Zemplén, 1909. január-június (39. évfolyam, 1-52. szám)
1909-02-20 / 15. szám
Sátoraljaújhely, 1909. Február 20. 15. (4823.) Harminchete fik évfolyam. J.' - U U IUL) tw "i;-..' ■ ' ■il.\|.'".W^Ull ---—rv .-UH tiJUUU" I MWWWIW.AW »UUUUA, Megjele« hetenként kétszer werdán ós szombaton este. SnerkesrWség él kiadóhiTatal: Sátoraljaújhely, Főtér • Mám. Telefon: 42. szám. Kéairatokat nem adunk vlmzn. RjBKérben minden garmond sor SO All. Zemplén POLITIKAI HÍRLAP. ÉHLERT GYULA, MAJTÉNYI GÉZA, felelés szerkesztő, fómunbatárs. Előfizetési ára: Bgész évre 10 korona, félévre & kot negyedévre 2.50 korona. — Egyes szám ára 10 fillér. — Hirdetési díj: Hivatalos hirdetéseknél minden azé után 2 fill. Petit betűknél nagyobb, avagy diszbetiikkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, ntán 6 fill. — Állandó hirdetéseknél árkedvezmény. Nemzetiségiek túlkapása.- febr, 20. Vakmerőbb és gazabb módon még nem támadta meg magyar népképviselő a magyar nemzeti állameszmét s a nemzeti integritást : mint tette azt egy Maniu névre hallgató oláh pár nap előtt a magyar képviselőházban. Az egész ország felzudult a gonosz ember otromba kirohanása nyomán s hangos szóval kért elégtételt a brutális módon megsértett nemzeti önérzetnek, követelvén egyúttal, hogy olyan alakokat, akik magyar népképviselői jogcímen foglalnak helyet a nemzet legfőbb tanácsában, még az immunitás se védelmezhesse meg a méltán kiérdemelt s lehető legszigorúbb megtorlástól. A gonosz merénylet ismeretes olvasóink előtt. Felmentve érezzük magunkat a bűncselekmény leírásának megismétlése alól. Végtelen keserűséggel tölti ei azonban minden magyar ember lelkét, hogy látnia kell: mint tizet az oláh. Ez a gonosz nép, melynek a magyar saját vérén szerzett hazában biztosit kényelmet, tisztességes megélhetést, a mely fajnak vallását és kultur törekvéseit államkőltséggel dédelgeti ; papjait, tanítóit állam- segélylyel úri módhoz juttatja, köznépe érdekében pedig határozottan sokat tesz az állam gondozó keze, ez az elvadult és elvakult kompánia ellensége, sőt több: fizetett ellensége a legjobb édesanyának, Magyarországnak s a végtelen jótétemények sorozatát a legrutabb hálátlansággal akarja vagy véli meghálálhatni, a helyett, hogy áldaná jó sorsát, mely őt a lovagias nemzet jóvoltából oly kedvező helyzetbe juttatta. A Vládok, Vajdák, Lukácsiuk és Pop Caicsók dicstelen szereplése után mintegy betetőzésül a Maniu féle dühöngésnek kellett még következnie, hogy már ne csak arcába kergesse szemtelenségük a magyarnak a vért, de kihívja azt Ítéletre, ahol az az első szó : elég volt, ne tovább! Mert amit ez a megvadult oláh müveit, azért, bizony igaza van Kmetbynek, hajdan röktönös fel- koncolás járt volna ellenszolgáltatásul a magyar parlamentben. Turóc követei nem voltak ily gonoszak a magyar nemzeti állameszmével szemben, mégis életükkel lakoltak vakmerőségükért. Érzi azonban a magyar nemzet, hogy tovább nem tűrheti a rajta élősködő, kitartott sisera had arcátlankodásait. Erős, a sértés mérvével arányban álló elégtételt kíván s e tekintetben mint a nemzet legbivatottabb első embere, a magyar miniszterelnök hazafiui hévvel, az igazság erejével tette meg a nemzet színe előtt azt a kritikát, mely amidőn méltó elitélése az oláh arcátlankodásnak, egyben nagy megnyugvást kelt országszerte. Wekerle Sándor miniszterelnök, a képviselőház febr. 18-iki ülésén hatalmas beszédben fog lalkozott a mániuk mániájával. A legilletékesebb s legtekintélyesebb faktor adott nyilatkozatott arról, mi a magyar kormány vélekedése és Ítélete a haza bel- ellenségeinek túlkapásaival szemben. Minthogy az oláh pimasz a magyar államnak olyan jogát vonta kétségbe, mely legelemibb feltétele az állami önállóságnak, minthogy a magyar államérdeket partikulárizmusnak minősíteni nemcsak hazafiatlan vállalkozás, de bűnös törekvés, — Wekerle szavai szerint Maniu kiszólásait vissza kell utasítani főleg azért is, mert azokban viszhangot találnak mindama törekvések, melyek Ausztriában most ádázabbul törnek a magyar nemzeti érdekek ellen mint valaha. Ez any- nyit jelent, hogy az oláh ellensége a magyar hazának s a magyar nemzeti állameszmének, de pimasz módon felkinálkozik az osztráknál s képes legnagyobb jótevője ellen szövetségre lépni annak legádázabb ellenfeleivel. Kijelentette a magyar miniszterelnök, hogy a tények amellett bizonyítanak, miszerint a magyar parlamentben ma helyfoglaló nemzetiségi képviselőkkel békés megegyezésre jutni csak a magyar nemzeti állameszme feláldozásával lehetne, amire természete sen mint hazafiatlan vállalkozásra semmiféle kormány nem volna kapható sem most, sem soha a jövőben. Kegyetlen Ítéletet mondott végül Wekerle miniszterelnök a maniukról ama kijelentésével, hogy azok a népképviselők, kiknek sorából ilyen maniuféle felszólalások hangozhatnak el, sem a magyarországi nemzetiséget, sem a kölcsönös megértés politikáját a magyar parlamentben méltóan nem képviselhetik. Ebben a higgadt, elegáns, mély megfontoltságra valló nyilatkozatban benne van a nemzetiségiek politikai működésének és irányzatának teljes és tárgyilagos ítélete. A nemzet leszámolt velük, ismerjük a jómadarakat s örömmel hallottuk a miniszterelnök hazafias nyilatkozatát. Válasz és ellenválasz „a boszniai kérdés megoldására“. Irta: Bencsik Íréne. — febr. 18. Február 5-iki „A boszniai kérdés megoldása“ cimü cikkemre vonatkozó ag egy levelet kaptam, melynek írója rámutat a cikkben felvetett eszmében rejtő állítólagos veszedelmekre, melyeknél fogva annak gyakorlati kivitele eredménytelen, sőt lehetetlen volna. Bár nem szeretnék a cikk tárgyának ismételt feszegetésével unalmassá válni, de az a feltevés, hogy a levélíró nézetét esetleg mások is oszthatnák, mégis a kérdés újból való szóvátételére készt, amennyiben a levélírónak úgy kiválóan képzett komoly egyénisége, mint levelének komoly tartalma kizárja azt, hogy észrevételeit teljesen figyelmen kívül hagyhassam. A levélíró — túlságos óvatosság sugalta — aggodalmas érvei a kővetkezők : Először is a magyar nemzet azon felszólítását, hogy a török parlament csak a Magyarország kizárólagos javára való lemondás feltételének kikötésével fogadja el a török—magyar—osztrák megegyezés jegyzékét, hogy súlya legyen, a nemzet nevében a parlamentnek kellene a török parlamenthez intézni. A parlament azonban nem lehetne erre illetékes faktor, amennyiben „az államok diplomáciai utón és nem parlamentjeik utján érintkeznek egymással és parlamentek csak részvétnyilatkozatokra és üdvözlésekre szorítkoznak egymással szemben.* „De legkevésbbé intézhet egy parlament a másikhoz olyan felszólítást, amelylyel a saját fejedelmének külügyi akcióját bénítja meg.“ „Ha a kormány ilyen indítványt tenne, nemcsak megbuknék és szót- kergetnék Bécsben, hanem talán még üldöztetésnek is kitennó magát“. „Magános pedig nem tehet ily javaslatot, annál kevésbbé tehetne egy nagy politikai lap, hacsak nem akar felségsértési pörbe keveredni.“ Mert a büntető törvény 127. §-a 3. pontja szerint felségsértést követ el, aki oly cselekményt követ el, „amely arra van irányozva, hogy a magyar államnak, vagy az osztr. magy. mo- narkia másik államának területe, vagy ezeknek valamelyik része erőszakkal idegen uralom alá jusson, vagy az államtól melyhez tartozik, erőszakkal elszakittassék.“ Már pedig ez a felszólítása Törökországnak magában rejti a veszélyt, hogy végső következménye a megegyezés meghiúsulása és vagy Bosznia elvesztése, vagy a háború legyen és igy felségsértés természetével bir.“ „De feltéve, hogy ez a felszólítás megtörténnék, Törökország nem lenne hajlandó a mi szép szemünkért kikaparni nekünk a tálból a forró gesztenyét és kitennó magát a biztos visszautasításnak, mert Autriche- Hongris belügyeibe avatkozik“. „Az a biztatás pedig, hogy Törökország háború esetén minket a maga oldalán talál, a büntető törvénykönyv 142. § a alapján mint hűtlenség, 10—15 évig terjedhető fegyházzal büntettetik.“ Ezeken kivül kifogásolja a levélíró még azt is, hogy „belvillongás- ról“ szólva, annak kiszámithatlan következményeire utalok és szerinte „Törökországot a mi érdekünkben ugyan, de a mi fejedelmünk elleni háborúra biztatom.“ Bármily méltánylással viseltessem is a levélíró kiváló tehetsége s figyelemre méltó egyénisége iránt, felhozott indokait helyeseknek s olyanoknak, amelyek a cikkben kifejtett eszme gyakorlati megvalósítását meggátolhatnák, einem ismerhetem, sőt alábbi ellenérveimmel megcáfolhatni remélem. Nagyon jól tudom, hogy az államok mint ilyenek, diplomáciai u on érintkeznek egymással, de ez talán nem zárja ki azt, hogy a nemzetek az őket képviselő parlamentek utján érintkezhessenek a nemzetekkel; s még ha ezek az érintkezések pusztán udvariassági aktusokra szorítkoznának is, amennyiben azt nem törvény, hanem csak a nemzetközi szokás határozza meg, lehető lett volna az alul kivételt tenni. S az csak nem lehetett volna ok a kormány bukására és szótkergetó- sére, (bármennyire szerették volna is Bécsben ezt tenni) vagy pláne üldözésére, ha a magyar parlament a magyar király javáért száll sikra, arra szóliiva fel Törökországot, hogy a magyar király javára mondjon le Boszniáról. Valamint ez a felszólításunk nem hogy megnehezítene, de ellenkezőleg megkőnyitette volna a külügyi hivatal egyezkedési akcióját, amennyiben mi Törökország ily irányú állásfoglalásának honorálásaként kívánságai teljesítésébe, sőt némi áldozatboza- talba is belementünk volna; minek folytán Törökország tehát nem pusztán „a mi szép szemeinkért kaparta volna ki részünkre a tüzes gesztenyét.“ S ha Törökországgal tárgyalnunk lehet, sőt szükséges az annexió elismeréséért, bogy lehetne az ehhez kötöttfeltételet a monarkhia belügyeibe való beavatkozásnak tekinteni s Ausz tria részéről is visszautasítani. Hiszen — mint ahogy előbbi cikkemben is kifejtettem s azzal erre pontra már meg is feleltem — amig a török szultán Bosznia szuverénitásáról való lemondása által nem szentesíti a mi annexiónkat, addig nem is ismeri el Boszniát a monarkhia tartományának s igy az ő érdekünkbeni állásfoglalását nem lehetne a fenti címen visszautasítani. A felségsértést megállapító 127-ik §-t pedig csak nagyon erőltetve, vagy még úgysem lehetne erre az esetre alkalmazni: amennyiben mi nem arra törekednénk, hogy Bosznia idegen uralom, hanem hogy a mi uralmunk alá jusson, sem pedig erőszakkal nem akarnánk elszakítani Ausztriától, (amennyiben hozzá is tartoznék) mert Törökország kikötését aipit szintén nem mi, hanem Törökország tenne, nem lehetne erőszaknak minősíteni, miután módjában állana az osztrák császárnak és a külügyi hivatalnak el nem fogadni; aminthogy épp úgy visszautasíthatván Törökország is a mi fölszólitásunkat, ab* Upuk mai ufiiaa 6 oldal.
