Evangélikus lic. főgimnázium, Selmecbánya, 1904
Ünnepi beszéd. — Tartotta Hamvuk Béla vallástanár május 23-án az új liceumi zászló felavatásakor. — Szívem melegével, lelkem hevével üdvözöllek ez ünnepélyes alkalommal mindnyájatokat, midőn századokat élt ősi alma materünk ifjúi lelkesedéssel bontja ki új zászlaját, hogy hirdesse késő unokáknak líceumunk dicső múltját, hogy lobogása szárnyra keltse keblünkben a múlthoz méltó, őseinket meg nem tagadó hosszú jövő édes reménységét. Ha valaha, úgy most érzem fokozottan, hogy a protestáns iskola mindenkor e haza lüktető szíve volt, honnan a szellemileg felfegyverkezett ifjak mint éltető vércseppek áradtak szét a nemzet ereibe. Mert elvész a nép, mely tudomány nélkül való. Ha valaha, úgy most érzem fokozottan evangélikus iskoláink jelszavának mély igazságát: »Az úr félelme a bölcseség kezdete«. Mert pusztul az a nemzet, mely nem bízik Istenében. Honszerelmünk és bizodalmunk az erős Istenben, ez iskolánknak két hatalmas karja, mellyel magasra emelhetjük zászlónkat. Elmondjam-e, hogy ez a mi iskolánk első virága volt a reformációnak, mely a mohácsi gyász, nemzeti nagylétünk nagy temetése után rövid két esztendővel már hirdette az elalélt nemzetnek: a romokból építünk, a porból feltámadunk! Elhallgathatom-e, hogy amidőn egyházunk a magyar nemzet alkotmányához kötötte fennmaradását ez országban, az elnyomatás ideje alatt iskolánk is sírt a síró nemzettel? És amikor a négy folyó országában a szabadság zászlaja lengedezett, amikor a három halom visszazúgta a szabadság szózatát, akkor egyházunk s vele líceumunk is odacsatlakozott. Nagy időket látott ez az iskola. Tanúja volt Bocskay, Bethlen, I. Rákócy György, Thökölyi, II. Rákócy Ferenc dicsőséges tusáinak. S amikor a
