondozni; látjuk rajta a rendes, mintaszerű nótáriust, a ki aprócseprő hivatalos dolgait szorgalmason végzi s a kisváros vasas boltjában s a vidám disznótorokon derült humorával csendes tagja lesz a zajos társaságnak, de nem látjuk, hogy honnan veszi az erőt, mikor egyszerre csak csodás erővel emeli ki a középkori krónikás zavaros homályából az ifjú Toldinak a cseh vitézzel viaskodó erőteljes, üde, friss alakját. Hát vájjon honnan veszi az ibolya és gyöngyvirág az illatot ? Honnan veszi a szőlővenyige a kábító tüzet ? Honnan veszi a buzaszem az éltető erőt ? — De nézzük csak tovább az 'arcképet. Látjuk rajta a rendes, takarékos embert, a ki megértő, Ilii élettársával szerény jövedelméből is tisztességes vagyonkát gyűjtöget, de nem látjuk rajta azt a tékozló pazar gazdagságot, mellyel ontja a magyar nyelvnek soha nem sejtett gyönyörű virágait ; látjuk benne a már magasan szárnyaló ifjú sas, költő barátja iránti határtalan bámulatot, de nem értjük, hogy honnan tanulja a fiilemile az éneket, mellyel megbüvöli a sast is; látjuk a szabadságharc demokratikus áramlata folytán minden protekció nélkül bejutni a minisztériumba, látjuk rajta a szorgalmas tanárt, az irodai teendőkkel vesződő akadémiai főtitkárt, de nem látjuk azt a mérhetetlen távolságokba oly tisztán látó lelket, mellyel átrepülte nemzete életét a mondái ködös múlttól a jelenig, a legnagyobb magyarnak tragikus haláláig; látjuk rajta a fiát imádkozni tanító gondos s az egyetlen kedves lányát holtig sirató sebzett szivü apát, kinek gyógyithatlan fájdalma arcán egyesül a sok százados nemzeti búbánat magyar vonásaival, de nem látjuk, hogy mikor nemzete tragikuma fölött szivrepesztően nevet, akkor látja meg az örök, állandó emberi hibák és vétségek mindennapi tragikumait a koronás főktől le az egyszerű falusi paraszt asszonyig; látjuk rajta_ a szerény, a feltűnéstől irtózó csendes embert, a ki önmagával folytatja állandó küzdelmét szerénysége miatt tehetségében, irói képességében sem bizó aggodalmaskodó, érzékeny lekének, s csodáljuk, mert nem látjuk arcán a velszi bárdok merészségét, sem Szondi apródjainak exaltációját, csodáljuk, hogy honnan veszi azt a büszkeséget, mely-
