Református Székely-Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy, 1916
10 mélységeiből felhozott színeket olyan csodálatos erejti gazdag fénykévébe foglalta volna össze, mint Arany. A természettudósok a napfényt elemeire bontják, megmagyarázzák a színek vegyülését, kimutatják szemmel láthatóan a fény különböző hatásait; mindenki láthatja s elhiheti. Sokkal nehezebben, kevésbé láthatóan s rövidlátóknak kevésbé elhihetően, de épen olyan bizonyossággal kimutatható Arany költői lángja fényének is csodás színképe s annak a fénynek éltető, a nemzeti életre szünet és végnélkül ható kémiai hatása. Ha igy nézzük e fényt, ha Így vizsgáljuk annak színeit, ki meri állítani, hogy Arany ünneplése ma nem időszerű ? Hiszen Arany mindazokat a nagyszerűségeket, melyeket ez az élethaláharc, ez a páratlan megpróbáltatás vált ki a magyar nép lelkének legmélyebb rejtekeiből, melyeket mint ismeretlen, nem sejtett erőket magunk is csodálunk, Arany mindezeket látta, ismerte, önmagában hordozta. Bűvös lámpával világit be a magyar léleknek minden olyan rejtett zugába, hol valami szépet, nagyszerűt, örökértéküt, tisztát, romlatlant, ősit lehet találni s ha lámpája fényét követjük, akkor látjuk, hogy ebben a népben, mint épen földjében mennyi rejtett kincs, mennyi őserő van felhalmozódva, akkor értjük, akkor nem lesznek csodálatosak a mának nagyszerű jelenségei. A hősiességnek, a nagylelkűségnek, a fajszeretetnek, a faji büszkeségnek, rátartósságnak, de egyéni szerénységnek, az önzetlenségnek, a becsületességnek, az önuralomnak, a testi és lelki tisztaságnak, mérsékletnek, szülői és gyermeki szeretetnek, a tiszta, szűzies szerelemnek, a hitnek, bizalomnak, baráti szeretetnek saját életével és teremtett költői alakjaival olyan Ilii, természetes és mégis nagyszerű megszemélyesítéseit szolgáltatja, milyeneket valóságban csak a mostanihoz hasonló nagy válságok, megpróbáltatások hoznak felszínre. Katonáink a harctéren, a polgári munkát végzők itthon napról-napra azokat az erényeket gyakorolják, melyeknek Arany énekese. Valahányszor Arany arcképét nézem, azt az egyszerű, parasztos magyar arcot, nyárspolgárias vastag bajuszával, önmagába néző s mégis messzibe látó beszédes szemével, mindig tapasztalom, hogy az emberek milyen bámulatos nyíltan viselik karakterüket arcukon és mégis milyen nagy, misztikus rejtély minden emberi arc. Aranynak külsején semmit sem találunk, a mi a nagy költőkre emlékeztetne, semmi rendkivtiliség, semmi rendellenesség, semmi feltűnő. Egy egyszerű, közönséges, falusi, tipikus magyar parasztot látunk, a ki az Akadémia fényes palotájának a
