Kir. kath. főgimnázium, Selmecbánya, 1909
t Bacskor István, kegyes-tanitórendi áldozó pap, ny. gimn. ig. tanár. A társadalmi élet viharaival küzködő ember szive és lelke soha sem borong annyira az elmúlt idők eseményein, mint mikor azok emlékének áldozilc, kiket örökre elvesztett. Nem lehet célom és feladatom, hogy Istenben boldogult rendtársunk hosszú és fáradhatlan munkásságú életének, több irányú működésének minden ágazatára kiterjeszkedve behatóan és részletesen méltassam, csupán az elismerés virágait akarom letenni sírjára. Boldogultunk 1882—1886. mint tanár működött intézetünknél. Mindnyájan, kik őt ismertük, tiszteltük benne a kötelesség teljesitésében hajthatatlan erejű, szilárd jellemű férfiút, ki habozás, tétovázás és ingadozás nélkül teljesített minden, nem egyszer nehéz és kellemetlen feladatot; soha sem hajszolta a hiúság csillámait, sohasem kereste az olcsó népszerűség hízelgő szavait, de a hova rendünk érdeke állította, vagy saját meggyőződése vezette, ott megállóit rendületlenül. Másodízben 1908-ban helyeztetett Kisszebenből Selmecz- bánvára; sajnos, már betegen érkezett meg állomása helyére; gyenge jobboldali szélhüdés érle, járása ingadozó lett s úgy a motorikus, mint a szenzitiv szférában elváltozások tünetei jelentkeztek nála; házi orvosunk már akkor konstatálta, hogy itt hátgerinc sorvadással van dolgunk és hogy ezen betegség természeténél fogva lassan bár, de állandóan rosszabbodni fog; a diagnózis helyességét a betegség további lefolyása igazolta. Orvosi tanácsra a budai irgalmas rendiek kórházában keresett javulást: 1904. évi február 25-én saját kívánságára az ottani orvos beleegyezésével elhagyta a kórházat s visszatért Selmecz- bányára, hogy itt tovább ápoltassák és gyógykezeltessék. Élete utolsó fázisaiban, midőn a gyilkos kór életét lassan lassan emésztette, midőn még életerős szelleme leküzdötte a 1*
