Zemplén, 1909. január-június (39. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-10 / 29. szám
12. oldal. ZEMPLÉN. Április 10. hogy orvost kellene hozatni, de az öreg indulatba jön s félnek, hogy megölik, ha ellenkeznek vele. Csak a csőszt, régi jó pajtását kéreti magához. Ambrus apó öregebb nála, hetvenöt éves. Ő egyenes maradt, mint egy sugár jegenyefa. Jön és leül Lacour mellé; az arca komoly. Lacour, aki már nem tud beszélni, néz reá, apró, színtelen szemeivel. Ambrus apó is csak néz La- courre s nincs semmi mondani valója. És a két aggastyán bizalmasan ül együtt egy óra hosszáig; egyetlen szót ki nem ejtenek, boldogok, hogy egymást látják. De lelkűkben bizonynyal újra élednek elmúlt dolgok, mik régen estek, eljárt időkben, s ezen az estvén lesz, hogy gyermekei, hazatérve az aratásból, halva találják az öreget. A hátán fekszik meg- merevülve, fennakadt szemei a levegőbe merednek. Igen, az öreg meghalt, egy moccanás nélkül. Utolsó lehelletét maga elé fútta; egy lehellettel gazdagabb lett a duslégü mező. Mint a sivatag királya félrevonul és szemektől nem látva várja be a végét, ő se zavarta meg egyetlen szomszédját sem. Egyedül végezte el a maga kis ügyét. — Meghalt az apánk — mondotta József hiva a többieket. És mindnyájan, Antal, Katalin és a kis Pista még egyszer mondják: — Meghalt. Nem lepi meg őket a halál. A kis Pista kíváncsian hajlik a halott fölé, az asszony keszkendőjét keresi; a két fiú tovább megy szó nélkül. Erős volt, tartós volt az öregünk, a mi apánk. Ez a gondolat megvigasztalja a gyermekeket, büszkék rá, hogy életrevaló a családjuk. Este tizenegy óráig virrasztanak a halott mellett, aztán mindenki lefekszik és János-Lajos egyedül marad, zárkózott arca még mindig merengni látszik. Hajnalban József Kormiersba megy papot hívni. Antal és Katalin pedig, mivel a mezőn még szétvannak a kévék, reggel a mezőre mennek, a holt testet a kis Pista őrizetére bízzák. A kicsi unatkozik az öreg mellett, aki már nem mozdul és ki-kifut időnként az utcára, meghajigálja a verebeket, bámulja a házalót, aki a szomszédasszony előtt selymet mutogat. Mikor az öreg újra eszébe jut, gyorsan a szobában terem s meggyőződik róla, hogy csakugyan nem mozdult meg; de újra kiillan, mert odakünn két kutya marak- szik egymással. Hogy nyitva van az ajtó, a tyúkok bemennek a szobába, csendesen járnak a csőrükkel kopogtatták a ház szikkadt földjét. Egy vörös kakas billegni kezd, nyújtja a nyakát, forgatja parázs szemeit, nyugtalanítja a holttest, amely előtte van. A bölcs és okos kakas bizonnyal tudja, hogy az öregnek nem szokása feküdni, ha a nap az égen van, azért rezes torkán szomorú hang csendül; meghalt az öreg. És a tyúkok kotyogva, egyet-egyet koppíntva a fü'dre mindnyájan kimennek a szobából. A pap csak öt órakor jöhet. Reggel óta dolgozik az asztalos, fűrészel, szögeket ver. Azok, akik nem hallották a hirt, erre azt mondják: hát meghalt az öreg János-Lajos, mert courteille-iek ismerik már ezeket a kótogó hangokat. Antal és Katalin is hazajöttek, az aratást befejezték; nem mondhatják, hogy elégedetlenek volnának. Tiz év óta nem volt ilyen termésük. Az egész család a papot várja; tesznek-vesznek, hogy el ne fogyjon a a türelmük. Katalin fazekat tesz a tűzhöz, kis Pistát a temetőbe küldik, hogy nézze meg, kész-e már a sír. Végre hat órakor jön a pap egy kis segédkező gyerekkel. Leszáll a kocsiról a Lacourék kapuja előtt, egy ujságlapból kiveszi a papi ruháját és öltözködve azt mondja: — Siessünk, hétre otthon akarok lenni. De senki se siet. Két szomszédot keresnek, aki fekete rúdon kiviszi a koporsót. Mikor elindulnak, kis Pista akkor fut és kiáltja, hogy még nincs kész a sír, de mindjárt lehet menni. Legelői megy a pap, latinul olvas egy könyvben. A minisztráns gyerek | követi, kezében egy horpadt oldalú szenteltviztartó. A falu közepén egy másik gyerek is jön ki a csűrből, ahol két hetenként a misét olvassák és a menet élére áll egy pózna végére erősített kereszttel. A család a koporsó után megy; lassan-lassan az egész falu csatlakozik hozzájuk és futkosó gyerekek hajadonfős, mezitlábos sora zárja be a gyászkiséretet. A temető Courteille-nek a másik végén van. A két szomszéd három ízben váltja fel egymást. Közben lefújják maguk, a menet megáll és újra megindul. A facipők kopognak a száraz földön. Miikor megérkeznek, a sir tényleg még nem kész; a sirásó még a gödörben van és látják, hogy kiás és kirak újra pontosan, rendben minden lapát földet. Kis berek veszi körül a temetőt. A szederinda befutotta az utat, amelyet szeptemberi estéken törnek az érett gyümölcsért. Egy kert ez a tar mezőn. A széle felé nagy eper terem, a szögletben tölgynagyságu körtefa nőtt; a közepén egy sor hársfa szór árnyékot. Itt pipáznak nyáron az öregek. A nap forró meleget ömleszt. Szöcskék ugrálnak, aranylegyek dongva repülnek a bizsergő hőségben. A csönd, élettől zsongóvá lesz, a kövér föld ereje kicsattan a pipacs lángos virágában. Leteszik a koporsót a gödör mellé. A gyerek az öreg lábához áll a kereszttel, a pap, a fejnél maradva, tovább olvas a könyvében. A körülállókat a sírásók dolga érdekli. Körülveszik, a szemek követik a lapát mozgását; mikor felnéznek, a pap már el is ment a két gyerekkel: csak a család van ott már, türelmesen várva. Végre megásva a sir. Halló, elég mély az már, kiált egy a parasztok közül. És mind segít lebocsátani a koporsót. Lacour apónak jó lesz ott. Ő ismeri a földet, a föld is ismeri őt. Jól megférnek majd egymással. Már hatvan éve, ezt a találkozót adták egymásnak azon a napon, amikor Lacour az első kapavágást tette. Az ő viszonyuknak igy kellett végződni. A föld keblére veszi és megőrzi őt. Minő nagy nyugalom ez. Csak azt fogja hallani, hogy hajlik meg a fűszál a madár könnyű lába nyomán. Sírjára senki se hág, ő egy helyen marad, zavartalanul. Ez a napsütötte halál ... a végtelen álom békés mezők hallgatag csöndjében. Most gyermekei közelebb lépnek. Katalin, Antal és József egy göröngy földet vetnek a sírba, a kis Pista szintén ledobja pipacskoszoruját. Azután a család hazatér s esznek. A mezőről hazajön a jószág. A nap lemegy. A forró éj elaltatja a falut. Zolától Marton János. @@@@@@@@@@@@@@ BÚCSÚ. Lemondtam r lad végkép, mindörökr) Már nem is érzem, hogyha fáj a seb Egy édes vág qyal lettem csak szegényebb 5 éltem csupán egy kínnal terhesebb. Csupán világom omlott össze végkép, Csupán te lettél újonnan szabad 5 mig ezer könynyel lettem én szegényebb Te egy kacajjal lettél gazdagabb, Zajonghy Elemér. Haplóm. Irta: Aniáné. Kizökkentem rövid 24 órára álomvilágomból szépséges Walterom, hogy szebbet lássak. És láttam. Persze itt hagytalak legszebb gondolatim, leghőbb ölelésimmel. De kárpótoljon elhanyagolásomért szörnyű bánkodásom. Vissza, visszavágytam csöndes ábrándimhoz. Hozzád! Fogd hát kezem barátságosan, lágy szorítással és halljad ime, hol jártam: Az arany nedvtől, mézes édességtől buzogó Hegyalján. Szülőföldem szépséges, büszke hegyei között. És ahogy a leghíresebb tokaji hegy mögött a vasúti kocsiból kiugrottam, a hátába ujjongtam kemény büszkeségének láttára : „Tokaj szőlővesszején nektárt csepegtettél!“ Nem soká gyönyörködhettem hegynek, völgynek csoda hatású szépségeiben. Tisza vizének jégvirágos, ezüstös csillogásában. Ott szökött nyakamba az örvendő, hálás gyönyörűség, a rózsaszirom arcú bakfisálom csókos üdvözléssel, hangos örömmel. Kinek tündér álmai ragyogó világában én, szegény Aniáné, selymes zsámolyon állok, felemeltetve gyermeki rajongástól, leányos szerénységtől, mert azt teszem, a mit a többi, kedves, jó néni nem tesz; írással lopom a napot. Ez az illúzióm szövetbe bujtatott fehérség, illúziókkal telitett Loreley-i szőkeség vonzott oda a tokaji izr. jótékony nőegylet kabarét előadásának nézőterére. No, meg asz- szonyi lelkemnek minden nemes eszmében való szives osztozkodása. Szólott is a szivem erős tapsokban. Meg is érdemelték a lelkes szereplők, hogy teljes fizikai és lelki erőmmel csapkodjam egymásba tenyerein; úgy ügyes előadásukért, mint nemes hevületükért és művészi emelkedettségükért. Édes, reális Walterom, kritikus mesterem! Ha láttad volna e leány és legénygyerekek szivbéli buzdulásukat, kedves, bájos igyekvésüket, emberi törekvésüket és naiv zavarukat! Meghatóban csókoltad volna — nemcsak a leányok száját. Én lelkemből csókoltam mind. Szivemből hiniettem az elismerés virágit elébök. És hála-hála szállott áldásimban feléjök a sok jóért, játékukkal felszántó könyekért, melylyel köny- nyitenek, segítenek nyomorgó embertársaikon. Szép, szép ez emberekkel, emberekért élő melegség, ha csak egy estén is. Micsoda önfeláldozó nehézséggel jár kezdete a gyerekek e nyilvános szereplésének. Hogy drukkolnak a nagy momentum előtti Szegénykék. Szivük hogy repes! Mennyi néni, bácsi veszi őket szemügyre. Müértő, müveit, világlátott emberek elé állani kicsi, szerény tudással. De a bátorság vinni, az eszme segíteni, az ifjúság lelkessége hevíteni fog. És neki szépül, remekké fejlődik a kényes ízlésű igényeket is kielégithető előadás. A műkedvelő lelki hangulata milyen ? Pici, ingó zavar, de nyomban szerepébe való belemelegedés és előttünk állanak megihlefett művészek, emelkedett lelkű egyének, kik már kifelé semmit sem látna«, csak lelkűk fenekéről merítik az erőt, a fényt, a csillogást, hogy oda szórják elétek; ki-ki a közönségnek, melylyel együtt egészítik ki gyönyörűvé a szépet. Ide adják nekünk; mi szépet, gazdag kincseket rejt lelkűk, hát ne lelkesítsük, ne háláljuk ujjongva harsogó tapssal ?! Mi volnánk a szépérzéknek, a nagynak érzése, fogalma nélkül ? Mi volnánk a művészet nélkül ? Ugy-e ne mondjam ? Nem illik mindent a nevén megnevezni. És mi volna a női szív jótékonyság nélkül ? Mikor minden csak az ő tenyerünk osztására, cirógatására vár. Asszony legyen buzditója minden nemes tettnek. Férfi legyen a tett ura. Szép nemesen festettek abbeli remegésükben az éjféli büffét felállító háziasszonyok, hogy; jaj Istenem, de lassan gyűlnek! Hová leszünk jövedelem nélkül ? Szegényeinkért igyekezünk, azokért mulatnak, mulattatnak gyermekeink. És hogy játszék a dilettáns üres székek előtt ? Bezzeg el sem hangzik cigány-muzsikának kedvesen fogadó köszöntése, már is megtellik zsúfolásig a terem minden zuga. Férfiak fal mellé lapulnak, hogy a suhogó illatos szoknyákban kárt ne tegyenek. Vagy azért (kikapok érte), hogy a gyönyörű, fényes frizurákhoz nagyon közel ne érjenek. Isten ucscse nem hittem volna, ily tenyérnyi városkának ennyi szépe legyen. Értelemmel, intelligenciával szeg- ződnek a várakozásteljes pillantások az emelvényre. Ott benn a fehér függöny (és nem „tarka“ kulisszák) mögül is várakozva tekintenek fényes, izgatottan | tüzes szempárok. Istenem csak vár, vár mindig ez az emberiség! Mire vár? . . . A szépet, jót, kedveset lesi, várja- várja.------A feszültség örömteljes mosolylyá válik, a műélvezet szülői örömmé olvad. Nem mindnyájunké e szereplők? Azok a zongorázó kis lányok, kik játékukba beleviszik szivük vágyát, temperamentumát, ifjuságos szilajságukat, kacagó kedvességüket, nem az én leánykáim ?! Azok az ifjak ott, kik tanultságuk, tehetségük gyümölcsét kóstolóba adják a közönségnek, beleömlesztve szavukba, hangjukba ambiciózus lelkességük, becsvágyuk, férfi ábrándok forró vágyát, nem az én fiaim ?! És az asszonyok, kik a művésziesen eljátszott daltól megmámorosodnak, a remekül elszavalt melodrámától sirva fakadnak nem a testvéreim ? És a férfiak, kik csöndes hiedelemmel, érett komolysággal figyelnek (és rám sem néznek) nem az én hódolóim ? Na, ezért neheztelsz, tudom. Fél- tékenykedel kicsinység. De jár neked, a miért távollétemben minden ragyogó szempárban, mosolyban megfürödtél, mint én a napsugárban, melyeken keresztül nézem a világot. Azért oly szép a világom! De nemcsak az én világom ragyogóan fényes. Négy pici kislány kuporodott tejhabos ruhában, selymes, göndör fürtökkel a pódium küszöbére, áhitatosan lesve szerte. Az ő tetszésük hangos, színes mese volt. Ezerféle káprázó fényesség ragyogott szemükben. Az arcocskájuk izzó melegség. A lel- kecskéjök repeső gyönyörűség. A mosolyuk kacagó napfény. A tapsuk táncoló örülés. Ezek, ezek határozottan az én gyermekeim. És én magam egy, minden szépet, kedveset, elevenet játszó boldogságot magamba ölelő világ vagyok. Ez apró, édes jószágok csodás szépnek, szivárvány szinü mesének látják maguk körül a világot. Pedig ők a szépek, édesek. A gyerekek! Az iskolás csemetétől kezdve a tobzódó ifjúig, a menyasszonynak való hajado- nig. Övék a szépség, a hatalom, az erő, a világok legszebb világa 1 Ők a mi reményeink, örömeink, kincsünk, vigaszunk. Örökös álmunk. Mi meg csak egy szürke, küzdésre ide rendelt Isten teremtése vagyunk, tele utólérhetetlen, délibábos vágyakkal, hogy végig álmodjuk éltünk, mig az örök álmu, avagy örökéletük világba szólítana. Hol vékony, fényes nyomot mutat egykor nekünk a nőegyletnek mostani készséges igyek- vése, áldásdus működése. Szivemből kívánom: áldja Isten szivüket, tettüket sikerrel, jutalommal, lelkes örömökkel, örök üde, ifjú erővel. Virágozzék egyesületük versenyt szerencséjükkel! Gondolatok. Ha meg akarsz győződni arról, hogy a ielkületed disponálva van-e a magasabb fokú szerelmi érzésre és mennyiben: olvasd el a Farkas Imre verseit. És ha azoknak a verseknek halk zokogása rezonanciát támaszt a szivedben : akkor disponálva vagy. De ha limonádé-izüeknek találod azokat a verseket ; akkor te nem a sziveden keresztül fogod átélni a nemi életet és akkor te sohasem fogod megismerni, hogy mi az a szerelem . . . * Az „egyke“ sőt „nulla“ rendszert gazdasági okokkal szokták mentegetni, mondván: nehéz a családfentartás, nehezek a megélhetési viszonyok. És sajátságos : azzal a fáradsággal, áldozattal, fejtöréssel, költségekkel, — amelyekkel megakarják akadályozni a rendszer megbolygatását; egy egész családot tisztességesen el lehetne tartani. * íme még egy megszívlelendő tanács. Ha felebarátaidat apró szívességekkel erősen le akarod kötelezni: akkor állandóan hordj magaddal egy skatulya — gyufát. Lefkovits Vilmos. 3f
