Evangélikus lyceum, Selmecbánya, 1897

diadalmasan vonuljon a lyceum épületébe, mint az intézet igazgatója. 1897. év augusztus havában ismét megnyílt a lyceum kapuja, hogy azon Breznyik János hült teteme vonuljon ki örök nyugalma helyére. Diadalmasan, mert Breznyik János érdemei maradandók; győzött a halál felett. Lelki szemünk előtt megjelent a koporsóba zártnak élő hatalmas alakja; búcsút intett nekünk, búcsút mi neki; hullottak könnyeink, a tisztelet, a szeretet, a hála könnyei.

Megható, a mikor egymagában, — csak evangélikusok temetésén, — megkondul az óvári torony nagy harangja; mély rengő hangja megrendíti a szivet. Nem volt itt ember, a kj közönynyel követte volna Breznyik Jánost utolsó útján. Távol levő barátai, tisztelői, tanítványai is együtt voltak, együtt éreztek mi velünk. Hrencsik Károly, a szertartást végző helybeli ev. lelkésznek Breznyik érdemeit méltató beszédje, dr. Baltik Frigyes püspökünknek, az egykori tanítvány tisztelete, szeretete, kegyelete melegével áthatott, bibliai alapra fektetett, kenet-teljes szavai után a sír széléhez közeledik dr. Szeberényi János. Meghatottságtól alig bír megállani, alfg bír szóllani. Rövid küzdelem után mintegy átszellemülve biztosan áll; csengő hangja, szép magyar nyelve mindenkit meglep. Beszél Breznyikről, szól Breznvikhez, szívből szívhez s magával ragadja az egész hallgató közönséget. Felismertük benne Breznyiknek, az idegenben újra magyarrá lett intim barátját s az egyházi szónoklatban a mestert.

A sír felhantolva; a benne nyugvónak áldott lesz az emlékezete.

* *

*

Breznyik János született Ikladon Pest vármegyében 1815. május havában. Középiskoláit Aszódon és Selmeczbányán végezte. Atyja molnár volt; erélyes, eszes ember, jól értette mesterségét; a házban feltétlen engedelmességet kívánt s mindenkinek meg volt szabva a teendője. János, még nagy deák korában is, a mikor haza jött »vacatio«-ra, ott szorgalmatoskodott a malomban, mint bár mely legény, vagy a mezőn, mint bár mely munkás. Szívesen tette; győzte is testi erővel. Édes anyja^ nagyon szerette volna megkímélni a fiát e munkától, mert hát »szegénynek sokat kell ám dolgoznia a fejével«. »Hát én ugyan