Kir. kath. nagygymnasium, Selmecbánya, 1885
19 érnek. Ez utóbbi alkalommal magától érthetöleg a természeti vallást véve figyelembe, mint a melyből a classicus népélet méltatásánál kiindulnunk lehetséges. — További fejtegetéseinknek tehát méltán ez képezheti tárgyát. Rövidség okából a hasonlat útjára tértink. A patriarchalis király népének hadvezére, bírája és papja volt egy személyben : hasonló hatásköre van minden egyes embernek a maga egyénisége fölött, s hasonló három functió alól magát soha fel nem oldozhatja. Küzdelmet folytat az érdekek nagy harczában, hogy magát érvényesítse, erővel vagy fortélylyal, „kinek mint adák az istenek,“ s csatába viszi képességeit, hogy úgy mondjuk, harczképes erőit, melyeknek összege az ő egyéniségét teszi. Küzdelmének határait azonban nemcsak a külvilág ellenállásában találja föl, szintúgy küzdelmének eredményeit sem pusztán a megváltozott körülményekben. Egy elutasít- hatatlan törvényszék, saját lelkiismerete, veszi őt lassan-lassan ellenőrzése alá s itél tettei fölött több-kevesebb érzékenységgel. Ám végűi e hadvezér az élet csatáján, s tetteinek természetes birája mind e két functiójában érezni kénytelen a maga tökéletlenségét s avval együtt függését is valamitől, a mi az ő tökéletlenségének épen ellenkezője; úgy, hogy annak áldozni, előtte hódolatát bemutatni szoros kötelességének tartja. Ne nevezze bár istenségnek, költöztesse valami természeti tárgyba vagy lelkesüljön az anyag végtelen finomságáért: ez mind csupán kísérlet, hogy érzelmei tárgyának valami uj, tán csak a hagyományostól eltérő nevet adjon; de függését és hódolatát, legalább az egyik irányban s bármily tökéletlen módon, meg nem tagadhatja. Ennyit az egészről általában. A részletekbe mélyedre némi képet nyerhetünk a ránk várakozó specialis feladatokról. Minden talpalatnyi tér, melyet a tág értelemben vett természettől meghódít, uj és uj küzdelmekbe bonyolítja be az embert. E téren valóban az önzés vezet bennünket; az egyéniség kiterjesztése a főczél, s mentül hatalmasabb ez, annál biztosabb a győzedelmc, a mint ezt manapság kivált a természet- tudomány is hirdeti. Korunk oly élesen figyelte meg az ember ez egyik irányát — „a létért való küzdelem“ jelszavunkká lett, — hogy felette minden másról megfeledkezett Ily módon az önzésnek határa sem volna. Evvel szemben nem tagadható, hogy bizo2*
