Zemplén, 1909. január-június (39. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-10 / 29. szám
Április 10. ZEMPLÉN 11. oldal. Feltámadás. Irta: Főnyi Ilonka. I. >BVA°-rí'Hát megint elmegy Ödön? Elmegyek. Dolgom van. Fel akarok menni a klubba, aztán sétálok egyet; maga nem jön tudom, hideg van, sikos az út, egyszóval itthon marad. Én pedig elmegyek, mert el kell mennem. Eh! De hát csak nem fog kérdőre vonni; miért és hová megyek ? Idegesen dobta félre a nyakkendőjét — nem ezt akarta felvenni. Az asz- szony újból megszólalt: — Mikor jön haza? — Lehet, hogy vacsorára, de nem, ne várjon; most jut az eszembe, hogy ma Dezsőéknél vacsorázom, megígértem neki. — Gyakran vacsorázik Dezsőéknél. — Szemrehányás akar ez lenni? — Nem, csak úgy véletlenül megjegyeztem. — Ne jegyezzen meg semmit édes, maga sokkal kedvesebb, bájosabb, amikor .. . — Amikor hallgatok — szólt közbe az asszony keserűen — csókra nyújtom a homlokom s mosolyogva mondom : a viszontlátásra édes Ödön 1 Elhiszem, hogy igy jobban tetszik, de én már meguntam, mindennek van határa s az én türelmem fogyatékán van — ezzel hirtelen zokogni kezdett. A férfi gúnyosan nevetett. — Na lássa, mit ér a nagy erély ? ez lett a vége, sir a baba — s azzal a karjaiba vonta a siró asszonykát, na mosolyogjon hát, ne sírjon, nem áll az jól magának; ejnye, ejnye, hát még mindig pityereg? . . . A nagy, erős férfi karjában olyan volt az a csöpp kis asszony, mint egy francia baba. Szőke göndör fürtjei eltakarták az arcát, csak a szemei látszotok, azok a csodálkozó, nagy kék babaszemek, amelyek a könytől még nedvesek voltak, de azért már mosolyogtak boldogan, szerelmesen. Nagy baja volt szegénykének : szerelmes volt az urába s ezt lépten-nyo mon elárulta. Azok a huncut férfiak pedig olyan gonoszak, hogy mindig az az asszony tetszik nekik a Iegkevésbbé, akiről tudják, hogy szerelmes beléjök, ha az véletlenül mindjárta feleségük is. Küzdeni, nehezen jutni egy röpke csókhoz is ; ez kell nekik. A szerelmes asz- szony unalmas, annak a csókja fanyar, megszokott az ölelése: megunott, sok- sokszor teher is. Fodor Ödön legalább is ezt gondolta, amig a felesége átkarolta — s jobban szeretett volna a búcsuzáson már tullenni s a szép Tárczy Dezsőné- vel a kis szalonban szemben ülni. — Na most már jó lesz a baba? nem fog sírni ? na ugye édes, hogy nem ? aztán lefekszik majd szépen, és nem vár rám, lehet, hogy későn jövök haza. Az utolsó szavakat már az ajtóból mondta. Így is elkésett emiatt a szeszélyes kis asszony miatt. Milyen külö- lönös is egy idő óta! Ma meg pláne, egészen erélyes volt, de nem ijedt ám meg tőle; s a vége sirás lett — bohó kis teremtés — elringatta, becézte mint egy gyermeket s mindjárt szent lett a béke. Milyen más az a másik asszony! a büszke, okos Tárczyné; csupa szellem s ahogy gondolatban összehasonlította az ő naiv kis asszonyával, a mérleg bizony a Tárczyné előnyére dőlt. Elvezet a társaságában lenni, de igyekszik is mentői többet élvezni. S még gyorsabb léptekkel sietett a Tárczyék háza felé. * A fehérruhás asszonyka aznap nem vacsoráit. Nagyon el lehetett keseredve, mert még a cukerliről is elfelejtkezett; ami pedig előtte az élet egyik legfontosabb tényezője volt. Az ura csókja nem tudta megvigasztalni. Egész este sirt. Még az ágyban is azt mondogatta : vége, mindennek vége, nem szereti többé az ura . . . Nap-nap mellett nem tölti az estéit otthon, mindig van dolga s a leggyakrabban Tárczyéknál. Hát olyan nagyon szereti Tárczy Dezsőt? ... Jó barátja az igaz, de ő meg a felesége. S a Dezső kedvéért egészen elhanyagolja őt; egyedül hagyja ezeken az unalmas, hosszú téli estéken. Hát mindez a Dezső kedvéért ? hátha ? . . . Megszólalt a zöldszemü szörny, az meg olyan veszedelmes rém, hogy ha hallgatunk reá, egészen a hatalmába kerít s nem tudunk szabadulni tőle. Szegény kicsi asszony összerázkódott attól amit hallott; a szörny meg tovább folytatta: — Úgy, úgy te hiszékeny asszony! bizony az asszony kedvéért . . . hát nem vetted észre, hogy el-el nézte soká a te szép, erős uradat ha együtt voltatok egy társaságban — hogy hasonlította össze ilyenkor az ő betegesen vézna kis arcával — hogy foglalta le teljesen magának, szóhoz sem engedett mást jutni és hogy beszéltek azok ketten együtt! gyönyörűség volt hallgatni. Veled sohasem beszélt igy, egészen máskép; úgy, mint egy nyűgös kis babához szoktak: becégetve, kedveskedve, de nem igy ... De te igy nem is tudsz beszélni, te gyerek vagy, az a másik pedig . . . — Nem, nem igaz 1 az én szép, jó uram csak engem szeret. — Bohó asszony 1 szerelmes vagy, vak vagy, nem látsz, nem hallasz semmit .. . — Nem is akarok! és nem is hiszek semmit, az én édes uram nem csalhat meg engem, nem lehet álnok, tolvaj, — nem, nem, — ő csak engem szeret. II. Fodor Ödön pedig már nem is szólt a feleségének, úgy ment el hazulról most már minden este. Alig volt otthon. Csak a mig ebédelt, és a reggelinél. De akkor is alig szólt a feleségéhez. Ideges, rosszkedvű volt. A szegény kis asszony már nem is vár. Las- sankint meg is szokta; aztán meg valamire várt, valami csodára, ami visz- szahozza neki az ura szerelmét, boldogságát. Mert azt nem akarta hinni, hogy örökre elveszett. Az lehetetlen, az a gondolat maga a halál lenne. Lassankint eljött a tavasz is. Szép, meleg, napfényes napok jöttek s ő órák- hosszat ült az ablaka mellett. Kérte az újjászületést, a feltámadást. A fakadó rügy, zöldelő fü, nyíló rózsabimbó reményeket hozott a leikébe. Régi édes álmok jöttek elé ... a menyasszonykoráról, aztán az első napok mint asz- szony ... az ura nagy szerelme, ölelése, csókja, nem 1 ezt nem engedheti, ezt vissza kell szereznie. És vissza is szerzi, csak várnia kell. És várt. És eljött aztán az idő. Este még együtt vacsoráltak s nemsokára hogy az ura elment, hirtelen rosszul lett. Orvos kettő is jött, de az urát nem találták sehol. A szegény halvány arcú asszonyka eszméletlenül feküdt a csipkés, puha ágyon; az orvosok pedig csak egymásra néztek, de mindketten egyet gondoltak: súlyos, nagy baj, nem lehet tudni . . . Már hajnalodott, amikor Fodor Ödön hazakerült. Mámoros volt kissé a pezsgőtől ; ma a szokottnál többet ivott, de hát ki tudna a szép Tárczyné kínálásának ellentállni ? Csodálkozva nézett széjjel a hálószobában. Idegen emberek lábujjhegyen járnak — mi történik itt ? mit akarnak ezek ? De attól aztán amit hallott, egyszerre kijózanodott. Súlyos természetű baj, komplikációk, ez csengett a fülébe folyton. Nem tudott ott maradni. A legutolsó szobába ment, de oda is egyre hallotta az asszonyka kínos jajgatását. És az erős, bátor, nagy ember egyszerre félénk, gyönge lett. Reszketett. A hideg lelte, szinte a foga vacogott bele. így még nem érezte magát soha. Víziói támadtak; hallucinált — koporsóban látta a feleségét, hidegen, mozdulatlanul. Csak a szemei beszéltek, azok a csodálkozó, nagy, kék babaszemek vádolták kegyetlen vádakkal és az mind a szivén találta . . . — Álnok, hazug ember! hitszegő, csalfa! más asszony ölelésére vágytál, másnak a csókjára, nem kellett az enyém, egyedül hagytál, elhanyagoltál; hát jó, most már én hagylak el: elmegyek örökre, nem látsz soha többé. — Ne, ne beszélj igy édes, szeretlek ! egyedül csak téged, senkit, senkit mást — nem kell az a másik, sohasem is kellett. Eltántorodtam ; megbabonázott a szelleme, rabul ejtett a hódolata, mert meghódolt nekem és én is csak férfi vagyok, hiú, önző férfi; hizelgett nekem, de én csak téged szeretlek és nem gondolok többé arra a másikra soha, — nem, nem, csak te kellesz nekem, csak téged akarlak, csak maradj itt nekem, te fehérlelkii, szerelmes édes asszonykám . . . * Fodor Ödön a kezében tartotta a csipkéktől s szalagoktól alig látszó kis babát; s úgy kérdezte boldog gyönyörűséggel : — Hát csakugyan fiú ? Az asszonyka alig hallható, gyönge hangon mondta: — Örül neki Ödön? Az erős, nagy ember nem tudott szólani, a torkát fojtogatta a sirás, úgy térdelt le az asszonyka elé s szótaian nagy fogadást tett neki ... az a hal- ványarcu, gyönge kis asszony megértette, megfogta a kezét s úgy suttogta neki: hiszem, tudom, édes, édes uram... Kívülről harangszó hallatszott be. Vidám örömet hirdető hang: feltámadott az Üdvözítő! Alleluja! . . . SPLEEN. Szerencsémet nem tékozoltam, A balsikernek rabja voltam. Vetéseim megért kalászát Én gondoztam, mások kaszálták. Kertemben nem nyílott virág se Alig hogy hajtott: fagy msgeste, S most, hogy útamra hullna rózsa, Jön a halál, hogy elrabolja. 05SA BÉLA. Hogy halt meg az öreg Lacour. Az öreg Lacour hetven éves. — Couvteilleben született, egy istenháta mögötti kis faluban, ahol vagy százötvenen laknak. Életében csak egyszer mozdult ki innen, amikor Angersben volt, vagy tizenöt mértföldnyi távolra; de ekkor még annyira gyermek volt, hogy erre alig emlékszik. Három gyermeke van; két fia: Antal és József és egy leánya : Katalin. Ez férjhez is ment; de mikor a férje meghalt, visszaköltözött atyjához tizenkét éves fiacskájával, a kis Pistával. A család öt-hat holdnyi földjéből él; ez éppen elegendő arra, hogy kenyerök és testi ruhájuk legyen. Keservesen kell megfáradniok, ha olykor egy-egy pohár bor kerül az asztalukra. Couvteille egy völgy ölén fekszik; magas, szálas fák fogják körül minden oldalról s rejtik el árnyukba. Templom nincs benne; szegény a község. A cor- miersi pap jár át hozzájuk misét mondani ; s mivel ez két jó mértföldnyi útba kerül, a pap csak két hetenként jön. Házai, — vagy húsz düledező falu jószág, — a nagy út mentén vannak elszórva. Tyúkok kapargálnak az ajtók előtt. Ha idegen megy át a falun, az asszonyok kíváncsian fordítják utána fejüket, a gyermekek, ahogy a napon sütkéreznek, felrettennek az ijedt, gá- gogó libák közül. Lacour apó sose volt beteg. Mint egy koronás tölgy, olyan nagy és izmosbütykös. Nap lesütötte, megszáritotta és borostássá munkálta a bőrét. A fák fakó kérge, érdes aczéla és nagy csöndessége átnőtt rá. Megöregedvén, nem él szóval. Már nem beszél. Hiábavalóságnak tartja azt. Ha jár, döngő, nagy lépteit az ökrök békés erejével teszi meg. A múlt évben még erőteljesebb volt fiainál és a legnehezebb munkát hallgatva magának tartotta fönn a mezőn. A föld ismerte őt és félt tőle. De egyszerre, — két hónapja van, — megroppantak az öreg csontjai és haránt- bukva egy barázdán, két órán át, mint egy kidöntött fa, úgy feküdt. Majd újra munkához akart fogni, de hiába mozogtak a karjai, a föld már nem engedelmeskedett neki. Fiai csóválták a fejüket; leánya otthon akarja tartani, de az öreg megmakacsolja magát s igy a kis Pistával kisértetik el, hogy szóljon a gyerek, ha felbukik az öreg. — Mit csinálsz itt, kis léhütő, — kérdezi Lacour János Lajos a gyereket, aki vele maradt. Ilyen koromban én már megkerestem a kenyeremet. — Magára vigyázok nagyapám, — feleli a gyermek. Ez a szó a szivébe nyilallik az aggastyánnak. Egy hangot se szól. Estve lefekszik és nem kel fel többet. Másnap, mikor fiai és leánya a mezőre mennek, benéznek apjukhoz. Semmi mozgást nem hallanak. Ott találják az öreget, amint ágyán végig nyújtózva fekszik, szemei nyitva vannak, tekintetével messze mereng. Arca kemény, cseres festékén nem tud áttörni a betegség sápadt halványsága. — Nos, apó, hát nem jól van? Az öreg valamit mormog; a fejével nemet mond. — Akkor nem tart velünk? Mi megyünk maga nélkül is. A fekvő ember jelt ad, hogy menjenek nélküle. Elkezdődik az aratás, szükség van minden munkás kézre, egy napot sem szabad veszíteniük. Á kis Pista is követi anyját és nagybáty- jait. Lacour apó egyedül marad. Mikor gyermekei hazatérnek, őt ugyanabban a helyzetben találják. A hátán fekszik, szemei nyitva vannak, tekintetével mesz- sze mereng. — Hát, apó, nincs jobban ? Nincs, nincs jobban. Valamit mormog és mozdul egyet. Vájjon mivel segíthetnének rajta ? Katalin arra gondol, hogy bort forral neki valami gyógy- füvel; de ez erős lesz, még megölheti az öreget. József azt mondja: várjuk meg a holnapot. És az egész ház nyugodni tér. Másnap, mielőtt aratni mennének, fiai és leánya, egy percre megállnak az ágy előtt. Az öreg nyilván nagyon beteg. Soha sem feküdt igy a hátán, mint most. Talán orvost kellene hívni ? Csak az a baj, hogy Rougemontba kellene menni; az pedig hat mérföld oda, hat mérföld vissza ... ez tizenkét mértföld. Egy napot megemészt. Az öreg, aki hallgatja gyermekeit, izegni kezd és úgy látszik, haragszik. Nincs szükség orvosra ; nem ér az semmit és pénzbe kerül. — Nem akarja az orvost ? — kérdezi Antal. Akkor mi megyünk folytatni a munkát. Es el is mennek a mezőre. Nagy igaz, nem könnyithetnek az apjukon, ha otthon maradnának is. A föld több gondozást kíván, mint az öreg. Elmúlik három nap, a gyermekek minden reggel mennek a mezőre, Lacour nem is mozdul, egyedül marad. Iszik egy korsóból, ha megszomjazik. Olyan, mint a megvénhedt ló; lerogyik egy szögletben s kimúl. Dolgozott hatvan évig; ideje hogy elköltözzék. Már nem jó semmire, csak a helyet fogja és terhére van a világnak. A gyermekei nem éreznek fájdalmat. A föld hozzászoktatta őket az ilyen dolgokhoz; közel állanak az anyaföldhöz, szívesen átengedik neki az öreget. Egy pillantást vetettek rá reggel, egy pillantást vetnek rá estve, többet nem tehetnek. Ha apó még ezt is kiheverné, azt mutatná, hogy csudamód megtermett. Ha meghal, akkor már testébe fészkelte a halál s ki ne tudná, hogy halál ellen nincs orvosság. Attól nem ment meg se pap, se doktor. János-Lajos estve egy tekintettel az aratás felől kérdezi gyermekeit. Mikor meghallja a keresztek számát s látja, hogy örülnek a munkára kedvező szép időnek, az ő szemében is kigyul az öröm. Még egyszer beszélnek arról,
