Zemplén, 1910. július-december (41. évfolyam, 53-102. szám)

1910-12-24 / 102. szám

. oldal. Z EMPLÉN. December 24. AZ ELMÚLT IDŐKBŐL: fiz öreg Winöischgrätz herceg. (bp0 Sokszor a jóindulattól sugalma­zott toll is fonákul fog. Mivelhogy egyik-másik iróember túl a rendén aláveti magát a jelszavak és áramla­tok szülte hangulatának. Ferdén teszi fel az ókulárét, amely aztán — pláne ha nem archromatikus az üveg — vagy kicsinyit, vagy nagyit, esetleg hamisan színez, de soha nem ád hü képet. Innét van, hogy emberekről — kicsinyekről, nagyokról egyaránt — ritkán nyerhetünk olyan tájéko­zódást, amelynél elmondhatnék: hogy a tájékoztató fejére ütött a szegnek. A „kis hercegben“ például — a hogy Sárospatakon szeretettel neve­zik — a jókaizáló Írók nyakra-főre a kedvesen rokonszenves Ankeschmidt alakját tapsolják meg. Pedig nagy az ő tévedésük. A „kis herceg" már ma­gyarnak született, habár Lembergben is. Mert a születési hely — és itt nem osztrák-magyar szemmel nézzük a dolgot — semmit sem jelent. Á nagy Széchényink is Béesben pillan­totta meg a napvilágot, de azért ki volt valaha magyarabb ő nála? Azt per­sze sokan nem akarják észre venni, hogy a „kis herceget“ magyar anya szülte. Még pedig abból a nemzet­ségből való, akinek ősei már a hon­foglalási harcokból is derekasan ki­vették az ő részüket azokban a le­ventékben, akiknek „huj-huj“ volt a csatakiáltásuk. Az pedig kemény be­széd volt, ha szelíden hangzik is itt ezen a papiroson. Német Lajos, a római német szent birodalom császár­jának nagy és vitéz serege törött pozdorjává a pozsonyi csatasikon attól az ellenállhatatlan lovasrohamtól, a melybe „huj-hujjal“ rohantak a szittyák. De ez a sors érte a kelet­római, a frank, a szláv vitézeket is közel fólszázad lefolyása alatt. És énekelték buzgóan a litániát nagy Germániában, hogy „a magyarok nyi­laitól — ments meg Uram minket.“ De azóta is hol nem voltakDessewffyek, ahol nagy dolgok estenek egész his­tóriánk véres folyamatján ? Muhi, Mo­hács, Világos, Arad 1 Mindenütt na­gyok, nemesek, vitézek voltak. Nem­zeti szentjeink Pantheonjában is dicső hely illet meg közülük egyet, akinek nemes vére az aradi vársáncot szen­telte meg. Es ha már „emlékezzünk régiekről“, elevenítsük fel a Des- sewffy Dénes emlékét. Sokan ismer­tük a kedves szelíd öreg urat, aki pár évtizeddel ezelőtt vármegyénk felvidékén lakott. A galambősz, jósá­gos patriarcháról azonban kevesen tudták — mert ő nem dicsekedett vele — hogy 1849-ben az ő kardjá­nál kevés haragosabb villám sújtott vala vértesre, holanerre, kozákra. Mi­kor Világos után néhány szakasz hu­szárral a török földre menekült, gya­korta találkozott útjában hol osztrák, hol kozák lovassággal, akik leakar­ták fegyverezni. Az ilyen csapatokból aztán hírmondónak csak azok marad­tak meg, akiknek igen-igen jó lovuk volt s nem késtek azok hasznát venni idejekorán. A többit felaprózták biz nmrtfíl-onrvicr Kifittfik is 11£TV az szigorú parancsban tiltani el a maguk tend“ nagy túlerő nincsen kéznél. Mert bizony gorombák voltak a hu­szárok, még pedig szörnyüképen. Had fussanak hát békében. Minek leka- szaboltatni a sok jó osztrák és muszka vitézt, amikor már úgyis „vége min­dennek.“ Hát az ilyen vér nem válhat vizzó. Most pedig emlékezzünk meg az öreg hercegről. A birodalmi fejedelmi nemzetség sarja, a burg arisztokracia színéből való, aki a császár kabátját viselte gyermekkorától s bizonyosan abban alussza örök álmát is ősei kö­zött, egy más világ szülötte volt. Fiatal korában harcban állt velünk, olyan ügyért vívott harcban, amelyet ő a vérébe hatolt császárhü tradíciók erejénél fogva és mint tetőtől talpig katona, csak egyféleképen bírálhatott el. Igazságtalanság nélkül a legsové- nebb magyar patriotizmus se róbatja fel azt, hiszen — és bizony sok ne­vet kell kímélnünk — arisztokráciánk igen tetemes része is azon a párton volt, nem egy fegyvert is emelt ha­zája ellen, mások még dicstelenebb szolgálatra! is vállalkoztak. Ezt nem mentegetődzésül hozzuk fel, csak ma­gyarázatul. Mert az öreg hercegben mi a vitéz ellenfelet látjuk, aki élte- delén túl volt már, amikor az ismer­tetett előzmények után magyar föl- desurrá lett. Nem adhatott uj hazá­jának mást, mint ami lényege volt. Ám ha az a lényeg nélkülözte is azt, ami uj honfitársainál színesebb és zajosabb rokonszenvet ébreszthetett volna, de bővelkedett a férfias jellem és nemes szív nagy erényeiben. Ide­gen világba lépett! Gondolkozása, fel­fogása elütő volt a mienktől. De ko­molyan vette megváltozott helyzeté­nek leglényegesebb követelményeit. Fonák felfogás — amit nemrégen ol­vastunk — hogy elzárkózott volna a magyar szó elől. Sőt inkább, komo­lyan hozzálátott, hogy nyelvünket megtanulja. Árvay Józseftől — a je­les tanártól s később tanfelügyelőtől — hatottuk, hogy nemcsak amúgy immel-ámmal, de valóban heroikus kötelességtudással látott a tanuláshoz. Hanem ötven éves korában magyarul megtanulni már csak a kiváló nyelv­talentummal megáldottaknak sikerül, az is csak úgy, ahogy. Az öreg her­ceg, aki különben is idegen ország­ban élt, csak néhány szólásmódig vitte, amivel szívesen élt is, ha ide­haza volt. De magyar földesúri mi­voltát vette ám komolyan. Se jobban adminisztrált, se eredményesebben müveit birtok nem volt széles terüle­ten az övénél. Rendszeretetét, szigorú katonás pontosságát bevitte majorsá­gaiba is, aminek nem egyszer komikus következménye is volt. A béresek közt is meg volt ugyanis a „komman- dáns“ a rang idősebbség alapján. Egyszer aztán — szállítás közben — a „rangidősebb“ úgy gondolkozván, hogy ha ő kommandás, akkor többet is önthet a garatra, mint az alanta­sak és bizony jól benyakalt. Bedől­vén pedig az árokba, onnan komman- dorizta harsány hangon a többieket, hogy — húzzák ki belőle. Mikor egyizben ardói birtokát inspiciálta, szemébe ötlött, hogy sok gyerek kóborol az utcán. Miért nin­csenek ezek a gyerekek az iskolában ? Gyerünk csak, tudjuk meg — szólt a regula szerint seit und rückwerts ki sérő ispánnak. Hát bizony nem volt kkortájt tanító Ardón. Másnap aztán beállított a herceg Dókus Gyula ak­kori főszolgabíróhoz és elpanaszolta az ardói népoktatási viszonyok zül- löttségét, hozzátéve erős hangnyo­mattal, hogy ha nem változtat, vagy nem tud változtatni az állapoton, akkor ő panaszt tesz a minisztérium­nál. De nem érte be ennyivel, ő ál­líttatott elsőnek uradalmában iskolát vidékünkön a béres gyermekek szá­mára, ellátva azt a szükségesekkel s a tanítót is tisztes fizetéssel. Egyéb­ként is istápolt minden közérdeket és úri bőkezűséggel segített sok szegény emberen. Egyszer kompareált Boross nevű tiszttartójához egy viharverte alak. Jelentse be, úgymond, őt a herceg­nek. Mert, hogy ő az, aki anno 49- a herceget majdhogy el nem fogta Kápolnánál. Imhol látni szeretné még egyszer. Boross a rapporton berefo- rálta a dolgot. „Schon dagowosen“ szólt a herceg. Ideát azok jelentkez­nek, akik majdhogy el nem fogtak, odaát pedig azok, akik állítólag ki­vágtak a bajból. Emlékbe aztán ka­pott egy banknótácskát a jövevény s ment tovább egyebütt próbálni sze­rencsét a régi dallal, régi dicsőségről. Tévesen irta valaki egyik fővá­rosi lapban, hogy a herceg a szabad­ságharcban súlyosan megsebesült vol­na. Ellenben az osztrák porosz há­borúban Trautenaunál, ahol mint a Windischgrätz dragonyosok ezredese vitéz rohamra vezette ezredét, amely- lyel szét is verte a szembe került poroszokat, életveszélyes sebeket ka­pott. Megsebesülésével kapcsolatban el­mondunk egyet-mást, mint ami méltó az emlékezésre Úgyis, mint epizód, de úgyis, mint ami jellemző. A csata­téren keserves sorsa vagyon a sebe­sültnek. Még ha ezredes, még ha herceg is. Ezrek esengenek enyhülé­sért, amit az a néhány orvos csak fogyatékosán nyújthat. —Valami heve­nyészett menhelyre jutott a herceg, a hol hűséges privatdienerje gondozta. Á sebláz égető szomjúsággal jár, ami szinte alig enyhíthető. Hát még ahol viz is alig akad ? Citromra lett volna szükség. De hát hol van ilyenkor citrom ? A közeli greizlerájok füstölgő romok voltak, a távolabbi községeket poroszok tartották megszállva, a ku- cséber pedig nem igen állja azt a muzsikát, amelynek a basszusa tizen­két fontos ágyutorok, aminthogy nem is neki való az. Hanem az önfeláldozó hűség mégis csak kifogott a nyomo­rúságon. Sok lótás- futás, ide-oda kül­dözgetés után akadt végre néhány fonyadt, esengve kajtatott citrom, enyhületéül az emésztő láznak. Habár ami megtakarított pénzecske akadt a privatdieneri szűk erszényben, meg a dupla fedelű ezüst cilinder óra bánták is meg. Mikor aztán a herceg kiépült súlyos sebéből és megtudta, hogy mi módon és mi áron jutott ő limonádé­hoz, igazi nagyúri hála jutalmazta a hűséget. Nem bocsájtotta el magától többet azt, aki testével fedezte őt az ellenség előtt, amikor kardja ki­hullott kezéből s aki nagy volt az ő hűséges lelkében a szenvedések ke­serves óráiban. Mikor a sárospataki vár urává lett, várnagyává tette a derék embert. Ott ért késő vénséget közszeretet ős köztisztességben, ahol nemsokkal élte túl urát. És elődei a pataki várnagyságban, a rég porrá váltak, bízvást körükbe fogadhatták. Mert az embert igazán naggyá, iga zán nemessé a szive teszi. Minden egyéb hiúság és füst 1 A herceg különben nemcsak sej­tette, de tudta, hogy fiában fog ma­gyarrá válni az ő nemzetsége. Sőt akarta is. Ha nem akarja vala köny- nyen megakadályozhatta volna. Hi­szen a successio pénzzé tehető volt. Árán vehetett volna szép lovagbirto­kot oda át is. De neveltethette volna gyermekeit akként, hogy lelkűk nél­külözze a fajunkhoz való vonzódást. Ha kalksburgi jezsuita páterre bízza a kis herceget azzal az utasítással, hogy az osztrák feudális arisztokrácia szellemében és nyelvében nevelje fel, ma bizonyára nem beszélné a magyar nyelvet az anyanyelv tisztaságával és biztonságával, ha tudna is. Aminthogy arisztokráciánk nagy része fertelmes jargont használ Pázmány, Vörösmarthy és Arany nyelve helyett. De meg a kalksburgi páter, noha a legkitűnőbb nevelők közül való is, bizonyára nem a magyar nemzet felfogásához méri történelmünk és irodalmunk tanítását. Ami nélkül pedig nincsen igazi ma­gyar nevelés. Megtömte volna a fej­lődő értelmet és fogékony lelket tü­relmetlen bigotteriával, exlusiv szár­mazási és fajgőggel, sötét osztrák szellemmel s noha egyébként igen derék embert formál is vala belőle, de közéletünkre nézve bizonyára el­veszett volna. A lélekidomitás irányí­tása, a magyar édesanya és annak a derék magyar pap tanításának együt­tes hatása tették meg a magukét. A többi aztán a Génius dolga. S amint látszik, az sem volt fukar. A tanítás folyamán merültek fel hébe-hóba apróbb „nehézmények“. Az öreg herceg imitt-amott kissé túli- pirosnak találta fiának felfogását bi­zonyos histórikumok fölött. Bajos megérteni idegennek a fiatal szív ama rajongását, amit a hősköltemény lélek­riasztó rithmusa ébreszt. Ő pedig ide­gen volt ott, ahol az ő szeme-fónye már jártas volt — történelmünkben. Egy komor hangulatban elköltött estebéd után meg is intődött Gruska páter, hogy tegyen sordinót a tároga­tóra. Ha már muszáj tudni Rákóczi­ról és más csiklandós nevű patrióták­ról, de talán nem muszáj éppen mindent tudni. Némi alkalmi letom- pitások sürgősen javasoltattak. Gruska páter azonban nem tágított. Illő reve­rendával fejtegette, hogy a forschrift forschrift a nevelőnek is, nemcsak a katonának. Aztán meg a premontrei professzorok csak egyféleképpen tud­ják a magyar történelmet, amitől a megbukás veszedelme nélkül eltérni nem lehet. Ő csak úgy taníthat sike­resen, ha a kezét meg nem kötik stb. Az öreg herceg csendes melancholiá- val intett... Also meinetwegen 1 . . Ich weis wohl, das Sie sind alle sovi- nisten! És abba a többesbe aligha belő nem sejtette már az ő édes fiát is. Adassák tisztelet emlékének. — Fiában magyar emberré vált, még pedig igen derék magyar emberré 1 SZTOJKAI LUGOS SÓS SAVANYUVIZ rekedtség, köhögés és nátha ellen. Cukorbetegségnél speciális gyógyszer. Főraktár Sátoraljaújhelyben: Vilkovs;

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom