Zemplén, 1909. január-június (39. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-10 / 29. szám
10. oldal. ZSMPLEN. Április 10. A csicseri lakodalom.) Irta: Rexa Rezső. Italnak adta magát az öreg kutya, Bakos Miska. Egész Zemplén tudott róla, hogy mindétig hajlandóságot mutatott az ivásra, de hát: ki igyék, ha a tokaji szőlősgazda — nem. Rútnagyo- kat ivott. Külön kupát csináltatott magának az újhelyi cinöntővel, olyat, amelyiknek két feneke volt, hogy az ő kupájából még akkor is lehessen inni, amikor már fenékig kiürült, persze — az első fenékig. Nagy öröm az, ha az ember a kupájából még akkor is ihat, ha már egyszer kiitta . . . Ivott derüre-borura, ivott a királyért, meg ivott a császárért. A királyért nagyot ivott, mert, hogy az a magyar király; a császárért is nagyot ivott, mivelhogy a császár — mint mondá — nagy ur. De bárkiért is ivott légyen Bakos Miska, — mégis mindig csak Csernei Erzsiké miatt ivott. Szerette azt a lányt és ha üritgette a kétfenekűt, akkor úgy dohogott magában : — Nem köllöttem ? — persze .. . Én nem köllöttem . . . Bezzeg az a kajlalábu Csicseri kölyke — az igen . . . Az én szerelmem semmire sem jó — amazé meg parádéra is jó. Az én szerelmemről azt monta, hogy az csak olyan: volt, nincs, akár csak ez itt ni! És felhajtá fenékig a kupát (a második fenékig), aztán jobb szemét jól összeszoritva, bal szemöldökét a hom- lomkára felhúzva, alsó ajkával szájára boruló nagy bajuszát leszopva, dörmögé magában: — Volt — nincs! így üldögélt bor mellett naphosszat, félészakán át, mígnem a sok üldögélés- től, avagy talán nem is az üldögéléstől, — rezes orrú lett, úgy hogy mikor szent karácsony napján az ajkához emelt kupa bortükrében meglátta orrának szörnyű virulását, csak meghökkent, s felemelve ökölbe szorított balkezét, oda fenyegett, amerre éppen a leányzót lenni gondolá, s felkiáltott: — A te bűnöd ez, Csernei Erzsébet ! Éppen vele ivott Debreközi Gyurka, a literátus. Látta, hallotta, mint ök’özte a levegőt Miska, mint fenyegette a viruló hajadont, hát kiürítvén a maga kupáját, azt mondá: — A magad gyönyörűsége ez és nem a Csernei Erzsi bűne. — No, nem-é ? Én tudom azt, hogy bezzeg csak az övé . . . Csak, cscik — Ne bántsd őt. — Nem bántom, soha én egy nőstény verébfiókot még nem bántottam. Hát miért bántanám azt a kis paradicsom-madarat, lélek gyönyörűségét, szív örömét! De hogyha rá gondolok, — pedig ez a kupa a megmondhatója, mily sokat gondolok rá — hát egyszeribe elfog a keserűség, a bánat és az ördög tudja miért? — de a szomjúság. Aztán, mit csinál az ember, ha szomjas . . . No, mondd csak Gyurka bajtársam, mit csinál az ember, ha szomjas — hát hadd lám — te mit gondolsz? — Hát — iszik. — No, ládd-e — én is igy tudom, persze, iszik és iszik addig, amíg szomjas. És hol van a szomjúság vége ? Ott van a mámorban, az édes, a jó, a puha, a mindent feledő mámorban, amikor az igazat látjuk, hol a föld való igazában elkezd forogni és mi, mintha hajókáznánk a feledés hullámain . .. úgy ... úgy ... Debreközi Gyurka rákönyökölt a félkarjára és komoly szigorral rászólt a vele szemben ülő barátjára. — Te Miska, hiszen te egészen bolond vagy. Úgy beszélsz, mint a Gyöngyösy István Márssal társalkodó Vénusza. — Hadd el, ez az én bolondságomnak a legvége . . . Régen kezdtem én azt el ott a Cserneiék kertje alatt. .. Aztán folytattam már az udvarukon, meg a belső palotán . . . majd öreg- bedett a bolondságom, mikor egyszer •) Az „Adalékok* 1909. évf. 1-3. füzetéből. szép hullós-csillagos nyári este volt, a méhesben ültünk . . . Verje meg az átok azt a kalendárjomcsinálót, aki azt a napot benhagyta a kalendárjomban 1 — Szeretted? — Szeretem! — Bolond! — Bolond! Elhallgatott. Nézte azt a legyet, mely az immár újra megtelt kupa káváján körbe futkált .. . Aztán lassan, fojtott hangon maga elé beszélt: — Szomjas vagyok! És a kupa kiürült ... Kiürült mind a kettő. Debreközi Gyurka már az ivás mezején ott tartott, hogy mindenáron ki akarta mutatni a jó barátságát, amivel Bakos Miskához érez. — Mondanék én neked valamit, Miska! — kezdé. — Mondj! — feleié a másik. Állj boszut . . . Mondom neked, állj boszut. Szörnyüt, kegyetlent, rette- netességest . .. — Rajta ? . . . Erzsikén ? . . . Hát kinek tartasz te engem ? Toportyánféreg szült-e, vagy gonosz hiéna dajkált-e? Kilopta-e szivemet az a fenevad ásips- kigyó ? Azt hiszed, hogy lehet az ? Soha, soha. Nem, soha. — Nem is rajta állanék én boszut! — Hát kin ? Talán a sekrestyésen, aki az ő keresztelőjén a keresztvizet adta a főur kezébe? — Bolond! Hát én tudom, kin. — No ugyan, kin ? _ — Csernei Erzsiké Orosz László mátkája. Tudod-e .. . — Bezzeg tudom. — Hát azon állanám a boszumat. Nem okoznék szomorúságot, keserűséget, gyászt a leányzónak, csak valami olyat tennék, hogy tudom Istenem, sohase feledné el mig él, hogy én is ott voltam a lakodalmán . . . — Mit tennél például? — Mit tennék? Hát akár elfognám, amikor a lakodalmára megy és csak másodnap ereszteném oda, amikor már a násznép mind haza takarodott. — Rágyújtanám a falut a lakodalom napján. — Szegény nép, miért átkozzon az engem .. . — Hát kigondolnék valamit, amiért világcsufja lenne az a férfi, mig eleven . . . — Kigondolnék — hát tedd azt! — No várj ... Igyunk elébb . .. Ittak. Gyurka aztán hosszú lépésekkel mérte fel az ivót. Háromszor sem ment végig a keskeny hosszú szobán amikor csak fejen ütvén magát, felkiálta: — Megvan! — No, mondjad ! — A tervem ez. Vizkereszt utáni keddre van tűzve a lakodalom napja. Jó! — Hát azon a napon vagy száz legénnyel rányitunk a csicseri kúriára. Körülálljuk, jó fegyvereink velünk lesznek . .. — Nem, az nem lehet — úgy megijed a szegény — — a szegény asszonynép, — hogy .. . — Nem lesz oka. Beküldünk valakit, aki elmondja, hogy senki se féljen, nincs köztünk rosszmájú egy sem. Amit mi akarunk tréfaság, lakodalmi bohóság, semmi egyéb. — Aztán ? — Aztán 9 Hát aztán bemegyünk a házba és — levetkőztetjük a vőlegényt — egész pőrére . . . s hogy még nagyobb csúfság essék rajta, minden ruháját elvisszük magunkkal, — úgy aztán mehet a lakodalomba .. . Bakos Miskába belebujt az ördög. Felkapta a kétfenekűt és kirugaszkodott a szűk szoba tisztására, s ott kezdte járni a táncát. Közbe kurjantott nagyokat: — Hej, huj! Dinom dánom, A világot én nem bánom Kivágom a kurjantásom: — Heje, huja, haj! Veszett kedve kerekedett. Verdeste a padmalt, meg a menyezetet, aztán, hogy nem volt elég tág neki a szoba, felugrott az asztalra és ott táncolt. Táncolt, amig a szusszá engedé. És leugrott ismét az asztalról s akkor Gyurka nyakába szökkent. Ölelte, csókolta. — Öregapám, apám fiam, angyalom Istenem . . . vagy mim vagy te énnékem. Csokolom azt a nagy csalafinta eszedet, aki ily jól kiokoskodta ezt a micsodát. Nagyszerű, remek, isteni! Brühaha! . . . Hihihihi . . . Huhu- huhu! A kacagástól nem tudott hová lenni. Összeesett a kuckóban és ottmaradt fekve. Igen, ez a szomjúság vége, — amikor csak kiszalad a láb alól ez a nyomorult föld és mi, mintha hullámokon hajózkáznánk és a többi . .. * A terv jól volt kigondolva, de mikor egészen máskép sült el. Bakos Miska, aki a talpasok hadnagya volt s mint ilyen, köztekintélynek örvendett a gyalognép körében erre a kis tréfára könnyen kapott száz derék legényt. Különösen mikor még azt is besúgta valaki a talpasoknak, hogy aki milyen ruhát el tud csípni, az az övé; no hogyne, — arra aztán mindenki hajlandó volt ellátogatni Csicserbe . .. Vizkereszt után való kedden megindulnak a talpasok mintegy százan. Bakos Miska honn maradt, hogy gyanút ne fogjon a lakodalmas népség... De a száz talpas csak lépte a havas utat Csicser felé . . . Ott vígan állott a világ. Pompás úri népség, sok jeles nemes nemzetség ült együtt. Ott volt Csicseri Ferenc uram feleségével, Mokcsay Ilonával, meg a sógorával, Mokcsay Ferenccel, aki dehogy hagyta volna otthon szép fiatal feleségét: Végh Zsuzsannát. A fiatal legénynép körülülte azt a hires szép liliom aszonyt, Budaházy Ferenc- nét Székely Borbálát, Csicseri Péter uram meghagyott özvegye, Péceli Ka- lára nagyaszony ott sürgött-forgott a menyaszonyöltöztetők között, s maga adta Kapossy Istvánné asszonyom kezébe a sok szép öltözéket, meg aranyszert : gyöngynyakéket, hogy adja fel a „lelkem violám patyolat ártatlan testére.“ És Kapossy István rektor uram a kúriának egy magános szobájában ült s ugyan rágta ludtollát, készítvén ünnepi kadenciákat, melyekkel becsületét akarta mutatni a jeles, minden erényekben ékesen tündöklő mátkapárnak. Irta szegény rektram a rigmusokat, irta, hogy még a szívdobogása is meg- megállott a gyönyör mián, amikor a szomszéd szobákból ijedt jajgatás, kétségbeesett futkosás hallszik. Kinéz az udvarra. A sok cselédnép ott hever a földön, guzsbakötve keze-lába. A kutyák dühödten csaholnak és nem mernek közel férkőzni azokhoz a marcona legényekhez, akik minden ajtót, ablakot elállnak. Ö maga füle mögé böki a ludtol- lat és úgy fut a palotába, ahol is keserves siránkozást, kegyetlen átkozódást hall. Asszony-, leánynép jajgat, férfinép fegyver és a szentek neve után kapod. Mígnem megjelenik az ajtóban Debreközi Gyurka. — Nagyasszonyim és uraimék, — kezdi a szót faragni — csend legyen itt e derék, nemes házban s békesség. Az Ur a mai szép, szent napot rendelé nemes, nemzetes és vitézlő Csicsery László urunk lakodalmául, amiért neve áldassék örökkétig. Eljöttünk mi is, hogy résztvegyünk e szép nap örömeiben s egy kis jámbor tréfával édesítsük e mai nap szép emlékeit. Ne féljen senki, mert bántódása nem Ieend itten másnak, mint a sült malacnak, meg a pincetoknak. Ami kis bohóság pedig itt esni fog, az ne essék senkinek is zokon — jámbor szándékból ered — oly igaz mint én 1 Még a beszéd végére sem ért Gyurka, amikor a talpasok a lakodalmas nép közé vergődtek, ott legelőbb is körülállták a vőlegényt. Egy-kettőre a levegőbe emelték szegény fejét s alig vette észre, nem volt rajta egy szál ruha sem. Szörnyű sikongás, kapkodás keletkezett, s a szegény Csicsery László bujkálva keresett utat ki a palotából. De bezzeg a talpasok — ki ami ruhadarabot a kezébe kapott, azzal inait kifelé — s mi lett ennek a vége ? Az, hogy a többi ruhához nem jutott a vendégseregnek látott neki, azt vetkőztette, fosztogatta. A vendégek után a szekrényekre, ládákra, kamarákra került a sor s kifosztottak ott mindent: mátkapárt, vendéget, házat. Nem lehetett már azoknak parancsolni. * Ilyen volt Csicserben a Csicsery László lakodalma Csernei Erzsébettel 1677. vizkereszt napját követő kedden. Mi történt aztán, mi nem: nem tudom. Megtartották-e akkor a szentegyházban az egybekelést (kölcsönkért ruhákban) vagy másnapra halasztották, — mondom — nem vagyok tudója. Azt azonban igenis tudom, hogy hosszú pereskedés lett a dologból. Pereskedtek még akkor is, amikor Csicsery László uram már rég porlott künn a csicseri cinteremben, amikor a pört Erzsébet asszony egyre szorgalmazta egészen az 1689 ik év Urunk menybemenetele után való hatodik napig (ha jobban érted igy: május 17-éig), amikoron is a tanúkihallgatások befejeztettek s kitüzetett az itéletmondás napja, ítélet azonban nem volt. Miért ? Azért, mert Bakos Miksa nem volt olyan bolond, hogy odamenjen, ahol eshetőleg rablás miatt porul jár. Mi lett volna egyéb vége az egész dolognak, ami minden dolognak vége szokott lenni: — a feledés. Elfeledték ezt a hires esetet is egészen addig, mígnem egy kedves öreg dongó, amely egy nagy levelestár poros, szuette fóliánsai közül kibötüzte, el- szált hozzám és eldongotta nekem. Íme itt van. * Még két dolgot meg kell jegyeznem. Primo; Bakos Miksa egyre ivott, ivott; annyit ivott, hogy a per során ő róla nem is emlékeznek másképp a tanuk és bírák, mint a „rezesorru“ (naso irrutilatus). Gecundo: Kapossy István uram pedig, valahányszor szóba került a csicseri lakodalom, mindig összecsapta a két kezét és sírva mondá: — Oh, édes feleségem, de sok kárt vallottunk, ilyen szörnyű lakodalmat ini sohasem hallottunk, ha pediglen akkor gyorsan szaladunk, még megmarad a sok ruha mirajtunk. Tulvilági ábránd, Szeretném hinni, hogy van más világ is, S ott folytatódik mindaz, ami itt Foglalkoztatja fejlő nemzedékek Érzéseit és gondolatait. Hogy ami eszmét lenn szenvedve, küzdve Termel magának az emberiség, Azt befogadja kék szárnya alá és Tovább folytatva élteti az ég. Itt lenn a földön komor dac sötétlik, A munkát végzők millióinál, A kazán bőg és nem táplálja senki, A kalász érett és a munka áll. Szeretném, ha úgy aggastyán koromban, Mikor bejártam jól e földi tájt, Ha akkor törne ki a másvilágon Egy kitartó nagy aratási sztrájk. S év év után csak jönne, menne szépen Lapulva én nyugodnám, mint a tó, S ne adj Isten, hogy a halál kaszája Aratásra meg lenne kapható. Szávay Gyula.
